Éjféli Szemek 13. fejezet
2009.07.16. 15:08
Üllő és kalapács
Ahogy ott álltunk Lionellel vállt vállnak vetve a hat támadó és Morgana között, átfutott az agyamon, hogy talán — ha mindketten hatékonyan tesszük a dolgunkat —, fel tudjuk tartóztatni addig őket, míg Ghana elmenekül. A következő pillanatban azonban már biztosan tudtam, hamis ábrándokat kergetnék, ha ebben bíznék. Nem a támadók rátermettsége vagy a mi képességeink hiánya miatt, hanem Morgana lényéből fakadóan.
Mert hiába állt velünk szemben a vérére szomjazó támadók csapata, Morganának csak az számított, hogy az általa legjobban szeretett két férfi veszélybe került miatta. Becsületérzete és szeretete parancsának engedve az önvédelem ösztöne totálisan megsemmisült. Nem kellett a gondolataiban ? olvasnom, hogy tudjam, soha nem hagyna ott minket Lionellel, hogy a saját életét mentse. Egész valómat átjárta, hogy most milyen kapóra jönne, ha nem olyan lenne, amilyennek megszerettem. Persze, akkor annak idején sem szállt volna szembe a rájuk támadó "rémekkel", magára öltve „szörny” alakját.
Éreztem, ahogy megfeszül a hátam mögött. Mintha testünk minden pontja össze lenne kötve. Halk, egyenletes lélegzetvételére hangolódva sikerült teljesen megszabadulnom a kínai vámpír adottságának hatása alól.
- Lionel! Figyeld Morgana légzését. — A de Lamar fivér egy pillanatra felém kapta a pillantását, majd lassan lehunyta a szemét. Furcsa erőhullám keletkezett, ahogy szemhéja felemelkedett. Dermesztő hideg áradt belőle és a hátam mögött Morgana felmordult. Megborzongtam a tudattól, hogy hárman fogunk szembeszállni a támadókkal. Az Oltalmazó már közel járt.
A mohazöld erdő sejtelmes, valószerűtlen arcát mutatta most felénk. Lábaink körül opálos köd kavargott, mintha a talaj izgatott zihálással párát lehelt volna. A fák zöld kupolája felfogta a fényeket, eltakarva előlünk az égbolt távlatokat nyújtó látványát. Kidőlt fatörzsek, tekergőző indák festették még kísértetiesebbé várható összecsapásunk színterét.
Miközben vártuk a kezdő mozdulatot, átsuhant rajtam a gondolat, vajon mennyi időbe telik majd, hogy a családom, Alice sugallatára megjelenjen. Bíztam benne, hogy nem sokba, mert minden másodperce a küzdelemnek magában hordozta a veszélyét annak, hogy Morgana megsérül.
Aztán egyszer csak megtörtént. A szőke, szétkarmolt arcú vezér előre dőlve, sziszegett egyet és nekilendültek. Lionellel előrefeszültünk, gátként felfogva a támadás első hullámát. Mint üllő és kalapács csattant össze a két erő. Az egyik védelmezve, a másik a pusztítás vágyától hajtva.
Az afroamerikai ért el leghamarabb minket, izzó vörös szemében a szomjúság tébolyával. Utána a vezér és a kínai. A nő kissé hátra maradt, míg a két ifjonc oldalról próbált a hátunk mögött Ghanához férni. Lionellel lépésről lépésre hátrálva ütöttünk, rúgtunk, haraptunk. Kiszakított húscafatok repültek körülöttünk, végig hasított bőr izzadt véres cseppeket, melyek patakká egyesülve csordultak végig támadóink testén. Lionel a vezérrel küzdött éppen, amikor a kínai hátulról rávetette magát. Engem az afroamerikai és a nő foglalt le. A nő torkát felhasítottam egy jól irányzott kézmozdulattal, míg a másikat egy rúgással repítettem távolabb a harctól. Fejemet rázva próbáltam megszabadulni a homloksebemből a szemembe csurgó vértől, amikor éreztem, hogy már az Oltalmazó hörög a hátam mögött, rátámadva a két újszülöttre. Valószínűleg úgy gondolták, a hátunkba kerülve könnyebben legyűrhetnek minket.
A küzdelem pillanatnyi szünetében Lionel felé nézve láttam, hogy bajban van. A hatalmas de Lamar a földön térdelt. A kínai a háta mögött állva rántotta maga felé, a hóna alatt átnyúlva, tarkóját előre feszítve. De nem a fogás lehetett az egyetlen, ami Lionelt ilyen magatehetetlenné tette. Iszonyattal telt meg a tekintete, és a kiszolgáltatottak megadásával várta, hogy a vezér karommá görbült ujjai a torkába tépjenek, átszakítva a gége falát, vérbe és kínba fullasztva körülötte a világot. Elmémmel feléjük nyúlva éreztem Lionel kétségbeesését. Nem önmagát féltette, még most sem, a halállal nézve farkasszemet. Morganáért rettegve sikoltott minden sejtje és gondolata. Kudarca, bukása izzó fájdalommal égette agyát és szívét, de ennek ellenére tagjai bénultan, mozgásra képtelenül csüngtek. A kínaira vetetettem magam, kígyózó mozgással elkerülve a vezért és igyekezve, nehogy a sárga bőrrel érintkezzek. A ruha szövetét átharapva martam a véknyába, erősen oldalra taszítva, így Lionel kifordult a karkulcsból. A nő még mindig a torkából fröcskölő vérrel volt elfoglalva az egyik fenyőóriás tövében, az afroamerikai azonban már összeszedte magát, és felénk közeledett. Azonban már Lionel is fél térdre küzdötte magát és karjait kitárva sodorta magával ugrás közben a vezért és az afrikait. A kínai felém perdült, tenyerét terpesztve próbált bőrfelületet találni, aminek érintésével engem is lebéníthatna. Magamban átkoztam a sorsot, hogy fajtám egyes tagjainak más-más adottságokat osztva pont egy ilyen ellenfél jutott nekünk. Egymás körül körözve, képességemet a kínaira fókuszálva nagy nehezen elértem, hogy kizárjam a fejemből Morgana és Lionel küzdelmének zajait, a hörgést, a morgást és a ki tudja kitől származó fájdalomkiáltásokat.
A kínai előre nyúlt, kaszáló mozdulatával épp, hogy elkerülte a küzdelem hevében meztelenné vált mellkasomat. Gondolatai egy-egy másodperccel mindig előre jelezték mozdulatait és így cikázó testtel sikerült elcsalogatnom a harc sűrűjétől.
Itt-ott beletéptem ruha fedte testébe, mély sebeket hasítva oldalába és combjába. Úgy láttam kezdett elmenni a kedve a küzdelemtől, de elfutni nem hagyhattam. Ahogy megpróbálta kikerülni egy félfordulattal az egyik csapásomat, hörgő ujjongással ugrottam előre. A nyaka fedetlenül maradt. Éles, méreggel bevont fogaim lelkesen hasították át torka lágy szöveteit. Lehunyt szemmel merültem el az örömben, ahogy érzetem, hogy a számára életet jelentő vér buzogva tör elő a sebből szám satuja mellett. Arcomat, mellkasomat a kínai vére festette mélyvörösre, míg a kiontott vér mámora az agyamra vont rubinszín fátylat. Nem érzetem sebeim fájdalmát, megszabadultam a szívemet szorító reménytelenség érzésétől. Miközben a kínai tagjait szaggattam, egy mozgásra képtelen torzót formálva az előbb még fürge, kígyózó testből, a fülemig elhatolt Lionel diadalittas üvöltése és Morgana morgása. Ott hagytam a vértől iszamos test maradékát és visszafordultam társaimhoz, hogy a segítségükre legyek.
Lionel már csak a vezérrel küzdött, az afroamerikait és a nőt elnyelte az erdő zöld homálya. Az újoncok közül az idősebb penge karmok örök nyomát hordozta a nyakán és a mellkasán, felhasított hasára szorított kezekkel próbálta beleit a hasüregében tartani. Ekkor láttam meg, hogy az afroamerikai és a nő visszatér. Oldalról cikáztak a küzdőtér felé, a vezér hátraugorva távolodott el Lionel pörölyszerű öklei elől. Újra rendezték vonalaikat. Lionel testét, az enyémhez hasonlóan sebek százai borították, és ahogy a küzdelem mámora csillapult, úgy éreztem erőm lassan elszivárog véremmel együtt. Zihálva támaszkodtunk egymásnak Lionellel, Morgana a hátunkhoz simulva támogatott meg minket. Hatalmas teste izzott az energiától és érintésével, mintha belénk próbálta volna átsugározni a körülötte örvénylő erőt. Kékesszürke-fehér bundáját vércsíkok szelték át, tigris mintát rajzolva a párduc testre. A félelem átitatta mindenemet. Bár erősnek tűnt, amíg biztosan nem tudom, hogy nem sérült meg súlyosan, addig a kínok kínját élem át.
Izzó haraggal néztem a támadókra, akik miatt Ghana vére a napvilágra bukkant, illatával csábítva még engem is, akit a szerelem kötött hozzá. Aggódva néztem Lionelre, vajon ő hogyan boldogul a kísértéssel.
Lionel szemei izzottak, a mélyfekete ragyogás azonban a velünk szemben álló vezérre összpontosult. Ekkor láttam meg, hogy az Oltalmazó végig nyalja a csípőjét átszelő hatalmas sebet. A következő pillanatban érzetem, ahogy az érdes nyelv végig simít a hátamon, szinte kiszívva belőlem a vérszomj kínzó mérgét. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Ellenfeleink is összeszedték magukat. Az idősebb újszülött — akinek a gyomrát hópárduc kedvesem feltépte —, és a darabokra szaggatott kínai ugyan kiesett a harcból, de még így is négyen álltak velünk szemben és összességében azért jobb állapotban voltak, mint mi. Nem kellett Lionel fejébe tekintsek, hogy tudjam, ő is tisztába van vele, hogy a következő összecsapás után könnyen lehet, hogy mi fogunk úgy heverni a földön kéz és láb nélkül, mint a kínai. És akkor már senki sem akadályozhatja meg őket abban, hogy Morganát legyűrjék. Hol lehet a családom? Miért nincsenek még itt? Alice azt mondta, figyelni fog!
Ki nem mondott, kétségbeesett gondolataimra válaszul, a nő a fák közé meredt, mintha szörnyek hadát böfögné életre hátunk mögött a zöld homály. Számukra valóban úgy tűnhetett, mert a lombok és indák közül előrontó de Lamar fivérek, Emmettel, Jasperrel és Carlilse-lal iszonyatosabbnak tetszettek ezernyi fantázia szülte lénynél.
Testük izzott a haragtól, szemük mohó vágytól ködösen itta be a támadók látványát. Mögöttük feltűnt Rosalie, Alice, Monique, Florine, sőt még Esme gyöngéd alakja is, mintha a halál angyalai terjesztették volna ki karjaikat a betolakodók felé. Hajlékony vonalaik felidézték a női hatalom minden erejét, talán még félelmetesebbé színezve őket a zöld vadon háttere előtt, mint a megfeszülő férfi testeket. Mert azok csak a fizikai léttől tudják megfosztani a ránk törőket, de a családok női tagjaiból áradó elszánt erő, kétséget kizáróan még a túlvilágon sem hagyna nyugodalmat annak, aki a szeretteikre tört.
Az előre nyomuló, a zöld ködből testet öltő veszedelem elől meghátráltak támadóink. A kínai testét hátra hagyva, a felhasított hasú újoncot magukkal vonszolva vonultak vissza. Családunk tagjai óvón vettek körül bennünket, sérüléseinkkel törődve, futni hagyva a vérző ellenséget. Talán itt követtük el a legnagyobb hibát. De engem is jobban foglalkoztattak akkor Morgana sérülései, mint a jövőből esetleg újból ránk rontó ellenség. Mert lényegesebbnek tűnt a sebeket bekötözni, mint újabbakat szerezni. Mindannyian bíztunk benne, hogy az összetűzés végén megnyilvánuló túlerőnk végképp elrettenti őket a további küzdelemtől. Hamis illúzióinkért drágán kellett megfizetnünk a későbbiekben. De akkor a tudatlanság és a vélt biztonság felhőin lebegve csak egymással törődtünk.
Morgana visszaváltozott és Oberon ingébe burkolódzva — ami leért csaknem a térde alá —, elég illedelmesen festett. Legalábbis ahhoz, hogy ne akarjam azonnal a földre teperni. Lobogott bennem az öröm, ahogy újra és újra végig simítottam a karjait, hála Istennek, nem voltak súlyosak. Egy kis géz, gyógykenőcs, a gyors regenerálódás megteszi majd a magáét, és kis szerencsével holnapra már csak halvány nyomok emlékeztetnek majd az összecsapásra. Számomra és Lionel számára a vadászat lesz az, ami enyhülést hoz. A fiatal de Lamart körbevették testvérei. Halk morgolódás adta tudtára mindenkinek, milyen nehezen viseli ezt a túlzottnak ítélt figyelmet. Armand és Oberon azonban lerázhatatlannak bizonyult. Nem csak, hogy átnézték Lionel sebeit, hanem ki is faggatták a testvérüket. Kérdéseik középpontjában főként az állt, mennyire vagyok én felelős a rajta lévő sérülésekért. A Cullenek és a de Lamarok együttes fellépése a területünkre behatolók ellen, nem feledtethette teljesen, miért is kellett Lionel után jönnöm.
Éreztem, ahogy a körülöttünk hullámzó gondolatok egy-egy tajtékja, cseppje végig loccsan elmémen, de nem szenteltem sok időt egyiknek sem. Nem érdekelt semmi más, csak az, ahogy az a drága test a karjaim bölcsőjében ringott. Óvatosan kortyoltam a csókokat a legtisztább forrásból, Morgana ajkairól. Boldog voltam, hogy semmitől sem féltve szoríthatom magamhoz. Tudtam, Lionel nem okoz többé problémát. A küzdelemben megnyilatkozott, hogy számára Morgana boldogsága többet jelent a létezés nagyszerűségénél. Elengedte, csak magában siratva a lehetőséget, ami hamarabb halt meg, minthogy egyáltalán élni adatott volna neki. Elfogadta Ghana döntését, és emiatt akaratlanul is tisztelet ébredt bennem iránta. Szerelmem válla fölött ránézve láttam, ahogy arcán semmi sem utal arra, hogy elméjében micsoda vihara dúl a lemondásnak és a szerelemnek. Újra átélte a küzdelmet és a pillanatot, amikor kristályos fénnyel felragyogott benne, hogy az életét is odadobná érte, akkor hogy lenne képtelen arra, hogy elfogadja a boldogságát, mégha valaki másnak a karjában éli is át? Felém nézett és tekintetünk összefonódott. Az idő megtorpant, tisztelegve a pillanat szentsége előtt, amikor békét kötöttünk, néma esküvéssel fogadva, hogy Morganát boldoggá tesszük!
Lionel, ha barátommá nem is, bajtársammá lényegült. Tudtam, ezentúl bármiben számíthatok a támogatására.
Lassan bontakoztam ki Morgana karjai közül és odaléptem szerelmem révén született harcostársamhoz. Karunk egyszerre lendült. Összefogódzó kezünk nem csak minket, a két családot is összeforrasztotta, mostantól már szétszakíthatatlanul. Lionel szavai mégis megleptek, bár gondolatait már nem rejtette el előlem semmi.
- Köszönöm, hogy a segítségemre siettél a kínaival szemben!
- Ghana szeret, és soha nem engedném, hogy elveszítsen valakit, aki ennyire fontos neki, ha tehetek ellene.
Lionel lehunyt szemmel tette mérlegre a következő szavait, gondosan formálva, lassan engedve, hogy testet öltsenek.
- Örülök, hogy látom, olyan valakit talált, aki méltó párja lehet, aki hajlandó megadni neki mindent, amit megérdemel. — A szavak szinte megültek a fák között lebegő zöld színű köd tetején, felszínen maradva és vibrálva. Nem volt senki, aki kételkedhetett volna őszinteségükben és abban, hogy fájdalmas lehetett életet adni nekik, puszta létük is bizonyosság volt a lélek felülemelkedésének az öncélú bírvágyon.
- Vadásznotok kell — lépett előre Carlisle egy hosszú, néma pillanat múltán. — Mindkettőtöknek súlyosak a sebei. A harapásokat otthon ellátom, de addig is vegyetek magatokhoz táplálékot. Emmett veletek tart.
- Oberon és jómagam is! — Armand is előrébb lépett. Jasper és Carlisle kérdően nézett rám. Odabólintva jeleztem, semmi kifogásom a de Lamar „túlsúly” ellen. Megnyugodva indultak a házunk felé. Florine Esme mellett lépdelt, míg Monique Rosalie-val beszélgetett halkan. Alice Jasper kezét fogta, Carlisle pedig Morganának magyarázott valamit, bár nem úgy tűnt, hogy mondanivalója lekötné szerelmemet. Aggódva tekintett vissza Lionelre és rám. Rámosolyogtam és intettem neki, némán adva a tudtára, hogy minden rendben lesz.
Emmett mellém lépett és vállával szótlanul nekem támaszkodott. Gondolatait hallva döbbenten ébredtem rá, hogy „medve” testvérem mennyire félt attól, hogy mire elérnek hozzám, nem lesz kit megmenteniük. Egy félfordulatot téve játékosan belebokszoltam a hasába. Úgy hördült fel, mint aki halálos sebet kapott, majd zihálva a nevetéstől előre hajolt, térdére támaszkodva.
- Soha többé ne hozd rám ennyire a frászt Edward, mert megnyúzlak!
- Nem áll szándékomban. — Féloldalas vigyoromat kacsintással díjazta. Ezzel be is szüntettük a lelkizést. Milyen kínos lenne megfogalmazni, mit is jelentene számunkra a másik elvesztése? Milyen „nőies” hiábavalóság lemezteleníteni lelkünket, bevallani, mit is jelent számunkra a másik?! Belegondolni is borzasztó! Egymásra nézve újra felröhögtünk. A rettenthetetlen vámpír férfiak is lehetnek gyávák és buzgón bújhatnak a macsó férfi álarca mögé, ha ráébrednek érzelmeik csaknem elsodorták őket.
- No, tegyük meg, amit kell! — Armand hangja rázott fel minket, és csatlakoztunk a de Lamar fivérekhez a kínai maradványainak összeszedésében. Szükséges volt minden darabját máglyára vetni, hacsak nem akarunk idővel újból szembe nézni legyőzött ellenfelünkkel. Csak a tűz mindent elemésztő izzása volt képes meggátolni a fajtám visszatérését a létezésbe. Szinte bármilyen sérülésből fel tudunk épülni, a sebek súlyossága csak a létbe visszalépés gyorsaságát befolyásolja a végeredményt nem. Így a tűznek adtuk a széttépett testet, felégetve a létezésbe vezető hidat a már örökké a névtelenségbe hamvadó vámpír előtt.
Miután a vastag, sötét füstoszlop utolsó foszlányait is magával ragadta az enyhe szél, együtt indultunk meg az erdő emberek elől elzárt része felé. A vadon mélyén a növények szövevénye szinte áthatolhatatlan falat emelt a halandók elé. Itt nem érhetett meglepetésként egy-egy utat tévesztett utazó vagy kiránduló. Önszántából nem volt ember, aki ide jött. A sziklák fenyegetően tornyosultak a fák fölé, mintha bármelyik pillanatban lebillenhetnének évezredes pihenőhelyükről, elsodorva, összezúzva mindazt, ami zuhanásuk útjába kerül. Egymás mellett lépdelve könnyen haladtunk, számunkra nem okozott gondot, hogy ösvényt találjunk ott, ahol az emberi szem számára csak bozót volt.
Errefelé nagyobb számban húzódtak meg a vadak, hisz ide a vadászok sem jöttek. A régi indián legenda a hegyek vérszomjas szelleméről — aki nyilvánvalóan egy átvonuló vámpír lehetett annak idején — a mai napig biztosította a hely nyugalmát. A legutolsó, e hiedelmet őrző ember szemének végső rebbenése után még évtizedeknek kell majd eltelniük, hogy egyáltalán valakiben felmerülhessen itt a fakitermelés gondolata, a vadon gyomrának háborgatása.
Emmettel és Lionellel az élre vágva, magunk mögött hagytuk Oberont és Armandot. Furcsa volt, hogy Lionel most semmilyen veszélyt nem hordozott a számomra. Idegen, de megszokható érzés. Bár még mindig kísértette a bensőmet az értelmetlen harag azért, amit Morgana iránt érzett. De melyikünk befolyásolhatja azt, hogy ki lesz végül szerelme tárgya? Azért azonban felelünk, hogy mit engedünk meg magunknak szerelmünkre hivatkozva. Pusztítást és fájdalmat okozhatunk, miközben a saját boldogságunk felé törekszünk. Mentség lehet-e a saját boldogság utáni vágy, a másoknak okozott gyötrelemre? Számomra — megismerve Morganát és Lionelt —, új nézőpontból világosodott meg ez a kérdés, bonyolultabbá válva, a lényeget tekintve azonban változatlan maradt a véleményem. Vannak határok, amiket átlépni — minden szempontból — végzetes és hibás döntés. Az önvédelem jogát mindenkinek fenn kell tartania a maga számára, ez elvitathatatlan jussa minden élőlénynek, és élni kell hagyni a másikat, megadva számára a szabad döntés lehetőségét. Egyszerű törvények, néha mégis milyen nehéz őket összeegyeztetni.
Lionelen kívülről most sem látszott, hogy milyen nehéz döntést hozott. Mintha egész lénye életútja következő „lépésére” fókuszált volna.
A szél felénk sodort pár figyelemre méltó illatot. Egy puma lépdelt előttünk a növények kusza tengerében és valahol fent a sziklák borította domboldalon egy medve téblábolt egy rothadó fatörzs körül az alatta megbúvó „csemegékre” vadászva.
Csapatunk szétvált. Lionel a medvét akarta becserkészni, míg engem a rég élvezett kedvencem vére hívogatott. Tudtam, most már senkinek sem lenne ellenvetése, hogy nagymacskával oltsam kínzó szomjamat, tekintve, hogy a megállapodás által igazából védett „nagymacskát” soha nem néztem volna tápláléknak. A sürgető kényszernek engedve lépteim megnyúltak, sebesebbé váltak. Emmett árnya hangtalanul és hatalmasan követett, szüntelen pásztázva a környéket, biztosítva számomra a zavartalan vadászatot.
Már ott is volt a puma előttem. Egy korábbi étkezésének maradványai mellett pihent felbukkanásomig. Lassan emelte fel a fejét, mintha csodálkozna, hogy akad olyan kétlábú, aki nem elkerülni, hanem becserkészni akarja. Amikor elért hozzá bőröm illata, kényeskedve prüszkölt egyet. Feltápászkodott és lesunyt fejjel ugrani készült. A küzdelem vágya lüktetett az ő testében is.
A levegőbe vetettem magam, szinte a pumával egyidőben. Testünk középen találkozva fonódott össze, átcsavarodva a levegőben. Egymás torka felé kaptunk, karmos mancs lendült még a levegőben, hogy oldalba találjon, de karjaim acélos szorítása már tehetetlenséget kényszerített az aranyló bundába burkolt tagokra. A talajnak csapódva felhördültem. Fogaim utat találtak a torkot fedő laza bőrredőkhöz, és mély sóhajtással, mintegy halálos csókot lehelve borultam a puma nyakára. Elégedett táplálkozásom közben az állat még időnként szabadulni próbált, de ereje a vérének cseppjeivel együtt enyészett el.
Egy árnyék vetült rám. Felpillantva Emmettet pillantottam meg, aki Lionel és testvérei mellett állva nézte, ahogy szomjamat oltom, fáradhatatlanul fürkészve közben a környéket. Úgy látszik, Lionel jobban szereti a McDrive típusú étkezéseket. Én személy szerint nem bántam, hogy megadtam a módját ennek a fenséges vacsorának.
Lassan, szinte vonakodva hagytam ott a tetemet. A puma vére sokkal táplálóbb és finomabb volt az elmúlt napok szarvas „csemegéinél”. Tagjaim újra rugalmasan hajlottak, izmaimban a fájdalom oldódott és sebeim is összezáródtak.
- Ha te is végeztél Lionel, tőlem mehetünk haza. — Szinte lebegtem a puma vérének mámorában, mintha nemes óbort kortyoltam volna a hetek óta ivott felvizezett lőrék után.
- Látom, jól érzed magad. Csak el ne szállj a nagy kábulatban. — Lionel szarkasztikus megjegyzése ismételt békejobbot jelentett. Mintha ő is szükségét látná, hogy újra és újra megerősítsük friss szövetségünket.
- Ne félj! De ha úgy érzed, bizonytalanul állok a lábamon, megpróbálhatsz lefutni. — Szemtelen vigyorral az arcomon figyeltem, vajon erre mit lép. Határainkat próbálgattuk ő is és én is.
- Minden Cullen ilyen beképzelt? — Fordult Lionel Emmett felé. — Te is versenyeznél?
- Edwardot senki nem utasítja maga mögé gyorsaságban, de megnézhetjük, mire jutunk mi egymással. — Emmett is benne volt a virtuskodásban.
- Armand? Oberon? Vagy ti már túlkorosnak érzitek magatokat ilyen próbához? — Kötekedő hangom nem tévesztett célt. Oberon felhördült.
- No, akkor mutasd meg, mit is tudsz, kicsi Cullen! — Széles vigyora felfedte ragyogó fogsorát.
- Ugyan, hagyd már, Oberon! Hisz a „gyerek” nem tudhatja kikkel kezdett! — Armand teste is megfeszült.
- Akkor gyerünk!
Vad száguldás vette kezdetét. Bokrokat ugrottunk át, fák törzsét kerülgettünk. Messziről talán a nap előtt átsuhanó felhők vetületének tűnhettünk, ahogy a fák közé vetnek feketébe hajló árnyékot. Egy falka, veszélyes vámpír, akiket a gyerekes viaskodás és a létezés megkönnyebbült öröme hajt előre. Faltuk a mérföldeket, nem fáradva, meg nem botolva.
Hallottam, ahogy mögöttem Lionel és Oberon verseng egymással a lehetőségért, hogy ki ér utol. De nem tartottam ettől. Hihetetlen tartalékok feszültek izmaimban. Amikor úgy tűnt, valamelyik beérve utánam nyúl, megnyújtottam lépteim. Távolabb Armand és Emmett küzdött egymással, erejük minden morzsáját hasznosítva, hogy maguk mögé utasítsák a másikat.
Magamban felnevettem az egyre halkuló bosszús sziszegést hallva a hátam mögött. Elégedett voltam, hogy még mindig én vagyok a leggyorsabb a csapatban. Lassan kivilágosodott előttünk az erdő sötétje mutatva, hogy közeledünk a tisztás felé, ahol a házunk áll. És ott vár Morgana! Testem szinte megnyúlt, ahogy fokoztam az iramot.
Elsőnek értem a házhoz. Utánam Lionel futott be Oberonnal a sarkában, majd Emmett és a megfontolt Armand. Magamban meg kellett állapítanom, hogy a de Lamar vezér még a vereséget is úgy tudja viselni, hogy megkérdőjelezhetetlenné válik tőle a fensőbbsége.
Hiába, vezérnek születni kell.
Nevetgélve, viccelődve léptünk a házba. A nappaliban szembe találtuk magunkat nyolc kíváncsi szempárral, ami azt kutatta felcsigázva, vajon mi is okozta jókedvünket. Nem vesztegettük válaszra az időt. Míg Armand Monique mellé sietett, hogy átölelje, addig Oberon Florine fölé hajolt, mindent eltakaró sátorként borulva a göndör hajú lány alakjára. Emmett és Rosalie kuncogva fonta össze karját. Esme Carlisle ölelésében pihent. Alice és Jasper egy karosszéken osztozva figyelte Emmették együttesét. Ghana meg ott ült a kanapé szélén, és csak szemével simogatott végig, élvezve a könnyed hangulatot. Odamentem és lezökkentem mellé, mellőzve a vámpír kecsességet. Jól esett esetlennek és zajosnak tűnni.
Lionel a teraszajtóban megtorpanva nézte a családias képet, majd Oberonék mellé sétált. Morgana szemében megláttam, hogy a legfiatalabb de Lamar magánya, nem csak előttem mutatkozott meg most teljes valójában.
- Valahogy meg kéne ünnepelnünk, hogy sem Morganának, sem nektek nem lett semmi komolyabb bajotok a támadás során. — Alice volt természetesen, aki előrukkolt ezzel az ötlettel.
- Ünneplünk, már most is. Hiszen szinte csodaszámba megy, hogy megúszták. — Carlisle komoly hangja egy kicsit visszafogta az emelkedett hangulatot. Aggodalomtól barázdált homloka árulkodott felkavart érzéseiről. A gondolataiban szinte vészjelzőként villogott, hogy lehettek volna nekünk is veszteségeink az összecsapás miatt. És egy percig sem hihettem, hogy Lionelt féltette.
- Igazad van, Carlisle. Valóban át kéne gondolnunk a következő lépést. Támadási felületet nyújtottunk a viszállyal, amit azonnal ki is használtak. Valamilyen módon értesültek átmeneti meggyengülésünkről. Lehet, hogy már régebb óta a környéket járják és megfigyelnek minket a távolból. — Armand, miközben ezeket mondta, az előtte álló Monique karját simogatta.
- Megtörténhetett ez is, de számomra inkább az a meglepő, hogy Alice nem látta közeledni őket. — Carlisle mindig pontosan rátalált a kényes pontokra, legyen az egy beteg állapotának vagy egy kiélesedett szituációnak a momentuma, mely felett más figyelme könnyelműen elsiklott volna. Eddig Alice mindig tévedhetetlenül jelezte, ha közeledtek a területünkhöz. Kivételt csak a de Lamarok érkezése és a támadók megjelenése jelentett eddig. Most már tudtam, hogy Ghana miatt nem látta Armandék terveit, de, hogy mi rejtette el előle a „hármak” szándékának jövőre kiható változásait, az valóban rejtély volt.
- Nem láttam semmit, egészen addig, amíg be nem villant Edward, amint előre hajolva, támadóan morog. Félelem kavargott körülötte és reménytelenség úszott a levegőben. — Alice hangja halkabb volt, mint általában.
- Nem tehetsz semmiről, Alice! Nem vagy gép, hogy mindent változatlan intenzitással érzékelj. — Carlisle megnyugtatására, húgom vékony vállait feljebb rántotta egy kicsit, majd visszaejtette.
- Ez nem változtat azon, hogy ma majdnem cserbenhagytam Edwardot.
- Nincs olyan, hogy valakit majdnem cserbenhagynak. Vagy cserbenhagyják, vagy nem. Nem érzem úgy, hogy nem tettél meg mindent, ami lehetséges, Alice. Sőt! Lionellel fel tudtuk őket tartani az érkezésetekig és innentől, már nincs jelentősége a „ha-knak” és a „volnáknak”. — Talán nekem végre elhiszi, hogy nem cselekedhetett volna többet annál, mint amit megtett. Kérdő tekintete azonban azt mutatta, kételkedik szavaim őszinteségében és tart tőle, hogy csak nyugtatgatni próbálom.
- Jasper, lennél szíves Alice számára elfogadhatóan bizonyságot adni arról, hogy azt érzem, amit mondok? — Arcomon, bár igyekeztem fenntartani a rezzenéstelenség álarcát, átfutott a bosszúság árnyéka.
- Nem szükséges, Jazz. — Alice mosolya végre felragyogott. — Edward mindig olyan egyértelmű tud lenni — kuncogott. Újra Carlisle-ra néztünk. Kis közjátékunk alatt maga elé nézve töprengett az eseményeken, mint mikor egy falatot ízlel az ember, megforgatva a szájában, rágva rajta egyet-egyet, nyelvével szinte körbetapogatva, hogy egyetlen összetevője se kerülje a figyelmét.
- Tudjuk, hogy a nő megérzi a veszélyt. A kínai adottságával már nem kell számolnunk. De vajon milyen tehetsége van a többieknek?
- Hát, hogy pontosan milyenek, azt nem tudom megmondani, de a felhasított hasú felől éreztem a hatalom szelét. Olyan szaga volt, mint a mocsárnak, mintha el tudná nyelni a dolgokat, amiket megérint. — Florine hangja halk, de határozott volt.
- És ez mit jelent? — Rosalie csattant fel ingerülten.
- Azt jelenti kedvesem, hogy jobban teszed, ha nem érinted meg, ha összeakadtok. — Oberon gúnyos hangja mart, mint a sósav. — Valószínűleg el tudná lopni az oly sokra tartott szépségedet is.
- Felesleges egymásnak esnünk, mindazonáltal Oberonnak igaza van. Florine nem szokott tévedni az ilyen dolgokat illetően. — Armand a diplomata szólt közbe, mielőtt Rosalie és Oberon még jobban egymásnak estek volna.
- Ha már itt tartunk, én nem tartom véletlennek, hogy felcsaptak a negatív érzelmek hullámai. A nő miatt lehet. Mintha meg tudná mérgezni a környezetét, mintha keserű ciánt izzadna. — Florine félrebiccentett fejjel emlékezett vissza, a küzdelmünk helyén őt elöntő benyomásokra.
- Tényleg körüllengte valami azt a nőt — helyeseltem. — Mindent elkövettem volna, hogy ne kelljen hozzáérnem.
- Rám nem volt ilyen hatása — köszörülte meg a torkát Ghana. — Bár az Oltalmazó, hathatós védelmet nyújt az ilyenfajta támadásokkal szemben.
- Akkor elmondhatjuk, hogy azon túl, hogy számolnunk kell öt ellenséges vámpírral, nem téveszthetjük szem elől a képességeiket sem. Valahogy leárnyékolódik a szándékuk, érintéssel el tudják szippantani az erőnket, feltehetően az adottságaink hatalmát is, valamint viszályt tudnak szítani köztünk. — Oberon ujjai, miközben beszélt, játékosan morzsolgatták, tekergették Florine egyik kacskaringózó, tekergő fürtjét. — Nem tűnik úgy, hogy ne tudnánk ellenállni egy ilyen támadásnak. Csak annyit kell tennünk, hogy jobban odafigyelünk arra, mi mozgatja a tetteinket. Ha megmagyarázhatatlan indulat mozdítana minket, tudhatjuk, hogy az a nő hatása — hangja már szinte doromboló volt, ahogy folytatta. — Lionel lesz olyan kedves, hogy felderíti, hol csaphatunk le rájuk, és akkor semmi sem fog akadályozni abban, hogy kitekerjem a nyakát a vezérnek. Ha elveszítik az elmét, aki irányítja őket, szerintem vissza fognak húzódni.
- Engem nyugtalanít, hogy mit tudhat az a sebhelyes, ha képes arra, hogy a befolyása alatt tartsa az adottságokkal rendelkező nőt és az újoncot. — Carlisle megint rátapintott a lényegre. Kizárt, hogy egy erős képességekkel rendelkező vámpír eltűrje maga felett egy valamilyen szinten „kevesebb” hatalmaskodását.
- Ha elég karizmatikus, nem is kell más. — Jasper véleménye ebben a kérdésben meghatározó volt, hiszen emberi életében csapatokat vezetett és tudta, hogy tartsa kordában a katonáit. — Hiába vannak adottságok, erő és határozottság, a megfelelő eszközökkel engedelmességre lehet szorítani a legagresszívabb lázadozót is.
- Ezzel együtt nem árt, ha mi is megélezzük az összes fegyverünket. Ghana, ha egyetértesz, szerintem itt az ideje, hogy minden körülmények között szót tudjunk érteni egymással. — Armand érthetetlen szavaira Lionel ajkai vicsorra torzultak. Morgása, ha értelmet nem is adott bátyja szavainak, minden esetre előrevetítette, hogy nekem semmiképp nem fog tetszeni, bármire is célzott.
- Miről van szó? — Carlisle kérdően pillantott Armandra, majd tekintete átugrott rám. Ő is tarthatott attól, amit hallani fogunk.
- Armand ezzel azt akarta mondani, hogy meg kéne osztanom veletek a másik fejében való megszólalás képességét. — Morgana felhúzta a lábait és átkarolta a térdeit.
- Remek. Mégis hogyan kell ezt elképzelni? — Jasper mérhetetlenül érdeklődőnek tűnt. Ghana rám pillantott.
- Emlékszel még mit „hallottál”, amikor idejöttünk és kórházba kerültem, miután a suliban eszméletemet vesztettem? — Nézése szinte lyukat égetett a fejembe. Megköszörültem a torkom.
- Emlékszem. Armand „beszélt” mindegyikőtök fejében, utasításokat adva. De te akkor még nem voltál magadnál.
- Valóban nem, de amikor idejöttünk, elővigyázatosságból Armand élt a lehetőséggel, hogy birtokolhassa ezt a képességet. Csak pár nap elteltével ez az adottság elenyészik, hacsak meg nem erősítik ismét. — Morgana szempillái lassan eltakarták sokat mondó szemeit, elrejtve előlem gondolatait.
- Milyen módon tudod megosztani másokkal a képességedet? — Hangom valahogy színtelennek tűnt, még a saját számomra is.
- Innunk kell Ghana véréből. — Oberon válaszolt a kérdésemre, hangja keményen koppant.
Nem akartam hinni a füleimnek. Kizárt, hogy azt hallottam, amit. Hitetlenkedve néztem Szerelmemre, aki azonban helybenhagyóan bólintott. A következő pillanatban hörögve ugrottam fel, szembe fordulva a többiekkel.
- Nem fogtok inni belőle! — A szavakat alig tudtam érthetően megformálni, izzott bennem a düh és az értetlenség, hogy pont a védelmére felesküdött de Lamarok akarják vérét venni.
Szerző: Laura
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr711249476
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Armanda 2009.07.16. 18:09:32
Szupi lett,de megint izgis résznél hagytad abba.:) De azért imádom:)
vadocq 2009.07.16. 21:55:30
Ez fantasztikus nagyon jó volt a harci jelenet na és pont a legvégén aza hatalmas csattanó,isteni volt:)
miss alice 2009.07.17. 12:57:40
Wááááá...!Függővég! Te aztán tudod, hogy kell az idegeinkkel játszani!:S:S:S:S
Imádlak.
Imádlak.
Tiagirl 2009.07.19. 08:38:32
Köszi ezt a fejezetet! Nagyon jól fogalmaztál! Tetszik mennyire aranyos és szerelmes itt edward... :DD
Drusilla1985 2009.07.26. 23:20:00
Szia!
Nagyon tetszik még mindig. Bár kicsit megijesztettek ezek a kis megállapítások, az olyanok, ahol arra utalsz, hogy micsoda veszteségek lesznek abból, hogy most elmenekült az ellenség nagy része. Úgyhogy kicsit félek, de remélem, hogy nem lesz olyan szörnyű a jövő.:)
Nagyon tetszik még mindig. Bár kicsit megijesztettek ezek a kis megállapítások, az olyanok, ahol arra utalsz, hogy micsoda veszteségek lesznek abból, hogy most elmenekült az ellenség nagy része. Úgyhogy kicsit félek, de remélem, hogy nem lesz olyan szörnyű a jövő.:)
LauraL 2009.07.29. 15:58:21
@Armanda: @vadocq: @miss alice: @Tiagirl: @Drusilla1985: Mindegyikőtöknek nagyon köszönöm a hozzászólását! Sokat jelent a számomra. Hogy a jövő, hogy alakul az számomra is rejtély még. Tekintettel arra, hogy egyre csökken az érdeklődés az Éjféli Szemek iránt, elgondolkodtam azon, érdemes-e folytatnom egyáltalán. A hozzászólásaitok hatására, valamint azért, mert amúgy is csak pár fejezet lenne még hátra belőle, folytatom. Nagyon köszönöm a kitartásotokat és a biztatásotokat! Audryval kijavítottuk a Szemek következő részét, így nem sokára kikerül a blogra. Mindenkinek jó olvasást kívánok. Remélem nem okoz majd csalódást Nektek!