Éjféli Szemek 12. fejezet
2009.07.03. 07:59
Támadás
Elsüvítettem a fák között. Alice-t messze magam mögött hagyva száguldottam. Nem csak vámpírerőm hajtott előre, a düh és a féltés szinte szárnyakat adott. A látvány, ahogy Morgana megpróbál kiszabadulni Lionel markai közül, fájdalmas és gyötrő volt.
Abban bíztam, hogy Alice azonnal meglátta a jövőt, amint Lionelben megszületett a döntés, hogy a házunkhoz megy. Hiszen a tornaórai homályos látomás óta — támadó alakok feszülnek egymással szemben a fák között, akik között felismerni vélte Jaspert —, Morgana „levette” a pajzsát a de Lamarokról és Alice attól fogva fokozott érzékenységgel és figyelemmel fürkészte a család következő napjait, cselekedeteit. Azt gondoltam, hogy így talán, ha sietek, esetleg megelőzhetem Lionelt, megváltoztatva az eljövendőt — de arra már nem szakítottam időt, hogy ezt ellenőrizzem Alice gondolataiban. Késő bánat! Most már nem „hallhattam” a húgomat, túl nagy volt köztünk a távolság. Tudtam azonban, hogy valahol ott fut mögöttem, követve engem a hazafelé vezető úton.
Elmosódott zöld masszává változott körülöttem az erdő. Futás közben, agyam egyik szegletében vissza-visszatérően bukkant fel a kérdés, hogy miért teszi Lionel azt, amit tesz. Hiszen, így nem szerezheti meg Morganát. Vagy megint arra számít, hogy megtámadom, hátha akkor Ghana őt védelmezve alakul majd át? Azt megértettem volna, ha valahol az erdőben lesben állva rám tör, hogy távol mindenkitől elpusztítson. Bár Alice tehetsége révén Morgana akkor is tudná, ki a felelős a halálomért. Akárhonnan néztem, nem találtam logikát a tetteiben. És hiába pásztáztam a környéket a „hallásommal”, gondolatai némák voltak. Túl messze voltam még tőle.
Legfeljebb húsz percig tartott az út a de Lamar háztól az otthonunkig. De ahogy odaértem, már éreztem, hogy elkéstem. Lionel már itt volt!
Teljes intenzitással nyíltam meg az elmék kisugárzása előtt.
Érzékeltem Jasper gondolatait, ahogy azt mérlegeli, miként választhatná szét Lionelt és Morganát. Kényesnek ítélte a helyzetet, hiszen a gyilkos düh észlelése késztette arra, hogy a szobámhoz rohanjon.
Carlisle aggódott. Tartott tőle, hogy túl sok lesz Morgana számára a körülötte zajló események kiszámíthatatlan örvénylése. Vajon mennyi terhet bír el az emberi elme? Félelmei visszhangot vertek bennem.
Emmett Rosalie-val a háttérből figyelte az eseményeket. Lionel háta mögött a teraszajtóra függeszetette tekintettét, attól tartva, hogy azon pillanatokon belül de Lamarok fognak beözönleni.
Esme Florine kezét fogta, és megpróbálta visszatartani a féltéstől remegő és megfeszülő testet. Morgana nővére majdnem olyan kiszámíthatatlannak tűnt, mint Lionel. De míg az egyik Morganaért érzett aggodalomtól reszketett, addig a másik a dühtől és haragtól.
Lionel gondolatai közé tekintve láthattam, mi foglalkoztatja. Hogy mitől borult el az elméje. Azért jött ide, hogy megöljön engem, de ahogy a fáról benézett a szobába, meglátta Morganát az ágyamban. Nem volt kétséges előtte, kié a szoba. Hiszen csak én laktam eddig egyedül, így nem finomított a látványon semmi női kéz, nem úgy, mint Jasperékén Alice-é vagy Emmettékén Rosalie-é.
Az, hogy Ghana az én ágyamban alszik, egyet jelentett neki azzal, hogy az enyém lett. A csalódottság, a kifosztottság érzése átitatta gondolatait, amin a harag és a bosszúvágy kesernyés íze szivárgott át.
Feltéptem az ajtót, szinte berobbanva a házba, és felrohantam a lépcsőn. A szobámhoz értem végre. Carlisle felfigyelt az érkezésemre, és a testével eltakart Lionel elől. Egyetértettem egyelőre a döntésével. Én sem akartam, hogy Lionel azonnal meglásson. De én láttam őt! Láttam, mint Alice víziójában is, ahogy magához szorítja Morganát, akin csak egy óriáspóló volt öltözetként. Meztelen lábai miatt, csak még kiszolgáltatottabbnak tűnt, mint amilyen egyébként is volt.
Florine remegő hangon beszélt Lionelhez. Pergő szavai sürgetően, esdeklően hangzottak. Két nap alatt, már másodszor könyörgött egy de Lamarhoz belátásért és megértésért.
- Kérlek, engedd el! — Szavai elcsuklottak. — Higgadj le, Lionel! Semmi értelme annak, amit teszel.
Morgana szinte függött a föld felett, az erős vámpírkarok fogságában. Lionel szorosan magához préselte a testét, egyre hátrálva a teraszajtó felé.
- A Cullenek hibája, Florine! Ha békén hagytak volna minket, nem tartanánk itt. Elviszem magammal Morganát. Nem lesz semmi baja. A távolságtól majd megjön az esze, és elfelejti, azt a csenevész gyereket. Nem ölök meg senkit, csak hagyjanak elmenni.
Más nem volt, aki a gondolatokban tudott volna olvasni, de számomra egyértelműen kirajzolódott a szándéka, hogy valamikor később, amikor lehetősége adódik rá, kitöri a nyakamat.
- Lionel! Engedj el, kérlek. — Ghana annyira halkan, nyugodtan szólt, amennyire abban a vasölelésben egyáltalán lehetséges volt. — Semmire sem mész azzal, ha elrabolsz. Edward ugyan utánunk jönne, de látod a családját, nem?! Nem hagynák, hogy egyedül eredjen a nyomodba. Ha mégegyszer megsebeznéd, én már a testvéremnek sem tekinthetnélek. Mert egy testvér elfogadja — még ha megérteni nem is tudja —, a másik érzéseit, döntéseit. Te nem szerethetsz engem Lionel, ha hagyod, hogy az indulataid miatt összetörjek, vagy veszteség érjen. De én tudom, hogy te nem akarsz bántani! Hisz te voltál az, aki megvédett. Most veled szemben ki fog megvédeni? Edward? Biztos megtenné, de nem akarna téged bántani, mert tudja, hogy az fájna nekem. Florine? Sokkal erősebb vagy nála, bár valószínűleg Oberon örökre meggyűlölne téged, ha neki csak egy haja szála is meggörbülne. Ki lesz az, Lionel, aki gátat vet dühödnek és önpusztításodnak? Egy nő sem ér annyit, hogy így kivetkőzz magadból. Én sem! Engedj el, kérlek.
- Nem! — Lionel sziszegő haragján nem tudott áttörni a józan ész szava.
Ahogy hallgattam, ismét rá kellett ébrednem, hogy számomra Morgana mindent megér. Valószínűleg éppen ezért, képes lennék elszakadni tőle, ha ez lenne a kívánsága. Mert előrébb valónak érzem az ő boldogságát, a magaménál. De ő nem Lionelt választotta, hanem engem, így felhatalmazva éreztem magam arra, hogy minden erőmmel küzdjek érte. Mert ő lett számomra a létezés eszenciája. És bár nélküle elsorvadnék, de úgy sem élhetnék, hogy mellettem van de nem velem. Olyan erősen munkált bennem a ragaszkodás, hogy már csak az elválás lehetőségének gondolata is, majd szétszakított. Mi is a szerelem? Azt, hogy egy ember számára mit is jelent, nem tudhatom. Számomra azonban eggyé vált azzal, hogy mindent hajlandó lennék megtenni azért, hogy Morganát boldognak lássam. A szeretett lány öröme, mosolya, elégedettsége, maga lenne a jutalom erőfeszítéseimért. Ugyanakkor egy részem ölni vágyott, hogy megakadályozza, hogy kifosztassak. Az egy évszázad alatt felgyűlt birtoklási és szeretet utáni vágy végre rátalált tárgyára. És az ösztöneim, minden élőlény első útmutatói, melyek a túlélést szolgálják, arra buzdítottak, hogy legyek én a pusztulás azoknak, akik ártani akarnak nekem. Akár rosszindulatból fakadó, akár a véletlenek összjátékának eredménye ez a cselekedetük. Nem tagadhattam meg énemnek ezt a sötét és atavisztikus elemét. A sötét vágyakozás, a ragadozó lényege velem tartott az átváltozásom óta. Bár lehet, hogy előtte is helyett kapott valahol a belsőmben, csak tudván, hogy kegyetlenül felperzselném otthonát, meghúzta magát, míg elkerülhetetlenné és szükségessé vált számomra a jelenléte. A vadászat elképzelhetetlen volt a szörnyeteg nélkül. Megértettem Lionelt, mert tudtam, hogy benne is a démonom testvére munkál, mint minden vámpírban. De ez a démon, most az enyém létezését támadta. Legszívesebben rávetettem volna magam Lionelre, de még vártam. Lassan formát öltött benne a szándék, hogy elviszi Morganát tőlünk. Nem akartam, hogy a családom beavatkozzon küzdelmünkbe és elkapva Ghana pillantását tudtam, hogy ő sem szeretne egy összecsapást Florine és Lionel között.
- Rendben! Akkor veled tartok. — A nővére felé fordult. — Florine, ne félts. Minden rendben lesz. Engedjetek ki minket. Ne harcoljatok vele!
Szavaival egyidőben minden családtagom és Florine is rám meredt. Jó volt látni, hogy a beleegyezésem nélkül Lionel el nem hagyhatná a házunkat, akármilyen erős is. Most már ő is felfigyelt a jelenlétemre. Indulatos sziszegésére ösztönösen morgással válaszoltam volna, de Morgana intő szemeit magamon éreztem és tudtam, jobb lesz mindenkitől távol megejtenünk az elkövetkező beszélgetést vagy küzdelmet.
Óvatosan hátrálni kezdtem, miközben fejemmel beleegyezően biccentettem a többieknek. Csak Jasper tudhatta — hiszen érezte —, hogy milyen nehéz számomra ez a hátrálás. A többiek is visszahúzódtak, növelve a köztünk és Lionel közötti távolságot.
Lionel értetlenül meredt rám. Látszólagos higgadtságom megtévesztette, megzavarta. Morgana szemeibe pillantva a szerelemmel néztem farkasszemet. Az odaadás, a bátorítás, a feltétlen bizalom mind-mind ott volt abban a gyönyörű, csokoládébarna szempárban! Váratlanul egy apró női kéz ragadta meg a karom. Florine fürkésző tekintete az enyémbe mélyedt, majd elszánttá és szinte könyörtelenné vált.
- Melletted állok! — Ez a két szó felért egy hatalmas, felfegyverzett hadsereggel. Amellett, hogy elfogadást ígért, magában hordozta Oberon hathatós támogatását is, hiszen ő semmit sem tenne Florine ellenére.
- Köszönöm! Ígérem, nem lesz semmi baj. Utánuk fogok menni, csak tér kell, hogy tudjak Lionellel beszélni.
- Ghana bízik benned. És én is! Tedd amit jónak látsz.
Halk párbeszédünket Lionel nem hallhatta. Ott állt a teraszajtóban, és próbálta feldolgozni, hogy vajon mitől változott meg a vele szembenállók viselkedése. Szerette Morganát, de még így, három év után sem ismerte fel az igazi erejét. Láttam a szemében, hallottam gondolataiban a megszülető elhatározását, így nem lepett meg, amikor egy félfordulatot téve, Morganát hirtelen felkapva kivetette magát a szabadba. A teraszajtóhoz ugorva még láttam, ahogy ruganyosan talajt ért, behajlított térdekkel enyhítve a földet érést. Aztán Morganát még mindig szorosan magához ölelve elrohant a fák közé, az erdő sötétjébe olvadva.
- Most mi lesz? Edward mit teszel? — Esme szavai szűrődtek el hozzám. Erővel elszakítottam magam az erdő néma látványától.
- Utána megyek. Ti maradjatok itt. Nem akarom, hogy úgy érezze, sarokba szorították. A sérült farkas is akkor a legveszélyesebb. Morganával összefogva szerintem rá tudjuk venni, hogy lehiggadjon.
- Ha bármi baj lenne, üzenj! — Alice hangja józan volt és csendes. — Figyelni foglak! Közbeavatkozunk, ha úgy látom, szükséges.
- Rendben! — Ghana nővére újra Esmébe kapaszkodott. Elsősorban hozzá intéztem a szavaimat — Ne aggódjatok!
Lionel után nyúltam képességemmel és éreztem, hogy már nem annyira zaklatottak a gondolatai. Morgana ott volt a közelében és megint megerősödött benne a hit, hogy még meg lehet változtatni a megváltoztathatatlant. A teraszajtón át távoztam én is.
Könnyű volt követni a nyomait. Távolodott Forkstól, a legmélyebb vadon felé igyekezve. Valószínűleg el akarta kerülni a lakott helyeket, ahol kérdésekre számíthatott volna, hogy mégis hova rángatja magával a vele lévő lányt. Izmaimban eddigi erőm sokszorosát éreztem, és mintha valami láthatatlan kötél feszült volna Morgana és köztem. Éreztem a jelenlétét. Tudtam, hogy számít rám, és hogy bízik benne, valahogy el tudom érni, hogy Lionel agyáról felszálljon a düh és a harag alkotta köd. Engem időnkét megkörnyékezett ezzel kapcsolatban a kétely, de mindent el akartam követni, hogy Morganának legyen igaza.
A hegy lábánál értem be őket. Morgana a patak fölé hajolva enyhítette épp a szomját, míg Lionel türelmetlenül toporgott a tisztáson. Nehezen viselte a várakozást, sejtve, hogy nemsokára beérem őket. Valószínűleg ezért sem volt egy cseppet sem meglepett, amikor meghallotta a hangom.
- Már itt is vagyok, Lionel! Ezt akartad nem? — Úgy ballagtam ki a tisztásra, mintha semmi sem számítana. A legifjabb de Lamar felém fordult és előre görnyedt.
- Mihez kezdesz, Lionel? Én nem fogok rád támadni. Láttam, mit tett Morganával, amikor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam, az irántad érzett harag. Nem akarom újra megsebezni. Az is eléggé bánt, hogy egyszer megtettem. És te? Hányszor fogsz még fájdalmat okozni neki?
- Ne légy ilyen öntelt! El fog felejteni téged! Nem lesz jelentősége számára, hogy találkozott veled.
- Miért is? Azért mert TE azt szeretnéd, ha így lenne? Morganának szabad akarata és szelleme van. Vagy jobban tetszene neked, ha üres kagylóként sodródna, amit te kihalászhatsz? És mit nyernél vele? — Lassan közeledtem. Szavaimat direkt érzelemmentesen intéztem hozzá, kerülve, hogy áttörjön a hangszínemen az indulat.
- Nem! Azért, mert be fogja látni, hogy hozzám tartozik! Hogy én jobban szeretem, mint te!
- Jobban szereted? Elraboltad onnan, ahol lenni akart. Magaddal rángatod az erdőn keresztül, mert felejtést akarsz ráerőltetni. Ez a szereteted? — Mintha szavaim nyílvesszőkként fúródtak volna bele, úgy rándult össze azok hallatán.
- Lionel! Bátyámként szeretlek, tudod jól. Ne tedd ezt velem, kérlek. — Lionel meglepetten fordult felé, nekem meg az villant át a fejemen, hogy most hallom először Morganát könyörögni. Tanúja voltam már, hogy kért, de ez a megtört, esdeklő hang összeszorította a szívemet.
Lionel lehajtott fejjel állt, minden ízében remegve a visszafojtott érzelmektől.
- Nem akarlak elveszíteni! — tört ki belőle és halt el fokozatosan, az ami mozgatta őt. Ami megszabta cselekedeteinek egymásutániságát az elmúlt napokban.
- De azzal, amit most teszel, el fogsz! Ez nem fenyegetés Lionel, hanem tény. Sosem fenyegetnélek. Nem akarok veled menni. Itt akarok maradni azzal, akit szeretek. És sosem fogom elfelejteni vagy megtagadni azt, amit érzek iránta.
- Akkor menj hozzá! — Lionel keserű hangja szinte elszíntelenített mindent maga körül. — Menj. És ne nézz hátra. Én is ezt teszem. Elmegyek. — Választ sem várva fordult el és rohant a fák közé.
Mindig ezt csinálta. Ha valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna, elfutott. Gyerekes és indulatos dolog száz év létezés után is, de ötszázhúsz év elteltével már több, mint nevetséges, inkább szánalmas. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat, rá kellett jönnöm, hogy még messzemenőkig nem bocsátottam meg Lionelnek az elmúlt napokban történteket. De erőt vettem magamon és megpróbáltam kívülállóként tekinteni rá és a cselekedeteire. Végül is nem kellett szentté válnom ahhoz, hogy megértsem, miért nem akarta látni, ahogy összeölelkezünk Ghanával.
Morgana mögé léptem, aki még mindig Lionel után nézett, szétválasztani igyekezve bozót takarta, halványodó alakját az erdő árnyaitól. Amint átöleltem éreztem, ahogy kienged tagjaiból a feszültség és nekem dől.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy nem estél neki! — Soha nem tudhatja meg, milyen nehezemre esett ez az önmegtartóztatás.
- Érted bármit megtennék. — Ringatni kezdtem, hogy könnyebben ellazuljon. A mozdulat rég eltemetettnek hitt ember voltomból fakadt. Ősi ritmus, ami a nyugodt szívhez igazodva békét hoz a nyugtalannak. És bár az én szívem régen nem vert már, egy eddig a bensőmben rejtőző, ismeretlen erő ugyanezt a ritmust diktálta testemnek, hogy Morganát meg tudjam nyugtatni.
Megfordult a karomban és mellkasomhoz bújt, homlokát a vállamnak támasztva. Sóhajának melege forró szellőként simította végig hideg nyakamat, ahogy állát felemelve csókolni kezdte. Kicsit szorosabban öleltem magamhoz, de vigyáztam, nehogy fájdalmat okozzak neki. Keze az ingem alá kalandozva járta izgalmas útját, végig simítva hátam minden apró pontját. Viszonoztam mozdulatait, elégedetten, szenvedélytől elhomályosult szemmel hallgatva egyre hevesebbé váló lélegzését. A mező nedves párát lehelt magából, sejtelmes ködfátyolba borulva körülöttünk és részegítő, fűszeres illattal telítve el a levegőt.
Egymást simogatva próbáltuk feledni a feszültséget, a fenyegető, komor gondolatokat, a másikban keresve és találva vigaszt. Lionel elment, és ha nem is tudtam messze űzni Morgana veszteségérzését, de megpróbáltam gyengédséggel enyhíteni. Meleg, puha teste készségesen, odaadóan bújt meg ölelésemben, felmelegítve bőrömet. Hátra simítottam a haját és elmerülten néztem a szemébe, kutatva, hogy vajon mivel okozhatnék neki örömöt. Megfogta kezem és az arcához húzva belehajtotta fejét a tenyerembe. Hosszú, lehunyt szempilláin rezgett még az utolsó könnycsepp, ami Lionel távozásának szólt. Lehajoltam, megcsókoltam a szemhéját, felitatva a könnycseppet és újra megesküdtem magamban, hogy minden erőmmel azon leszek: többet ne kelljen sírnia.
Békés volt körülöttünk minden, mintha a világmindenség is kíváncsian figyelné fájdalommal fűszerezett boldogságunkat, szerelmes ölelésünket. Felnéztem az égre, bár tudtam, szemmel nem látható, amit keresek.
Vajon emberanyám — aki esdekelt, hogy Carlisle változtasson át —, boldogan tekint le rám látva, hogy részesülök ebben a csodában? Ezt a sorsot szánta nekem, amikor elhatározássá ért benne a vágy — a haldoklás mindent megváltoztató, másként láttató perceiben —, hogy az általa felismert hatalomhoz fordulva könyörögjön: emeljen ki az élet ritmusából, ami egyre lassabban, vontatottabban húzta össze szívem izmait, ahogy az megadta magát a spanyolnátha utolsó támadásának?
Látta vajon, hogy kilencven év elteltével találkozom egy lánnyal, aki utat nyit a szívemben Isten eme csodája előtt? Mert a szerelem — nem a szenvedély rabságából születő, ami eredetéből fakadóan illékony, hanem az igaz, világot megváltoztató, amely azonban a legteljesebb testi örömöket is rejti —, Isten nagyságát hirdeti, megünnepelve a teremtést, és dicsőítve a bölcsességet, mely a világot mozgatja.
Nekem azonban többet is jelentett. Bizonyítékát, hogy Isten nem fordul el még a magamfajtától sem, ha az tárt karokkal és szívvel fogadja el adományait és szándéka szerint megtagadja természetének eredendő, sötét vadságát. Carlisle-nak igaza volt. Létezhet mennyország a számunkra is, akiket a földi halhatatlanság súlya húz le.
Valami meghatározhatatlan érzés kerített a hatalmába. Valami hatalmas és megrázó! Mint, amikor a gyermekének háttal álló szülő, vele szembefordul, és leguggolva, kitárt karral árasztja felé a szeretetet. Nincs annál felemelőbb pillanat, mikor a gyermek odarohan és beleveti magát az őt váró karokba a legteljesebb bizalommal, tudván, hogy a
következő pillanatban a szeretettől izzó ölelés forrasztja őket össze.
Morganát csókolva, simogatva tudtam, hogy hatalmas ajándékomat soha nem tudom majd meghálálni, csak alázattal elfogadni, hogy méltónak találtattam rá.
Lassan megnyugodott a karjaim között. Éreztem megváltozott tartásán, hogy valami fontosat fog mindjárt mondani. Nyitott voltam mindenre, ami tőle származott. A szavaink, a cselekedeteink egyre szorosabb köteléket teremtettek közöttünk.
- Ne haragudj rám! Csak tényleg nagyon elkeserített, hogy Lionel ennyire nem tud megbékélni a helyzettel. Bár azt nem mondom, hogy nem értem meg. Ő a legfiatalabb és ez mindig is érződött, pedig csupán percek választják el a születésük pillanatait egymástól. — Emlékektől elhomályosult szemmel meredt most újra a fák közé. — Olyan sokat szenvedett! Oberon egyszer elmesélte, amikor kihozott a sodromból Lionel túlzottnak vélt féltése, hogy mi munkálhatott benne. Tudod, az 1502-es utolsó expedícióval jöttek Kolumbusz hajóján. 1503 elején, a Belén-folyó torkolatánál, Santa María de Belén néven Kolumbusz telepet alapított. Ott voltak mind a hárman, fiatalon és életerősen. Bár akkor az időjárás és a nehéz élet jobban rajta hagyta nyomait az emberek arcán, ők anyjuk szerencsés vérvonalának köszönhetően megőrizték fiatalos kinézetüket, és nevelése révén fogaik épségét és testük tisztaságát. Piperkőcnek tartották őket, mert a hosszú hajóúton is ragaszkodtak a higiéniához és a változatos ételekhez, amit gazdag kiváltságosként meg is tudtak szerezni. Amikor a telepet megtámadták az indiánok, foglyul ejtették őket. Mindenki azt hitte, meghaltak, így senki nem sietett a megmentésükre. Az indián törzs átrángatta őket a dzsungelen, egészen a hatalmas naptemplomokig. Kegyetlen útjuk volt. Vérszívók, mérgespókok és kígyók nehezítették meg számukra a túlélést. Az indiánok áldozatnak szánták őket a Napistennek, de a törzs „halhatatlan” papjának más volt a szándéka. A betolakodó fehérek miatt, a hatalma meggyengült. Mivel már több száz éve élt ezen a helyen, nem akarta feladni „félisteni” pozícióját, átváltoztatta őket, és Oberont speciális börtönbe zárva, kényszerítette Armandot és Lionelt, hogy a szertartásokon együtt működjenek vele. Többször is „megölte” őket a hívők előtt, majd a Napisten kegyének feltüntetve feltámadásukat megszilárdította a hatalmát. Más törzsekből rabolt harcosok, nők és gyerekek szolgáltak táplálékul számukra. Időnként a riválisait is így tüntette el az útjából. Senki sem kételkedett abban, hogy élvezi a Napisten kegyét, hiszen azokat a halálos sebeket, amiket rajtuk ejtett, könyörgésére összeforrasztotta az istenség. És azokat a sérüléseket másként ember nem élhette túl. — Hangja fáradtnak tűnt, ahogy engedett a késztetésnek és elbúcsúzott Lioneltől, annak távollétében. — De egyszer hibázott és Oberon kihasználta az alkalmat. Addigra pontosan ismerte minden mozdulatát a papnak. Félelmetes volt már akkor is, ahogy felismerte a legsérülékenyebb pontokat, legalábbis Armand egyszer így mesélte nekem. Így a hívők legközelebb, már csak a „szent pap” hamvait találták annak szállásán. Oberon messze vezette őket az indiánoktól. Akkor „szoktak” át az állatvérre. És ugyan Oberon volt elzárva, Lionel szenvedett a legtöbbet. Már akkor is szinte elválaszthatatlanok voltak, szerintem azért, mert bár Oberon higgadt, ugyanaz a vadság lobog benne is, mint Lionelben. Armand sosem értette meg annyira Lionelt. Közöttük a legnagyobb a távolság, és nem csak azért, mert az egyik a legidősebb, míg a másik a legfiatalabb. Armandtól teljesen idegen az a nyersesség, ami Lionelt jellemzi. Ő sokkal megfontoltabb, diplomatikusabb. A pap soha nem őket bűntette, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna, hanem a kiéheztetett Oberont kínozta meg. És a legtöbbször Lionel váltotta ki az elégedetlenségét. Az emiatt érzett bűntudat azóta is fogságában tartja őt, hiába szabadult meg Oberon a börtönéből. — Furcsa érzés volt hallgatni a de Lamarok történetét. Sokkal többet láthattak a világból, mint közülünk bárki, beleértve Carlisle-t is. Ennek tükrében valóban felháborítóan fiatalnak tűnhettem Lionel szemében.
- Ugye megérted, miért kerít a hatalmába a rossz érzés, ha arra gondolok, milyen fájdalmat okoztam neki? — félve pillantott rám, mintha arra számítana, hogy haragudni fogok rá ezért.
- Megértelek! És csak jobban szeretlek amiatt, hogy így érzel. Kérlek, soha ne félj megmondani nekem, hogy mire gondolsz, mi foglalkoztat, vagy hogy mit érzel. Ne kételkedj többé abban, hogy annak szeretlek, aki vagy! Hagyjuk magunk mögött a fájdalmat, de emlékezzünk jó szívvel.
Bátortalan mosolya beragyogta szomorú szemeit is, egy kis fényt csempészve annak mélységébe.
- Köszönöm!
Ránevettem, csak, hogy oldjam a már túl komoly hangulatot. Azt szerettem volna, hogy újra az a játékosság legyen köztünk, mint Port Angelesben.
- Apám mindig azt mondta, ha valami felkavart, hogy fussak. Én pedig, mint tudod, szófogadó teremtménye vagyok Carlisle-nak. — Megengedtem magamnak egy féloldalas, évődő mosolyt. — És most nagyon szívesen futnék egyet, mert sok minden felzaklatott. Csak nem merek, mert félek, nagyon lehagynálak!
- Ó! Te beképzelt Cullen! Akkor kard ki kard! Össze kell szedned magad, mert a múltkor is csak az önbecsülésedet védve hagytam, hogy utolérj.
- Én másként emlékszem. Fuss! Kezdd te.
- De most nem tudok átváltozni. — Játékosan legörbülő szája nem tette hitelesebbé a panaszát.
- Akkor talán meg kéne sérülnöm? Üssem meg magam? Érted mindent, a világ még úgy sem látott vámpírt, aki önmagának okozott sebeket.
- Soha! Ne is gondolj rá! Csak, ha mégis lefutsz, jusson eszedbe, hogy most előnyben voltál! — Kacagott fel végre, és neki iramodott a ház felé vezető úton.
Könnyűvé tette lépteimet az öröm, hogy megúsztam az összecsapást Lionellel. Biztosan tudtam, hogy azzal csak eltávolítottam volna magamtól Morganát. Kerülgetve a fákat és átugorva a bokrokat futottam utána, előrelátóan előnyt hagyva a számára. Kaján örömmel legeltettem a szemeimet alakján. Karcsú dereka, formás feneke, hosszú lábai nem arra késztettek, hogy megelőzzem őt, hiszen akkor megfosztom magam a látványától. Nem tagadhattam le magam előtt, hogy bár az emberi énem hátra hagytam létezésem útján, de férfiúi mivoltomtól nem váltam meg. Kétséget kizáróan a férfi futott a nő után az erdő árnyai között. Ősi törvénye ez az emberhímeknek. Felébreszti a vadászszenvedélyt. Vajon bennem, mit ébreszt fel? Talán az emberi vágyaimat?
Remekül éreztem magam, de tudhattam volna, hogy ez a gondtalan száguldás nem tarthat a végtelenségig. Mivel nem figyeltem a környezetemre, az önfeledtség pillanataiban váratlanul ért, ahogy Lionel áttört mögöttem egy bokor fallá összefonódott ágain.
- Fussatok! Rohanjatok! Menekítsd Ghanát, Edward!
A zajra és a kétségbeesés hangján utánam kiáltott szavaira egy pillanatra hátrafordultam.
Lionelen több volt a vér, mint a ruha. Szemei ében feketén ragyogtak, lehettek rejtett, komolyabb sérülései is. Bicegve rohant, hátra-hátra rántva a fejét, ugyanakkor valami után kutatva, amivel gátat emelhet az üldözői elé. Üldözők? Csak azok hárman lehetnek! — gondoltam és Morgana után vetettem magam, hogy beérjem.
Csakhogy Morgana nem volt süket és Lionelt nagyon szerette. Ahogy meghallotta a fájdalmas, sürgető kiáltását ő is megfordult. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy esztelen módon felé és az üldözők felé, rohanjon.
- Ne! Ghana! Menj haza Edwarddal! — Most az egyszer teljesen egyetértettem Lionellel. Biztonságban akartam tudni Morganát a házunk falai mögött, és utána visszajönni Emmettel és a de Lamar fivérekkel, hogy segítsünk Lionelnek elpusztítani őket. De Ghana és az üldözők lehetetlenné tették a tervem kivitelezését.
Alighogy Morgana Lionel mellé ért, a bozót szétvált, és a Ghana álmaiból ismerős afroamerikai vámpír — aki Florine-t megsebezte —, kígyózó mozgással már ott is termett előttük. Odaugrottam, Morganát a hátam mögé lökve, és Lionellel egymásnak vetett vállal emeltünk vérből, izomból és szenvedélyes szerelemből áttörhetetlen falat, a fenyegetés és közé. Fürkészve meredtem a homályba, várva, hogy előlépjenek az elmémbe beégett alakok, de arra nem számítottam, hogy a még ismert kettő helyett, öt alak hatol át a bozóton. Hát ezért nem támadtak eddig? Az erősítést nevelték fel? Az ismeretlen vonásokon tévedhetetlenül tükröződött az újoncok vérszomja és vadsága. Eddig bizakodtam, hogy három támadóval Lionellel elbírunk, de ekkora túlerőnél képtelenségé vált Morgana hathatós védelme. A félelem marokra kapta a gyomromat és kegyetlenül összeszorítva még csavart is egyet rajta. A fájdalom a szívemig kúszott. Mi van velem? Miért érzem ilyen reménytelennek a helyzetet?
A felénk közeledők arcát nézve újabb hullámát éreztem a rettenetnek. Ahogy Lionel felé kaptam a tekintetem, tartva attól, hogy megingásom nem maradt észrevétlen előtte, látnom kellett, hogy ő is küzd a rátörő iszonyattal. Valami nem stimmelt.
- Baloldalon! A kínai! — Morgana figyelmeztetése felrázott az érthetetlen bénultságból. Szabadjára engedtem képességem. A körülöttünk csapongó gondolatokból kiderült, hogy a vágott szemű vámpír adottságának hatását „élvezhetjük”. Kissé Lionel felé fordultam és úgy sziszegtem oda.
- Én is érzem! Nem Te vagy a gyenge Lionel! Akármit érzel, a kínai akarja azt, hogy érezd!
Most már láttam a vezért és a nőt is a régi hármasból. A vezetőjük arcán hatalmas karmok hagytak soha el nem tűnő, vérvörös hegeket, ahogy a mellkasának jobb felén is, amit a szétnyíló fekete ing látni engedett. Egy vámpír, akinek a tökéletessége az öröklét idejére elveszett. Így már érthető a haragja és a kitartása.
A nő fekete bőr ruhában volt. Finom vonásai ellenére, meghatározhatatlan perverzség áradt belőle. Mintha valami hideg, hüllőszerű lett volna a lényében. Olyan érzetet keltett, mintha bőrét vékony, nyálkás réteg fedte volna. Taszító volt a tapintására még csak gondolni is.
Az afroamerikai nem tagadhatta volna le brutális valóját. Arca durva, bár valahogy — ahogy minden vámpíré —, mégis vonzó. Magas, erős teste ellenére könnyedén mozgott. Halálosan harmonikusan, ahogy az aligátor csap le áldozatára.
A másik két újonc elég jellegtelen volt a többiekhez képest. Szőkés barna hajukból, hasonló vonásaikból ítélve, emberi életükben testvérek voltak. Külsejüket tekintve az idősebb úgy huszonkettőnek, míg a fiatalabb tizenhétnek tűnt. Vajon milyen képességeket hordoznak, amivel meg akarják gyötörni Szerelmemet és azokat, akik védik?
Tovább nem töprenghettem, mert támadó szándékuk nyilvánvalóvá vált. Feléjük dőltem hát, és felhúzott, vicsorgó ajkaim közül, Lionelével egy időben hangzott fel a mély, fenyegető morgás, hirdetve, hogy ha kell, az életünket is feláldozzuk Morganáért!
Szerző: Laura
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr901223741
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Audry 2009.07.03. 10:04:24
A következő résznél van egy dupla sortörés a fejezetben.
tudván, hogy
a
következő pillanatban a szeretettől izzó ölelés forrasztja őket össze.
A helyzet az, hogy tudok róla, de valamiért így teszi be. A szerkesztés módban jó, ott nincs megtörve a mondat, így javítani sem tudom. Gondoltam szólok, hogy ne gondoljátok azt, hogy véletlen maradt benne. Egyelőre nincs ötletem, hogyan tudnám a problémát orvosolni. :S
tudván, hogy
a
következő pillanatban a szeretettől izzó ölelés forrasztja őket össze.
A helyzet az, hogy tudok róla, de valamiért így teszi be. A szerkesztés módban jó, ott nincs megtörve a mondat, így javítani sem tudom. Gondoltam szólok, hogy ne gondoljátok azt, hogy véletlen maradt benne. Egyelőre nincs ötletem, hogyan tudnám a problémát orvosolni. :S
dzseni13 2009.07.03. 11:41:35
Nagyon jó!De,hogy itt legyen vége???!!...
Tiagirl 2009.07.03. 14:29:19
Fúúú! MÉGMÉGMÉG!!!!!!!!!!!
haley. 2009.07.03. 15:24:38
csak annyit tudok mondani,hogy nagyonjó (:
vadocq 2009.07.03. 21:12:38
Imádtam ,átkozott messze van a folytatás ki se bírom addig :)
Morgina 2009.07.04. 13:54:10
Gratulálok Nagyon jól sikerült ez a rész is, hálás köszönet érte, viszont ahogy az utolsó sorokat olvastam komolyan elgondolkodtam azon, hogy melyikben vagy jobb emberkínzásban vagy a történetek megírásában ????? Mivel Ahogy olvasom a részeke szinte mindig kihegyezed az olvasok érzékeit és a feszültséget mint ahogy ebben a részben is. Itt abbahagyni hát tudod inkább nem mondok semmit. De azért még egyszer köszönöm, hogy megosztod velünk. Gina
sylla 2009.07.05. 21:53:56
hát ez a fejezet .... :D
nagyon nagyon jó lett :))
én is csak csatlakozni bírok , az
--itt abbahagyni??-- szöveghez :P
fuhh hát nagyon izgi lesz szerintem az elkövetkező fejezet !!!
nagyon várom , köszi h megosztottad velünk ezt a fejezetet is :))
nagyon nagyon jó lett :))
én is csak csatlakozni bírok , az
--itt abbahagyni??-- szöveghez :P
fuhh hát nagyon izgi lesz szerintem az elkövetkező fejezet !!!
nagyon várom , köszi h megosztottad velünk ezt a fejezetet is :))
csillibilli112 2009.07.06. 01:02:18
szuper feji :D mint mindig :D pusszancs érte XD áldás :D köszi ... na ömlengés vége :D mikor mikor a kövi??? :D
Drusilla1985 2009.07.07. 23:40:57
Nagyon nagyon jó volt ez a fejezet. még mindig imádom:)
LauraL 2009.07.13. 11:09:10
@dzseni13: Hát valahol vége kell legyen... :) Örülök, hogy tetszett!
@Tiagirl: @xhaleyx: Boldoggá tesz, hogy így reagáltok!
@vadocq: Bízom benne, hogy menni fog! Nagyon aranyos vagy!
@Morgina: Kínzásban? Az ismerőseim galamblelkűnek gondolnak. Igaz ők nem igen tudnak a történeteimről... Emberkínzó? Hízelgő, ha tényleg fel tudlak csigázni! :) Örülök!
@sylla: Én köszönöm, hogy olvassátok!
@csillibilli112: Ma hazajöttem, gondolom Audryval ahogy tudunk egyeztetünk a javításról. :) Igyekszem!
@Drusilla1985: Az ilyen vélemények mindig erőt adnak az íráshoz. Köszönöm!
@Tiagirl: @xhaleyx: Boldoggá tesz, hogy így reagáltok!
@vadocq: Bízom benne, hogy menni fog! Nagyon aranyos vagy!
@Morgina: Kínzásban? Az ismerőseim galamblelkűnek gondolnak. Igaz ők nem igen tudnak a történeteimről... Emberkínzó? Hízelgő, ha tényleg fel tudlak csigázni! :) Örülök!
@sylla: Én köszönöm, hogy olvassátok!
@csillibilli112: Ma hazajöttem, gondolom Audryval ahogy tudunk egyeztetünk a javításról. :) Igyekszem!
@Drusilla1985: Az ilyen vélemények mindig erőt adnak az íráshoz. Köszönöm!
Tiagirl 2009.07.14. 08:16:32
@LauraL: Minket meg te teszel boldoggá Edwarddal és Morgina-val:DD