Edward nyögdécselésére riadtam fel. Úgy vergődött mellettem, mint egy partra vetett hal, miközben erőtlenül dobálta még mindig fájó tagjait. Felkapcsoltam a lámpát, hogy megnézzem mi baja.

 

   Nem nyitotta ki a szemét, de rángatózva dünnyögött.

 

- Az őrök… megfojtani... menekülni… Tonyt megmenteni… felébrednek…  a vérszívók… megölnek… nem… nem…

 

- Edward, kicsim, mi a baj? Ébredj édes! Itt vagyok! Vigyázok rád! Nem kel félned! – simogattam az arcát. Kábultan nyitotta ki a szemét.

 

- A vérszívók – nyöszörögte félig még az álmában lebegve.

 

- Nyugodj meg, kedves, nincs semmi baj.

 

   Pislogott néhányat, aztán felült. Zavarodottan meredt rám sötét szemeivel, aztán megváltozott az arca. Ijedtnek tűnt.

 

- Megszöktek – jelentette ki kissé kijózanodva.

 

- Kik szöktek meg, kicsim? – kérdeztem türelmes hangon, tovább cirógatva jéghideg, márvány kemény arcát.

 

- A nő és a másik… Az őrök. Mind halott.

 

   Döbbenten néztem rá, amikor felfogtam miről beszél. Felugrottam és az ajtóhoz rohantam. Teljes lendülettel téptem fel és szinte kivágódtam a folyosóra.

 

- Syrus – kiáltottam feldúltan. Egy pillanat alatt előttem termett. Meglepetten nézett rám, miközben a ruháját igazgatta, nyilván mert akkor kapta magára, amikor meghallotta a hangomat. Mindig ruha nélkül aludt.

 

- Mi a baj, Roxan? – kérdezte álmosan.

 

- A foglyok. Megszöktek – morogtam dühösen. Felhúzta a szemöldökét. Fogalma sem volt honnan vettem ezt a képtelenséget. De én hittem Edwardnak. Az ő képessége tökéletesen megbízható volt, még álmában is.

 

   Syrus szavak nélkül is megértette mit várok tőle. Eltűnt a szemem elől, miközben dohogva léptem vissza a szobába, hogy magamhoz öleljem Edwardot, de már nem találtam az ágyban. Körülnéztem és megláttam az ablakpárkányon. Felhúzott lábakkal ült, magába roskadva. Gondterhelt arcát az üveg felé fordította és a sötét éjszakát kémlelte.

 

- Sajnálom, Roxan – motyogta maga elé.

 

- Ugyan mit? – bújtam oda kőszikla testéhez, hogy karjaimmal átfonhassam vékony derekát.

 

- Ez az egész miattam történt. Szólnom kellett volna a Donról. El kellett volna mondanom, hogy hibáztam és hogy azért találkozom vele, hogy szembe nézzek a büntetéssel, bármi is legyen az. De ostoba voltam. Az életetekkel játszottam. Bocsáss meg nekem, már ha ez egyáltalán lehetséges.

 

   Megcsókoltam fakó arcát és kisimítottam egy kósza tincset a szeméből.

 

- Nem a te hibád. Te sosem bántanál minket. Azt tetted, amit helyesnek tartottál.

 

   Keserű pillantást intézett felém. Próbáltam mosolyommal lelket önteni belé, de előre tudtam, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Edward mindig is szívesen hibáztatta önmagát. Évszázadokon át figyeltem, ahogy újabb és újabb okokat talál az önmarcangolásra, és hiába is győzködtem arról, hogy úgy szeretem, ahogy van és bármit tesz is, az nem hat ki az érzéseimre, nem lehetett beszélni vele.

 

- Hogy van Caleb? – váltott témát, miközben elfordította a fejét, mert képtelen volt a szemembe nézni.

 

- A körülményekhez képest jól. Annyit tud, hogy megsérültél és azt mondtam neki, hogy nem akarod, hogy így lásson.

 

- Beszélnem kell vele – morogta halkan inkább magának, mintsem nekem.

 

- Biztos vagy benne, hogy készen állsz arra, hogy találkozzatok?

 

   Bólintott. Bár ki nem állhattam a kis fattyút, Edwardnak sokat jelentett, ezért nem csak eltűrtem a jelenlétét, de kedvesem előtt úgy tettem, mintha kedvelném is. Persze tudta, hogy nem vagyok oda érte, de amíg én játszottam a szerepemet, ő is ragaszkodott a sajátjához. Elnézően fordította el a fejét, ha észrevette rajtam ellenszenvemet, melyet egyetlen fattya iránt éreztem.

 

   Caleb minden szempontból az idegeimre ment. Először is az apja szemében maga volt a megtestesült tökély, és mindig úgy éreztem, hogy ha választania kéne közöttünk, akkor a fattyú mellett tenné le a voksát. Másodszor, Caleb különleges volt. Tiszta vérű vámpír, ami manapság már nem igazán megszokott jelenség. Erősebb volt, mint bármelyikünk, de még nem ismerte fel saját lehetőségeit, nem volt tisztában a határaival, nem bírta kordában tartani képességét. Veszélyes, nem csak az emberiségre nézve, de ránk is.

 

   Amikor megszületett, és az anyja Edward gondjaira bízta, úgy terveztem, hogy rövid úton aprólékot csinálok a kis pelenkás bőgőmasinából. De aztán láttam Edward féltő tekintetét, a gyengéd gondoskodást, az aggódó arckifejezéseit és megértettem, hogy ha kezet emelnék a fiúra, azonnal elhagyna. A része volt, hozzá tartozott és jobban szerette mindennél, amit ez a világ adhatott neki. Még nálam is jobban…

 

   Mindig akartam gyereket, de Edward hallani sem akart róla. Évszázadokon át hallgattam, hogy ő nem apának való, hogy egy gyerek csak kéretlen kolonc volna a nyakán, hogy az életvitelünk nem alkalmas egy kis jövevény fogadására. Aztán minden megváltozott. Egy egyszerű kalandnak indult. Kiszemelte magának Alison Ashwood-ot, a legnagyobb ellenségünk egyetlen lányát, és ahogy megszokhattam tőle, hamar megkapta, amire annyira áhítozott. Egyikük sem hitte, hogy egyetlen éjszakásnak tervezett kalandjuk az életüket változtatja majd meg. Csak egy forró, vad, kemény szexre vágytak, de Alison hamar ráébredt, hogy Edward és ő többet is kaptak a sorstól néhány felejthetetlen orgazmusnál.

 

   Alison nem volt hülye. Tisztán látta, milyen sors várna a kis fattyúra, ha az apja megtudná, hogy Edward Cullen vére. Ahogy egy anyától az elvárható, Alison menteni próbálta a gügyögő problémát, ezért egy éjjel megjelent nálunk, hogy Edward kegyelmére bízza a fiút.

 

   Edward először nem vette jó néven a nem várt kötelességet és felelősséget. Azzal fenyegetőzött, hogy a falhoz csapja a porontyot, amit szívesen végigasszisztáltam volna. De akkor belenézett a kis pokolfajzat szemeibe és azonnal beleszeretett.   Tizenhat év telt el azóta, de még mindig ugyanazzal a rajongással figyelte csemetéje minden mozdulatát. Álmodozva ücsörgött a hátsó kert teraszán és a vígan futkározó sátán ivadékot leste.

 

   Nem tehettem semmit, hogy megszabaduljak a szőke vakarcstól, mert bár szívesen láttam volna keresztre feszítve és bármikor örömmel fürödtem volna a vérével feltöltött kádban, de kedvesemnek ilyen fájdalmat nem lettem volna képes okozni. Edward jelentette számomra az életet, és sosem törtem volna össze a szívét. Annál fontosabb volt nekem. Ezért csendben nyeltem a békát és próbáltam nem kimutatni az érzéseimet.

 

   Caleb azonban minél idősebb lett, annál több fejfájást okozott nekem. Nem bírt nyugton maradni. Mindig megtalálta a módját annak, hogy az idegeinken táncoljon. Még hét éves sem volt, amikor először döntött úgy, hogy a napra merészkedik. Edward halálra váltan rohant utána, kockáztatva saját testi épségét is. Fél napig kerestük, mire rátaláltunk egy kihalt sikátorban. A földön feküdt, kiszáradva, kimerülve, félholtan. Még egy felnőtt vámpír számára is megterhelő a napfény, nem hogy egy törékeny gyermeknek. Edward napokig maga alatt volt. Csak ült az ágya mellett, és saját vérével itatta. Luisnak köszönhetően egyetlen hét leforgása alatt visszanyerte a taknyos az erejét, de alig egy héttel később már ismét felbosszantott minket.

 

   Ha Edward nem nézett volna rá olyan sóvárogva, ha nem láttam volna a szemében a végtelen büszkeséget, és nem hallottam volna hangjában azt a mély, semmihez sem hasonlítható gyöngédséget, balesetnek álcáztam volna Caleb halálát. De Edward sosem bocsátotta volna meg magának, ha valami történik a vakarccsal.

 

   Beletúrtam kedvesem bronzvörös hajába és egy bátorító csókot leheltem finom ajkaira.

 

- Szólok neki – sóhajtottam, bár a legkevésbé sem vágytam arra, hogy beszélnem kelljen életem megkeserítőjével.

 

   A legjobban az bántott, hogy míg nekem muszáj volt elviselnem egyetlen ivadékát, addig engem nem ajándékozott meg egy csecsemővel. Pedig szerettem volna érezni a szülő és gyermeke közti elszakíthatatlan kötelék erejét. De hiába, mert Edward azt hajtogatta, hogy Caleb éppen elég gond és felelősség, és ebből még egyszer nem kér. Az én véleményemet meg sem hallgatta, és bár a kapcsolatunkban túlnyomórészt én voltam a domináns, egy ilyen döntést nélküle nem hozhattam meg. Én az ő vérét akartam és nem egy másik vámpírét. Nekem Edward fia kellett, az ő utódja, de megvonta tőlem azt a boldogságot, amit számomra a szülés és gyereknevelés jelentett volna. Arra hivatkozott, hogy ott volt nekem Caleb, kiélhettem volna anyai ösztöneimet rajta, de mégsem tettem és bizonyára akkor sem tenném, ha újra gyermeksírás töltené be a Pokol kapujának hűvös falait.

   A szobájában találtam rá Calebre. Éppen egy könyvet olvasott. Regények iránti szeretetét az apjától örökölte, mert Alison tuti nem látott még könyvet közelről. Elmélyülten merült bele az olvasmányba, de amint beléptem, mégis azonnal felkapta a fejét. Pont olyan ellenségesen méregetett, ahogy én őt. Annyi esze volt a taknyosnak, hogy tudja, mennyire rühellem. Semmit sem szólt, csak várt. Angyali arca alig hasonlított szüleiére, de tény, hogy rendkívül helyes kölyök volt. Szőke haj, kék szemek és elbűvölő, ártatlan mosoly. Nőket meghazudtoló, finom, bájos vonások jellemezték. Sehol Edward kissé szögletes álla, erős arccsontozata, jellegzetes szemformája. Senki sem mondta volna meg róluk, hogy vérkapcsolatban állnak. Annyira különböztek egymástól, mint két távoli földrészen élő idegen. De a tekintetük elárulta őket. Ugyanaz a különös tűz, a vad, zabolázatlan erő, a féktelen szikrák...

- Apád látni akar - morogtam anélkül, hogy üdvözöltem volna. Meglepődött ugyan, de kérdés nélkül letette a könyvet és felállt. Ugyanazzal a könnyedséggel mozgott, mint Edward. A gyorsaságát is örökölte.

   Megkerült, miközben tekintetét rajtam tartotta, mint egy ugrásra kész ragadozó. Sietős léptekkel vágott át a folyosón, de mielőtt belépett volna a hálószobánkba, még megállt egy pillanatra, visszanézett rám és felsóhajtott. Végül lehajtott fejjel nyomta le a kilincset.

   Egészen magukkal ragadtak a gondolataim. Sok minden kavargott a fejemben. Az embernő - aki részben megmentette az életemet azáltal, hogy vért itatott velem -, a fiam, akit veszélybe sodortam, a szerelmem, aki elnézett nekem minden baklövést és a gyilkosság, amire már alig volt időm. Tudtam, hogy nem habozhatok, a határidő vészesen közelgett, és egy újabb hibáért már biztosan az életemmel fizetnék, de még valószínűbb, hogy előbb végignézetnék velem, ahogy elpusztítják a családomat.

   Amikor megéreztem Caleb jellegzetes illatát - saját vérem aromáját -, azonnal felnéztem. Bátortalanul lépett be, félve attól, hogy milyennek lát majd. Tudott a sérüléseimről, de láthatóan megnyugodott, amikor meglátott. Elmosolyodott és megkönnyebbülten lépett oda hozzám, hogy vékony karjait a nyakam köré fonva préselje kisfiús arcát a vállamba.

- Apa - sóhajtotta, miközben megremegett. - Aggódtam miattad.

- Jól vagyok, Caleb. Ne félts engem.

   Rám nézett. Tekintetéből sugárzott a szeretet. Melegséget árasztott minden vonása. Nála szebb teremtmény nem létezett ezen a nyomorult bolygón. Nehéz volt elhinnem, hogy valóban az én vérem, bár egy percig sem kételkedtem benne, hiszen egy vámpír különbséget tud tenni a saját és valaki más vére között...

 

- Figyelj rám Caleb – kezdtem komor hangon. – Ma éjjel el kell mennem. Van néhány elintézetlen ügyem. Pontosabban kettő.

    Azt szeretném, ha nem bosszantanád Roxan-t. Elég feszült miattam.

- Elmész? De hát még nem vagy teljesen jól - aggodalmaskodott.

   Leugrottam a párkányról és magamhoz öleltem.

- Már jól vagyok. Legalábbis nagyjából. És Luis elkísér.

- Ne menj! Kélek! Majdnem megöltek - könyörgött esedezve.

   Megdöbbentem szavain. Roxan szerint csak annyit kellett volna tudnia, hogy megsérültem. Azt nem, hogy az életem volt a tét.

- Honnan veszed ezt? - kérdeztem türelmes hangon.

- Láttalak. Aznap. Amikor hazahoztak. Roxannak és Syrusnak nem mondtam, de láttalak. Alig éltél, apa. Miért kockáztatod az életedet?

   Nehéz megmagyarázni egy kamasz fiúnak, hogy az élet tele van olyan dolgokkal, amiket nem azért teszünk, mert szeretnénk, hanem azért, mert muszáj. Neki nem voltak nehézségei. Megtettem mindent azért, hogy biztonságban tudjam, és mint egy anyatigris, úgy védtem még a legenyhébb szellőtől is. Tudtam, hogy ez nagy hülyeség, hogy ezzel többet ártok, mint használok, nem engedem, hogy felkészüljön a világ dolgaira. De képtelen voltam nagyobb szabadságot adni neki. Ha elveszíteném, akkor nem volna már miért élnem.

   Közelebb húztam magamhoz és szorosan átöleltem. Olyan törékenynek tűnt a karjaim között, pedig én sem vagyok éppen egy kétajtós szekrény. És mégis, szinte elveszett az ölelésemben.

- Esküszöm, hogy nem esik majd bajom. Bízz bennem Caleb. Szeretlek, és többé nem sodorlak veszélybe, többé nem kockáztatom az életeteket. Megvédelek titeket.

   Szavaim leperegtek róla. Ahogy eltolt magától, csalódottságot láttam szemeiben, melyek most egy pillanat alatt elsötétültek. Mindig is könnyű volt olvasni a tekintetében. Elárulták a szemei, bármit is érzett. Szeme színe a hangulatához igazodott. Most szinte feketének látszott. A kék árnyalat beleveszett a sötétségbe, ami a legridegebb éjszakákat juttatta eszembe.

- Akkor mire vársz még? Menj!

   Sértetten sziszegte a szavakat keskeny ajkai között. Vonásai megkeményedtek, hangja egészen mélyen csengett.

- Ne csináld ezt fiam - kértem szomorúan. Rossz érzés volt ennyire megbántottnak látni. Bármit megadtam volna azért, hogy mosolyt csaljak édes arcára. De hiába. Éppen ő volt az oka annak, hogy mennem kellett. A Don őt fogja bántani, ha ismét elszúrok valamit.

- Hagyj békén. Kár volt idejönnöm. Kár volt elhitetnem magammal, hogy számítok neked. Istenem, mekkora hülye vagyok - vicsorogta és elindult az ajtó felé, miközben a lámpa halovány fénye pulzálni kezdett.

- Nyugodj meg, Caleb - szóltam utána, de a fény ismét pislákolni kezdett, az ablakok megmozdultak a keretben, az üveg halkan koccant a fához. - Caleb, a fenébe is, azonnal higgadj le! - indultam utána. Ha valamihez most nem volt kedvem, akkor az az, hogy eltakarítsam a romokat, amiket maga után hagy, ha felbosszantja magát.

   Egyre erőteljesebben rezegtek az ablakok. A villanykörte sercegni kezdett.

   A folyosón értem utol. Elkaptam a csuklóját és odahúztam magamhoz, de mindent megtett, hogy eltaszítson. Nem haragudhattam rá, azért lett dühös, mert féltett. Miattam aggódott. Hogyan szidhatnám le ezért? Pedig fordítva kéne lennie. Nem helyes, ha a gyermek nyugtalankodik a szülő miatt. Hát milyen apa vagyok én, hogy ezt hagyom? Annyira szerettem volna neki azt mondani, hogy nem megyek, és tudtam, hogy nekem is jót tenne, ha még néhány napig pihenhetnék. De nem mertem húzni az időt. 

- Eressz el! - morogta feldúltan, miközben a fejünk fölötti lámpa még egy utolsót villant, aztán a villanykörte szétrobbant, apró üvegszilánkokat szórva a fejünkre. Igyekeztem eltakarni Caleb arcát, hogy nehogy megsérüljön. Éreztem, ahogy egy szilánk végighasítja az arcomat. Egy újabb körte adta meg magát, aztán még egy, míg végül sorban robbant fel az összes a folyosón. Koromsötétség telepedett ránk, a levegőben érződött a vad, szikrázó energia.

- Caleb, kérlek! Ne csináld ezt kisfiam - túrtam bele selymes hajába, miközben szelíden végigcirógattam az arcát. Már nem öleltem, de nem húzódott el.

- Miért nem tudsz néha rám is gondolni? - kérdezte könnyes szemekkel. - Miért kell ilyen kibaszottul önzőek lenned?

- Ne beszélj így! Ne használj ilyen szavakat...

   Olyan szemekkel pillantott rám, hogy hirtelen torkomon akadt a szó. Megvető volt tekintete, lenéző és felháborodott...

- Hát csak ennyit fogtál fel a szavaimból, apa? Még ilyenkor is csak azzal vagy elfoglalva, hogyan fogalmazok? Hát ez kurvára tanulságos volt - dohogott, aztán megperdült, és a szobája felé indult. Nem hagyhattam, hogy elérje az ajtót. Ha belép, minden ablaknak annyi.

- Sajnálom, Caleb! Igazad van. Bocsáss meg, kérlek. Én csak... Nézd, csak pár óra az egész, és ha visszajöttem ígérem, hogy csinálunk valamit együtt. Megnézhetnénk egy filmet, vagy ha gondolod segítek neked a tanulásban. Syrus tegnap mondta, hogy nem igazán boldogulsz a történelemmel. Szívesen segítek benne.

   Miközben beszéltem, már a szobája elé értünk és hallottam, ahogy az ablakok mocorogni kezdenek a keretben.

- Véletlenül se fáradj - fröcskölte, miközben egyre haragosabb lett. Újabb hangos csörömpölés töltötte be a folyosót. A szobájában minden ablak egyszerre adta meg magát az energiáknak, melyek belőle áradtak.

   Roxannak igaza volt. Caleb ön és közveszélyes, de akkor is a fiam, és ha egy napon megtanulja kordában tartani a képességét, mindannyiunknál erősebb lesz.

- Hé, Szöszi, már megint mi a fene bajod van? - fordult ki a lépcsőfeljáróból Luis. A sötét ellenére is jól láttam, amint felénk siet. Aggodalmaskodó arccal lépett mellénk és elkapta Caleb karját. - Nyugi öcskös, még a végén ránk dől a ház.

- Eressz el, Luis! - követelte Caleb ingerülten.

- Hé szöszke, lehet, hogy apád eltűri tőled ezt a hangot, de én simán felképellek, ha nem veszel vissza.

- Hagyd, Luis - sóhajtottam fáradtan.

- Nem, Edward! A te hibád, hogy ilyen szemtelen. Elkényeztetted, én mindig mondtam, hogy nem ártana neki néha egy két atyai pofon, de erre te mit csinálsz? Ha nyávog, esdekelsz előtte, mint egy idióta.

- Luis, ezt ne... - nyögtem elkeseredetten. Már amúgy is leszerepeltem, mint apa, más sem hiányzott, mint hogy kioktasson a fiam előtt, arról, hogy hogyan kéne nevelnem. Persze tisztában voltam azzal, hogy igaza van, és nem az zavart, hogy ezt a képembe vágja, hanem az, hogy mindezt Caleb előtt teszi.

 

- Engedj már el! - kiabálta a fiam most már hisztériás  hangon. Luis azonban nem eresztette. Megszorította a karját, miközben még mindig engem nézett. Tudta, hogy mennyire fáj nekem, hogy ennyire erőszakos Calebbel, de biztosra vette, hogy hagyni fogom, hogy helyre tegye. Egyikünknek muszáj volt és inkább ő, mint én... - Mégis mi a szaron kaptad fel így a vizet taknyos?

- Azon, hogy elmegyünk - feleltem. Caleb ezalatt próbálta lefejteni magáról Luis karjait, miközben könnyes szemekkel szorította össze a fogait. Láttam rajta, hogy mennyire fáj neki, ahogy Luis ujjai a karjára fonódnak, de nem védtem meg. Szerettem volna, de nem tehettem.

- Hogy? - mordult fel Luis mérgesen. - Mi a fasz közöd van hozzá, hogy mit csinálunk, öcsi? - villantotta szigorú tekintetét a fiamra. Caleb nyöszörögni kezdett, nyilván, mert Luis már nem kontrollálta az erejét.

- Ez fáj, te szemét! Engedj már el! - nyüszítette.

- Hogy neveztél? - húzta közelebb magához Luis, aztán megragadta a ruháját és felemelte. Caleb lába már nem ért a földre.

   Elfordutam és azon töprengtem, hogyan csaphatnék szét közöttük, mielőtt még túl késő lenne.

- Tegyél már le! - könyörgött Caleb. Végre a harag helyét kétségbeesés vette át. Kezdtem megnyugodni, már csak azért is, mert már a falak is remegtek körülöttünk.

- Ha még egyszer ilyen hangon beszélsz velem, vagy az apáddal, Isten a tanum rá, hogy megkapod tőlem azt a tizenhat évnyi verést, amit Edward megspórolt neked.

- Elég legyen, Luis! A frászt hozod szegény kölyökre. Tedd már le!

   Barátom vetett rám egy hosszú, gúnyos pillantást, aztán szétnyitotta az ujjait, Caleb pedig a földre zuhant.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle aggódva, miközben figyelmen kívül hagytam Luis elégedett arckifejezését. Annyira jól esett volna most bemosni neki egyet, de az az igazság, hogy ha már én nem voltam elég határozott ahhoz, hogy megneveljem a fiamat, legalább ő megtette helyettem. Mindig úgy éreztem, hogy képtelen lennék megütni Calebet, ami nem is lett volna baj, ha nem jött volna rá ő maga is arra, hogy tőlem hiába is várja, hogy felpofozzam. Emiatt volt olyan engedetlen, ezért mert nyíltan szembeszállni velem, bár szerencsére általában kijöttünk egymással, így erre ritkán került sor.

   Kinyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem, de lesöpörte magáról.

- Szállj le rólam! - motyogta csalódottan, amiért nem álltam mellé. 

- Mire vissza érünk, cseréld ki a törött üvegeket, a villanykörtéket is, és takaríts fel magad után - morogta Luis, aki ismét szigorú arckifejezését öltötte magára.

- Aludj a szobámban ma éjjel és hagyd a fenébe az egészet, megcsinálom, ha visszaértünk - csóváltam a fejemet, és elindultam a lépcső felé.

- Egy nagy szart, Edward! Az ő szemete, nehogy már megint te takaríts utána!

   Bár nem mindennap került sor efféle nézeteltérésekre, mégis Caleb születése óta tartottunk a pincében ablaküvegeket és villanykörtéket. Sosem lehetett tudni, mikor száll el az agyvize. Már csecsemőként is tört-zúzott az elméje által, bár akkoriban inkább csak a vázák sínylették meg keserűségét. Mióta felnőtt, már semmi törékeny dolog nem volt biztonságban a közelében. Hiába ragasztottam keresztbe ragasztószalagot az ablakokra, hiába vettem egyre erősebb üveget beléjük, semmit sem ért.

   Még akkor is feszengtem a történtek miatt, amikor beültünk a Chevrolet-embe.

 

   Túráztattam még kicsit a motort, miközben Luis is elhelyezkedett mellettem.

- Miért volt erre szükség? - kérdeztem vádló hangon. Már hajnalodott, a nap ébredezett, és a sötétség sem volt már olyan masszív. Felkapcsoltam a reflektorokat, de még mindig Luist figyeltem.

- Mikor akarod végre belátni, hogy addig nem marad nyugton, amíg egyszer fel nem képeled. Bár gyanítom, nála még az sem használna. Valami keményebb kéne.

- Fogd be! Nem fogom megütni, világos?

 

- Oh, dehogynem. Egy nap elszáll az agyad, és akkorát kap majd, hogy a fal adja a másikat - közölte félmosolyra húzva a száját Luis. - Ez elkerülhetetlen, tesó.

   Haragudtam rá, de azért beindítottam a motort, és úgy tettem, mintha nem háborítana fel még a feltételezés is, hogy egyszer bántani fogom a fiamat. Most nem volt időm ezzel foglalkozni. Beszélni akartam Eve-vel.

 

   Luis kinyomozta hol lakik a fickó, aki az Eve nevű csajjal volt, amikor Roxan és Syrus rám találtak. Égett a villany. Micsoda amatőr - gondoltam magamban. Nem volt annyi esze, hogy máshol keressen menedéket? Félelmetes, hogy egyes emberek mennyire ostobák.

   Luis nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót, ami hangos reccsenéssel darabokra hullott. Hosszú szálkák és néhány fadarab maradt az egészből. Ahogy vártam, Eve és Tony dermedten meredtek ránk. Egyik sem mozdult, nem vetették felénk magukat, nyilván tudták, hogy úgysem lenne esélyük.

 

- Beszédem van magával! - indultam a nő felé. A pasi elgondolkodott rajta, hogyan fékezhetne meg, de Luis szigorú tekintete meggyőzte róla, hogy jobb, ha inkább behúzza fülét-farkát és kushadva várja, hogy mit lépünk.

   Megragadtam a nő karját, és elvonszoltam egy karosszékig, aztán taszítottam rajta egyet. Amikor már ült, lehajoltam hozzá és szúrós tekintetemet az övébe mélyesztettem. Remegni kezdett. Hagytam, hogy átjárja a félelem, hogy mérlegelje a lehetőségeit - amik persze nem voltak -, és csak akkor szólaltam meg, határozottan látszott a szemében a rettegés.

 

- Megmentett. Ez tény. Mondanám, hogy hálás vagyok érte, csakhogy kinyírta az embereimet. Gondolom, megérti, ha kicsit morcos vagyok emiatt. - Nem felelt, de nyelt egy nagyot. – Mihez kezdjek most magával? Meg mégsem ölhetem, hiszen maga nélkül talán nem is élnék már. De azt sem tűrhetem szó nélkül, hogy kárt tett az alkalmazottaimban. Van fogalma róla, mennyire nehéz olyan embereket találni, akik hajlandóak vámpíroknak dolgozni, és ráadásul még megbízhatóak is?

 

- Én nem… vagyis mi… bezártak minket, a fenébe is, láncra vertek, és…

 

- Mondtam, hogy dumálhat? – csattantam fel dühösen. Azonnal elhallgatott. Egy darabig figyeltem. Tekintetem az őrületbe kergette. – Sokkolót nyomott a testemhez – emlékeztettem. Fehérebb lett az arca, mint az enyém, amikor rájött, hogy még emlékszem erre is.

 

- Féltem magától – nyögte.

 

- Oh, és ez már feljogosította arra, hogy kiüssön? Mozdulni is alig tudtam. Mindketten tudjuk, hogy nem jelentettem volna veszélyt még egy csecsemőre sem. Ha már itt tartunk… Miért nem hagytak ott?

 

   Nagy levegőt vett, aztán a társára pillantott, aki védekező testtartásban állt és Luist fürkészte. Barátom, mint egy támadásra készülő macska, úgy állt tőle néhány lépésre, készen rá, hogy bármikor kioltsa az életét, ha engedélyt adok rá. Luis szerette a vért, és biztos voltam benne, hogy alig várja, hogy megmártóztassa a pasas nyaki artériájában a fogait. De most a nő gondolataira koncentráltam.

 

- Szóval a segítségemet akarta kérni?

 

   Döbbenten nézett rám. Egy pillanatig zavarban volt, hiszen még meg sem szólalt. Végül bólintott.

 

- Kössünk egy alkut Eve. Cserébe, amiért megmentett – mégha önös érdekből tette is -, most nem fogom megölni. És ha segít nekem, akkor hálából én is segítek.

 

- Miben segíthetnék én egy vámpírnak? – kérdezte, és csak utána jött rá, hogy milyen nevetségesen hangzik a szó, amivel illetett.

 

   Elmosolyodtam, azzal a félmosollyal, amit Roxan úgy szeretett.

 

- Ma éjjel el kell csábítania valakit. A férfi neve Ackerby…

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Audry