Éjféli szemek 10. fejezet

2009.06.13. 21:22

Megkerülhetetlen igazság

(Nessie nélkül a kép nem jött volna létre! Köszönöm, Nessie!)

A küzdelembe beállt hirtelen csönd, bántóan dübörgött a fülemben. Morgana eszméletlen teste, bár valójában könnyű volt mint egy tollpihe, a bűntudat miatt ólmos súllyal nehezedett karjaimra. A körülöttünk állók néma, véres alakja volt a bizonyíték arra, hogy máris megtörtént az, ami elválaszthat egymástól bennünket.

A világ valószerűtlen látomássá vált, de még e vízióban is meglepett Lionel tekintete.

Már nem volt önelégült, inkább riadt, elveszett. Döbbenten álltam a de Lamarok fekete áradatként felém törő gondolatainak hullámaiban. Mindegyiküket hallottam!

Megváltozott testtartásomat a családtagjaim is észre vették. Alice kábán meredt maga elé, és ahogy bele pillantottam a fejébe, magabiztosságom egyszerre visszatért. Húgom látta a jövőt! Láttam magunkat a szobámban és a következő képek már azt mutatták, hogy a de Lamarokat védő páncél lehullott. Mit lehullott? Szétzúzta Lionel és az én viselkedésem, hisz Morganánál most semmi sem tűnhetett törékenyebbnek. Magamhoz szorítottam édes testét. Minél előbb gondoskodnom kell a nyugalmáról, aztán eldöntjük, mit tegyünk! Biztos van valami megoldás erre a lehetetlen helyzetre!

Oberon Lionel mellé lépve, hátra húzta őt az újra rendeződő de Lamar vonalak mögé. Monique most kivételesen Florine-t támogatta. Armand azon hezitált, vajon Carlisle hajlandó lesz-e higgadtan tárgyalni. Sajogtak az Apámtól kapott sérülései, ugyanakkor aggodalommal töltötte el Carlisle sebes, könyörtelen arca. Mintha csapása nem csak a bőrt és a húst tépte volna fel Apám homlokán, hanem az előrelátó, együtt érző lényét is. Ahogy néztem Esme-t ölelő alakját, valóban újfajta kegyetlenséget véltem felfedezni vonásaiban. Gondolatainak középpontjában izzott az elhatározás, hogy minden körülmények között megvéd. Engem! Törpének éreztem magam Apám nagyszerűsége láttán. Carlisle engesztelhetetlennek és megállíthatatlannak tűnt.

Jasper olyan hirtelen bukkant fel mellettem, hogy még megdöbbenni sem volt időm. Nem értettem, mit akarhat, amíg a kezével meg nem ragadta Morgana lecsüngő karját. Éreztem, ahogy a kábult nyugalom eltölt. Fivérem nem rám célozta hatalmát, de olyan koncentráltan próbálta enyhíteni Ghana lelki kínjait, amik az eszméletlenségben tartották, hogy nekem is jutott bőven. Soha még ilyen hálás nem voltam Jasper adottságáért!

Morgana mélyet sóhajtott és szempillái megrebbentek. Apró mozdulata ismét őt tette az események középpontjává, újra rá összpontosult mindenki figyelme.

Armand előrébb lépett.

- Adjátok át Morganát és vonuljunk vissza. Van mit megemésztenie mindkét családnak! — Bár hangja halk és óvatos volt, még soha nem éreztem senki mondanivalóját ennyire erőszakosnak, elvetendőnek. Indulatom szinte kicsapott belőlem. Jasper aggodalmasan tekintet felém.

Carlisle-nak egy pillantás elég volt rám, hogy eldöntse, milyen álláspontot fog képviselni.

- Megszegtétek a megállapodásunkat! Tudom, hogy először Lionel támadt a fiamra és ő csak erre reagált. Nem adjuk át nektek Morganát. Haza visszük, és túszként nálunk marad, biztosítva, hogy tényleg higgadtan tudjatok velünk a jövőben tárgyalni. Orvos vagyok, jobb ellátást sehol sem kaphatna, mint a házamban. De egy rossz mozdulat, egy meggondolatlan tett elég lesz hozzá, hogy többé ne lehessetek abban biztosak, hogy újra látjátok!

Mire befejezte a mondandóját, Florine magán kívül volt az aggodalomtól. Esdeklő szemekkel nézett Armandra, miközben Oberon karját szorongatta.

- Könyörgöm, hagyjátok őket! Nézzétek Morganát! Biztos valami komolyabb baja van. Nem érzem a jelenlétét. Nem érzem a hatalmát. Mintha ködbe burkolódzna körülötte minden. — Carlisle-hoz fordulva folytatta. — Kérlek, nagyon vigyázzatok rá. Erősnek tűnik, de valójában nagyon törékeny. Csak 17 éves és mégis már tengernyi rosszal kellett megküzdenie. Kérlek! Könyörgöm! — Florine hangja elcsuklott. Tényleg iszonyatosan féltette a húgát. Gondolatai örvénylettek, kiszámíthatatlanul csapongtak, de Morgana neve zaklatottan tört elő újra és újra ebből a káoszból, tudatosítva bennem, hogy nem csak én szeretem a karomban tartott ártatlan csodát.

Magamon érezve Carlisle és Armand tekintetét, bólintottam, gesztusomat mindkét családfőnek, de legfőképp Florine-nak szánva.

Armand is megadta magát, látva Florine kétségbeesését, ellenben Lionel ellentmondani készült. Nem volt érkezésem, hogy elébe vágjak, mert Oberon súlyos keze már megfeszült öccse vállán. Halkan sziszegett testvére fülébe, de nem lehetett elég halk ahhoz, hogy ne hallja mindegyikünk. A vámpírlét sajátossága ez!

- Hagyd abba! Már így is elég kárt okoztál! Ha szereted, legalább fele annyira, mint sejtem, hagyod hogy elvigyék és ápolják. Nem fognak neki ártani! Te is pontosan tudod, hogy a fiatal hím nem engedné! Hazamegyünk, nekünk is van mit megbeszélnünk!

Lionel meghátrált. Lassan, mintha a tudatára ébredt volna, hogy talán mégis csak eltaktikázta magát. Hisz Morgana nem állt ott közöttük, nem velük megy haza. Az én karom ölelte, és nekem jutott a kiváltság, hogy ápoljam az elkövetkező időkben. A keserűség torz fintorba rántotta az amúgy tökéletes vámpírvonásokat. Armandra nézett, de fivérének arca ugyanazt tükrözte, amit Oberon suttogott a fülébe.

- Rendben. Elmegyünk! — Szólalt meg Armand, érces hangon. — De mindennap hallani akarunk róla, időről időre valamelyikünk megbizonyosodik majd arról, hogy nem esett-e bántódása nálatok. Ha már mindenki lehiggadt újra tárgyalni fogunk.

Monique megfogta Florine kezét, lépésről lépésre húzta hátra, és a még mindig vonakodó Lionellel együtt a de Lamarok lassan elvesztek a fák komor árnyékai között.

Most, hogy enyhült a közvetlen veszély, Emmett is közelebb húzódott, így már szorosan egymás mellett állva néztük távozásukat. Jasper újra Alice-t támogatta, akinek a karját Carlisle egy pontos, de igen fájdalmas mozdulattal rántotta helyre. Esme arca a szokásosnál is sápadtabb volt, ahogy végig nézett a családunkon. Sebeink láttán új tűz költözött a szemébe. Meggyőződésemmé vált, hogy a de Lamarok nagyon is jól jártak azzal, hogy már nem voltak a közelében. Jasper sem tűnt oldottnak, ahogy Alice körül ődöngött. Időnként úgy tűnt, a másik család után veti magát, aztán Morganára pillantva mégsem tett semmit. Rosalie méltatlankodva magyarázott Emmettnek a tűzről, ami majdnem elemésztette. Nem értette még mindig, hogy miért nem sietett a segítségére senki. Megrázkódtatása csak nagyobb lett, amikor tudomásul kellett vennie, hogy Monique-nak engedelmeskedve, csak az érzékei tévesztették meg.

Hazaindultam. A többiek mormogva, beszélgetve követtek. Jasper elém vágott, míg Emmett a hátunkat biztosította. Nem kockáztathattunk.

Ghana még mindig magatehetetlenül feküdt az ölemben. S bár határtalan boldogságot jelentett, hogy ölelhetem, örömteli pillanataimat egyre jobban megfertőzte a nyugtalanság, hogy valami nagyobb baja történt. Olyan természetellenes volt ez az ernyedtség, ez a némaság. Mintha a lelke nem is tartózkodna a testében. Előrehajolva, fülemet a mellkasához közelítve hallgatóztam. A szíve egyenletesen, bár halkan vert, tüdejébe halk sustorgással áramlott a levegő, mégsem éreztem, hogy velem lenne. Most még inkább otthon akartam már lenni, ahol Carlisle alaposan megvizsgálhatja.

A házba érve felvittem az emeletre, a vizsgálóba, ahol Apánk mindenre felkészülve valóságos kis kórházat hozott létre. Volt itt minden, ami kellhetett. Mini labor, röntgen, ultrahang, műtő. Egyre erősebben kerített hatalmába az érzés, hogy hálás lehetek Istennek a családomért. Jasper és Apám tudása és adottsága sok szenvedéstől mentheti meg Morganát.

Carlisle-on és Jasperen kívül mindenki a nappaliban maradt, végig gondolni és megvitatni a lehetőségeket.

A vizsgálóban letettem az asztalra Morganát. Lefejtettem a karját a nyakamról. Halk, ellenkező nyögésénél most nem is létezhetett szívemnek kedvesebb hang.

Apám gondosan és óvatosan vizsgálta meg. Ellenőrizte a pupilla reflexet, a légzését, a szívét, vérnyomást mért. Eltűnődve nézte az apró alakot a fehér lepedővel leterített asztalon.

- Jasper! Mit érzel?

Fivérem arca megfeszült, ahogy megmerült Morgana érzéseiben. Próbálta elválasztani egymástól a kavargó benyomás részeit. Tudta, mit vár tőle Carlisle, mert már korábban is segített neki, ha lelki traumásokat kezelt.

- Elárultság? Kétségbeesés...Tehetetlenség! Önvád! Igen, ez a legerősebb! És valami kábulat, mintha szándékosan zsibbasztaná magát... Ne haragudj, ezt nem látom tisztán. — Bocsánat kérése nem Apánknak, hanem nekem szólt.

- Tudom, hogy mindent megteszel érte!

- Nyugtatót kell adnom neki. Addig, amíg ilyen hevesen érez, nem fog visszatérni az eszmélete. — Oldalra lépett a szekrényhez és egy fecskendőt elővéve, felszívott valami folyadékot. Visszajött az asztalhoz, megpaskolta Morgana könyökhajlatát. Gyors mozdulattal bedöfte a tűt a vénába, majd lassan befecskendezte a gyógyszert.

- Rendben lesz. Úgy fél óra, míg hatni fog, és akkor biztos magához tér. Menj a szobádba Edward, és hozd rendbe magad. Ne ilyen látvány fogadja, mert félek, újra el talál majd ájulni! — Könnyed viccelődése szintén terápiást célt szolgált, de az alanya most én voltam. Nem volt kedvem elmozdulni Morgana mellől, de be kellett látnom Carlisle igazát.

Siettem, ahogy tudtam, ennek köszönhetően alig három perc múlva újra ott álltam a vizsgálóban. Annyi volt csak a különbség, hogy gyors zuhanyozásomnak köszönhetően eltűntek a vérfoltok rólam, a ruhám rendezett és tiszta volt. Hajamon még ott ültek a vízcseppek, de ez egy másodpercig sem zavart. Az viszont igen, hogy Carlisle kihasználva távollétemet alaposabban is megvizsgálhatta Morganát, mert most már nem a vizsgáló asztalon feküdt, hanem az állítható betegágyon, és testét csak egy vékony pléd takarta. Nem azzal volt bajom, hogy Apám tudni akart az esetleges egyéb sérülésekről, hanem azzal, hogy valaki levetkőztette Morganát. Valaki, aki nem én voltam. Valaki, aki esetleg meg is csodálta gyönyörű testét. A gondolatra dühös morgás tört ki belőlem és fölé hajolva szimatolni kezdtem. Megnyugodva egyenesedtem fel. Carlisle szaga mellett, nem Jasper, hanem Alice illatát éreztem.

Ha emlegeted a farkast, megjelenik. Mögöttem nyílt az ajtó és Alice lépett be. Karja még mindig felkötve, de arca már tiszta.

- Jaj de jó, hogy itt vagy! — mosolygott rám. — Carlisle-nak szüksége van a segítségedre. Össze kéne varrni a homloksebét.

Hát igen! EZ is azon okok közé tartozott, amik miatt kétszer is végig jártam az orvosit. Apám minden körülmények között gondoskodott rólunk, de ha ő megsérült, kezdetben nem volt, aki ellássa, ezért az aggodalomtól hajtva elvégeztem az egyetemet. Mindenesetre hálás voltam a sorsnak, hogy eddig csak kétszer kellett tudásomat Apámon alkalmaznom.

- Hol van most Carlisle?

- Mindjárt jön, csak ő is rendbe szedi magát. Emmetten több foltozni való akadt, mint amit elsőre láttunk. Oberon keményen küzdött. Nemsokára vadásznunk kell, a sok sérülés legyengített mindannyiunkat.

Egyetértően bólintottam, bár még elképzelni sem tudtam, hogy fogom ott hagyni Morganát annyi időre, hogy legalább egy szarvast becserkésszek. Talán, ha a küszöbig tereli valamelyik testvérem, hajlandó leszek megfontolni a „vadászatot”.

Újból nyílt az ajtó, és Carlisle lépte át a küszöböt. Szorosan a sarkában Esme lépdelt. Hátra sem kellett fordulnom, tudtam, mennyire aggódik érte. De miért? Első pillantásra nem tűnt jelentős sebnek, ami a homlokán volt. Lehet, hogy tévedtem?! Megpördülve végig mértem Carlisle-t.

Megfürdött és átöltözött ő is. Egy szó nélkül leült a fehér forgószékre és felém nyújtott kezében már ott is volt a speciális, külön a mi "bőrünkhöz" legyártott tű és cérna. Odaléptem és figyelmesen megvizsgáltam a sebszéleket. Nem minden sérülést kellett összevarrnunk. Ha a sebszélek egyenletesek voltak, szükségtelen volt beavatkozni, mert anélkül is nyomtalanul gyógyult. Nem így állt a helyzet a tépett szélű sebekkel és a harapásnyomokkal. Jasper volt az intő példa. Testét majd száz harapás nyoma „díszítette” még előző életéből, mielőtt csatlakozott volna hozzánk. Amióta velünk élt, csak egyszer harapták meg, de akkor az arcán. Jasper aggódott, hogy Alice taszítónak fogja látni, hiába nyugtatgatta húgom, hogy ez elképzelhetetlen. Carlisle átérezve Jasper gondját, kivágta a sebet és rejtett varrással tűntette el az összecsapás nyomát. Az elmélete megállta a helyét. Fivérem arcán semmi jele nem maradt a sérülésnek.

Carlisle-nak igaza volt. Ezt a sebet varrni kellett. A legnagyobb gondossággal jártam el, miközben végig magamon éreztem Esme izgatott tekintetét. Elvágtam a cérnát és hátra léptem. Carlisle tükröt vett elő és megnézte „művemet”.

- Tökéletes! Nem hiába tanultál! — mosolygott rám elégedetten. — Sokat tudnál nekem segíteni, ha rászánnád magad a gyógyító munkára!

- Örülök, ha így gondolod, de az nem az én életem. Nem bírom figyelmen kívül hagyni a vért úgy, ahogy te teszed.

- Vadászat után mindenkinél varratszedés! De addig is, had lássam a te sérüléseidet.

Jó néhány harapásnyom maradt rajtam. Lionel úgy küzdött, mint valami veszett farkas. Gyorsan megváltam ruháimtól és hagytam, hogy Apám tegye a dolgát. A tarkómon lévő friss harapás és a mellkasomon hasított sebek jó sok munkát adtak Carlisle-nak. Egy évvel ezelőtt nem izgattak volna a hegek, de azóta megismertem Morganát és megértettem Jasper hajdan volt érzéseit a maradandó nyomokkal kapcsolatban. Carlisle gyorsan varrt, így alig negyed óra alatt az összes sebemet ellátta. Újra magamra kaptam ruháimat és megint ott álltam nyugtalansággal telve Morgana mellett. Carlisle és Esme lementek a nappaliba, de én nem akartam elhagyni a vizsgálót. Addig semmiképp, míg Morgana magához nem tér. Egy széket húztam az ágy mellé, úgy figyeltem az arcát, miközben kézfejét simogattam.

Alice letörölgette róla a koszfoltokat, amiket még ölelkezésünk, majd a Lionellel való összeakaszkodás során szerzett. Bőre lassan visszanyerte a színét, ahogy a nyugtató végig áramlott az erein és kifejtette hatását. Lehunyt szempillái még törékenyebbnek mutatták finom vonalú arcát. Minden ízében tökéletes, gyönyörű, óvni való kincs!

Nem tudtam nem arra gondolni, hogy én tehetek arról, hogy itt fekszik. Ha nem bosszantom fel arroganciámmal Lionelt... Ha értelmes szavakkal meg tudom győzni Armandot... Ha rábeszélem Oberont, hogy ha másért nem is, de Florine miatt fékezze meg Lionelt. Ha nem vagyok olyan önelégült, hogy azt higgyem, meg tudom óvni Morganát minden fájdalomtól, veszélytől... Akkor talán nem feküdne most így… Összefonódott kezünkre hajtottam a homlokom. Tagjaimat átjárta, átitatta a bűntudat és az önvád.

Apró mozdulatára, bár olyan volt, mint a lepke szárnyának rebbenése, felkaptam a fejem. Az öröm végig száguldott az ereimen, hogy végre magához tért. Lassan felpillantott, tekintetünk összefonódott. Szemeiben láttam a küzdelmét a nyugtató okozta kábasággal, ahogy megpróbálta rendezni a gondolatait. A következő másodpercben a nyugtalanság és a zaklatottság úgy suhant át a csokoládészín szempáron, mint ahogy a szél borzolja fel a vízfelszínt.

- Itt vagyok! Ne aggódj, Kedves! Minden rendben van!

- Mi történt? — a rekedt, gyenge hangban semmi sem utalt Morgana lágy orgánumára. Összeráncolt szemöldökkel megköszörülte a torkát, megpróbált felüli. Gyengéden átöleltem és segítettem neki, de így túlságosan közel kerültem hozzá, és az ingerlően puha nyakához. A kísértés erős volt. A sorozatos sérüléseim miatt a vérszomjam sokkal erősebben jelentkezett, mint szokott. Hátra rántottam a fejem. Iszonyatos düh hatalmasodott el rajtam.

Életem egyetlen szerelme elgyengülve, kiszolgáltatottan feküdt előttem és a démonom a vérét követelte. Összecsapott bennem az életfenntartás parancsából eredő késztetés és a szégyen, ami azért öntött el, ami vagyok, ami lassan de ellenállhatatlanul eluralkodott felettem.

Morgana megérezhette vívódásomat, vagy lehet, hogy mélyfekete szemem figyelmeztette. Kezét felém nyújtva megpróbált volna segíteni rajtam. Felugrottam, egyetlen mozdulattal vagy két méterre eltávolodva tőle és a csábítástól, amit meleg, selymes vére jelentett a számomra.

- Ne csináld! Csak még jobban legyengülsz!

Kiáltásomra összerezzent és a keze tehetetlenül hullott a teste mellé. Szinte izzott a torkom, ahogy nyeltem, mintha pengék szántották volna végig a nyelőcsövemet. Az ajtó kirobbant mögöttem és Jasper száguldott felém. Felé pördültem és feltartott tenyeremmel megálljt intettem neki.

- Semmi baj, Jasper! Eszem ágában sincs ártani neki!

Morganára néztem, vajon hogy ítéli meg előző elgyengülésemet, megingásomat. Arcán csak a gyengéd megértés vonásai látszottak.

- Menjél vadászni! Ígérem nem szaladok el. — Hangja lenyugtatott, ennek ellenére egyre jobban örültem Jasper jelenlétének. — Adj egy pohár vizet, kérlek, aztán menj és hajts fel valami vadat.

Sietve teljesítettem a kérését és miután megbizonyosodtam arról, hogy másra már nincs szüksége, valósággal kivágtattam a szobából. Jasper követett, majd a lépcsőn már mellettem lépdelt lefelé. Karomra tett kézzel, kérdőn nézett rám. Érzékelte a bennem dúló vihart. Azon tűnődött, hogy nem értelmezte-e félre azokat a benyomásokat, amik a vizsgálószoba irányába lökték, hogy beavatkozzon.

- Nem, Jasper! Nem értelmeztél félre semmit. Tényleg elöntött a vérszomj. Köszönöm, hogy azonnal odasiettél. Bár abban bízom, hogy nem követtem volna el semmit Morgana ellen. De ennek ellenére nagyon köszönöm, hogy ott voltál! Így könnyebb volt ellenállni a kísértésnek!

Hallgatag fogadott testvérem csak biccentett egyet. Együtt fordultunk be a nappaliba. Ott várt ránk már az egész család.

Rosalie és Emmett egymás mellett ültek a kanapén, Esme az egyik karosszékben egymáson átvetett lábakkal, Alice pedig mellette ült a szék karfáján. Carlisle a szoba közepén állva megvárta, míg mi is elhelyezkedünk. Jasper Alice mögé húzódott természetesen, míg én Apámmal szemben ültem le a másik karosszékbe.

- Vadásznunk kell, mert mindannyiunkat elgyengített a sok sérülés. De nincs többé magányos portya. Ezentúl, addig amíg nem rendeződik a helyzet, a következőképp csináljuk. Amíg az egyikünk iszik, addig másik kettő biztosítja. Nem adhatunk támadási felületet.

- De akkor csak négyen maradnak a házban — vetettem ellent. — A de Lamarok kihasználhatják, és akkor senki nem állítja meg őket. Elragadják Morganát!

- Még azt sem tudjuk, mit akar Morgana. — Rosalie nyűgösködő hangja iszonyatosan irritált. — Lehet, hogy ő maga is minél hamarabb a de Lamaroknál akar lenni.

Esme megrázta a fejét.

- Rosalie, te magad is láthattad, hogy állt ott Edward mellett. Kizárt, hogy el akarja hagyni! — hálás tekintetem szinte simogatta Anyám arcát. Szavaival az eddig még magam előtt is titkolt félelmemet oltotta ki.

- Négyen elegek leszünk a védelemre, és ha mégsem, annyi időre biztos fel tudjuk tartani őket, míg a többiek a vészjelre hazajönnek. Ezután, mindenki kötelezően hordja a telefonját, hogy tudjuk egymást értesíteni. Pár napig nem megyünk sehová! Sem dolgozni, sem az iskolába. Felesleges lenne támadásra ingerelni a de Lamarokat, bár nekik is kell egy kis idő, hogy megerősödjenek.

Carlisle szavait a telefon csörgése szakította félbe. A kijelzőre pillantott, majd felvonta szemöldökét. Kimért, egyenletes hangon szólt bele, majd kis várakozás után azt mondta.

- Pillanat Florine, kihangosítom! — A válasz gyorsan érkezhetett, mert már bele is állította a telefont a kihangosítóba. - Üdvözöllek benneteket is! — Florine szavai fásultan, érzelmektől mentesen koppantak. — Az engedélyeteket kérem, hogy elvigyek hozzátok egy táskát Morgana ruháival és egyben megnézném, hogy minden rendben van-e vele. — Hangját mondanivalója végére, minden igyekezete ellenére, átitatta az aggodalom.

Egymásra meredtünk egy pillanatra, majd Carlisle-ra nézve bólintottunk. Egyikünk sem látott veszedelmet Florine-ban. Amint elhatároztuk, hogy beleegyezünk a kérésébe, Alice szeme ködössé vált. Amikor tekintete feltisztult, megerősítően biccentett Carlisle-nak. A látomása megerősítette, hogy semmi baj nem származik döntésünkből. Hihetetlen, mennyire megkönnyítette a dolgunkat, hogy a de Lamarok elveszítették a pajzsukat. Alig, hogy ez eszembe jutott, már száguldottam is fel a lépcsőn, magam mögött hagyva döbbent családomat. Ha Alice látja a de Lamarokat a jövőben, akkor Morgana megint eszméletlen! A rettegés torkon ragadott! Hol volt már a félelmem, hogy szomjúságomat az ő vérével fogom oltani! Semmi egyéb nem lüktetett bennem, mint az, hogy valami felett elsiklott a figyelmünk és nagyobb a baj, gondoltuk! Berontottam az ajtón, majd megtorpantam. A megkönnyebbüléstől majd összecsuklott alattam a lábam. Ott ült az ágy szélén, a takarót maga köré tekerve, lábait oldalra lelógatva. Kíváncsian nézett fel rám.

- Szia, Edward! Mi történt? Úgy látom, még nem voltál vadászni!

Odasétáltam és leültem mellé, kezembe fogva karcsú ujjait.

- Most beszéltünk Florine-nal. Elhozza a ruháidat. Biztos tud majd valami megnyugtatót mondani neked a családodról.

Lehajtotta a fejét és hangja megint egy kicsit színtelenné vált.

- A de Lamarok már nem akarják majd ezek után, hogy a családtagjuk legyek. Lionel sosem fogja megbocsátani, hogy nem őt választottam, de Armand és Oberon sem köszöni majd meg nekem, hogy már nem óvom meg a gondolataikat.

- Senki nem várja tőled, hogy hátat fordíts nekik!

Felnézett rám, fejét a vállamnak döntötte. Átkaroltam, de visszahúztam a kezem, amint megrázkódott testem hűvösétől.

- Ne, kérlek! Ölelj át.

Magamhoz húztam, úgy rendezve a takaró csücskét, hogy bőrünk sehol ne érintkezzen. Gyenge volt még, és így erősebben érezte testem hidegét.

- Tudod, nem tehetek róla. Nem az akaratomtól függ, hogy kire vagy kikre terjed ki belőlem a védelem. De abban biztos vagyok, hogy Armand haragszik rám, amiért ilyen bonyodalmat okoztam. Oberon meg dühös lehet Lionel fájdalma miatt. Ők közelebb állnak egymáshoz, mint hozzájuk Armand. Monique meg soha nem tenne olyat, amivel magára vonhatná Armand neheztelését. Egyedül a nővérem nem fog törődni semmiféle elvárással. Florine jól ismer és mindenkinél jobban tudja, hogy mit érzek most.

- Majd túl lesznek rajta. Addig itt maradsz, és majd mi vigyázunk rád. — Miközben beszéltem hozzá, a vállát cirógattam a takarón keresztül. Lassan megnyugodott. Érzetem, ahogy tagjaiból tovaszáll a feszültség.

- De a harc! Most már nem tudtok majd békében egymás mellett élni. Tovább kell költözniük, és akkor nekem is el kell hagynom ezt a vidéket, hogy Florine közelébe maradhassak — hangja halk volt és gyötrődő.

- Miért kéne? Mindenki lehiggad. Lionel tudomásul veszi, hogy együtt vagyunk és ennyi. Nem kell túlbonyolítani. — A figyelmeztetés magamnak is szólt. Tudtam, hogy egy örökkévalóság sem lenne elég hozzá, hogy Lionel ne a támadó ösztönt ébressze fel bennem. Túlságosan kötődött Morganához. Nehezen viseltem, hogy annyi közös emlék fűzte őket össze. De el kell fogadnom, annál is inkább, mert nem akartam volna meg nem történté tenni a múltat. Kellett az a három, Lionellel közös év ahhoz, hogy Ghana ma itt legyen velem, mellettem.

- Attól tartok, ez nem lesz olyan könnyű Lionelnek. Tudod, eddig mindig megvédett mindentől. Ő volt, aki a legjobb pillanatban tért haza, és így meg tudta akadályozni, hogy megöljenek azok hárman. Nem tudod, hogy milyen volt!

- De szeretném tudni. Mondd el. Ha nem is lehettem ott, szeretnék mindent tudni, ami veled történt.

- Mindig óvatos voltam és Armand elővigyázatosságból úgy döntött, hogy amíg el nem kapják azt a hármat, addig nappal fognak vadászni. Valahogy úgy gondoltuk, nem, igazából úgy éreztük, hogy éjszaka fognak támadni. Tévedtünk! — Megrázkódott. — Florine Monique kíséretében ügyeket intézet. Azt terveztük elköltözünk Los Angeles-ből, ahol akkor laktunk. Túl napos volt és túl rövidek voltak az éjszakák. És bár épp emiatt költöztünk először oda, kezdett tűrhetetlen kényelmetlenséget okozni a többiek számára ez a természetes korlát. Oberon a bútorszállítást rendezte el Armand és Lionel pedig elszaladtak a közelbe vadászni. Délelőtt 11-re járt az idő. Igazán nem számítottunk támadásra. A fürdőszobában voltam, hajat mostam a zuhany alatt. Egyszerre csak ott voltak. A nő letépte a zuhanyfüggönyt és én ott álltam előttük csupaszon, védtelenül. — Éles fájdalmat éreztem a kezemben. Kinyitottam a tenyeremet és lepillantva láttam, hogy miközben Morgana beszélt, vérző félholdakat rajzoltak az önkéntelenül is ökölbe szoruló kezembe a körmeim. Tudatosan próbáltam ellazítani magam. Itt ül mellettem és jelenleg én jelentem számára a legnagyobb veszélyt! Ez a gondolat, most kifejezetten megkönnyebbülést hozott a számomra.

- A vezér arcán jól láthatóan megmaradtak hajdani támadásom nyomai. Még félelmetesebbnek tűnt amiatt, hogy a sebek örökre eltorzították tökéletes vonásait. Ha annak idején nem sebzem meg így, lehet, hogy békén hagytak volna.

- Vagy mégsem! — vágtam közbe. — Ne hibáztasd magad! Amit eddig tudok róluk, az alapján biztos nem nyelik le csak úgy a békát, hogy megszöktetek előlük.

- Hát, lehet... Mindenesetre ott voltak. Elmondták, hogy meg fognak kínozni. Hívtam az Oltalmazót, de őt nem önvédelemre találták ki. — Fanyarul mosolygott. — El tudod képzelni? Addig abban bíztam, hogy ha baj lesz, majd sitty-sutty átváltozom és legalább kitörök majd közülük és megszököm ismét. Ehelyett egyszerűen bénultan vártam, mint a birka a vágóhídon, hogy lemészároljanak. Miközben megkötöztek azt ecsetelték, miként égetnek meg helyenként. Biztos valamelyikük élt már az inkvizíció idején, mert nagyon pontos elképzeléseik voltak arról, hogyan tudnak minél tovább kínozni — hangja berekedt. Felé nyújtottam a poharat és megdöbbenve láttam, hogy a kezem alig észrevehetően, de remeg. Felzaklatott, amit mesélt. És nem csak azért, mert ő szenvedte el. Lelkemnek egy gondosan elzárt szegletében, a démon kiéhezett, vérvörös szemekkel várta a történet végkifejletét. Megint rám tört a szégyen, hogy van olyan részem, ami ilyen mohón vágyik a szenvedésére. Mihamarabb el kell mennem vadászni. Már nemcsak őt veszélyeztetem — bár ez a leglényegesebb tényező —, hanem a saját józan eszemet is. Beleőrülnék, majd belehalnék, ha bántanám őt. Erőt vettem magamon. Addig ki kell bírnom, amíg el nem meséli azt, ami történt. Meg kell értenem azt az erőt, ami Lionelhez köti!

- Az, aki Florine-t megharapta, a vállára kapott, hogy elvigyenek. Lionel az ajtót áttörve érkezett. Csak egyetlen mozdulatot tett, és a nő máris a földön feküdt. A vezérrel összeakaszkodtak. Egy pillanat alatt történt, mégis elég volt arra ez az idő, hogy körülöttünk minden porrá törjön. Amikor a másik vámpír ki akart velem osonni a fürdőből, Lionel inkább utána vetette magát, pedig tudta, hogy ezzel védtelenül hagyja a hátát a vezér előtt. Az a szemét ki is használta a lehetőséget. Tarkón ragadta Lionelt és megpróbálta átharapni a gerincét. Iszonyúan féltettem! Hálás voltam, amiért előtört belőlem az Oltalmazó. Így már ki tudtam szabadulni. Lionelhez ugrottam, hogy segítsek neki. De amint a támadók látták, hogy megváltoztak az erőviszonyok, visszavonultak. Ha Lionel akkor nem jön haza, biztosan végeztek volna velem. Utólag elmondta, hogy vadászat közben iszonytató rettegés vett rajta erőt. Ilyet még sosem érzett, és valahogy rögtön arra gondolt, hogy velem történt valami. És ezután is mindig ott volt, ha szükségem volt valakire. Akkor is, ha csak sírni akartam, siratni a gondtalan gyerekkort, vagy dühöngeni, ha arra gondoltam, hogy azok a szemetek mit akartak velem csinálni. — Rám nézett. Láttam a szemén, arra kíváncsi, meg tudom-e őt érteni. De ez nem lehetett kérdés! Szinte belém égett az elkeseredése és tudtam, többé képtelen lennék Lionelnek ártani. Tartoztam neki. Lekötelezett, hogy megóvta Morganát, hogy ott volt mellette, amikor szüksége volt egy megértő társra. Megsimogattam Morgana hátát, élvezve a lüktető élet melegét, ami átsütött a takarón.

- Megértelek és szeretlek. Ezt tudnod kell! Megígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. — Megvártam, amíg visszafeküdt az ágyba és gyöngéden betakartam — Florine nemsokára itt lesz a ruháiddal. Majd szólok Carlisle-nak, hogy jobban vagy. Ha egyetért velem, akkor beköltöztetnek a szobámba, ha nem bánod.

- Egyáltalán nem bánom! Akkor most tényleg elmész végre vadászni? — Kétkedő szavai nevetésre ingereltek. Mint egy szülő, aki nem bízik benne, hogy a gyermeke tényleg meg fogja írni a házi feladatát.

- Ígérem! — emeltem esküre a kezem. Felhangzó nevetése szinte áthullámzott rajtam. Végre nevet! Megpusziltam a homlokát, de neki ez kevés volt. Tarkómnak feszítette a kezét és hajamba markolva ott tartott, amíg megcsókolt. Ajkai meleg bársonyként simultak a számra, és a lélegzete által keltett kábító szellőbe belemerítettem az arcomat. Nem hiszem, hogy elérkezik valaha is az az idő, hogy ne így hasson rám. Kizárt, hogy nélküle létezzek!

Lassan felemelkedtem és elindultam kifelé. Az ajtóból visszanéztem és találkozott tekintetünk. Játékosan figyelmeztető intésére mindketten elmosolyodtunk. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót.

Új elhatározás égett bennem. De a fontossági sorrend lényeges. Először vadásznom kell, utána erőm teljében becserkészem Lionelt!

szerző: LauraL

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Audry

17 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr901183220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csillibilli112 2009.06.13. 23:07:47

hmm elolvastam :D a Morgana és Ed kapcsolata tetszik :D aranyos rész volt :D köszi

Szabályzat

Szavazás

Twilight Extra

Utolér a múlt

Éjféli szemek

A sötét angyal

Feedek

Egyéb

Saját szavak

sajatszavak.com

Kapcsolat

Keresés

Top 5

Címkék

Friss topikok

Archívum

2009.06.13. 21:22

Szerző: Audry

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: