Már a gondolatba is beleborzongtam, hogy újra be kell ülnöm az iskolapadba. Magányra vágytam, de helyette egy rakás felszínes tinédzser közelében kellett lennem, akiknek a problémái annyira jelentéktelenek voltak, hogy még arra is szánalmasnak tartottam őket, hogy odafigyeljek rájuk.

 

   A biológia terem előtt álldogáltam. Megint Bella mellé kell ülnöm. Már a tudat is felbőszített. Alice megsimogatta a karomat, és együttérzően pillantott rám. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértette mi játszódik le bennem. Bólintottam felé, jelezve, hogy felkészültem, de ez nem volt igaz.

 

   Mióta nem beszéltünk egymással, iszonyat nehéz volt megmaradnom Bella melett. Minden órát utáltam, de a Biológia volt a legrosszabb mind közül. Bementem a terembe, és leültem a helyemre. Még nem volt ott. Kinyitottam a könyvemet, bár a legkevésbé sem szándékoztam az anyagra figyelni. Alig vártam, hogy belépjen, miközben rettegtem attól, hogy megint egy órát el kell mellette töltenem.

 

   Csengetés előtt jelent meg. Mike ott loholt mögötte, szokásához híven. Valami tesztről magyarázott, amit egy korábbi órán írt. Bellát hidegen hagyta fecsegése, de Newton nem vette észre magát. Komolyan mondom, annak a srácnak az sem tűnt volna fel, ha kiírtok körülötte mindenkit. Amíg Bella a közelében volt, mintha megszűnt volna számára a világ.

 

   Bella azonnal rám pillantott, én pedig feszülten sóhajtottam fel. Lehunytam a szememet, hogy kicsit összerendezzem zilált gondolataimat. Mire újra kinyitottam a szemeimet, már éreztem az illatát. Egy pillanattal később leült mellém. Dobolni kezdtem a lábammal, bár nem vettem észre, de Bella figyelmét semmi sem kerülhette el. A szokásosnál is hűvösebbnek tűntem, mint egy hatalmas, merev jégszobor. Egy darabig úgy tett, mintha ott sem lennék, de látszott rajta, hogy nagyon is tudatában van jelenlétemnek. Az óra elkezdődött, és én máris számoltam a perceket, amik hátravoltak belőle.

 

   Újra lehunytam a szememet, és próbáltam nem gondolni azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Ideges töprengésemből egy váratlan esemény rántott vissza a valóságba. Hirtelen éreztem, hogy valami a combomhoz ér. Összerándultam, és kinyitottam a szememet. Megdöbbentem, amikor Bella tenyere gyöngéden simut a combomra. Zavartan néztem rá.

 

- Jól vagy? – kérdezte óvatos hangon. Először szólt hozzám a búcsúcsókunk óta.

 

   Próbáltam ridegen nézni, de képtelen voltam rá. Már az érintésétől is úgy éreztem magam, mintha a mennyországban lennék. Remegni kezdtem, és az asztal sarkába kapaszkodva igyekeztem tartani magam.

 

- Annyira sajnálom, Edward – suttogta aggódva.

 

   A tekintete úgy melegített, mint egy kitörni készülő vulkán. Vonásai a legszebb földi szépséget juttatták eszembe. Sosem láttam hozzá foghatót, vagy legalábbis már annyira megszerettem minden apró szegletét az arcának, hogy számomra nem létezett nála gyönyörűbb. És most úgy nézett rám, hogy még a hideg bőröm is megolvadt. A szívem mintha megdobbant volna egy pillanatra. Szorítani kezdett a mellkasom, és nehezen vettem a levegőt, mégha nem is volt fontos számomra lélegezni.

 

   Ijedten pillantottam az ajtóra, és a menekülési lehetőségeimet latolgattam. Azonnal fel kellett volna ugranom, vagy ellenségesen lelökni a kezét, de nem voltam képes egyikre se. Olyan jó volt újra érezni a közelségét, az érintését, az illatát… Próbáltam felvenni közömbös álarcomat, de inkább rémülten néztem rá, mint elutasítóan.

 

- Tudnod kell – folytatta bizonytalanul -, hogy nekem csak te számítasz. Nem érdekel Black, csak te, Edward.

 

- Elég! – morogtam dühösen. Végre legalább a dühöm segítségemre sietett, bár nem olyan mértékben, mint szerettem volna.

 

- Ha zavar, hogy randizok vele, akkor…

 

- Kit érdekel? – vágtam a szavába ridegen. Egyre gyűlt bennem a harag, és ez megmentett szorult helyzetemből. Vicsorogva néztem combomon pihenő kezére. Azonnal visszarántotta, mintha megégettem volna, pedig maximum felolvasztani tudnék bármit is.

 

   Csalódottnak tűnt. Láttam a szemén, hogy azon töpreng, hogy mit érzek valójában. Örültem, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, mert amit éreztem, arról nem szabadott tudomást szereznie.

 

   Sokáig hallgatott. Szinte fájt a fülem a csendtől. Bella hangján kívül más nem jutott el az agyamig, de most ő sem szólalt meg. Alig telt el tíz perc az órából. Mr. Banner megállás nélkül beszélt, de engem néma csend vett körül. A világ elhalkult körülöttem. Nem hallottam a gondolatokat, sem a kimondott szavakat. Azon morfondíroztam, hogy megsüketülhet e egy vámpír. De akkor újra megszólalt, és az ő szavai tisztán suhantak végig zaklatott elmémen.

 

- El fogsz menni, igaz? – kérdezte fájdalmasan.

 

   Gyűlölködő pillantást lövelltem felé, de képtelen voltam tovább tartani magam egyetlen hosszú pillanatnál. Ahogy hosszú, selymes hajára néztem, és szembesültem lemondó tekintetével, ellazultak görcsös izmaim, és kisimult az arcom.

 

- Nem megyek el – mondtam valamivel barátságosabb hangon.

 

   Akármennyire szerettem volna távol tartani magamtól, most, hogy újra hozzám szólt, hogy nem tettünk úgy, mintha a másik nem is létezne, egyszerűen lehetetlennek éreztem ellenségesen viszonyulni hozzá.

 

- Szükségem van az áldásodra, Edward – mondta halk, kissé elnyújtott hangon, miközben az arca enyhén eltorzult, mintha fájdalom nyilalt volna belé.

 

   Értetlenül meredtem rá. Mr. Banner elsétált a padunk mellett, de nem szólt ránk, az osztály legjobb tanulói voltunk, nem látta értelmét velünk foglalkozni. Halkan beszéltünk, nem zavartuk a többieket.

 

- Mihez? – nyögtem végül hosszú gondolkozás után.

 

- Tudod jól – felelte, miközben Mike Newtonra pillantott, aki úgy fészkelődött a székében, mintha szögeken kellett volna ülnie.

 

- Nem értem miről beszélsz.

 

   Próbáltam közömbös hangot megütni, de olyan gyönyörű volt. Vonzotta a tekintetemet, és képtelen voltam elfordulni, hogy legalább nem kelljen a szemébe néznem. Mint a méheket a virágok, úgy hívogatott az illata. Nem tudtam mi a rosszabb, érezni, hallani, vagy látni őt. Valójában az a legszörnyúbb, hogy egyik sem volt kellemetlen. Bár az lett volna.

 

- Jacob járni akar velem, de még nem válaszoltam neki – magyarázta suttogva.

 

   Black neve hallatán ökölbe szorult a kezem. Hányingerem volt, pedig nem emlékszem rá, hogy éreztem e valaha ilyet azóta, hogy megszűntem embernek lenni. De most kavargott a gyomrom.

 

- Talán nem tetszik? – kérdeztem próbálva úgy tenni, mintha nem érteném a dilemmáját.

 

   Lehunyta a szemét. Minden szavam csak megforgatta benne a kést, amit én szúrtam belé, azon a napon, amikor közöltem vele, hogy minennek vége közöttünk.

 

- Hagyjuk – lehelte megtörten.

 

   Egy darabig a padot bámultam. Annyi minden járt az eszemben, kérdések, kérések, elméletek. Nyeltem egy nagyot, tudva, hogy nagyon megbántottam. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Igazságtalan lett volna.

 

- Legyetek boldogok – hörögtem, bár olyan volt, mintha azt kívánnám, hogy azonnal égjek el a Pokol örök tüzén. Méghogy boldogok? Vajon miért esett olyan rosszul, hogy talált helyettem valakit? Tényleg az zavart, hogy Blackket akarja? Vagy Carlisle-nak volt igaza, és mindegy, hogy ki lett volna Jacob helyében?

 

- Értem – fojtott vissza egy könycseppet. Nem éppen erre a reakcióra számítottam.

 

   Már nem csak néma volt körülöttem minden, Bellát leszámítva persze, de látni sem láttam mást rajta kívül. Mi ketten egy másik dimenzióban egyensúlyoztunk, ahol se tanterem, se diákok, se Mr. Banner nem volt velünk. Erősebben érzékeltem Bella illatát, mint korábban, de ezúttal nem a szörnyeteg ébredt fel bennem, hanem a szerelmes férfi. Annyira szerettem volna magamhoz ölelni, és mosolyogva azt mondani neki, hogy mától minden a régi lesz. De nem adhattam neki csalfa reményt, és magamnak sem.

 

- Este az erdőnél leszek, a házatoknál – csúszott ki a számon. Én legalább annyira megdöbbentem saját szavaim hallatán, mint ő. Hirtelen nem tudta mit jelent ez. Én magam sem sejtettem igazán. – Gondoltam talán érdekel – tettem hozzá, bár anélkül, hogy akartam volna. Valaki más beszélt helyettem, én pedig csupán csak kívülről szemléltem az eseményeket.

 

- Igazán? – kérdezte sugárzó, de óvatos hangon. Bólintottam.

 

   Többet nem beszéltünk, én pedig tudtam, hogy este valóban ott leszek. Ott leszek, és várni fogok rá. Csak azt nem értettem, hogy miért. Mi ketten többé nem lehetünk együtt. Ezzel én is tisztában voltam. Azt hiszem, hogy ő sem hitte, hogy ez azt jelenti, hogy a dolgok helyrejönnek majd. De látni akart, velem lenni, és nem igazán érdekelte, hogy mennyit kaphat meg belőlem. A kisujjammal is beérte volna, és azt hiszem én arra készültem éppen, hogy az egész karomat nekiadjam. Ez volt minden, amit felkínálhattam neki, de számára ez is felért a legnagyobb ajádékkal.

 

   Amikor meghallottam a csengőt, a dimenziónk, melyen eddig osztoztunk, egy szempillantás alatt szertefoszlott, és én az osztályteremben találtam magam. A hirtelen hangzavar a fejemben megrémített. Mindenki rajtunk gondolkozott. Nem is emlékeztek már rá, mikor láttak minket utoljára beszélgetni.

 

   Amíg én nem vettem tudomást az osztályról, az osztály csak ránk figyelt, mint két filmsztárra. Mike Newtont a sárga irigység mardosta, amint Bellát figyelte. Ismét hallottam szókincsének minden nem igazán publikus darabját. Persze nem Bellának szánta ezeket a kedves gondolatokat, kizárólag nekem. Ha tudta volna, hogy az üzenete el is jut hozzám, nyilván kínosan érezte volna magát.

 

   Egyetlen pillanat alatt urgottam fel, és szinte rohantam az ajtóhoz, amivel még inkább magamra vonzottam minden értetlen tekintetet. Amikor kiértem a teremből, futni kezdtem. Nem érdekelt, mennyire nevetséges a viselkedésem. Alice mellett akartam lenni.

 

   Fél úton volt a biológia terem felé, amikor beleütköztem. Döbbenten próbált napirendre térni afölött, ahogy rávetettem magamat. Olyan erősen szorongattam, hogy ha ember lett volna, holtan rogyott volna össze a lábaim előtt.

 

- Mi a baj, Edward? Csak nem csináltál valami hülyeséget? Én semmit sem láttam – nyöszörögte, mikor kicsit lazítottam a karjaimon, és vége levegőhöz jutott.

 

   Zihálva meredtem rá, és a tekintetemből azonnal levonta a megfelelő következtetéseket.

 

- Beszéltél vele – közölte csodálkozva.

 

- Carlisle nem fog örülni – jegyezte meg Emmett, aki éppen az utolsó mondatot csípte el. Megállt mellettem, és aggóva méregetett. – Azt hittem ezt már lezártad magadban.

 

- Nem mehetnénk ki a levegőre? – kérdeztem esedezve. Bólintottak, miközben a többiek is csatlakoztak hozzánk.

 

   Amikor már az iskola előtt álltunk, Alice újra megölelt. Ezúttal nem szorongattam, csak a válára hajtottam a fejemet, ő pedig anyáskodóan túrt a hajamba, miközben másik kezével a hátamat simogatta.

 

- Vissza kell menned órára, Edward – suttogta a fülembe.

 

- Tudom – feleltem megtörten.

 

   A szünet alatt végig kint álltunk az udvaron. A többiek némán figyelték Alice-t, aki úgy babusgatott, mintha a kisfia volnék. Erre volt szükségem. Lehet, hogy kezdtem olyanná válni, mint azok a férfiak, akik képtelenek uralkodni az érzéseiken, akiket mindig is megvetettem és lenéztem, de e percben még ez sem tudott érdekelni, ahogy a ránk szegeződő döbbent szempárok sem.

 

   A nap hátralévő részében a szüneteket a teremben töltöttem, hogy minél minimálisabbra csökkentsem az esélyét annak, hogy összefussak Bellával. Attól féltem, hogy ha ilyen állapotban találkozom vele szembe, akkor térdre rogyok előtte, és sírva fogok könyörögni neki, hogy kezdjük újból. Ezt nem engedhettem meg magamnak, nem csak azért, mert megalázó lett volna, hanem azért se, mert tudtam, hogy soha többé nem lehetünk együtt.      

 

 

   Iskola után nem mentem haza. Ehelyett az erdőhöz hajtottam. Arra a rétre vágytam, ahol először muttattam meg neki valódi külsőmet. Ott akartam lenni, nézni a felhőket, ahogy türelmesen úsznak az égen. Hallani a madarak vidám csicsergését, látni a tavasz első hírnökeit, a színpompás vadvirágokat. Szentimentális hülyeség volt, mégis csak ez járt a fejemben. Az anyatermészet, csak az segíthet rajtam.

 

   Egész életemben, valahányszor az életem kisiklott, mindig a szabad levegő, és a természettel való kapcsolatfelvétel volt az, ami átsegített a nehézségeken. Többet ért egy egyedül eltöltött hét a szabadban, mint egy cslaádommal eltöltött hónap. Persze ez csak akkor volt igaz, ha nem találtam a helyemet. Hosszútávon megőrültem volna a többiek nélkül.

 

   Nem izgultam, hogy bárki megláthat. Száguldottam a tisztás felé, és semmi sem érdekelt. Pillanatoknak éreztem az időt, ami eltelt, mire odaértem. A lenyűgőző szabadság kapujába magányosan, egyedül léptem be. Kiléptem a fák takarásából. A nap sugarai vigasztalóan cirógatták az arcomat. Olyan világos volt, mintha nem is lenne felhő az égen.

 

   Bőröm ragyogása mellett a virágok satnya gaznak hatottak. Ez volt az a hely, ahol nem féltem, hogy megláthat bárki is. Lefeküdtem a fűbe, és lehunytam a szememet. A csend könnyű takaróként simult rám, és nyugodt érzés töltött el.

 

   „ Nem lesz semmi baj, Edward. Ha megfőzted hát megeszed. Ki fogod bírni. Egyetlen estéről van szó. Egy este még nem a világ” – duruzsolt a fülembe egy hang. A saját hangom. Mélyeket sóhajtottam, megkönnyebbülve, hogy a tüdőmön végre tiszta, friss levegő áramlik át. Tömény jázmin illatot éreztem, de nem volt bántó. Inkább jól esett belélegezni.

 

   Ahogy ott feküdtem a fűben, hirtelen a jázmin illatba egy másik szag is keveredett. Kinyitottam a szememet, és körülnéztem, miközben a levegőt szimatoltam. Ismerős szag volt, de túl távoli. Ki tudja mióta észrevehettem volna, ha nem magammal vagyok elfoglalva. Gyanakodva ültem fel. Hallgatóztam, de a lágy légáramlat halk susogásán kívül semmit sem hallottam. Legalábbis semmi szokatlant.  

 

   Egy darabig azon tűnődtem, hogy a szag után eredek, hogy kiderítsem honnan jön, de végül rájöttem, hogy cseppet sem érdekel honnan ered. Visszadőltem a fűbe, és ismét a gondolataimba mélyedtem. Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, a nap már nem látszott az égen. A naplemente bíborvörösbe öltöztette a horizontot. Festményre illő kép tárult a szemem elé. Bár halott vagyok, bizonyos dolgok éppen úgy hatnak rám, mint az élőkre, márpedig ez a festői hangulat engem is meghatott.

 

   Mennem kellett, pedig maradtam volna még, hogy egy kicsit gyönyörködjek a csodálatos napnyugtában, de ígéretet tettem, amit be kellett tartanom. Legalábbis be akartam. Villám sebesen futottam a Volvó-ig, aztán beültem a volán mögé. Bekapcsoltam a rádiót, miközben jótékony sötétség indult meg az út nyugati vége felől a kocsim felé. Szinte látszott, ahogy lassan átveszi az árnyék a még világos útszakaszok felett az uralmat. Beindítottam a kocsit, de bevártam a kómótosan felém vonuló árnyékot.

 

   Minél közelebb értem a Swan házhoz, annál rosszabbul éreztem magamat. Lámpalázas voltam, mintha csak egy fellépésre készülnék. Nevetségesen izgultam, pedig csak arra készültem, hogy eltöltsek néhány percet Bella társaságában. Próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nem lesz semmi baj. De az a furcsa feszültség, ami az utóbbi időben egyre többször talált rám, most is belém kapaszkodott, és húzott magával egy idegen, bizonytalan hely felé.

 

   Azelőtt magabiztos voltam. Mindig tudtam mit tegyek. Most azonban úgy éreztem magamat, mintha tényleg nem volnék több tizenhét évesnél. Megálltam az erdő szélén, és a kormányt szorongatva a Swan házra meredtem.

 

- Elég volt, Edward! Légy végre férfi, úgy viselkedsz, mint egy szerencsétlen idióta. Légy végre önmagad a fenébe is! – mondtam hangosan. Épp csak kiejtettem az utolsó szót, amikor megláttam Bellát, aki egy vékony dzsekiben lépett ki a házból. – Nem lesz semmi. Kiszáll, beszélgettek, aztán elbúcsúzol tőle, és mind a ketten hazamentek. Ennyi fog történni – mondtam határozott hangon. A következő pillanatban a visszapillantó tükörbe néztem. – Elment az eszem, vagy mi? Tényleg magamban beszélek?

 

   Dühösen vettem egy nagy levegőt, aztán kiszálltam a kocsiból. Bella már alig néhány méterre volt tőlem. Szinte futva közeledett felém, bár igyekezett lassítani, hogy ne legyen feltűnő, hogy mennyire vágyik a társaságomra.

  Kinyújtóztattam tagjaimat, megropogtattam az ujjaimat, aztán ránéztem. Néhány lépésre tőlem megállt, és tétován felemelte a kezét, hogy intsen nekem. Nem tudta, hogyan másképp üdvözölhetne.

 

- Szia – közöltem színtelen hangon.

 

- Nem hittem, hogy eljössz – vallotta be szégyenkezve.

 

- Mondtam, hogy itt leszek – vontam össze a szemöldökömet.

 

- Sok mindent mondasz, amit aztán… - elhallgatott, mikor rájött milyen kockázatos bármit is a szememre vetnie. Egyetlen rossz szó, és akármikor faképnél hagyhatom, éppen most, amikor önszántamból készültem szóbaállni vele. Nem mert ekkora kockázatot vállalni.

 

- Sétáljunk egyet – javasoltam, de csak azért, mert olyan szerencsétlenül toporgott. Enélkül is elég kellemetlen volt a helyzet mindkettőnk számára. Azt akartam, hogy ha már így alakult, akkor jobban érezze magát.

 

- Mit akartál mondani az előbb? – kérdeztem néhány lépés után. Elfordította a fejét, és a már feketébe burkolózott eget kémlelte. A csillagok titokzatosan figyeltek minket. Milliónyi isteni szempár szegeződött ránk. Ettől a legkevésbé sem éreztem jól magamat.

 

- Nem számít – felelte feszülten. Tudtam, hogy nagyon is sokat számít, és kicsit a kíváncsiság is felülkerekedett rajtam. Ha már nem olvashattam a gondolataiban, legalább tőle akartam hallani mi jár a fejében.

 

- Nekem fontos – mondtam végül a lehető legbarátságosabb hangon. Megállt, rám szegezte átható tekintetét, és bizonytalanul végigmért.

 

- Ez egy újabb búcsú? – kérdezte gyanakodva. Elmosolyodtam. Aranyos volt, ahogy aggódott. Bizonyára attól tartott, hogy soha többé nem lát majd viszont.

 

- Mondtam már, nem megyek el – közöltem kedvesen. Nem mert megkönnyebbülni. – Elmondod, mit szerettél volna mondani az előbb? – kérdeztem leplezetlen kíváncsisággal.

 

- Inkább nem – indult el újra.

 

- De én szeretném – erősködtem, de még mindig lágy hangon beszéltem. A vérnyomása az egekben járt, a szíve vadul kalapált, a legédesebb szinfóniát játszva nekem.

 

- Csak azt akartam mondani, hogy nem lehet bízni az ígéreteidben – bökte ki zavartan. Ezúttal én álltam meg. Értetlenül meredtem rá, ő pedig láthatóan megbánta, hogy végül befejezte korábbi mondatát.

 

- Sosem hazudtam neked – állítottam határozottan.

 

   Lehajtotta a fejét, és igyekezett lenyugodni egy kicsit, hogy ne halljam a hangján csalódottságát.

 

- Azt ígérted, hogy sosem fogsz elhagyni, hogy mindig együtt leszünk. Úgy volt, hogy elmegyünk innen. Te, a családod és én. Most pedig úgy teszel, mintha nem is léteznék. Mi a hazugság, ha nem ez?

 

   Végre megértettem mi bántja annyira. Igaza volt, valóban hazudtam neki, de nem szándékosan. Akkor még nem tudtam, hogy egy ártatlan csók miatt is felülkerekedhet rajtam a szörnyeteg.

 

- Tudod, hogy miért nem lehetünk együtt – sóhajtottam elkeseredetten, és újra elindultam. Egy pillanatig habozott, de végül utánam sietett.

 

   Amikor utolért elkapta a csuklómat. Megálltam, és kérdőn meredtem rá.

 

- Tényleg ezt akarod, Edward? Azt, hogy továbblépjek? Hogy új életet kezdjek?

 

- Mi mást akarhatnék? – kérdeztem kissé feszülten.

 

- Szerettél te engem valaha, egyetlen percig is?

 

   Dühített, hogy mindenki kétségbe vonja az érzéseimet. A fenébe is, hát tényleg nem bizonyítottam még be azt, hogy mennyire szeretem? Nem értettem miért nem képes senki megérteni, hogy miért tartom magam távol tőle. Rosalie volt az egyetlen, aki igazat adott nekem.

 

- Most is szeretlek – mondtam türelmetlenül, miközben eltorzult az arcom a fájdalomtól, amit éreztem.

 

- Akkor miért kínzol engem, Edward? Ha tényleg fontos vagyok neked, akkor miért játszol velem? – kérdezte elgyötört hangon, miközben végigfolyt egy könnycsepp az arcán.

 

   Megálltam egy kidőlt fa törzsénél, és leültem. Nem tudtam hogyan magyarázhatnám el neki mindazt, amit érzek. Féltem, hogy úgysem értené meg, mert nem is akarta megérteni.

 

- Figyelj rám, Bella – kezdtem remegő hangon. Megviselt még az arcának látványa is. Annyira szomorú volt, olyan ártatlan és árva. Én tettem ilyenné. – Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Soha, de soha nem éreztem senki iránt úgy, mint irántad. Te vagy számomra az oázis a sivatagban. De én ragadozó vagyok, te pedig a préda – nem először mondtam neki ezt, de úgy tűnt nem képes megérteni. - Ma boldogok lennénk, holnap már koporsóban feküdnél. Nem tudok nélküled élni. Úgy nem, ha tudom, hogy te már nem létezel – sóhajtottam feszengve. - Ha tehetném, akkor megadnék neked mindent, amit egy férfi adhat egy nőnek, de én csak veszélyt hozhatok rád. Nincs semmim, amit biztosággal megoszthatnék veled. Gondolkozz, Bella! Egy napon gyereket akarsz majd, családot és békét magad körül. Én nem ajándékozhatlak meg gyerekkel, velem nem lehet családod és mellettem sosem lelnél békére.

 

- Ez nevetséges – suttogta szipogva, miközben leült mellém. Nem nézett rám. Az esti dértől csillogó füvet bámulta a lábunk alatt.

 

- Bella, értsd meg, én…

 

- Ne légy a kedvesem, de legalább ne tégy úgy, mintha nem léteznék – vágott a szavamba ingerülten. – Nem akarsz a szerelmem lenni, rendben, de légy a barátom! Szükségem van rád, kérlek, Edward.

 

   Olyan bájosan ejtette ki a szavakat, beleborzongtam. Csak ő volt képes ennyi érzéssel kiejteni a nevemet. „EDWARD” – az ő szájából valahogy olyan másképp hangzott. Egymás szemébe néztünk, és az idő megállt egy jelentőségteljes pillanatra. Képtelen voltam felfogni, hogyan bírtam létezni nélküle. Kinyújtottam a kezemet, és a tenyerembe fogtam apró tenyerét. Reszketve nézett rám. Fázott, de reszketésének ehhez semmi köze nem volt. Az idő ugyan egyre inkább lehült, de Bella belülről érezte a fagyos hideget.

 

   Sokáig szótlanul meredtem rá, aztán gyöngéden magamhoz húztam. Arcát a vállamhoz préselte, és azonnal rázkódni kezdett törékeny teste. Annyira kívántam, hogy szinte beleőrültem a gondolatba, hogy sosem lehet az enyém. Olyan jó lett volna megcsókolni, magamhoz ölelni, lefektetni a puha fűre, és finoman kihámozni a ruhájából. Lehunytam a szememet, és elképzeltem, hogy a szobájában vagyunk. Az ágyon fekve öleljük egymást, miközben a meztelen bőre az enyémhez simul. Elképzeltem, hogy a háttérben az az altatódal szól, amit neki írtam, miközben a testünk egyszerre hullámzik. Abban a pillanatban, ahogy a fantáziám átlépte a határt, és képzeletben eggyé váltunk, kinyitottam a szememet. Ha szívem nem lett volna halott, most hevesen kalapált volna.

 

- Ha csak egyszer is túl közel kerülsz hozzám, ha egy pillanatra is elvesztem a fejem, többé nem látsz – suttogtam megrészegülten. Döbbenten emelte fel a fejét, és könnyei fátyolán át rám nézett. Nem akart hinni a fülének.

 

- Ez most azt jelenti, hogy…

 

   Finoman az álla alá csúsztattam az ujjamat, és kissé megemeltem a fejét.

 

- Csak barátok, semmi több. Ígérd meg, hogy beéred ennyivel.

 

- Ó igen, én… - elsírta magát. Újra magamhoz öleltem. Képtelen voltam nemet mondani neki, amikor annyira boldognak látszott. Semmit sem tettem jóformán, és mégis a fellegekben járt. Végre nem volt elkeseredett a tekintete, és a bűntudatom is enyhült.

 

- Mondj igent Balcknek – tettem hozzá fogcsikorgatva. Azt akartam, hogy tartozzon valakihez, hogy legyen valami, ami visszatartja, ha megfordulna a fejében, hogy átlépje az általam húzott határvonalat. Ki nem állhattam Blacket, de nem akartam, hogy egy percig is úgy érezze, hogy reménykedhet abban, hogy idővel újra együtt leszünk. Döbbenten nézett rám.

 

- De én…

 

- Ha a barátom akarsz lenni, akkor mondj neki igent – közöltem türelmetlenül. Bólintott, bár látszott rajta, hogy nem szívesen teszi.

 

- Most már mennem kell – sóhajtottam hűvösen.

 

- Nem maradsz éjszakára – kérdezte esdeklő hangon.

 

- Nem volna illő, ha egy barátom szobájában tölteném az éjszakát, miközben alszik – csóváltam a fejemet. – Nincs több közös éjszaka. Csak nappal találkozunk, és tartjuk a három lépés távolságot.

 

   Bár újra elszomorodott kissé, mégis megkönnyebbült, hogy végre újra hozzámszólhat majd.

 

   Visszakísértem a házhoz. Búcsúzóul homlokon csókoltam, aztán beszálltam a Volvó-ba, és anélkül hajtottam el, hogy visszanéztem volna.