Úgy kavarogtak fejemben a gondolatok, mint az őrvénylő tenger. Fel sem fogtam, hogy merre járok, nem figyeltem az útra, sem arra, hogy ki jön velem szembe. Tövig nyomtam a gázpedált, lehúztam az ablakot, és hagytam, hogy a jeges levegő az arcomat nyaldossa, akár egy éhes szörnyeteg.

 

   Nem vettem észre a Stop táblát, se a sebesség korlátot jelölő kiírást. Semmi sem érdekelt, csak minél távolabb kerülni Forkstól, és persze Bellától. A sötétéség alattomosan kúszott be az ablakon, de továbbra is tökéletesen láttam az utat. A gondolataim olyan gyorsan pörögtek, akár a kerekek a Mercédeszen, amit vezettem.

 

   Minél messzebb kerültem Forkstól, annál jobban kiborultam. Heves érzelemhullám söpört végig rajtam, az izmaim megmerevedtek, már a kormány megtartása is fizikai kínt okozott, de nem lassítottam, csak mégerősebben nyomtam a pedált, szinte átlyukasztva a padlót. Fortyogott a lelekem, mint a forrásban lévő víz. Lávaként égetett a felismerés, hogy mennyire szánalmas vagyok.

 

   Hirtelen lefékeztem. Szerencsére senki nem jött mögöttem, igaz, hogy nem lett volna rajtam kívül olyan őrült, aki ilyen sebességet mert volna kockáztatni a sötétség, és a csúszós út ellenére. Félre húzódtam a kocsival, és végre megpróbáltam lehiggadni valamelyest.

 

- Nem tehet róla, nem az ő hibája. Nem teheted ezt vele – motyogtam zavarodottan.

 

   Az Esmétől kapott órámra pillantottam. Éjfél is elmúlt már, ami azt jelentette, hogy közel másfél órája vagyok úton. Fél egyig ücsörögtem mozdulatlanul, mire végre elmúlt a haragom, és a helyét szomorúság vette át. Elhatároztam, hogy most azonnal visszafordulok, elmegyek Bellához, és tisztázom vele a dolgokat.

 

   Csikorogtak a kerekek, amikor megfordultam, és porzott mögöttem az út, ahogy száguldottam Forks felé. Hogy megőrizzen bátorságomat, bekapcsoltam a rádiót, és kerestem egy komolyzenei adót.

 

   Útközben újra és újra lejásztottam magamban, hogy mit fogok mondani neki. Elképzeltem, ahogy rám néz, zavart, de hálás tekintettel fürkészve fakó arcomat. Meglepett, hogy hirtelen Charlie háza előtt találtam magamat. Egy percig sem figyeltem az útra, megszokásból vezettem, ösztönösen követve a megfelelő irányt. Nagy levegőt vettem, de sehogy sem akarózott kiszállnom a Mercédeszből.

 

   Bella kocsija ott állt a ház előtt, ahol mindig. A járőrkocsi a felhajtón árválkodott. Sokáig töprengtem, hogy mitévő legyek, aztán egyszer csak megláttam Bellát az ablakban. Éppen akkor lesett ki, talán felébresztettem, amikor vadul fékeztem, de az is lehet, hogy eleve nem tudott aludni a történtek miatt. Abban a pillanatban, hogy kirajzolódott előttem törékeny alakja, elhagyott a bátorságom. Egyetlen pillanatig meredtem rá, aztán sebességbe raktam a Mercédeszt, és haza hajtottam.

 

   Esme megkönnyebbült, amikor meglátott. A nyakamba ugrott, és magához ölelt, olyan szorosan, hogy úgy éreztem össze akar roppantani.

 

- Hol voltál? – kérdezte követelőzve, de csupán aggodalom csengett tiszta hangjában, haragnak nyoma sem volt.

 

   A nappaliban várt rám, és attól félt, hogy nem jövök haza. Magában már elképzelte, hogy milyen messze járhatok.

 

- Sajnálom – motyogtam zavarodottan.

 

- Leszokhatnál már erről, Edward – szólalt meg Carlisle, aki a lépcsőfeljáró alján állt. Mögötte ott sorakoztak a többiek, mint verebek a villanyvezetéken. Mindenki engem bámult, és mindekit meglepett, hogy végül haza keveredtem.

 

- Jól vagy? – kérdezte Alice. Kezdtem megszokni már a kérdést. Csóválni kezdtem a fejemet, mire Esme újra megölelt.

 

- Akarod, hogy veled maradjunk? – kérdezte aggodalmaskodó hangon.

 

- Inkább lezuhanyoznék – közöltem kimerülten.

 

   Beléptem a zuhany alá, és csak a hideg vizes csapot nyitottam meg. Megkönnyebbültem a hűvős víztől. Lehunytam a szememet, hátra hajtottam a fejemet, és hagytam, hogy az arcomat mossa a hűsítő zuhatag. Nem tudom, hogy mennyi ideig ácsorogtam a zuhany alatt. Az idő hirtelen elveszítette jelentőségét.

 

   Amikor kiléptem a zuhany alól, elzártam a csapot, megtöröltem a hajamat, aztán vizesen bújtam bele fekete köntösömbe. A folyosóra lépve Alice türelmetlen tekintetével találtam szembe magamat. Ösztönösen összébb húztam a köntöst, mert semmit sem viseltem alatta.

 

- Most bemegyünk a szobádba, és beszélgetni fogunk – közölte ellent mondást nem tűrő hangon. Tétováztam egy pillanatig, aztán bólintottam, tudva, hogy hegyibeszédet fog tartani.

 

   Leültünk a heverőre, és Alice azonnal nekem esett. Alig fogtam fel szavait, pedig tőle szokatlan lendülettel beszélt, ezúttal nem a jó értelemben véve. Amikor kiadta dühét, hozzám simult, és arcát a vállamba fúrta. Átöleltem, a tőlem telhető leggyöngédebben, és ringatni kezdtem, ahogy néhány napja Esme tette velem. Lassan lecsillapodott haragja, és már semmi mást nem éreztem, csak tömény, vad szeretetét.

 

   Nem tudom, hogy mi lenne velem Alice nélkül. Azt hiszem, hogy ő a lelki társam. Nála jobban még Carlisle sem értett meg, bármennyire is én voltam a kedvence.

 

   Reggel a többiekkel együtt indultam az iskolába. Rémes hangulatom volt. Nem akartam újra Bella keserű tekintetébe botlani, de nem maradhattam tovább otthon. A végtelenségig még Carlisle sem tudta igazolni hiányzásomat, amit egy vírusfertőzésre fogtunk.

 

   Amint a parkolóhoz értem, azonnal  megakadt a szemem az öreg furgonon. Összeszedtem a bátorságomat, és kiszálltam a kocsiból. A többiek már vártak rám. Együtt indultunk el az iskola épülete felé.

 

   Ismét zord reggel virradt ránk. Sötét felhők borították az eget. A vihar már összehívta csapatait, hogy leigázzák a várost, és átvegyék a hatalmat Forks felett. A hangulatom tökéletesen megfelelt az időjárásnak. Mogorván pillantottam mindenkire, aki rám emelte tekintetét.

 

   Mindenkit megrémített a szokásosnál is ellenségesebb tekintetem. Nagyívben kerültek ki a folyosón, pedig amúgy sem mertek közel jönni hozzám, vagy a testvéreimhez. Mintha mi négyen az iskola ijesztő kísértetei lennénk. Carlisle megengedte, hogy legalább a biológia órát ellógjam, de a többire be kellett mennem.

 

   Minden órán egyedül ültem, és ez nem csak azért volt előnyös, mert vámpír vagyok, hanem azért is, mert nem szerettem osztozni másokkal a padomon. Halálosan untam az órákat, megállás nélkül az órámat lestem, de a percek csak vánszorogtak, mint egy mozgássérült teknős. Képtelen voltam az anyagra figyelni, bár nem is érdekelt, úgysem tudtak már újat mondani nekem. Tulajdonképpen nyugodtan kiállhattam volna az osztály elé, hogy megtartsam az órákat, mert még a tanárok sem tudták annyira az anyagot, mint én.

 

   Az ebédlőbe menet Alice csacsogását hallgattam. Tudtam, hogy ez lesz a nap legnehezebb része. Bella ott lesz, és látnom kell. Reméltem, hogy eszébe sem jut majd a közelembe jönni.

 

   A szokásos asztalunknál telepedtünk le. Én Alice mellett helyezkedtem el. Izgatott félelemmel lestem az ajtót, mikor toppan be rajta életem értelme. Nem kellett sokáig várnom. Amint belépett, azonnal az asztalunk felé pillantott, és döbbenten vette tudomásul, hogy ezúttal engem is a többiek társaságában lát. Megtorpant, és látszott az arcán, hogy elbizonytalanodik. Tett egy lépést felénk, de amint meglátta haragos tekintetemet, meggondolta magát, és csatlakozott a barátaihoz. Velem szemben ült le, hogy szemmel tarthasson.

 

   Egyre feszültebb lettem. Ujjaim elfehéredtek, ahogy a tálcát markoltam. Aztán csak egy reccsenést hallottam, és a tálca engedett. Tenyerembe fúrodott a letört műanyag darab. Bosszankodva csaptam az asztalra, amitől még a testvéreim is megmerevedtek. Hirtelen minden tekintet rám szegeződött, és gyors találgatásokba kezdtek a diákok, hogy mi üthetett belém. Alice tenyere a térdemre csúszott, és finoman megszorított az asztal alatt.

 

- Nyugalom, Edward – suttogta.

 

   Megszokta már Jasper mellett az efajta megnyilvánulásokat, ezért rögtön tudta mit kell tennie. Ha Jasper volt dühös a váratlan vérszomjától, akkor nyugtató szavakat suttogott, amiket csak mi hallhattunk meg. De nálam nem kellett megszólalnia, elég volt a gondolatain keresztül eljuttatnia hozzám nyugtató üzenetét.

 

   Alice-re pillantottam, és zavartan bólintottam egyet, jelezve, hogy még ura vagyok a helyzetnek.      

 

   Bellát meglepte reakcióm, ő is engem figyelt, mint mindenki más, de a többiek hamar megfeledkeztek róla, ő azonban nem vette le tekintetét feszült arcomról. Nagy nehezen letelt a szünet, és én a testvéreim társaságában távoztam az étkezőből, nem kis megkönnyebbüléssel.

 

   Az utolsó órám után a kocsi felé tartottam, és akkor megláttam őt. A Volvo oldalának támaszkodott, miközben kíváncsian fürkészte a tömeget, ami az iskolából hömpölygött kifelé. Megálltam, és tétován néztem fel Alice-re.

 

- Beszélj vele – bíztatott bátorítóan.

 

   Haboztam még egy darabig, miközben Bella észrevett. Nem mozdult, nem akart elijeszteni. Elindultam felé, de a földre szegeztem a tekintetemet. Amikor odaértem hozzá megálltam, és halkan megszólaltam, anélkül hogy felnéztem volna.

 

- Bella – kezdtem fájdalmas hangon. – Nagyon sajnálom ami történt.

 

   Szinte hallottam a követ, ami leesett a szívéről.

 

- Én sajnálom. Igazán, olyan idióta vagyok és…

 

- Nem. Te csak egy lány vagy, aki többet akar, mint amit én megadhatok neki – vágtam a szavába, de még mindig a betont pásztáztam a lábainál.

 

- Nem, ez nem igaz. Soha többé nem fog megtörténni. Ígérem, hogy többé nem hozlak ilyen helyzetbe.

 

- Bella, ennek vége – sóhajtottam szerencsétlenül.

 

- Nem, nem lehet vége! - vágta rá kétségbeesetten.

 

   Idegesítettek a kíváncsi tekintetek. Mindenki minket bámult, ami máskor nem zavart annyira, most egyenesen megőrjített. Hosszas töprengés után kinyitottam neki a kocsi ajtaját, és jeleztem egy biccentéssel, hogy üljön be.

 

   Miután én is elhelyezkedtem a volán mögött, beindítottam az autót, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a parkolót.

 

  Ahogy távolodtunk az iskolától, beleszaladtunk egy vastag ködfelhőbe. Feszengve vezettem, de most is csak az ösztöneimre hagyatkozva.

- Figyelj, Edward – mondta hosszú hallgatás és gondolkozás után. – Nincs több csók, rendben? És ölelés sincs, ha nem akarod.

 

- Ez nem ilyen egyszerű – pillantottam rá közömbös tekintettel.

 

- De igen. Eddig jól megvoltunk. Semmi sem történt. Átléptem a határt, hibáztam, de soha többé nem fordul elő.

 

- Mit kell tennem ahhoz, hogy végre rájöjj, hogy nincs esélyünk? – kérdeztem keserűen az útra meredve.

 

- Akkor legyünk barátok – javasolta utolsó kétsébeesésében.

 

   Csóválni kezdtem a fejemet.

 

- Te nem érnéd be ennyivel, és az a baj, hogy én sem.

 

   Meglepte, amit mondtam, talán mert elbizonytalanodott az iránta való érzelmeimet illetően. Pedig én pont ugyanúgy szerettem őt, mint azelőtt, de tudtam, hogy ha velem marad, egy nap Alice és a többiek elkésnek majd.

 

   Nem igazán tudtam, hová is tartunk, de éreztem, hogy nem kerülhetem el ezt a beszélgetést, és mielőbb túl akartam esni rajta. Bella nem akart belenyugodni a döntésembe, és biztosra vettem, hogy időbe telik majd meggyőznöm arról, hogy nincs más lehetőség. Persze nekem sem volt könnyű elfogadni a tényt, hogy többé nem lehetünk együtt. Már a legelején figyelmeztettem rá, hogy jobb volna elkerülnie, de nem tette, most pedig rám hárult a felelősség, hogy meghozzam ezt a komoly, könyörtelen döntést.

 

   Letértem a főútról egy leágazásnál, és egy földúton haladtunk tovább. Kissé rázkódott a kocsi, nem ilyen terepre volt tervezve, de inkább ringatott, mint rángatott. Az út mentén cserjék sorakoztak. A tavasznak köszönhetően már szépen zöldelltek a bokrok, az idő is enyhébb volt a korábbi hónapokénál. Egy ideje már nem szólt egyikünk sem, amikor hirtelen megtörtem a csendet.

 

- Hol a gipszed? – kérdeztem. Eddig fel sem tűnt, hogy nincs a lábán.

 

- Már levették egy ideje – felelte csendesen.

 

   Újabb hosszú szünet következett, miközben megláttam egy ösvényt, és félre álltam a kocsival.

 

- Sétáljunk egyet – javasoltam komoran.

 

   Bella bólintott. Megvártam, míg kiszáll a kocsiból, aztán elindultunk, követve az csapást. Régen jártam már erre, de ahogy egyre beljebb értünk, már ismerős volt az út. Nem mentünk messzire, csak egy közeli helyig, ahol kissé ritkábbak voltak a fák. Egy kidőlt fatörzshöz léptem, és leültem. Bella is elhelyezkedett mellettem, aztán lassan felnézett. A tekintete mindent elárult a rettegésről, ami a szívét nyomta.

 

- Edward, nem veszíthetlek el.

 

   Felsóhajtottam. Nem bírtam az arcát nézni, ezért tekintetem tovább vándorolt a hatalmas fák felé, melyek körülvettek minket. Nem tudtam, hogy hogyan értethetném meg vele, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy biztonságban tudjam.

 

-Hiányzol – motyogta az orra alatt, de még így is kiérződött hangjából az őszinte keserűség.

 

- Megpróbáltuk, nem ment. Itt az ideje, hogy belássuk, hogy ennek már vége. Nem lehetek a kedvesed Bella, de még a barátod sem. Túl kockázatos. Olyan hatással vagy rám, ami veszélyessé tesz rád nézve, és mindenki másra nézve is, aki a közelünkben van. Tudom, hogy ezt nehéz elfogadni, hogy fájni fog, hidd el, nekem sem könnyű ez, de nem bírok uralkodni magamon a közeledben, és ez nem mehet így tovább.

 

- De én... – kezdte volna remegő hangon, de a szavába vágva folytattam.

 

- Ez nem csak kettőnkről szól. A családom nyugalma a tét. Ha elveszítem a fejemet, és te meghalsz, akkor azzal nem csak téged veszítelek el, de őket is veszélybe sodrom. Nézd, Carlisle három évszázada dolgozik azon, hogy titokban tartsa a titkunkat, és egyszerűen nincs jogom játszani mindazzal, amit eddig felépített. Ha Alice nem látja meg időben, ami történik, ha csak egy perccel is később érnek oda…

 

   Lehajtotta a fejét. Még mindig az erdőt figyeltem, a fákat, a rügyező ágakat, a fatörzseken burjánzó mohát, közeben azon töprengve, hogy kiheverem e valaha a Bellával való találkozást. Tudtam, hogy ha még ezer évig élnék, sem tudnám túltenni magam rajta.

 

- Akkor ennyi volt? – kérdezte elkeseredetten.

 

- Nagyon sajnálom. Bár lenne más út.

 

- Szökjünk el, csak te meg én – tett egy újabb naiv kísérletet. Félmosolyra húztam a szám, bár ez önkéntelen reakció volt.

 

- Te sosem adod fel, igaz?

 

   Szomorúan nézett rám.

 

- Hát nem érted? Tényleg nem érzed, mennyire fontos vagy nekem?

 

- Ne akarj meghalni tizennyolc évesen – csóváltam a fejemet. – Én gyilkos vagyok Bella. Egy időzített pokolgép, aki bármikor felrobbanhat.

 

- Nem érdekel! – állította határozottan.

 

- De engem igen – sóhajtottam. – Ez az utolsó eset, hogy te meg én beszélgetünk egymással. Most visszaviszlek a sulihoz, és mától fogva úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Mint az első napon, amikor Forksba jöttél. Csak két idegen leszünk, akiket semmi sem köt össze többé.

 

- Ez nem így működik, Edward. Nem tehetünk úgy, mintha nem volnának közös emlékeink.

 

- Akkor másképp fogalmazok, mert úgy tűnik, hogy nem érted, amit mondok – közöltem kissé ingerültebben. – Vagy elfogadod, amit most mondtam, vagy még ma elmegyek, és soha többé nem jövök vissza.

 

   Rémület ült ki bájos arcára, és nekem megszakadt a szívem érte, de nem mutattam ki érzéseimet. Hűvösen fürkésztem az arcát, tudtam, hogy egy világ dőlt most össze benne.

 

- Hát jó – bökte ki csalódottan.

 

   Legalább látni akart, ha már megtiltottam minden más kontaktust. Tényleg nagyon szeretett, talán jobban is, mint gondoltam volna.

 

   Visszavittem a sulihoz, de nem beszéltünk többet. Amikor megálltam az időközben kiürült parkolónál, Bella keserű pillantást intézett felém.

 

- Lehetne egy utolsó kérésem? – kérdezte bátortalanul. Némi habozás után bólintottam.

 

- Csak még egyszer, utoljára – kezdte félénken -, megtennéd, hogy megcsókolsz?

 

   Zavartan néztem rá. Egy normál szakítás után ez csak egy átlagos kérésnek tűnhetett volna, semmi különös, csak egy búcsúcsók, de mi tudtuk - ő éppen úgy, mint én -, hogy ez több annál.

 

   Tanácstalanul néztem rá, miközben azon töprengtem, hogy megengedhetem e ezt magamnak, most, hogy senki sincs itt, aki leállíthatna. Végül elővettem a telefonomat, és benyomtam Alice számának gyorsgombját. Bella értetlenül figyelt. Alice felvette a telefont.

 

- Baj van, Edward? – kérdezte gyanakvóan.

 

- Mennyi idő alatt tudsz a sulihoz érni? – kérdeztem tőle sürgetően.

 

- Tíz perc, talán kicsit több.

 

- Akkor megtennéd, hogy most azonnal elindulsz? – kérdeztem feszülten.

 

- Csak nem történt valami? – aggodalmaskodott ijedten.

 

- Csak indulj, jó?

 

- Sietek, ahogy tudok – felelte nyugtalanul.

 

   Bella még mindig értetlenül meredt rám.

 

- Csak a biztonság kedvéért – vontam vállat, és ő végre megértette, hogy az intim pillanatnak még a lehetőségét is hárítani akarom. Csalódottan ugyan, de fejet hajtott feltételem előtt.

 

   Kiszálltunk a kocsiból, és csendesen várakoztunk. Őrjítő volt az a negyed óra. Szerettem volna addig beszéltetni, hogy gyorsabban teljen az idő, de egyetlen kérdés sem jutott eszembe, ami ne lett volna kínosan erőltetett. Nemsokára megláttam Alice kocsiját, és megkönnyebbülten fordultam Bella felé.

 

   Alice zavartan ugrott ki a kocsiból, és riadtan nézett ránk.

 

- Szerettem volna gardedámot a búcsúcsókunkhoz – világosítottam fel. Alice döbbenten nézett rám, de azért bólintott.

 

   Finoman magamhoz vontam Bella karcsú testét, miközben tudtam, hogy most utoljára érinthetem meg őt. Lehunyta a szemét, átengedve nekem a domináns szerepet. Gyöngéden tapasztottam ajkamat forró szájához. Percekig álltunk összefonódva, mint egy tökéletesen boldog pár, de egyikünk sem érezte azt a fajta bizsergést, ami egy igazi szerelmes csókkal jár. Feszültek voltunk, és a búcsú rányomta bélyegét a csókra, bár még így is jobb volt, mint amit két átlagos kamasz produkálhat.

 

   Amikor elengedtem Bella derekát, esdeklően nézett rám.

 

- Még ne – suttogta reszketve.

 

- Mennem kell – leheltem keserűen.

 

- Csak még egyszer, kérlek, ez nekem nem volt elég. Nem elég ahhoz, hogy megőrizzem az emlékezetemben. Csak még egyszer, kérlek.

 

   Nem érdekelte, hogy megalázkodik előttem, és igazából én sem láttam ebben semmi különöset. Alice a földet bámulta, neki éppoly kínos volt ez az egész, mint Bellának, vagy nekem. Ahogy elnéztem a lány arcát, aki az életemnél is fontosabb volt számomra, képtelen voltam megtagadni a kérését.

 

   Újra magamhoz húztam, és hagytam, hogy egy hosszú percig összeforrjon ajkunk. Ismét én vetettem véget a csóknak. Könnyes szemeivel búcsúzóan pillantott rám.

 

- Mától nem ismerjük egymást – közöltem hidegen. Szándékosan használtam ezt a hangot, hogy végleg tudtatosítsam benne a dolog megmásíthatatanságát.

 

   Alice aggódva figyelte az arcomat, aztán a könnyeivel küszködő Bellára nézett.

 

- Utánad megyek – súgta. Bólintottam.

 

   Beültem a Volvóba, és pokolian éreztem magamat. A helyes utat választottam, mégis mardosott a bűntudat.