Twilight Extra 27. rész

2009.04.25. 10:00

A Mennyország kapuja

Bella

Benyitottam a szobába, és azonnal megláttam Alice-t. A kanapén feküdt, Jasper mellette térdelt, és mind a ketten gondterhelten meredtek maguk elé. Alice még mindig nehezen vette a levegőt, de Jasper próbált nyugalmat erőltetni rá, nem csak azzal, hogy a kezét szorongatta, hanem bevetve képességét is.

- Zavarok? – kérdeztem feszülten. Nem akartam tolakodó lenni, de muszáj volt beszélnem a „nővéremmel” arról, amit látott, bármi legyen is az. Azóta sem tudtam semmi másra gondolni, mint arra, hogy Edward életben van – és mellesleg meg fog ölni…

- Nem zavarsz, gyere csak be – sóhajtotta Jasper, majd egy lágy, óvatos csókot lehelt kedvese homlokára. – Magatokra hagylak – mondta udvariasan. Alice egy pillanatig nem engedte el a kezét, majd fáradtan hullott tenyere a kanapéra. Biccentettem Jasper felé, jelezve, hogy hálás vagyok figyelmességéért, aztán megvártam, amíg megkerült, és kiment a szobából.

- Tudom, mit láttam – próbált meggyőzni Alice abban a pillanatban, ahogy elhelyezkedtem mellette.

- Engem nem kell győzködnöd, én először is hittem neked – sóhajtottam kimerülten.

- Emlékszel még arra, mielőtt elment? Emlékszel az utolsó hónapra? – kérdezte tőlem bágyadtan. Kicsit zihált még.

- Sosem fogom elfelejteni. Alice, nekem ő az életem. Meg kell találnunk! – motyogtam erőtlenül.

- Jasper már hisz nekünk, és Esme is, és szerintem Rosalie is hinni akar. Csak Emmettet és Carlisle-t kell még meggyőznünk valahogy.

- Engem nem érdekel, hogy mit gondolnak. Utána megyek, és előkerítem a föld alól is!

- Bella, én tudom, mit érzel most, mert én is ugyanazt érzem, de amíg nem látok semmi használhatót, addig nincs értelme a keresésére indulnunk. A fiúk már megpróbálták…

- Akkor még nem tudtuk, hogy életben van. De most már biztos. Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, amikor embereket öl. Egyszerűen nem élhetek nélküle. Bármit is tesz most, akármit is csinál… Engem nem érdekel. Én akkor is ugyanúgy szeretem.

- Carlisle azért nem akar hinni benne, hogy él, mert vörös szemmel láttam őt – motyogta maga elé Alice kislányos hangján. – Túl sok energiát ölt bele, hogy megfékezze Edwardban a szörnyeteget. Ő a legveszélyesebb közülünk. Emmett hamar túllépett az emberölési korszakán, Rosalie átsegítette rajta. Jasper szenved ugyan, de neki itt vagyok én, a szerelmünkből merít erőt. Nekem ez sosem volt olyan komoly gond, Esme talán magától is a vega életformát választotta volna, Carlisle pedig gyűlöli a démonját. Mindannyiunknak volt oka arra, hogy felhagyjon a gyilkolással, és egyikünk sem volt egyedül. De Edward más… Ő mindig magányos volt.

- De ő sem akart gyilkos lenni! – vágtam rá feszengve.

- Nem ismerted őt, és ami azt illeti, mi sem igazán. Amikor Carlisle átváltoztatta, Edward mindig mentségeket keresett arra, hogy ölhessen. Ez rabló volt, az uzsorás, amaz meg sorozatgyilkos… Talált okot arra, hogy embervért ihasson. Caslisle számára nehéz időszak volt, hiszen ő a megtestesült jóság. Nehezen fogadta el, hogy egy szörnyeteget segített a világra. Aztán Edward lassan észhez tért. De csak hogy tudd, ez több, mint tíz év alatt történt. Meg sem tudnád számolni, ezalatt hány embert ölt meg. Vérengző gyilkos volt, és nem ismert könyörületet. Azóta megváltozott. Azt hiszem, hogy nem Carlisle miatt, hanem önmagáért. Amikor a tükörbe nézett, egy idegen meredt vissza rá, valaki, akitől félni kezdett. De leszokni a vérről olyan, mint letenni a drogot. Nem kell magyaráznom, tudod te jól, milyen. De neked könnyebb… Te sosem ízleltél emberi vért. Vigyáztunk rád, és vigyázunk a mai napig. De Edward… Carlisle sosem érte volna utol, ha neki iramodik.

- Komolyan azt hiszed, hogy önszántából öl? – kérdeztem gyanakodva.

Nehéz volt elképzelnem, amint imádott kedvesem reszketve várja, hogy újra egy emberi nyakba mélyeszthesse a fogát. Mindig is önmagától féltett, és most be kellett látnom, hogy nem hiába. Az elmúlt négy évben másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy ki lett belőle miattam. Mindennek én vagyok az oka.

Azt kellett volna kívánnom, hogy bár sose találkoztunk volna, de képtelen voltam erre. Megváltoztatta az életemet, és igazán azóta leltem lelki békére, mióta Cullen lett belőlem. Sokkal inkább tartoztam hozzájuk, mint az emberek világába valaha. Mindig is kívülálló voltam. Edward tett valakivé, és mégis nélküle kellett szembenéznem életem legnehezebb időszakával. De ez sem számított már, csak az, hogy újra érezhessem az illatát. Hogy végre egy vámpír érzékszerveivel tanulmányozhassam. Tudni akartam, milyen lenne most, hogy már nem vagyok ember. Vajon másnak látnám?

Alice elmélázva nézett maga elé. Nem akart beszélni Edwardról, én viszont csak róla akartam. Amíg az alsó ajkát harapdálva tűnődött a látomásán, engem magával ragadott egy emlék. A kompon kezdődött…

A Seattle-i kirándulásunk után Edward nem jött iskolába. Az első két nap még nem aggódtam, verőfényes napsütés volt, és a többiek is otthon maradtak. Úgy döntöttem, hogy hagyok neki időt arra, hogy feldolgozza a történteket. Engem akart, nem szabadott sürgetnem, nehogy elijesszem. Végre magabiztosnak látszott.

A harmadik nap azonban elfogott a kétség, amikor reggel csak őt nem láttam a fiatal Cullenek közül a parkolóban. Megrémültem. Talán újra meggondolta magát? – tűnődtem remegve, miközben Alice felé vettem az irányt, hogy számonkérjem rajta szerelmem hollétét. Alice mosolygva várt, nyilván nem volt kérdés előtte, mitől olyan sietős számomra a reggeli köszönés.

Nem nyugtatott meg a magyarázata, miszerint Edward és Carlisle elutaztak egy orvosi konferenciára Európába. Carlisle úgy döntött, hogy az utóbbi időben túl sokat veszekedtek – persze miattam –, és szerette volna kiengesztelni valahogy a fiát. Ezért vitte magával… Alice nem tudta megmondani, hogy meddig lesznek távol.

A következő két hét maga volt a földi pokol. Minden reggel a ezüst Volvót lestem, de hiába. Alice mindig annyit mondott, hogy még nem jönnek vissza, talán holnap. De a holnap sosem jött el.

Először Párizsból kaptak üdvözlőlapot, aztán Madridból, majd Moszkvából, végül Bukarestből. Már megőrültem a várakozástól. Alice elhozta nekem a lapokat, de nem sokra mentem velük. Carlisle gyöngybetűit láttam csak, Edward még alá sem írta őket. Carlisle csupa jelentéktelen dologról írt. Milyen a szálloda, miket néztek meg együtt, merre sétáltak esténként. Semmi olyan dolog, amitől közelebb érezhettem volna magamat a fiúhoz, aki olyan volt számomra, mintha a részem lenne. Talán az is volt. Nem csak édes mosolyát vitte magával, hanem a szívemet is, és nem maradt más utána, mint a kínzó üresség.

Egy reggel azonban – mikor már lemondtam arról, hogy valaha viszontlátom, és eldöntöttem magamban, hogy szokásához híven megfutamodott –, az ezüst Volvó ott állt a parkolóban, éppen Mike Newton Suburbanje mellett. A szívem azonnal a torkomba kúszott, alig kaptam levegőt, miközben tekintetemmel a szívdöglesztő vámpírt kutattam, de hiába. Amint megláttam Rosalie kocsiját, és az éppen kiszálló Alice vékony, törékenynek álcázott testét, őrült tempóban kezdtem rohanni felé. A nyakába ugrottam, és szinte követeltem, hogy mondja meg, hol van Edward. Attól féltem, hogy talán Emmett jött a Volvóval, mert őt sehol sem láttam.

- Nyugi Bella. Már visszajött, de ma nem jön be az órákra. Azért jött csak, hogy beszéljen az igazgatóval. A helyzet az, hogy felvették egy európai egyetemre Londonban. Amint vége az évnek, mind oda költözünk. Emmett és Rosalie nem akarnak tovább tanulni, és Edwarddal mi sem járhatjuk végig az egyetemet, hiszen ő túl fiatalnak látszik, de két évig maradni akar, mert már régóta tervezte, hogy képzőművészetet szeretne tanulni, mert Esme mindig azzal cukkolja, hogy lövése sincs a művészetről.

Alice mosolyogva beszélt, miközben én őrjöngeni szerettem volna. Már csak néhány hét volt hátra az évből. Nem akartam elhinni, hogy Edward el akar menni, ahogy vége az évnek.

- Nem értem, hiszen még nem is végzős – tiltakoztam keserűen.

- Itt nem, de ott úgy tudják, hogy már végzett. Nézd Bella, elég sok hamis papírunk van. Ráadásul mindig nem használhatjuk a Cullen nevet, hiszen túl sokat utazunk. Néha más nevet veszünk fel. Persze nem mindig, de Carlisle sem lehet mindig Cullen, hiszen egy orvost nem csak az adott városban ismernek, főleg nem őt. A neve futótűzként terjed, annyira híres.

Ezen sosem tűnődtem korábban. A sok konferencia… Vajon mekkora az esélye annak, hogy felismeri valaki?

- Londonban visszafogja magát. Most elég sokáig nem mutathatja meg a valódi tudását. Kockázatos lenne. Ezért sem áll rá egyetlen csoportképre sem. Bárki felismerhetné egyszer. Neki a legrosszabb, mert Esmével keresztnévnek is mást kell választaniuk. De nekünk könnyű, mi megtarthatjuk a keresztnevet – magyarázta, miközben fel sem tűnt neki, hogy már nem őrá figyelek. A Volvót néztem. Legalább azt láthatom végre. Ez is valami. Nem olyan szép, mint Edward, de hozzá tartozik, szinte a része, és már számomra is többet jelentett egy szimpla kocsinál.

Dohogva mentem órára. A tudat, hogy már visszatért, de mégsem láthatom, rosszabb volt annál, mint amíg úgy tudtam, hogy a világ másik végén van. Kimondhatatlanul hiányzott a kárörvendése, a gúnyos vigyorgása, a sármos tekintete. Meg akartam ölelni, érezni az illatát, beletúrni sűrű hajába, végigsimítani izmos karjain…

Az ebédlőben Alice intett, hogy üljek hozzájuk, mint minden nap azóta, hogy újra szent volt a béke a családjukban. Már jó ideje nem vonultunk félre Edwarddal, mert minden Cullen szívesen látott a társaságában.

Letelepedtem melléjük, és szomorúan vettem tudomásul, hogy Edward valóban nincs velük.

- Suli után érted jön – mosolygott rám Alice jókedvűen.

- Komolyan? – kérdeztem fellelkesülve, és a mellkasomat szorító érzés csillapodni látszott. De nem mertem igazán örülni. Mi van, ha azért akar látni, hogy megmondja, hogy tévedett és elmegy, és soha többé nem látom? Mi van, ha megint csak búcsúzni akar…

- Igen. Délután nálunk leszel. Alig várja, hogy lásson…

- Engem? Úgy értem… Tényleg? De ugye nem… Azt nem élném túl, ha… - motyogtam remegő hangon.

- Ne izgulj, Carlisle szerint semmi másról nem beszélt, amíg távol voltak, csak rólad. Állítólag azért jöttek vissza, mert Carlisle már nem bírta tovább hallgatni a nyafogását – vigyorgott Emmett. A nagy medve elégedett arckifejezése végre végleg megnyugtatott. Tehát hiányoztam neki! Azt sem tudtam, hová legyek örömömben.

Az utolsó három óra elviselhetetlen volt. Az utolsóról csak azért nem lógtam el, mert Alice azt mondta, Edward értem jön, és tudta, hogy hány órám van. Persze, hogy pont egy testnevelést kellett túlélnem, ráadásul röplabdáztunk, pont úgy, mint az első tanítási napomon. A bemelegítés után felálltak a csapatok…

Kész csoda, hogy mindenki túlélte az órát, igaz, a tesitanár csak öt percre rakott be, és akkor is mindenki ügyelt rá, hogy véletlenül se érjek a labdához. Még a térfelemre se keveredett labda, ami engem épp úgy megnyugtatott, mint a többieket.

Tűkön ülve vártam a csengőt, és úgy öltöztem át óra után, mint akinek az élete múlik azon, hány perc alatt szabadul meg az izzadtságtól szagos ruhájától. Persze ilyen az én formám. Végre újra láthatom Edwardot, és olyan szagom lesz, mint egy döglött görénynek. Magamra fújtam egy fél üveg parfümöt, amit Jessicától kunyiztam, mert mégis csak egy vámpírral lesz randim, akinek olyan éles a szaglása, hogy még egy kutya is irigykedne rá, és amit én még nem érzek vészesnek, az számára már elviselhetetlen. Legalábbis így gondoltam. De hogy jó ötlet volt-e a parfüm... Egy perc alatt kiürült az öltöző. Na jó, talán kicsit túlzásba vittem. Lehet emiatt nem akar majd közelemben lenni Edward? Ha ezt túléli, akkor már biztos lehetek benne, hogy halhatatlan.

Kirohantam a parkolóba, gondoltam berakom a táskámat a kocsimba, de sehol sem láttam az öreg furgont. Hát ez klassz, ki az az idióta, aki a rendőrfőnök lányának a kocsiját lopja el? Ráadásul mióta divat Forskban a kocsilopás? A telefonom után kutattam, hogy felhívjam Alice-t, az most kevésbé izgatott, hogy hogyan fogom elmondani Charlie-nak, hogy lenyúlták a verdámat. Épp előkotortam a telefont, amikor befarolt elém a Volvó.

Visszafojtott lélegzettel meredtem magam elé, próbáltam nem elájulni, mert amilyen szagot árasztottam az izzadság keverte rémesen büdös parfümtől, Edward tuti nem akarna a karjaiba venni. De nem gond, ha nem esek össze, majd lehúzom az ablakot. Sőt, minden ablakot lehúzunk. Éreztem, hogy eljött az ideje, hogy közelebbről is megismerkedjek a Cullen ház zuhanyzójával. Reméltem, hogy van nekik olyan.

A sötétített ablak lassan elindult lefelé, és én nem is tudtam, mit kéne éreznem. Alig vártam, hogy lássam kedvesem lenyűgöző mosolyát, hogy belenézhessek mézbarna szemeibe, hogy megcsodállhassam gyönyörű vonásait. De nem láttam őt. Már épp le akartam hajolni, hogy benézzek, amikor az ajtó kinyílt. Izgatottan ültem be, de csalódnom kellett. Edward helyett Carlisle mosolyával kellett beérnem.

- Szia Bella – kezdte bársonyos hangon, aztán eltorzult az arca. – Mi ez a rémes szag? Csak nem támadott meg egy illatfelhő útközben? – kérdezte kedvesen vigyorogva. Szégyenkezve sütöttem le a tekintetemet.

- Kicsit talán túlzásba estem – motyogtam zavartan.

- A kicsit talán nem a legmegfelelőbb kifejezés – mondta nevetve, miközben bekapcsolta az övemet. Úgy tűnt, Edward felkészítette rá, hogy az öv nálam olyan, mint egy komoly rejtvény. Nem tudom megfejteni a titkát…

- Azt hittem Edward jön – kezdtem, miközben a kocsi előre lendült, és olyan sebességgel indult el, hogy szinte beépültem az ülés anyagába. Minden Cullen eszement…

- Hát, most kénytelen vagy beérni velem. Edward nem ért rá. De ne aggódj, már alig várja, hogy lásson. Igazából az agyamra ment már azzal, hogy rólad áradozott. Nem tudom, hogy mit csináltatok Seattle-ben, de hogy valami kiakadt az agyában, az biztos. Mintha ugyanazt a lemezt hallgattam volna két héten át. Őrjítő volt. Azt hittem, ha elmegyünk kettesben utazgatni, akkor megbeszéljük majd a dolgainkat. De már az első nap rájöttem, hogy minden második szava a Bella, vagy a Seattle, esetleg a komp… Szóval nem bírtam tovább.

- Sajnálom – sütöttem le a tekintetemet. Persze egy másodpercig sem sajnáltam, éppen ellenkezőleg. Szeret! Most már semmi kétségem nem volt efelől.

- Nem a te hibád, de tudod, jobban kedveltem, amíg önmarcangoló, életunt, depressziós fiú volt. Most olyan, mint egy tizenéves kamasz. Csacsog megállás nélkül, vigyorog, mintha pengét szopogatott volna, és nem lehet lelőni még ágyúval sem. Kész agyrém az a kölyök.

Tudtam, hogy Carlisle nagyon is boldog attól, ahogy Edward viselkedik. Talán sosem látta még ilyen felszabadultnak. Bárhogy is piszkált, látszott rajta, hogy komolyan lenyűgözi a fián végbement változás. Edward végre olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett volna.

- Ha lehet, csinálj vele valamit, mert ha ilyen marad, kénytelen leszek beragasztani a száját. Komolyan, mintha kilencven évnyi szóáradatot zúdítana ránk. Csak tegnap jöttünk haza, de már mindenki megőrül a közelében.

- Ami a szája betapasztását illeti, azt vállalom – mosolyogtam. Carlisle társaságában nem voltam olyan feszélyezett, mint a saját apáméban. Mindig is arra vágytak, hogy Edward szerelmes legyen, tudtam, hogy van annyira nyitott és megértő, hogy ne vegye rossz néven szavaimat.

- Hát, ha megteszed, akkor örökbe fogadlak – ajánlotta mosolyogva, miközben fékezett egy nagyot. Csak azért nem fejeltem le a műszerfalat, mert előre a homlokomhoz nyomta a tenyerét, ami úgy szögezett az üléstámlához, mint valami betonfal.

Épp csak magamhoz tértem a kábulatból, amikor rájöttem, hogy máris a villa előtt állunk. Kikapcsolta az övemet, majd egyetlen pillanattal később már ki is nyitotta nekem az ajtót. Még a kezét is felém nyújtotta. Nem volt kérdés, Edward kitől „örökölte” az udvariasságát.

Carlisle átkarolt, talán kicsit erősebben is, mint szeretett volna, mintha izgulna, úgy szorongatott. Amikor az ajtóhoz értünk, már a kilincs felé nyúlt, de nem érte el, mert az ajtó kitárult, és Alice vetette rám magát. Ha Carlisle karjai nem tartanak meg, bizonyára hanyatt estem volna.

- Szia Bella – csókolt arcon Alice, és úgy ragyogott, mint a gyémánt felületén a nap fénye.

- Szia emberlány – mosolygott Emmett is, aki az ajtófélfának támaszkodott, és onnan figyelt.

- Bent is ölelgetheted Alice – szólalt meg Carlisle atyai melegséggel a hangjában. Alice valósággal berántott a házba. Mindenki ott volt, kivéve az az illető, akit már mindennél jobban szerettem volna látni. Esme Jaspert karolta át az előszoba közepén, Rosalie pedig a lépcsőfeljáró mellett állt. Emmett becsukta mögöttünk az ajtót. Mindenki vigyorgott. Talán bolondgombát ettek? – tűnődtem egyre idegesebben. Sehogy sem tetszett, hogy annyira jó a kedvük. Túl boldognak látszottak, amit nem tudtam mire vélni. Edwardot kerestem tekintetemmel, de sehol nem láttam.

Alice megállt mellettem, és mosolyogva megszólalt.

- Úgy vártuk már, hogy itt legyél.

Na jó, kezdett elszakadni a cérna. Éppen arra készültem, hogy letorkolljam őket azért, hogy ennyire idegesítően vigyorognak, amikor éreztem, hogy valaki a vállamhoz ér. Megperdültem, és a világ legcsodásabb szempárjába ütköztem. Edward Cullen maga volt a megtestesült gyönyörűség. Fehér bőre most nem tűnt olyan sápadtnak. A haja rövidebb volt, mint legutóbb, és olyan frizurát viselt, amitől még egy vak is elalélt volna. És az illata… Nincs rá szó, milyen fantasztikus volt. – Csoda hogy éreztem a saját pacsulim miatt.

- Jézus Bells kifosztottál egy parfümériát? – kérdezte gúnyosan, de e percben még gonosz megjegyzése is olyan volt, mintha térden állva vallott volna örök szerelmet. Rávetettem magamat, és mindenhol csókoltam, ahol csak értem. Hűvös arca széles mosolyba húzódott, és tekintete is szinte nevetett. A legszebb, legcsodálatosabb, legellenállhatatlanabb lény volt az univerzumban, és a karjai az én derekamat fonták körül. Jéghideg ajkai az én nyakamat érintették óvatosan, és bornzbarna haja az én bőrőmet cirógatta. Mint egy álom. Valahogy most szebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Talán mert sokáig nem láthattam, és mert annyira féltem tőle, hogy nem is fogom többé.

- Gyönyörű vagy – súgta a fülembe.

Hogy én? Nem tudja mit beszél! Ha a gyönyörű szó létezik egyáltalán, azt csak rá szabadna használni, hiszen mellette minden más rútnak hatott. Még a családja sem vehette fel vonzó vonásaival a versenyt. És a teste… Muszáj volt végigsimítanom rajta, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodom. De határozottan éreztem a kockákat a hasán… Nem lehet álom – győzködtem magamat.

- Hiányoztál – suttogta elérzékenyülten.

- Nem! Neked fogalmad sincs arról, mit jelent ez a szó. Eltűntél, szó nélkül, azt sem tudtam, látlak-e még valaha, és én…

Gyengéden elhallgattatott egy hosszú csókkal. A többiek elfordultak, ahogy az illem megköveteli, kivéve persze Emmettet, aki teli szájjal vigyorgott, miközben minket nézett.

- Megmondtam Bella! Szeretlek. Soha többé nem akarok nélküled élni! – sóhajtotta, mikor ajkaink szétváltak – legnagyobb sajnálatomra.

- Mégis elmész. Elutazol Londonba, ott tanulsz tovább, és én…

- Tudtad, hogy nem maradhatok örökké – mondta halkan, miközben még mindig az az édes tűz áradt igéző tekintetéből.

- Arra nem gondolsz, mi lesz velem? – kérdeztem sápadtan.

- Mi lenne? – vonta össze sötét szemöldökét. – Természetesen velünk jössz. Persze csak ha szeretnél…

- Hogy? Tehát magaddal viszel? – kérdeztem szédelegve.

- Csak nem gondoltad, hogy nélküled megyek? Természetesen együtt maradunk. Többé nem válunk el egymástól.

- Amíg meg nem halok – motyogtam keserűen.

- Bella, édes kicsi Bella… Már megint kezded. Tudod jól, mi a véleményem erről…

- És arra nem gondolsz, mi lesz húsz év múlva? Mi lesz, ha én negyven leszek, te meg tizenhét? Mégis hogy megyünk majd végig az utcán?

- Figyelj kicsim – fogta meg a kezemet gyengéden –, ez nem a ma problémája, és nem is a holnapé. Még annyi időnk van mindent kitalálni. Nem lehetne, hogy most csak örülünk annak, hogy együtt vagyunk? Nem lehetne, hogy ma éjjel ne arról beszélgessünk, hogy mi lesz később, hanem arról, hogy mi van most?

- Éjjel? – vágtam a szavába meglepetten.

- Hát Carlisle nem mondta? – csodálkozott.

- Mit nem mondott?

- Beszélt Charlie-val. Ma itt alszol. Velem, ha nem okoz gondot…

- Úgy érted, hogy egy ágyban? – képedtem el.

- Ha akarod a földön is feküdhetek – viccelődött. Megcsókoltam, magamhoz öleltem, aztán a szemébe néztem.

- De hát te nem is alszol…

- Majd nézlek – mosolygott.

- Nincs is ágyad – érveltem tovább.

- Hát… Igazából már van. Alice vett egyet nekem. Csak miattad…

- Ó Edward… Én nem is tudom… Mit kéne erre…

- Mondj igent…

- Igen! Igen! Igen! – hajtogattam izgatottan.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben elengedte a kezemet. Ahogy az ujjamra pillantottam, szinte elvakított a gyémánt csillogása. Tátott szájjal néztem rá. – Tudnod kell, hogy a mi családunkban a házasság örökre szól – mondta félmosollyal az arcán. Megszédültem, de elkapott, és egy forró csókkal lehelt belém életet halott ajkaival.

Egy percig nem tudtam megszólalni. Még mindig vigyorgott mindenki, de legalább már értettem az okát. Hát tényleg megkért? Tényleg arra kér, hogy legyek a felesége? Tényleg lehetséges az, hogy ennyire komolyan gondolja?

- Ez egy gyűrű – csúszott ki a számon a bárgyú megállapítás.

- Nekem is annak tűnt, amikor vettem – viccelődött tovább.

- Edward ez… Hiszen csak most… Nemrég még…

- Megmondtam Bells, szeretlek! Veled akarom leélni az életemet! Persze csak ha igent mondasz.

- Mi mást mondhatnék? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Azt, hogy túl sápadt vagyok az ízlésednek – mosolygott gonoszan.

- Ó te… te… te gonosz… Hogy tudsz még ebből is viccet csinálni?

- Szóval a humorom nem csíped? – kérdezte tovább piszkálódva.

- Edward kérlek. Bellának igaza van, ez komoly dolog – szólt rá Esme.

- Igaz. Elnézést. Sajnálom Bella. Ez tényleg komoly dolog. És én halálosan komolyan is gondolom.

- Edward! – kezdtem elcsukló hangon – IGEN!!!

Magához ölelt, megcsókolt, aztán halkan a fülembe súgott.

- Még nem mondhatod el senkinek. Hoztam neked egy nyakláncot Londonból. Fűzd rá a gyűrűt. Én majd a karkötőmön viselem. Ez egyelőre a mi titkunk marad.

- Amit csak akarsz –biztosítottam zokogva.

- Téged akarlak Bella, azóta, hogy megláttalak, és most már tudom, hogy nincs értelme küzdenem ellene. Mindent megadok neked, amit csak vámpírként megadhatok, de tudnod kell, hogy sajnos ha hozzámjössz, az lemondásokkal jár. Sosem lehet gyerekünk Bella.

- Nem érdekel. Végül is ha úgy nézzünk, húsz év múlva elmondhatom majd mindenkinek, hogy van egy tizenhét éves fiam…

Grimaszra húzódott az arca. Mindenki nevetett, leszámítva őt, aki láthatóan nem értette a tréfát.

- Ez nem vicces.

- Szerintem sem – céloztam a közös jövőnkre tapintatosan.

Topic: http://sgforum.hu/listazas.php3?azonosito=Cullen&id=1239395821

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Audry

33 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr541085115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dahut 2009.04.25. 10:36:20

Audry!!!!
Te.... te gonosz szadista perszóna.... Itt abbahagyni????? Hogy meghaljak újabb 9 napig?????
Hogy megint 100 - na jó, max kéttucat - verzióban álmodjam meg a hogyan tovább-ot, miközben TUDOM, hogy úgyis valami egészen más és valami egészen.... veszettjó lesz a folytatás.

Te succubus!
Szörnyű vagy.
Utállak.
Gyűlöllek.
Imádlak...

:-DDDDD

D.

Szabályzat

Szavazás

Twilight Extra

Utolér a múlt

Éjféli szemek

A sötét angyal

Feedek

Egyéb

Saját szavak

sajatszavak.com

Kapcsolat

Keresés

Top 5

Címkék

Friss topikok

Archívum

2009.04.25. 10:00

Szerző: Audry

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: