Twilight Extra 29. rész 4

2009.06.19. 10:00

Carlisle

Amint leszállt a gép, azonnal béreltünk egy autót. Egész úton dühös voltam, hogy 130 km/h-nál nem tudunk gyorsabban menni. Jasper rögtön bekapcsolta a rádiót, ahogy a főútra hajtott. Esme már Rosalie-val és Emmettel ült egy kocsiban, így csak Alice, Bella és én maradtunk Jasperrel. Az digitális órát néztem a műszerfalon. Őrjítően lassan vánszorogtak a percek. A híreket hallgattuk, miközben Alice a lábával dobolt, míg Bella görcsösen szorongatta a jegygyűrűt, amit Edwardtól kapott. Ha a szívem működne, bizonyára a torkomban érezném a dobolását – tűnődtem.

Az étterem felé haladtunk, ahol Alice látta Edwardot. Azóta nem volt látomása, és azt sem tudhattuk, hogy még időben vagyunk-e egyáltalán. Izgatottan figyeltem a várost, ami szokatlanul kihaltnak tűnt ezen a hajnali órán. Ilyenkor általában már beindult az élet, de most valahogy dermesztőnek éreztem a csendet. Rossz érzések gyötörtek, de nem tudtam, hogy Jessica, vagy Edward miatt.

Jasper éppen megelőzött egy fehér Hondát, ami iszonyatosan lassan araszolt az út közepén, talán azért, mert egy idős hölgy vezette, amikor olyasmi történt, ami mindannyiunkat megrázott.

„Ma reggel holtan találták a huszonegy éves Jessica Stanley-t a Webster Parkban, a negyedik utca sarkán. A rendőrség szerint állat támadásról lehet szó. Jessica szülei alig néhány perce érkeztek a helyszínre, és azonnal azonosították a kozmetikusként dolgozó fiatal lányt. A család és a város polgárai megrendülten állnak az események előtt…” – mondta túlságosan érzelmes hangon egy riporter a rádióban.

Alice és Bella egyszerre sikoltott fel, Jasper a fékre taposott, miközben a kocsi nagyot rántott rajtunk. Alig pár száz méterre voltunk a parktól.

- Az nem lehet! – csóválta a fejét rémülten Bella.

- Elkéstünk – sziszegte Alice.

Jasper nagy levegőt vett, és koncentrált, hogy nyugalmat erőltessen mindannyiunkra, de nem volt könnyű dolga, mert ő maga is feszült lehetett. Már majdnem újra indította a kocsit, amikor megfogtam a csuklóját.

- Talán nem ő volt – közöltem meggyőződéssel a hangomban. Mind elnémultak.

- Hogy érted ezt, Carlisle? – kérdezte Jasper értetlenül.

- Vámpírok – intettem a kocsi nyugati oldalán parkoló sötét furgon felé. Két vámpír állt mellette. Az egyik Gavin Kane, akiről mindössze annyit tudtam, hogy legendás Aréna harcos hírében állt azelőtt.

Dante

Pokolian dühös voltam a taknyos kölyökre! Hogy lehet ennyi esze? Miért nem dobta vízbe a testet, vagy égette el, vagy tudom is én? Hogy hagyhat maga után ilyen nyilvánvaló nyomot? Érthetetlen. Nem erre tanítottam. De ő végzett a lánnyal, semmi kétség. Mindenhol éreztem a szagát…

Satine próbálta leplezni csalódottságát. A kis kedvence ezúttal túl messzire ment. Megfogadtam, hogy kap egy nagyon csúnya fejmosást a fiú, ha megtaláljuk, de előtte keményen meg fogom büntetni, nem csak azért, hogy ilyen amatőr módon járt el, azért is, mert hazudott nekünk. Mégis hogy védhetnénk meg, ha azt sem tudjuk, hol van?

Az is bosszantott, hogy elkéstünk. Talán csak néhány órával… Ha nem hallgatok Satine-ra és rögtön utána küldöm Zacket, ahogy először terveztem, akkor mindezt megelőzhettük volna. Satine nagyon jól tudta, hogy most ő sincs túl jó helyen a szívemben. Némán állt és azon töprengett, mivel tehetné jóvá a hibát, amit elkövetett.

- Induljunk, csak az időnket vesztegetjük. Meg kell találnunk, mielőtt a Volturi megneszeli, hogy egy ostoba kölyök lófrál az utcán, aki mindent megtesz azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Mégis mit gondolt ez a taknyos? Mire volt ez jó? – morogtam, miközben kinyitottam az ajtót, és beszálltam a kocsiba. Máskor sem vesződtem azzal, hogy Satine elé siessek, ajtót nyitni neki, de most ahhoz is alig volt kedvem, hogy magammal vigyem. Ó, hogy miért hallgatok egy nőre? Nekem is elment az eszem…

Elővettem a térképet, és tanulmányoztam a lehetséges útirányokat. Végül is én neveltem fel a kölyköt – legalábbis másodszor -, csak rájövök, hogy mi jár az ostoba fejében. Egy kiskanál vízbe bele tudtam volna fojtani, annyira mérges voltam rá.

Végül úgy döntöttem, hogy az Olympic országúton indulunk, végig a 101-esen, majd ráfordulunk az 5-ösre, ami egyenesen Portlandbe visz. Útközben csak Vancouverben állunk meg. Ha én lennék Edward, most már Portlandbe mennék, hogy utólag beszélni tudjak a városról, mintha végig ott lettem volna. Reméltem, hogy nem taktikázom el magam…

Carlisle

Nem akartuk, hogy bárki is észrevegyen minket, ezért nem maradtunk a városban. Aggódtam, hogy ezt a szörnyűséget Edward követte el, legalábbis Alice látomása ezt támasztotta alá. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Gavin és a másik vámpír is pont a helyszínen volt. Nem akart összeállni a kép. Egy dologban biztos voltam, és nem csak Alice látomása miatt. Edward a városban járt, nem is olyan régen. Még éreztem a szagát, főleg a park közelében. Nem csak perceket töltött el ott. Legalább egy órán át maradt. De vajon miért? Ha ő ölte meg Jessicát, akkor miért maradt volna egy órán keresztül a közelben? Ennek semmi értelme…

Edward

Padlóig nyomtam a gázt, miközben a lopott Buick rádióját hallgattam. Szánalmas kocsi, de ez volt kéznél. Pezsgett a vérem, jobban, mint valaha. Jessica édes ízét még mindig éreztem a számban. Próbáltam felidézni az utolsó sikolyait, miközben az járt a fejemben, hogy az emberek mennyire sötétek. Minek ölik meg az áldozatot, mielőtt megeszik? Kérdem én, abban hol az élvezet?

Új életem első napja valahogy túl izgalmas volt. Minden más lesz. Elegem volt már abból, hogy Dante és Satine úgy kezelnek, mint egy gyereket. Mégis alig vártam, hogy elmondjam nekik, hogy nem voltam Porlandben, ezzel szemben megtudtam néhány dolgot a múltamról. Leesik majd az álluk, ha rájönnek, hogy egy vagyok a Cullenek közül. Számomra nem volt ismerős a nevük, de tudtam, hogy Dante szinte minden olyan vámpírt ismer, aki több mint száz éves. Abból, amit láttam, arra a következtetésre jutottam, hogy családom tagjai már nem újszülött vámpírok. Egy fiatal vámpír képtelen lenne megállni, hogy egy iskolába zárva ne rendezzen vérfürdőt. Olyan önuralom kellett ehhez, amit nem lehet néhány év alatt elsajátítani. Valahányszor emberek közé merészkedem, mindig elönt a vágy, hogy beléjük mélyesszem a fogaimat. De meg tudom állni, ami azt jelenti, hogy magam is idősebb vagyok, mint eddig hittem.

Azon agyaltam, hogy vajon mivel oltják a szomjukat? Titokban vadásznak emberekre éjjelente? Nem valószínű. Inkább a vegákhoz tartoznak. Egy alkalommal, amikor az Arénában küzdöttem, amíg várakoztam, egy idősebb vámpír mellett múlattam az időt. Közel volt egymáshoz a ketrecünk, és nem ő volt az ellenfelem, így elbeszélgettünk kicsit. A csuklómon lévő karkötő keltette fel a figyelmét. Most, hogy jobban belegondolok, mintha említette volna, hogy az egyik család címere kísértetiesen hasonlít a karkötőmön lévőre. Cullenek. Talán említette is a nevüket.

Minél tovább járattam az agyam ezeken a dolgokon, annál jobb kedvem lett.

Bella

Carlisle nem tudta mitévők legyünk, ezért elmentünk a régi házunkba, Forksba, hogy megbeszéljük a dolgokat. Kupaktanácsot hívott össze, de előtte még telefonált egy darabig.

Az étkező asztal körül ültünk és vártuk, hogy megmondja, mihez kezdjünk. Most senki nem kívánt beleszólni a dötéseibe. Bármennyire szerettük is Edwardot, Carlisle kilencven évet töltött vele, ami azt jelenti, hogy nála jobban senki sem ismerte. Habár nekem is fájt az elvesztése, sőt, egyenesen úgy éreztem, hogy megőrülök attól, hogy már nincs velem, Carlisle csendes szenvedése nyilvánvaló volt. Alice egyszer azt mondta, hogy bármit mond is az apánk, akkor is Edward volt a kedvence. Senki sem irigykedett ezért, mindenki tudta, hogy valahol mélyen ő tartotta össze a Cullen családot. Nehezebb volt az élet azóta, hogy elment, hiszen képessége megkönnyítette a rejtőzködést. Most, hogy nélküle kellett boldogulnunk, nem tudhattuk, hogy mikor kezd valaki gyanakodni valódi természetünkre.

Amikor megjelent, mindenki felkapta a fejét. Alice és Jasper egymás kezét fogták az asztal alatt, Rosalie és Emmett ugyanezt tették, csak az asztalon. Carlisle megállt Esme mellett, és gyengéden a vállára tette a kezét. Most tudatosult csak bennem, hogy én vagyok az egyetlen, aki senkire sem támaszkodhat ebben a nehéz helyzetben.

- Azt nem tudom, hogy Edwardot hol keressük. Viszont azt kiderítettem, hogy hol él Gavin mostanság. Az az érzésem, hogy nem véletlen, hogy Port Angelesben láttuk őket. Gyanítom, hogy tud valamit Edwardról, és én ki fogom belőle szedni, hogy mi az.

- De akkor miért nem mentünk oda hozzájuk a parknál? – kérdeztem síros hangon. Mindenki úgy nézett rám, mintha képtelenség lenne még maga a kérdésem is.

- Mire lett volna jó, ha újra látnak minket a városban? Gondolkozz Bella. Semmit sem változtatok az évek során és én sem. Másrészt, amúgy is gyanús lett volna. A mi családunknál már mindenki megszokta, hogy a bőrünk fakó, de ha oda állnánk két másik vámpír mellé, az már több mint gyanús lenne…

Igaza volt. De nem tudtam logikusan gondolkozni. Edward él! Ezt már senki sem vitatja. Egyszerre voltam boldog és csalódott is. Mi van, ha tényleg ő ölte meg Jessicát? Ha eszembe jutott Jess arca, elszorult a szívem. Nem érdemelte meg, ami történt vele. Ezt a halált senki sem érdemelné meg.

- Akkor most hová megyünk? – kérdezte Emmett aggódó hangon.

- Los Angelesbe – felelte Carlisle.

- Los Angeles? Hát ott is élnek vámpírok? – kérdeztem döbbenten. L.A. nem éppen a napmentes városok közé tartozik.

- Szinte mindenhol élnek vámpírok, Bella – sóhajtotta Esme.

- És mi lenne, ha szétválnánk? Még nem juthatott messzire. Ti elmennétek Los Angelesbe, mi pedig Emmettel körülnéznénk a környéken – vetette fel Jasper.

- Nem! Most nem válunk szét. Gavin nem kispályás, fiúk. És van egy olyan érzésem, hogy nem egy csendes teadélután keretében fogunk beszélgetni vele. Mindkettőtök képességére szükség van. Jasper, kell a nyugalmad és Emmett, az erőd nélkül semmire sem megyünk.

- Akkor majd Alice-szel maradunk. Edward talán még a közelben van. És…

- Elég, Bella! Azt mondtam, hogy nem! Nem válunk szét. Fiúk, hozzatok egy térképet, tervezzük meg az útvonalat, aztán indulunk. Nincs vesztegetni való időnk!

Dante

Vancouverben megálltunk egy órára, amíg kicsit kérdezősködtem a helyi embereknél, hogy nem láttak-e egy fiatal, hozzánk hasonlóan fehér bőrű, tizenéves fiút. Természetesen hiába kérdezősködtem. Nem lettem okosabb…

Tovább indultunk, remélve, hogy Portlandben nagyobb szerencsénk lesz. Talán megáll valahol. Abban bíztam, hogy a Satine képessége miatti mellékhatások következtében elálmosodik, és kivesz egy szobát valamelyik hotelben. Jó lett volna felhívni az összes közeli szállodát, de tudtam, hogy úgysem a saját nevén szállna meg, és több hamis igazolványt is szereztem neki korábban. Minden álnevét mégsem kérdezhetjük végig a hotelekben. Elég furán venné ki magát, ráadásul a legtöbb szálloda nem is ad ki telefonon információt a vendégeiről. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy egyenként járjuk végig a hoteleket, és a szaglásunkra hagyatkozva felmérjük a terepet…

Edward

- Szóval, Set? Szerinted, milyen képet vág majd Dante? Persze először tutira felpofoz, amiért hazudtam, de utána? – pillantottam az anyósülésen gubbasztó cimborámra. Set szinte vigyorgott. Nyüszített egyet, miközben éreztem, hogy aggódik Dante reakciója miatt. - Ne félj, nem fogja kitekerni a nyakamat. Bár kétségtelenül morcos lesz kicsit – mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam. Éreztem a szándékát aziránt, hogy megvéd majd, ha úgy adódik. Egyik kezemmel megsimogattam a fejét, aztán felnevettem. – Rendes vagy, haver, de nem kell közénk állnod. Ő az apám. Nem gond, ha kitölti rajtam a mérgét. Igaza lesz. Hazudtam nekik. Ezt meg kell értened. – Szomorú szemekkel méregetett.

Régen nem voltam ennyire feldobott. Mintha pezsgőtablettát dobtak volna a vérembe. Szinte hallottam, ahogy serceg. Éppen a rádió gombja felé nyúltam, amikor hirtelen elsötétedett előttem a világ.

„Felnézek és látom, ahogy az indián felém vágtat. Bátor gyerek, ha belém mer kötni. Elkapja a karomat és üvölteni kezd.

- Mégis, hogy csináltad, Edward? Tudja, hogy mi vagy, és ennek ellenére téged véd… Talán hipnotizáltad és kimostad az agyát, vagy mi a fene? – vicsorogja. Olyan más a szaga, mint a többi embernek. Mindig idegesített. Persze, hiszen farkasivadék. Érzem benne a vadkutyák vérvonalát.

- Te talán jobb vagy, Jacob? Egy girhes dög, aki vámpírokat öl? Én legalább meg tudom állni, hogy emberek vérét szívjam! De te? Te kibírnád, hogy ne ölj meg, ha lehetőséged adódna rá? Nem hinném, Black. Szóval milyen jogon ítélkezel te felettem?

- Én még sosem öltem – sziszegi felháborodva.

- De még ölhetsz, farkas! Ha itt lesz az ideje átváltozol, és rám fogsz vadászni. De csak hogy tudd, én leszek a gyorsabb.

- Akkor ne csak a szád járjon, Cullen! Itt a lehetőség, ölj meg! – tárja szét a két karját. Indulatosan cseng a hangja.

- Szeretnéd mi, hogy Bella csalódjon bennem. De nem teszek neked ekkora szívességet. Amíg ember vagy, nem bántalak. De Isten óvjon, ha szőrmókként tévedsz az utamba!”

Egy hangos csattanás térített magamhoz. A kocsi erősen előre lendült, ahogy hátulról belerohant egy szedán. Döbbenten ráztam meg a fejemet. Mi a fene? Csak nem egy emlék? Jacob Black...

Meglepett, hogy ébren ért a vízió, és az is, hogy minden pillanatot fel tudtam magamban idézni. Az összes képkockát. Nem felejtettem el, ahogy korábban. Valami történt velem. Talán Jessica emlékei miatt, de mintha megrendült volna a fal, ami eddig körülvette az elmémet. Kivert a veríték és zihálva kapkodtam levegő után. Még arról is elfeledkeztem, hogy nincs is szükségem arra, hogy lélegezzek.

- Mi a faszt csinálsz, te hülye kölyök? – tépte fel valaki a Buick ajtaját. Megragadott, és kirántott a kocsiból. Csak egy másodpercig pillantottam a férfi kopasz fejére, hájas arcára és hatalmas izomtömegére, ami az egész testét fedte. Aztán gondolkozás nélkül előre lendültem, és fogaimat a nyakába vájtam. Csak akkor kaptam észbe, amikor elengedtem már mozdulatlan testét, és felnéztem. A kétszáz kilós hústömeg hangos puffanással terült el a földön. Most örültem igazán, hogy a főút helyett a mellékutakat választottam. Sehol egy autó. Mi a fenének jött ilyen közel a kocsimhoz, ha csak ketten voltunk az úton? De kit érdekel.

Úgy éreztem, hogy telítődtem az embervérrel. Még egyet már nem tudnék befogadni. Majd szétdurrantam. Ilyen lehet, ha valaki telezabálja magát hamburgerrel. Kicsit irigyeltem az embereket, hogy akár nap, mint nap érezhetik ezt. Velem még sosem volt ilyen. A dagadt pasinak annyi vére volt, mintha egy benzinszállítót szívtam volna ki.

Még jobb kedvem lett. A Buick összetört ugyan, de parkolt néhány kocsi az út szélén. Reméltem, hogy senki nem látott meg az utat körülvevő házakból, de az sem érdekelt, ha valaki észrevett. Nemsokára már messze leszek innen. És jaj annak, aki az utamba kerül...

Setep már az én ülésemen ült. Meg sem próbált a segítségemre sietni. Egy ember ellen… ugyan minek? Oldalba böktem, aztán felnevettem. Ez volt életem legcsodálatosabb napja. Legalábbis azok közül, amikre vissza tudok emlékezni. Ez jobb, mint az utolsó küzdelmem az Arénában – gondoltam felhevülten.

Négy kocsit próbáltam végig, mire találtam egy olyat, aminek nyitva volt az ajtaja. Semmi kedvet nem éreztem arra, hogy bíbelődni kezdjek egy kocsi feltörésével, ha meg letépem az ajtót, kicsit feltűnő leszek vele a sztrádán.

Ezúttal egy Pontiacban helyezkedtünk el. Élveztem, hogy végre normális sebességet diktálhatok a fémkaszninak. Persze tudtam, hogy ha újra rám tör egy emlék, ismét összetörhetem az autót, és ha ezt egy forgalmasabb helyen teszem, akkor túl sok lesz a szemtanú. Elhatároztam, hogy megállok valahol, amíg biztos nem lehetek abban, hogy egy időre nyugton hagynak az emlékeim.

Jasper

Mindenki tőlem várta, hogy nyugalmat borítsak a család tagjaira, de most hiába is akartam volna segíteni nekik. Magam is túl feszült voltam. Persze képességem kényelmesnek látszott minden ilyen helyzetben, de olykor megfeledkeztek arról, hogy mennyi erő és energia fenntartanom azt az állapotot, amitől nekik könnyebb fellélegezni.

Carlisle nem volt olyan állapotban, hogy tárgyalni lehessen vele bármiről is. Muszáj volt elfogadunk, hogy mennyire mélyen érinti ez az egész. Hiába teltek el órák azóta, hogy elindultunk, még mindig nagyon nyugtalannak tűnt. Nem beszélt senkivel. Lehunyt szemmel ült mellettem, és próbált koncentrálni a feladatra, amit maga vállalt fel azáltal, hogy a felelősséget nem osztotta meg velünk. Ha rosszul dönt, bizonyára mindenki haragudni fog rá. Legalábbis majdnem mindenki. Én ugyanis a többiekkel ellentétben tisztában voltam azzal, hogy vészhelyzetben milyen nehéz helyes döntéseket hozni. De valakinek át kellett venni az irányítást, hiszen ahányan voltunk, annyi féle képpen képzeltük volna el a mentőakciót, amiben Edward „visszaszerzése” a tét.

A gondolat, hogy nemsokára talán újra velünk lesz, sokkal jobban izgatott, mint bármi az eltűnése óta. Túl sokáig kerestük, és túl sok idő telt el azóta, hogy együtt kellett élnünk a hiányával. Minden olyan más, ha valakit elveszítünk. Valakit, aki egyébként is rendkívül fontos szerepet tölt be a családunkban.

Edward mindig is visszahúzódó, csendes fiú volt. Nehéz is volna elmagyarázni, miért képviselt olyan meghatározó szerepet a család életében. Míg mi a szerelem érzésén keresztül könnyebben feloldódtunk egymás társaságában, addig ő kívülálló volt még közöttünk is. Ez senkinek sem könnyű. Habár a magányos farkas jelző illene leginkább hozzá, én tudtam, hogy titkon mindig is fájt neki az, hogy nincs kihez fordulnia, ha nem találja a helyét.

Bella egy új lehetőséget ígért számára. Összetartozás, szerelem, gondoskodás valakiről és egy társ, aki mindig, minden helyzetben mellé áll. Bár örökké titokzatosan viselkedett, úgy véltem, hogy mindenki látta rajta, mennyire hiányzott már neki ez az érzés. Mégis félt a szerelemtől. Félt az elkötelezettségtől. Nem azért, mert úgy hitte, hogy nem tudna alkalmazkodni valakihez. Ezt meg lehet tanulni, mégha neki nem is lett volna könnyű. De sokkal inkább attól tartott, hogy kárhozottként soha nem tapasztalhatná meg az igazi boldogságot.

Edward furcsán látta a világot. Minket nem tartott gonosz szörnyetegeknek. Azt hajtogatta, hogy megérdemeljük a boldogságot. De önmagát egy szürreális tükrön keresztül szemlélte. Mintha a világ összes bűnéért neki kéne vezekelnie. Ölt… Na és? Mind öltünk, leszámítva Carlisle-t, Alice-t és persze Bellát. De számára ez semmit sem jelentett. Csak a saját bűnei, azokat érezte megbocsáthatatlannak.

Amikor megismertem Edwardot, még nem kedveltem túlzottan. Mindig mogorva volt, sosem mosolygott, és ha közeledni próbált felé valaki, szinte fejvesztve menekült. Aztán teltek az évek és ráébredtem, hogy rosszul igyekeztem felvenni vele a kapcsolatot. Őt nem lehet lerohanni. Neki idő kell.

Amint megismertem azt a szorongást, ami mindenhová üldözte, mint egy levakarhatatlan pincsi kutya, és képességem révén ráébredtem a bűntudat mérhetetlen burkára, ami körülvette, kezdtem megérteni őt. Az elfojtott szexuális feszültség, az örökös frusztráltság, a túlzott önkritika és az igazságtalan önvádaskodás szinte felemésztette - szerinte nem létező - lelkét.

Eleinte figyeltem őt, hogy tapasztalatokat gyűjtsek. Stratéga révén elhatároztam, hogy megtervezem közös kapcsolatunk lépcsőfokait, hogy aztán apránként törjem meg az ellenállását. Sosem bántott engem, nem tett semmit, amivel ártott volna nekem, pusztán úgy kezelt, mintha nem is léteznék. Ezért lassan kezdtem neki a hadjáratnak, ami egy időre kitöltötte bennem az egykori életem után maradt űrt.

A szívem legfőképp Alice-hez húzott, hiszen a mi szerelmünk kőbe volt vésve. Már akkor várt rám, amikor még nem is tudtam a létezéséről, így nem is kellett megharcolnom azért, hogy meglássa bennem a lehetőségeket és pozitívumokat. Ezzel szemben Edward nem is volt kíváncsi rám. Tette a dolgát, ha megkövetelte a helyzet hozzám szólt, de amúgy tudomást sem vett rólam. És ez arra késztetett, hogy szinte mániákusan küzdjek azért, hogy végre elérjem a szívét.

Az első eset, amikor végre komolyan érdeklődést tanúsított irántam akkor volt, amikor a suliban egy fiú túl közel merészkedett hozzá. Még én is küzdöttem a szomjúsággal – ahogy mindmáig meggyűlik vele a bajom -, mégis minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kettőnk szomjúságát kordában tartsam. Azelőtt sosem tapasztalhatta még adottságom előnyeit, de akkor, azon a napon végre rájött, hogy pontosan úgy, ahogy ő oltalmazza a családot, én is megteszem, ha lehetőségem adódik rá.

Ezután már kevésbé volt távolságtartó velem, de továbbra sem kereste a társaságomat. Aztán egyre többször kerültünk akaratlanul is közel egymáshoz. Ő többször állított le engem, mint én őt. És mégis, mivel muszáj volt engem is féken tartania, lassanként egyfajta testvéri kapcsolat alakult ki közöttünk. Ösztönösen a közelemben volt és mindig figyelte a gondolataimat, hogy időben észrevegye, ha elhatalmasodik rajtam a szomjúság. Ez mindenképpen jót tett a kapcsolatunknak. Mivel csak Alice és Edward láthatta előre, hogy mire készülök, így egyikük állandó őrséget állt mellettem. Emiatt sokat voltunk kettesben.

Ami végül végleg meggyőzte róla, hogy mi ketten jól kijönnénk egymással, az az volt, hogy rájött, nem is különbözünk annyira. Hallgatagságomat mindig nagyra értékelte, ahogy én is az övét. Hamarosan észrevétlenül lettünk barátok, és egyikünk sem tudta volna már megmondani, mikor estünk át azon a ponton, amikor leomlott a fal közöttünk.

Azóta, hogy már nem volt része az életünknek, elviselhetetlen hiányérzet gyötört. Leginkább a némán eltöltött órák hiánya volt az, amit nehezen viseltem. Sokat ültünk egymással szemben, és meredtünk magunk elé. Csak ő és én voltunk képesek ilyen mélyen értékelni a csendet. Magányos voltam, mióta nem oszthattam meg senkivel ezeket a röpke órákat. Alice, mint nő, megadott nekem mindent, de sokat csacsogott, és olykor őrülten nehéz volt nélkülözni azokat az időket, amiket egy-egy „Alice megint órák óta nem hallgatott el egy percre sem” időszak után Edwarddal vészeltem át.

Mindannyian úgy éreztük, hogy senkinek sem hiányozat jobban a társasága, mint nekünk. Ez volt Edward legjellemzőbb vonása. Idomult a környezetéhez, és mindezt anélkül tette, hogy tudatában lett volna.

Alice közelében beszédesebb volt, ilyenkor általában áttört a gát, ami máskor annyira jellemezte. Ráadásul hallgatóságként is kitűnően megállta a helyét. Valahányszor kedvesemből dőlt a szó, ő remekül tudott úgy tenni, mintha nem untatná örökös fecsegése. Talán tényleg nem untatta, bár ezt nehéz elképzelni bárkiről is. Alice csodálatos lány, de fogalma sincs arról, hogyan kell két percig megragadni a csend élményét.

Emmett azért kedvelte Edwardot, mert mindig szekálták egymást. Mellette Edward is felszabadultabb lehetett. Állandóan versenyeztek egymással, mint két éretlen kamasz. A vadászatok során örökösen rivalizáltak, és elég sokat verekedtek, amiért Carlisle mindig haragos volt. Nem az zavarta, hogy püfölik egymást, hanem az, hogy ész nélkül tették mindezt. Néha órákig tartott ellátni a sérüléseiket egy-egy ilyen testvéri civakodást követően.

Esme azért szerette annyira Edwardot, mert úgy érezte, ő az egyetlen, aki igényli az állandó törődést. Edward bármilyen magának való volt is, anyánk szeretetét sosem utasította vissza. Előszeretettel hajtotta fejét Esme ölébe és hagyta, hogy akár órákon át játsszon a hajával. Esme úgy gondolta, hogy Edward mindannyiunknál szenvedélyesebb. Hogy ő sokkal emberibben éli meg az érzéseit, mint mi. Igaza volt. Ami nekünk apró gond volt, az neki a világ végét jelentette.

Carlisle az elsőt látta benne. A megismételhetetlent, a tökéletest. Szeretett minket, de Edward volt számára a példa. Tudta, hogy sok mindent elrontott vele kapcsolatban. Azokat a hibákat, melyeket nála vétett a majd egy évszázad során, mióta társává fogadta, velünk már nem követte el. Hogy valójában mi késztette rá, hogy átváltoztassa Edwardot, mindig is rejtély volt számomra. Talán csak az, hogy Edward édesanyjának könyörgése meghatotta, de úgy hittem, ennél azért többről lehetett szó. Látott valamit benne, amit azelőtt senki másban. És bármi is volt az, azóta is vonzotta hozzá. Esme a felesége volt, de Edwardra inkább tekintett egyenlő félként. Valójában együtt vezették a családod. Mintha Edward lett volna a helyettese. Ha Carlisle nem tartózkodott a közelben, sosem lehetett kérdés, ki a főnök közöttünk. Carlisle tudta, hogy Edward domináns személyiség, mégis mindig jól kijöttek egymással.

Rosalie volt talán a legérdekesebb közöttünk. Sosem bocsátotta meg igazán Edwardnak, hogy nem mutatott érdeklődést iránta, de éreztem rajta, hogy valahányszor egy légtérben múlatták az időt, valahogy mindig is jobban figyelt a fivéremre, mint a többiek. Bár örökösen vitatkoztak, és Rosalie mindig igyekezett Edward lelkébe gázolni, az első perctől éreztem azt, hogy sértettsége mögött igenis felnéz rá. Hogy egyszerre látja benne a riválist és a példaképet is. Bár szívét Emmettnek adta, a lelke egy darabja Edwardért rajongott, mégha nem is szerelemmel. Inkább bálványozta őt, és hogy ezt leplezze még önmaga előtt is, megállás nélkül piszkálta, folyamatosan bírálta, nap, mint nap kritizálta. Azóta azonban, hogy a tragédia megtörtént, Rosalie csak árnyéka volt önmagának. Talán a többiek nem is vették észre, de én éreztem azt a komorságot a közelében, amit azelőtt kizárólag Edward mellett érzékeltem.

Lényegében a családunk minden tagja igényelte a közelségét, és egyikünk sem tudta túltenni magát a történteken. Leginkább azonban Bella sínylette meg a dolgokat, hiszen újszülött vámpírként szüksége lett volna a teremtőjére…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Audry

21 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr321194679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Judy1988 2009.06.19. 04:03:13

ÁÁÁÁÁ! Audry!!! Ezt nem hiszem el!!! Nem térek magamhoz! Először fel sem fogtam az utolsó mondatot! De aztán hirtelen visszakaptam rá a szemem, és eszembe jutott egy két apróság ( mint pl semmi köze az eredeti történethez) és lemásztam az agyamról! Ezt nem hiszem el! Iszonyatosan jó volt ez a rész, hogy megtudtuk kinek mit jelentett Edward elvesztése, hogy egyszerre két szálon fut a történet egy időben! Nem lehetek elég hálás azért, hogy én olvashattam el először, és én is kommentelhetek! Ez hatalmas megtiszteltetés!!! KÖSZÖNÖM KÖSZÖNÖM KÖSZÖNÖM!!! Alig várom a folytatást! Egy istennő vagy:D Köszönjük szépen!!!!!!

Válasz erre

Fatcsi 2009.06.19. 12:06:17

ez egyszerűen... nem is tudom mit írhatnék.csodás, remek és nagyon ott van. az uccsó mondatnál - véletlenül- levertem mindent az asztalról, ahogy felugrottam, hogy közelebbről lássam :D hát ez csúcs! és milyen hosszú lesz még az a 9 nap...utálok várni!!! :D de neked nagyon köszi-imádom ezt a fejezetet is!!!
És már egyre jobban tisztul a kép hogy mi történt csak nem értem ha Ed átváltoztatta, akkor minek ment el? :/
Hát siess a kövi fejezettel és ha hamarabb megírnád lécci tedd fel ha még nem is járt le az idő!!! köcce :)
pux

Válasz erre

Sztiii 2009.06.19. 12:43:21

Ahhh... jesszus!!!!!
Nagyon királyos ez a fejezet is:)
Már nagyon kiváncsi vagyok a következő fejezetekre!!!

Válasz erre

Sütimi 2009.06.19. 12:43:37

Audry, ...ezt a csattanót!...bár vártam már, de hogy ilyen pimaszul itthagysz ezzel a véggel minket....:-))))..és is azért lobbizok, hogy hamarabb legyenkövetkező fejezet!!!!:-)

Válasz erre

heli15 2009.06.19. 12:44:22

elképesztően jó lett
szóhoz sem jutok, nem találok szavakat
minden tiszteletem a tied!

Válasz erre

Ancsíííta 2009.06.19. 13:29:18

OMGOMGOMG!!!Csak ezt tudom mondani:)Jujj, Audry ez vmi fantaztikus volt:)Majd leestem a székről az utolsó mondatnál:))Nekem is egyre tisztul a kép!!Siess a következővel!!!

Válasz erre

rea08 2009.06.19. 13:55:40

Taps,Taps,Taps!!!!!
Fantasztikus volt ez a rész is. Áruld már el, hogy a szöszbe szorulhatott beléd ennyi fantázia???És így itt abbahagyni ez nem szép :( Remélem hamar lesz kövi.

Válasz erre

haley. 2009.06.19. 15:01:32

osztom a többiek véleményét.
fantasztikus rész :O:)(L)

Válasz erre

Nessie 2009.06.19. 15:33:46

Elképesztően jó volt! Várom a következő részt!!!!!!!!!!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ még most is alig térek magamhoz olyan jó volt!!!!!!
Gratulálok!

Válasz erre

nor@ 2009.06.19. 17:26:01

Ez nagyon klassz rész!!! Olyan jól ki tudod fejezni mindenkinek a gondolatát!! olyan jóóóó!!! bocsi, hogy csak ezt írom mindegyik részhez, de tényleg nagyon tetszik!!:):D:D
Nagyon nagyon tetszenek, egyre izgalmasabb!!:D

Válasz erre

nor@ 2009.06.19. 17:26:50

Egyébként az a kép Robertről nagyon állat!! írtó szexes kép:D:D:D

Válasz erre

Audry 2009.06.19. 20:53:42

@Judy1988: Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire tetszett nektek ez a rész. :P Kivételesen én is úgy éreztem, hogy jól sikerült, és örülök, hogy visszajelzések terén is alátámasztottátok ezt. Általában sosem vagyok elégedett, de most úgy éreztem, hogy ez nem sikerült rosszul. :)
@Fatcsi: Valószínű, hogy nemsokára olvashatjátok a bónusz részt, amivel nem várok kilenc napig, ugyanis rövidebb lesz, mint az eddigiek. Ebben már megértitek azt is, miért ment el Edward. :)
@Sztiii: Most már kicsit bonyolódni fog, megint. :D De gondolom nem bánjátok, és remélem még követhető a történet. :)
@Sütimi: Elvileg nem itt lett volna a vége, és Jasper részét nem is terveztem bele. Az csak úgy jött, és mikor elértem a mostani végéig, úgy éreztem, hogy itt meg kell állni. Hogy legyen időtök megemészteni. Ezért is tervezem a bónusz részt, hogy végre lezárjam ezt a fejezetet, és tovább ugorhassunk a 30-adikra. :)
@heli15: Annyi szót azért találtál, hogy mosolyt csalj az arcomra. Már ha ez számít valamit. :DDD
@Ancsíííta: Oh, csak hiszitek, hogy tisztul. Majd a következő után. :D Akkor már ígérem, hogy tiszta lesz. :D Sok mindent nem értetek még, nem is érthettek, és ezért sem jött még le senkinek, miért is ment el Edward. :) De a bónusz rész végére már érteni fogjátok. Ígérem. :) És azt is, hogy mi vitte rá arra, hogy egy barlangba száműzze magát...
@rea08: Oh, hát nem tom honnan jönnek nekem ezek a dolgok. De csak akkor kattog az agyam, ha írok. Amúgy sajna nem. :DDD
@xhaleyx: Köszönöm, igyekszem úgy írni, hogy rá is szolgáljak ezekre a kommentekre. Remélem, hogy egyre jobbnak érzitek, mert én úgy érzem, hogy a többiek segítsége, a fejezetek utáni közös javítások pozitív hatással vannak rám. Így minden egyes fejezet kicsit a javító csapat érdeme is, így megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem feléjük végtelen hálámat, hiszen sokat segítenek nekem, és remélem, hogy a fejezetek színvonalán is érződik, hogy egyre többet tanulok tőlük, általuk. :)
@Nessie: Köszi szépen. :) Épp a minap hiányoltalak már nagyon. :) Mostanában nem sűrűn látlak fent fórumon. Pedig most többször benézek, mint eddig. :DDD
@nor@: Hát egy időben próbáltam minden narrátornak kicsit más stílust adni, de ez nem mindig jön össze. Azért törekszem rá, hogy aszerint fejezzem ki magam, hogy épp ki az elbeszélő. De ezt asszem még gyakorolnom kell, mert még nem az igazi.
A kép tényleg jó, nekem is tetszik. A Dossier magazinos fotókhoz tartozik, majd feltöltöm hozzájuk a galériába is. :))

Mindenkinek nagyon köszönöm a hozzászólásokat, ismételten emlékeztetlek rá benneteket, mennyit jelent ez nekem, hogy mennyi ösztönzés ez azokon a napokon, amikor semmi kedvem leülni írni, és hogy miattatok tudok olyankor is elfogadható fejezeteket kiadni a kezeim közül, ha nincs is indíttatásom ahogy, hogy folytassam a történetet. Hálás vagyok mindenkinek, azoknak is, akik csak elolvassák, és időről időre bizalmat szavaznak nekem ahhoz, hogy visszatérjenek az oldalra egy új fejezet reményében. Tényleg jó látni, hányan követitek hétről hétre a történeteket. :)

Válasz erre

Morgina 2009.06.19. 22:13:18

Nagyon jó volt ez a rész is, még a lélegzetem is leállt egy pillanatra ahogy olvastam a végét, és csak csatlakozni tudok az előttem szolokhoz, Ráadásul pont itt abbahagyni az utolsó mondat után, ez szinte már súrolja az emberkínzás fogalmát. Nagyon várom a következő részt. Remélem megszánsz minket és ha lehet nem hagysz minket olyan sokáig tűkön ülve várni. KÉRLEK KÉRLEK ??? De azért mindent köszi eddigi munkádért, illetve alkotásaidért Gina

Válasz erre

Drusilla1985 2009.06.19. 23:08:22

Már megint nagyon nagyon jó rész volt. :) Igazság szerint már megfordult a fejemben, hogy talán Edward változtatta át Isabellát, de mindig elhessegettem a gondolatot, hogy nem tett volna ilyet. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan történt. Talán muszáj volt, vagy csak nem tudott uralkodni magán. Alig várom a folytit:)

Válasz erre

helga06 2009.06.21. 18:01:33

Audryyyyyyyy!!!!!Ez elképesztően jó volt! már majd beleőrültem a várakozásba, és alig vártam, hogy hazaérve elolvashassam, és vagy ezer variáció megfordult a fejemben, de ez...IMÁDOM!!!! és nagyon-nagyon tetszett, hogy most Jasper és Dante szemszögéből is írtál. főleg Jasperé, hiszen ő tudja, hogy valójában mit éreznek a többiek. Alig várom a folytatást!!!:DDD

Válasz erre

Audry 2009.06.22. 01:14:36

@helga06: Igen, ez most kicsit rendhagyó fejezet volt ezen a téren. És mint fentebb írtam, ez a Jasperes rész nem volt betervezve. Csak úgy jött. :))) Örülök, hogy tetszett. :D És annak is, hogy épségben hazaértél. :)

Válasz erre

Nessie 2009.06.22. 21:48:35

@Audry: hát igen!Tudod most meg én vagyok eléggé elfoglalt de amikor tudok mindig feljövök ide már csak azért is hogy megnézzem az új meglepi műveket, meg tegyek fel nektek képeket!mert IMÁDLAK BENNETEKET!!! és főleg Téged mert nélküled ez a Blog és ez a Csapat nem jött volna létre!
Ezer Hála érte!

Válasz erre

Audry 2009.06.23. 00:46:49

@Nessie: Aranyos vagy, de ahogy nélkülem nem jött volna létre, úgy nélkületek se! :D Ehhez a bloghoz mindannyian kellünk. :) A képek Topicot meg te tartod életben, amiért külön köszönet neked. :DDD

Válasz erre

dzseni13 2009.06.24. 22:06:40

Nagyon jó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Válasz erre