Satine-nal a hátam mögött beléptem a raktárba. Félelem helyett szimpla haragot éreztem. Az idegenek úgy gondolták, hogy csak simán besétálhatnak az otthonomba. Szerintük ez teljesen természetes. Hát majd én elmagyarázom nekik, mi a vámpír etikett…

 

   Egészen addig gondoltam így, amíg meg nem láttam őket. Azonnal éreztem valami ismerős szagot. Egy percig sem kellett azon gondolkoznom, honnan olyan ismerős.

 

- Helló, Carlisle – fordultam a szőke vámpír felé, de azért felvettem a támadó állásomat. Meglepte, hogy tudom a nevét. Persze lenyomoztam, miután kiderült, hogy Edward közülük való. Satine legalább annyira megdöbbent, mint a „vendégeink”.

 

- Helló, Gavin – üdvözölt komoran. Legalább annyira leesett az állam attól, hogy a nevemen szólított, mint neki az imént.

 

- Dante – javítottam ki, miközben Satine a hátam mögött morogni kezdett. Végignéztem a társaságon. Úgy döntöttem, hogy ennyi elég az udvariaskodásból. – Szabadna megkérdeznem, hogy mit kerestek az otthonomban? – dörrentem Carlisle-ra, miközben végigjárattam tekintetemet a feldúlt helyiségen. Ezért még vér fog folyni…

 

- A fiamat keressük, és az a gyanúm, hogy ti tudjátok, hol van.

 

- Pech, lövésem sincs, hol a kölök. Viszont azt tudom, hol az ajtó. Hálás lennék, ha használnátok, mielőtt még elveszítem a türelmemet – vicsorogtam. Arra az elhatározásra jutottam, hogy senkit sem bántok, ha szép csendben elhúzzák a csíkot. Végül is a taknyos családjával néztem farkasszemet, ezért nem láttam szükségét a felesleges vérontásnak.

 

- Nekünk csak Edward kell, és már itt sem vagyunk – felelte merészen. Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt a cérna. Mégis mit képzelnek ezek magukról? Idejönnek, feldúlják a házamat, és még követelőznek is?

 

   Újra végignéztem rajtuk, miközben jótékony nyugalom járt át. Azonnal feltűnt, melyik irányból jön. Tőlem balra állt a srác. Elég mogorva képet vágott, de ennek ellenére tudtam, hogy ő sugározza felém a nyugalmat. A baj csak az, hogy nekem cseppet sem volt kedvem lehiggadni. Kinyújtottam a karomat, és félmosollyal néztem végig, ahogy a szöszke vámpír térdre rogyott a fájdalomtól. A Cullenek azonnal megrémültek. A legnagyobb felém indult, de Carlisle-nak volt annyi esze, hogy elkapja a csuklóját.

 

- Nem harcolni jöttünk! – hadarta feszülten, és továbbra sem engedte el a nagydarab fiút.

 

   Még mindig a kis szöszire összpontosítottam, aki nyüszítve vonaglott a földön.

 

- Nem érdekel, miért jöttetek. Felforgatjátok az otthonomat, és azt várjátok, hogy hálából segítek nektek? Ennél azért okosabbnak hittelek, Cullen!

 

   Carlisle szeme összeszűkült.

 

- Erre semmi szükség! – pillantott a még mindig nyöszörgő szőkére.

 

- Ha fél percen belül nem kotródtok el, kinyírom a kisfiút. Aztán a lányokkal folytatom! – mennydörögtem egyre dühösebben, és még erősebb fájdalmat küldtem a szöszire, aki most már határozottan vinnyogó hangot hallatott.

 

- Ezt nem mi csináltuk. Ha jól látom a helyzetet, Edward rombolt szét mindent. Azt nem tudom miért, talán a képek miatt – próbált nyugalmat erőltetni a hangjára Carlisle, annak ellenére, hogy tudtam, fáj neki, hogy a fattyát kínzom. Kicsit visszavettem a fiúra kisugárzott fájdalomból, miközben tekintetem a halom képre siklott.

 

- A francba – sziszegtem dühösen, és még egy kicsit engedtem a fájdalomból. Bár meg nem könnyebbülhetett a fiú, ennek ellenére mégis fellélegezhetett kicsit. Épp csak annyira, hogy már nem adott hangot.

 

- Nézdd, fogalmam sincs, hogy mit csináltatok a fiammal, hogy miért zártátok ketrecbe, és mitől csupa vér a képeken, de nem is érdekel. Csak haza akarom vinni…

 

- Miből gondolod, hogy veletek akar menni? – kérdeztem haragosan, de azért még egy kicsit visszavettem az erőmből. Bár felállni még mindig nem tudott, már nem rángatózott a kölyök, akit Carlisle még mindig szemmel tartott. A kétajtós szerkény, aki mellette állt, egyre hangosabban morgott rám, de nem mozdult.

 

- Ha megtaláltuk, majd megkérdezem tőle – morogta Carlisle.

 

- Már megmondtam. Nem tudom, hol a taknyos. Szabadságolta magát.

 

- Hülyének nézel, Gavin? Azt hiszed, nem tudom, miből élsz? Aréna harcos voltál, és a képek alapján egyértelmű, hogy Edwardot is arra kényszerítetted, hogy harcoljon.

 

- Mielőtt még hiú ábrándokba kergetnéd magad szépfiú, tisztázzunk valamit. Edward imád harcolni – szólalt meg Satine még mindig morogva. Már mellettem állt, és tekintetét nem vette le az egyik lányról.

 

- Az nem lehet – csóválta a fejét Carlisle.

 

- Satine igazat beszél. Már hónapokkal ezelőtt felajánlottam a taknyosnak, hogy nem kell többé ringbe szállnia. De mindenáron harcolni akar. Ki tudja, mi hajtja. De nem fogoly, nem tartom bezárva, mégha a képek alapján azt gondolhatod is. Egy időben szükség volt a rácsokra. Amikor rátaláltunk a taknyosra, olyan volt, mint egy felbőszült bika. Nem tudott beszélni, és csak elvétve értette meg a szavainkat.

 

- Azt mondod, olyan volt, mint egy állat? – csodálkozott Carlisle. Hangja árulkodott arról, hogy nem hisz nekem. A többiek továbbra sem szólaltak meg, de a lányok arca eltorzult a fájdalomtól, amit ezúttal a szavaim okoztak számukra, nem a képességem.

 

- Ha jól sejtem, te tudod az okát annak, hogy miért lett ilyen. Ami azt illeti, én is tudom. Edwardnak azonban fogalma sincs róla. Nem emlékszik semmire és úgy hiszem, neki így a legjobb. De ha fel akarod tépni azokat a sebeit, amiket a felelőtlenségetek okozott, hát csak rajta. Keresd meg és mondj el neki mindent! Talán kiheveri, hogy megölte az emberlányt… - vontam vállat.

 

- Nem ölte meg – közölte Satine, miközben a Cullenek döbbenten néztek ránk. Elképzelni sem tudták, honnan tudunk arról, ami történt.

 

- Hogy érted azt, hogy nem ölte meg? – fordultam Satine felé.

 

- Ott áll. Már nem ember, de él – morogta Satine, és rámutatott arra a lányra, akit eddig szemmel tartott.

 

- Honnan tudtok ti erről? – kérdezte Carlisle, amíg leengedtem a karomat, megszüntetve minden fájdalmat, amit a fiára küldtem. A srác feltápászkodott, megtörölte verejtékes homlokát, de nem indult felénk.

 

- Az nem számít. A lány él… keresd meg Edwardot, mondd el neki, talán eszébe jutnak a dolgok. Idővel úgy is ez fog történni, ha nem találjuk meg. Jó volna, ha még azelőtt előkerülne, hogy visszatérnek az emlékei. Ki tudja, mit tenne, ha hirtelen eszébe jutna minden. Azt már láttuk, először mit tett… Viszont van annyira kiszámíthatatlan a taknyos, hogy sejtelmünk se lehessen arról, másodszor miként reagálna.

 

   Carlisle közelebb lépett a fiához, akit eddig sakkban tartottam. Leporolta a ruháját, miközben a szavaimon töprengett. Végül újra rám emelte sötét, majdnem fekete szemeit.

 

- Ezt nem értem. Hogy értetted azt, hogy idővel úgy is ez történik majd?

 

- Elég, ha annyit tudsz, hogy miattunk nem emlékezett semmire azok után, hogy visszanyerte emberi mivoltát. Két okból döntöttünk úgy, hogy megfosszuk az emlékeitől. Egy, mint te is mondtad, én abból élek, hogy vámpírokat harcoltatok. Edward eleinte nem volt több a szememben, mint egy potenciális harcos. Piszokul kemény a srác, és nagyon ügyes. Aztán később megtudtuk, mi volt az oka annak, hogy egy barlangban kötött ki, teljesen kifordulva önmagából. Akkor határoztuk el, hogy semmiképp sem engedjük neki, hogy visszanyerje az emlékeit. El akartuk kerülni, hogy meggondolatlanul valami olyat tegyen, ami miatt elveszíthetjük. És most nem arra célzok, hogy meglép… A fiú forró fejű és makacs. Nem akartuk, hogy újra eszét vegye a kétségbeesés, és hirtelen ötlettől vezérelve kicsináltassa magát valamelyik vámpírral.

 

- Azt hiszem, hogy már kezdenek visszatérni az emlékei – tűnődött Carlisle.

 

- Honnan veszed? – kérdeztem és éreztem, hogy a hangom sokkal aggodalmasabban cseng, mint szeretném.

 

- Megölt egy lányt, akit régen ismert. Port Angelesben. A lány, a parkban… Régebben osztálytársak voltak.

 

   Megleptek a szavai.

 

- Kezd átszakadni a blokád. Várható volt – vélekedett Satine.

 

- Nézzétek, én nem tudom, milyen kapcsolat van köztetek, és Edward között, de meg kell találnunk, mielőtt még valami hülyeséget csinál – közölte Carlisle határozottan.

 

- Na látod Cullen, ebben egyet értünk. Meg kell találni a taknyost. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hol keressük. Viszont jó hír, hogy a gépemet nem nyírta ki, tehát utána tudok kérdezősködni a barátaimnál. Hátha látta valaki. Végül is elég feltűnő a kölyök.

 

  

 

   Egy szőke, magas, karcsú táncosnőt néztem. Úgy húsz körülinek saccoltam. Szép volt, bár nem annyira, mint Satine. De a haja kifejezetten tetszett. Néhány fekete tincs volt melírozva a világosak közé. Emellett göndör volt, szinte rugóra emlékeztetően loknis. Az alakja is tetszett... hosszú combok, lapos has és telt, ringó mellek. Utóbbi elég sokáig vonta magára tekintetemet.

 

   Semmit sem rendeltem, ennek ellenére nem zaklattak. Nyugodtan bámulhattam a félmeztelen lányt, aki amint észrevette, hogy nem veszem le róla a szemem, szinte csak nekem táncolt. Legalábbis addig, amíg a festett szőke hajú fiú fel nem lépett a színpadra. Attól a pillanattól kezdve egy cseppet sem érdekelt a lány, aki zokon is vette, hogy elveszítettem iránta az érdeklődésemet. De a srác sokkal jobban izgatott.

 

   Figyeltem, ahogy a fény zöld, kék, sárga és piros foltokat fest kidolgozott izmaira, attól függően, milyen reflektor világítja éppen meg. Egy rúd körül vonaglott. Teste egyé vált a zenével, sötét szemeit a lányon tartotta, mintha neki táncolna, pedig véletlen sem neki szánta kígyózó mozgását.

 

   Amint észrevett, elmosolyodott és felém fordult, hogy kifejezetten nekem ringathassa csípőjét. Hasán az izmok megfeszültek, miközben egyik lábát a rúd köré fonta, majd hátat fordított nekem, de csak annyi időre, míg hátra nem hajtotta a fejét. Az egész felső teste vízszintbe került, ahogy szinte elfeküdt a levegőben, vádlijaira hagyva teste teljes súlyát.

 

   Találkozott a tekintetünk és egymásra mosolyogtunk. Kihívóan nézett rám, miközben szinte zihálva hajoltam előre az asztalon, hogy belélegezhessem semmivel sem összetéveszthető illatát. A tüdőm megtelt az édes aromával, ami olyan intenzitással járta át a lényemet, hogy szinte beleszédültem.

 

   Cseppet sem érdekelt, mit gondolnak rólam a körülöttem ülők. Nem számított, hogy mit szólnak ahhoz, hogy valósággal megrészegít a látványa. Időközben újra felegyenesedett, és ellépett a rúdtól, egészen közel hozzám és mintha azt várná, hogy megérintsem, felém tolta kockás hasát, de a csípője szüntelenül körkörös mozgásban maradt.

 

   Soha nem volt még rám ilyen hatással senki. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy azt sem vettem észre, hogy véget ért a zene. A fiú leugrott a színpadról és elém lépett. A világ megszűnt körülöttük.

 

 

 

   Három óra kellett ahhoz, hogy találjak valami nyomot, amin elindulhatunk. Szerencsére a világ minden táján voltak barátaim, így nem jelentett gondot megtalálni valakit, bárki legyen is az. Edward ráadásul elég szembetűnő jelenség volt. Még férfi szemmel is feltűnően jóképűnek látszott. Kamasz külseje ellenére szeméből bölcsesség áradt, izmos volt és tekintélyt parancsoló. Legalábbis én ilyennek ismertem meg.

 

- San Franciscóban látták. Úgy fél órája - szólaltam meg megkönnyebbülten.

 

- Az nagyjából hat órás út. Ha jól számolom. Dugóban hét… Mire odaérünk, már nem lesz ott – sóhajtotta Carlisle.

 

- Örülök, hogy ennyire optimista vagy. Ha akarsz, várj itt ölbetett kézzel, addig én elmegyek a taknyosért. Az első dolgom lesz felpofozni, aztán esetleg meghallgatom az érveit azzal kapcsolatban, amit itt művelt.

 

   Szavaim morgásra késztették a két fiút, aki Carlisle-lal érkezett. A kis szöszi amúgy is morcos volt még rám a korábbiak miatt. Nem hibáztattam érte, de már bántam, hogy nem a másik srácot választottam. Ha nincs az a megmagyarázhatatlan nyugalom, amit felém sugároz, biztos, hogy nem őt bántottam volna.

 

- Felpofozni? – kérdezte megrökönyödve Carlisle.

 

- Ah, el is felejtettem, hogy kivel beszélek. Carlisle Cullen, az ártatlanok védelmezője, az emberek kedvenc dokija, a sármos megmentő – pillantottam rá gúnyosan. – Bocs Cullen, de kicsit mások a nevelési elveim, mint neked. Én úgy vélem, hogy egy istenes pofon néha többet ér, mint egy két órás hegyi beszéd. Ami azt illeti, Edwardnál bevált a dolog. Mindössze kétszer kellett komolyabban megfegyelmeznem, és mind a kétszer megtanulta, hogy többé nem követi el ugyanazt a hibát, amiért megbüntettem. Ezzel szemben, ha jól tudom, te még azt sem tudtad elérni nála, hogy ne fusson el, ha rossz fát tesz a tűzre.

 

   Carlisle szemei összeszűkültek. Mogorva lett az arca. Végre mutatott némi férfias indulatot is. Így máris jobban kedveltem.

 

- Nem akarok illúzióromboló lenni, de mintha éppen az lenne a legnagyobb problémánk, hogy Edward meglépett. Nem tőlem… tőled!

 

   Tulajdonképpen, Cullennek igaza volt. Részben…

 

- Nem lépett meg. Én engedtem el. Az más kérdés, hogy nem oda, ahová végül ment. De ez részletkérdés. A lényeg az, hogy elvitázhatunk még itt egy darabig, megvárva, hogy tényleg leléceljen, vagy el is indulhatunk, és esetleg még időben odaérhetünk. Ami azt illeti, lesz néhány keresetlen szavam a taknyoshoz. Utána felőlem beszélhettek vele, sőt, ha akar, veletek is mehet. De először helyrerakom kicsit. Mielőtt még hozzászokik ahhoz, hogy ha szart kever, nagyvonalúan elhúz, otthagyva benne mindenkit, akit állítólag szeret.

 

- Edward nem rossz fiú – kelt a taknyos védelmére Carlisle.

 

- Egy szóval sem mondtam, hogy az. Kedvelem őt. Igazából túlságosan is – morogtam magam elé, inkább magamnak, mint a többieknek. Satine hozzám simult, és szomorúan felsóhajtott. Attól tartott, hogy elveszítjük a srácot, pedig már egyenesen belehabarodott a kölyökbe.

 

- Induljunk! – szólalt meg a lány, akit Edward halottnak hitt. Satine felmordult.

 

- Jobb, ha tudod, emberlány, hogy te tehetsz mindenről. Láttam, hogy mit tettél vele. Miattad veszítette el a fejét. Te vagy az oka annak, hogy kifordult önmagából – sziszegte Satine.

 

- Ő már nem ember – vetette fel a manóra emlékeztető kiscsaj.

 

- Nem mondod? Képzeld, még meg tudok különböztetni egy vámpírt, egy embertől – fröcsögte Satine.

 

- Elég lányok! A hajtépést hagyjuk későbbre. Ha megvan a taknyos, felőlem még iszapbirkózást is rendezhettek. De most indulnunk kell.   

 

- Én veletek megyek – közölte Carlisle határozottan.

 

- Még mit nem! – csattantam fel türelmetlen hangon.

 

- Nem bízom benned, Gavin! Nem adok rá lehetőséget, hogy átverj!

 

- Jézus, Cullen! Már megmondtam, a kölyök nem fogoly. Kezdetben talán az volt, de már szabad ember. Nem állok az akarata útjába. Ha titeket választ, akkor szabadon elmehet. Persze csak azután, hogy elláttam a baját…

 

- Nem ütheti meg! – dörrent rám Edward egykori szerelme. Nevetséges volt, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy kikérem majd a véleményét a témával kapcsolatban.

 

- Nem fogom megütni, ne aggódj. Egy ujjal sem nyúlok hozzá – ígértem, tudva, hogy valóban nem kell megérintenem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki. Persze nem akartam kárt tenni benne. De túl messzire ment, és muszáj volt felnyitni a szemét, mielőtt még komolyan bajba sodorja magát.

 

 

 

   Egymás szemébe néztünk, és egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig elvesztünk a másik tekintetében. Végül ő törte meg a csendet.

 

- Nem hittem, hogy látlak még valaha – szólalt meg bársonyos, szinte lányos hangján.

 

- Sok minden történt azóta, hogy utoljára találkoztunk – sóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy örül-e nekem egyáltalán. Azok után, ahogy annak idején elhagytam, nem remélhettem túl sokat.

 

- Jó újra látni téged – mosolyodott el. Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt.

 

- Ahogy téged is – mondtam őszinte hangon. A következő pillanatban valósággal a nyakamba ugrott és olyan erősen szorított magához, hogy csak vámpír mivoltomnak köszönhettem, hogy nem zúzta porrá a csontjaimat.

 

- Isten hozott Ed.

 

- Hiányoztál Shiro…

 

 

 

   Gavin végül beleegyezett, hogy velük menjek, bár nem örült neki. Előre ültem, mellé, míg a lány, aki vele volt, hátul helyezkedett el. Meg sem próbált úgy tenni, mintha kedvelne. Határozottan ellenségesen méregetett a visszapillantó tükrön keresztül. Gavin azonban félre tette az ellenszenvét, és barátságosabban szólt hozzám, amikor elindultunk. A többiek követtek minket.

 

- Satine szerint a taknyos sokat kódorgott egyedül a világban. Tudsz róla, hogy járt volna valaha San Franciscóban?

 

   Elgondolkoztam egy pillanatig, aztán csóválni kezdtem a fejem.

 

- Nem igazán kötötte az orromra, hogy mikor, hová megy. A világ bármely pontján járhatott már. Előfordult, hogy akár egy évre is eltűnt, vagy még hosszabb időre. Nem könnyű őt egy helyben tartani. Mindig is hajtotta valami kényszeres kalandvágy.

 

- Valóban? – kérdezte meglepetten Gavin. – Nekem nem tűnt fel. Most először kért kimenőt. És sejtem azt is, hogy miért.

 

- Tényleg? És megosztanád velem az elméletedet?

 

   Gavin vállat vont, miközben bevett egy éles kanyart, és ráfordult a sztrádára.

 

- Satine képes blokkolni bárki emlékeit. Ezt tette a fiaddal is. Kezdetben azért, mert Aréna harcosnak szántam és jobbnak láttam, ha nincsenek emlékei. Később már azért, mert Satine látott dolgokat a fejében.

 

- Dolgokat? – kérdeztem zavartan. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de nyugtalanítottak a szavai.

 

- Satine nem csak arra képes, hogy elnyomja az emlékeket, hanem arra is, hogy megnézze őket, mint egy filmet. Legalábbis hasonlóan. Annak a szemszögéből látja a dolgokat, akinek a fejében van, de nem tudja irányítani és a gondolatait sem hallja. Csak látja, amire az illető emlékszik. Azóta, hogy a taknyos velünk van, Satine rendszeresen tett túrákat a fejében, hogy kiderítsük, mi vezetett ahhoz, hogy ki akart szállni.

 

- Kiszállni? – kérdeztem értetlenül, miközben próbáltam összerakni Gavin nem túl értelmes szavait.

 

- A taknyos önmagát száműzte a gondolatok nélküli világba. Nem akart élni, de nem tudta, hogyan pusztíthatná el magát. Ezért csak a vadászatra koncentrált. Satine szerint megszállottként űzte a vadakat. Ebből következtettünk arra, hogy ki akart szállni. Persze mindez csak elmélet, hiszen, mint mondtam, Satine nem látja a gondolatait, csak azokat a dolgokat, amikre emlékszik. Például a lány halálát és azt, hogy utána elfutott.    

 

- Nem értem. Tudtátok, hogy hozzánk tartozik? Miért nem kerestetek meg minket? Az Aréna miatt… - Gavin türelmetlenül vágott a szavamba.

 

- Először… akkor talán még ez volt az ok. De később már nem. Megkedveltük és heteken át azon töprengtünk, mi a legjobb neki. Végül arra jutottunk, hogy ő választotta, hogy elhagy titeket. Ez az ő döntése volt. Ő akart távol lenni tőletek. Tudtuk, hogy mit tett és azt is, mennyire megviselte. Ezért úgy határoztunk, hogy ha felejteni akart, hát mi segítünk neki ebben. Nem csak, hogy blokkoltuk az emlékeit, de új életet biztosítottunk számára. Ahogy visszatért az emberi világba, fiunkként bántunk vele. Megkapott tőlünk mindent, amire szüksége lehetett. Felajánlottuk neki, hogy nem kell harcolnia, elég, ha segít Satine-nak a vámpír vadászatban. De Edward képtelen volt lemondani a győzelem mámoráról. Csak az edzések izgatták és a harcok. Egyre jobb lett. Mostanra már jóformán nincs ellenfele. Szinte mindenkit legyőzött már, aki számít. Egy vámpírt kivéve. De szerencsére vele még nem került szembe és ami azt illeti, reménykedtünk benne, hogy ez így is marad. Evian kifilézné a fiút. Már jó ideje fáj rá a foga, de úgy tűnik, Edwardnak van egy jóakarója odafent, mert minden sorsolásnál megúszta az összecsapást. Ennek ellenére legutóbb majdnem otthagyta a fogát. Egy hajszálon múlt, hogy túlélte a beavatását.

 

- Beavatás? Uram Isten, csak nem… Jézusom, de hát a harcosok beavatása nagyon veszélyes. A legtöbb vámpír nem is éli túl…

 

- Na ne mondd… Képzeld, tudom, ebből élek – gúnyolódott. – Próbáltuk lebeszélni róla, de az elithez akart tartozni. És sikerült is neki. Győzött. Olyan ellenfél ellen, aki csak egyetlen vámpírt hagyott életben háromezer év alatt.

 

- Setep – suttogtam reszketve. Nem tudtam túl sokat a vámpír harcokról, de amíg a Volturival éltem, hallottam egy s mást a témával kapcsolatban. Setep volt a legfélelmetesebb ellenfél a harcok során. Mindenkivel végzett, aki az útjába került. Több ezer vámpír vérét ontotta ki a küzdelmek alatt. Néha négy-öt harcost is kivégzett egyszerre. Eleget tudtam róla ahhoz, hogy ne akarjam tudni, hogy Edward szembekerült vele. – Miért nem ölte meg? – kérdeztem feszülten.

 

- Ki tudja… Eleinte harcoltak. És Setep megharapta a kölyköt. Mindenki azt hitte, hogy itt a mese vége… Setep mérge lebénítja a magunk fajtát. Edward tehetetlenül feküdt a földön, miközben Setep a vérével oltotta a szomját. Aztán valamiért megkegyelmezett neki. Setep gazdája úgy döntött, hogy ha már így alakult, Edwardnak ajándékozza a farkast. Most is vele van…

 

- Hogy? Elment a józan eszed? Setep Edwarddal van? Hiszen az az állat vámpírok vérén él. Mi lesz, ha megöli őt?

 

- Kizárt… elég gyorsan összemelegedtek. Setep valósággal óvja a taknyost, mindentől és mindenkitől. Ők már összetartoznak. Arról nem beszélve, hogy a farkasnak ugyanaz a képessége, mint a taknyosnak. Olvas a gondolatokban…

 

   Dermedten meredtem magam elé. Eddig úgy hittem, hogy Edward az egyetlen, akinek ilyen képessége van.

 

- Valami megmagyarázhatatlan kapocs köti őket össze. Legalábbis a taknyos ezt mondta. Kedveli Setepet és szemmel láthatóan kölcsönös a dolog. Jól kijönnek. A farkas nem fogja bántani.

 

   Cseppet sem örültem a fejleményeknek, de Gavin olyan magabiztos volt, hogy végül rászántam magam, hogy higgyek neki.

 

 

 

 

   Leültem a kopott kanapéra és Shiro-t figyeltem, aki behúzta az összes függönyt, hogy megkíméljen minket a nap fényétől. Mikor az utolsó ablakhoz lépett, arca csillogni kezdett. Lélegzetelállítóan szép volt, ahogy ragyogott. Felálltam és elkaptam a csuklóját. Kissé elhúztam a függönyt, de csak annyira, hogy újra érje vonásait a fény.  

 

- Már el is felejtettem, mennyire jól áll neked a csillogás – simogattam meg az arcát, miközben összeforrt a tekintetünk.

 

- Minek jöttél ide, Ed? – kérdezte lesütött tekintettel.

 

- Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem vissza.

 

- Úgyis ez lesz a vége. Jössz és mész. Mindig ez van. Mint egy kísértet. Felbukkansz, de mikor feléd nyújtom a kezem, elillansz, mintha soha nem is lettél volna itt.

 

   Fájtak a szavai, de tudtam, hogy igazat mond. Ezt csináltam. Ötven éven keresztül tűrte, hogy játszadozzak vele. Valójában azonban sosem akartam megbántani. De nem maradhattam vele, bármennyire szerette volna. Azután nem, hogy megismerte azt a férfit. Shiro-nak szüksége volt rá, és én nem állhattam közéjük, még akkor sem, ha Shiro az enyém volt.  

 

- Hol van Mizuki? – váltottam témát, csak hogy oldjam a feszültséget.

 

- Már nincs velem. Talán soha nem is volt igazán… pont olyan, mint te…

 

   Zavartan néztem rá, végül elléptem tőle és visszaültem a kanapéra.

 

- Tudom, hogy mit gondolsz rólam. És igazad is van. Megbízhatatlan és felelőtlen vagyok. Ne haragudj, Shiro. De most szükségem van rád. Nincs senki más, akihez fordulhatnék. Nem kérek tőled semmit, csak azt, hogy itt maradhassak… legalább egy időre… néhány napra…

 

- Addig maradsz, ameddig jól esik. Tudod jól – sóhajtotta szomorúan. Leült velem szemben a földre és magához vett egy díszpárnát a kupacból, ami a falhoz volt felhalmozva. Ölelgetni kezdte a párnát. Semmit sem változott. Azelőtt is ezt csinálta. Ha ideges volt, szüksége volt valamire, amivel babrálhat. Régen nagyon idegesített. De most inkább aranyosnak találtam.

 

- Ezúttal más lesz minden. Ezúttal nem lépek le szó nélkül. Ígérem.

 

   Hosszú percekig ízlelgette a szavaimat, végül vállat vont.

 

- Mész, ha menned kell. Nem számít. Csak az, hogy eljöttél.

 

- Bocs, hogy késtem. Ezúttal nem tehettem róla. Tudom, hogy tavaly kellett volna jönnöm, de… ez egy hosszú történet.

 

- Én ráérek – biztosított. Elmosolyodtam.

 

- Elveszettem az emlékeimet. Csak néhány órája kezdtek visszatérni a múltbeli dolgok. Rád sem emlékeztem és a családomra sem. Vagyis… szóval érted…

 

   Keserű lett a mosolya, de azért bólintott.

 

- Ha nincs ez, nem tudom, mikor jutottál volna eszembe – vettem le a karkötőmet, hogy láthassa a tetoválást, amit még ő csinált ötven évvel ezelőtt. Senki sem tudott róla, rajtam kívül. Soha nem vettem le a karkötőt. Shiro volt az én nagy titkom. A legédesebb titkom…