Egy hónap telt el a bál óta, de még mindig nem tudtam betelni Bella vonzerejével. Mondanom sem kell, a testi kontaktust nem erőltettük túlzottan, bár be kell valljam, azért már egész jól boldogultam az önuralom kérdésével.

 

   Hozzászoktam, hogy Bellának legfeljebb a tekintetéből tudok olvasni, egyébként meg kell várnom, hogy kimondja, mi jár a fejében. És bár már nem zavart annyira, hogy nem látom a gondolatait, néha azért bosszantott, hogy olyan szófukar. Főleg az utóbbi időben hallgatott sokat. Azóta, hogy a terv ötlete megfogalmazódott bennünk.

 

   Carlisle találta ki, persze ez nem nagy meglepetés. Ki másnak juthatott volna eszébe? Végül is ő volt a családfő, mindenki tőle várta a megoldást a problémákra, és rendszerint nem okozott csalódást nekünk. Esmével fundáltak ki mindent, és csak azután álltak elénk, mikor már végiggondolták az összes lehetséges eshetőséget. Én persze a többi ötletükkel is tisztában voltam, nem úgy, mint a többiek, akik nem tudtak csalni, és ki kellett várniuk, hogy Carlisle megossza velük a gondolatait.

 

   Nem hiszem, hogy bárkit meglepett volna a gondolat, bár Rosalie szokásához híven szkeptikusan fogadta, ellentétben a többiekkel, akik leplezetlenül lelkesedtek az ügyben, beleértve Bellát is.

 

   Én voltam az egyetlen Rosalie-n kívül, aki elbizonytalanodott. Elhagyni a várost, mikor még lenne minimum egy évünk, nekem kicsit gyorsnak tűnt. Persze megértettem őket. A James ügy után mindenki erős késztetést érzett arra, hogy mielőbb elfelejtse az egészet. Igazából én is, mert valahányszor arra gondoltam, hogy Bella mekkora veszélybe került miattam, mindig elviselhetetlen bűntudat tört rám. Legszívesebben egyedül szöktem volna meg, nehogy újra bajba sodorjam, de képtelen voltam rá, hogy nélküle létezzek. Lehetetlennek éreztem, hiszen Bella volt számomra az élet, már ha egy halott egyáltalán mondhat ilyet.

 

   Alice látomására vártunk, de hiába. Persze ez nem olyasmi, amit siettetni, vagy akár irányítani lehetne, de mégis mindenki reménykedett, hogy működőképes elképzelést eszelt ki Esme és Carlisle.

 

   Bellával szorosabb volt közöttünk a kapcsolat, mint eddig bármikor, persze ez nem meglepő annak fényében, amin keresztülmentünk. A suliban már mindig a mi asztalunkhoz ült ebédidőben, és alig várta a biológia órákat, hogy együtt lehessünk. A többi diák próbálta megérteni a nagy változás okát. Bella a Cullenek-kel, ez annyira valószínűtlennek tűnt számukra, hogy sokan azon tanakodtak magukban, hogy csak álmodnak. Néha nem bírtam megállni mosolygás nélkül, mikor egy-egy diák teóriákat próbált kieszelni arra, hogy megmagyarázza az új, szokatlan helyzetet.

 

   Mike nem volt meglepve annyira, hiszen tudta, hogy Bellával együtt vagyunk, ahogy Jessicá-ék is egész jól fogadták. Bella a kedvemért nem hanyagolta el őket, de erre kizárólag azért kértem, mert így is túl sokat foglalkozott velünk mindenki. Egy vámpír számára jobb minél kisebb feltűnést kelteni, bár jelen helyzetben ez hiú ábránd lehetett csupán.

 

   Mike és Jessica a bál óta remekül kijöttek egymással, de a fiú gondolatai még mindig aggasztóan sokat forogtak Bella körül. Nem szívesen ismerem be, de pokolian féltékeny voltam minden srácra. Nem mintha lett volna rá okom, mert Bella rajongott értem, aminek lassanként megtanultam örülni. Talán mert már nem mindig a vérén járt az eszem, egyre könnyebben viseltem a közelségét, és éreztem, hogy magabiztosabbá válok a közelében. De egy percig sem felejthettem el a tényt, hogy megízleltem a vérét, és ezt a pillanatot sosem fogom kiheverni. Nem beszéltünk róla, kerültük a témát, de Bella maga is érezte, hogy nem ok nélkül hanyagolom az ezzel kapcsolatos beszélgetéseket.

 

   Akkor, abban a percben, amikor Bella a földön hevert, és a fájdalomtól görcsösen vonaglott, ahogy a méreg elkezdett szétterjedni a testében, valami olyat éreztem, amit soha azelőtt. Még mindig tökéletesen emlékszem a rettegésre, ami expressz vonatként száguldott át reszkető testemen, és nem tudtam feledni a másodpercet, amikor Carlisle szembesített azzal, hogy csak úgy menthetem meg a lányt, aki mindennél fontosabb lett számomra, ha kiszívom a mérget.

 

   Akkor értettem meg igazán azt, hogy milyen áldozatot hozott értünk Carlisle. De én legalább nem voltam egyedül, mint ő, mikor engem teremtett. Ott volt mellettem, és megóvott attól, hogy olyat tegyek, amit nem lehet visszafordítani. Leállított. Pusztán a szavaival, a jelenlétével, és persze a tekintélyével. Miatta tudtam megálljt parancsolni magamnak, de azóta is sóvárogtam Bella édes íze után. Könnyebb volt kezelni, mert már hozzám tartozott. Nem úgy, mint korábban, hanem igazán, mélyen, szorosan.

 

   Egyetlen percig sem kételkedtem abban, hogy helyesen cselekedtem. Bella ember volt, és azt akartam, hogy az is maradjon. Természetesen tisztában voltam ennek a hátulütőivel is. Ha Bella ember, akkor idővel megöregszik, ráncos lesz, most kívánatos teste aszottá válik, mint az asztalon felejtett alma. Tudtam, hogy nem mutatkozhatunk majd együtt az utcán, mint egy szerelmes pár. Az emberek megbotránkoznának azon, hogy egy hatvanas éveit taposó nő egy tizenéves fiúval randevúzik.

 

   Nem attól féltem, hogy ha már nem lesz ennyire fiatal, és ilyen kimondhatatlanul vonzó, már nem tudom majd szeretni. Jobban tartottam attól, ami az öregedést követi. Ha nem hagyom, hogy olyan legyen, mint mi - Cullen-ek - akkor egy napon Bella meg fog halni, és én újra egyedül maradok, ahogy tulajdonképpen bizonyos értelemben mindig is egyedül voltam. Esmének ott volt Carlisle, Alice-nek Jasper és Rosalie-nak Emmett. De nekem csak Bella volt, az édes, okos, imádnivaló emberlány, aki sosem lehet biztonságban a közelünkben.

 

   De korainak éreztem ezen aggódni. Leginkább éjszakánként töprengtem rajta, mikor Charlie házában néztem, ahogy életem értelme édesdeden alszik. Ütemes légzését a legelbűvölőbb dallamnak éreztem, ami a világon létezett. Sápadt bőre a tökéletes tisztaságot és ártatlanságot juttatta eszembe, mint a még érintetlen hó. Ebben az egyben hasonlított rám, még ha nekem még az övénél is fakóbb volt a bőröm.

 

   Carlisle tanácsára igyekeztünk mindent úgy csinálni, ahogy eddig. Senki sem tudhatta meg azt, hogy Bella miért visel gipszet, vagy, hogy miként vált a családom elfogadott tagjává. Az emberek ugyan nem vakok, és mindenkinek feltűnt a változás, de igyekeztünk a lehető legtermészetesebben viselkedni.

 

   Megtehettük volna, hogy azonnal szedjük a sátorfánkat, de Carlisle nem akart elvarratlan szálakat. Így is éppen elég okot adtunk a városban a pletykákra.

 

   Charlie már megbocsájtotta Bellának önkéntes távozását, és bár eleinte bizalmatlanul méregetett, valahányszor találkoztunk, idővel elfogadta a tényt, hogy Bellával összetartozunk. Ennek ellenére nem bízott meg bennem tökéletesen. Sokat gondolkozott azon, hogy miért akar most Bella miattam Forksban lenni, mikor éppen rám hivatkozva távozott olyan sebesen. Charlie azonban az a fajta ember volt, akinek a lánya boldogsága előrébbvaló saját kételyeinél, azt pedig ő sem tagadhatta, hogy Bella szinte ragyog azóta, hogy hazajöhetett a kórházból.

 

   A magam részéről nem sajátítottam őt ki, bármennyire szerettem volna folyamatosan a közelében lenni. Charlie-nak szüksége volt rá, hogy apának érezhesse magát, és én aggódtam, hogy mit szól majd ha rájön, hogy Bellával el akarunk költözni Forksból. Végül is még tizennyolc sem volt, bár én olykor sokkal idősebbnek és bölcsebbnek éreztem a kortársainál.

 

   Alice megnyugtatott, hogy egyelőre nem tervezem kioltani Bella életét, ezért nyugodtam mentem érte reggel a házhoz – Charlie-nak ugyanis még mindig nem volt fogalma arról, hogy minden éjjelt a házában töltök -, ahogy minden áldott nap, kivéve, ha az időjárás korlátozott a mozgásban. Szerencsére összesen három nap kellett otthon ücsörögnöm a többiekkel, és ilyenkor Bella azonnal átjött suli után.

 

   Igazából már otthon érezte magát nálunk. Szerette a szobámat, és sokat sajnálkozott azon, hogy nem tölthetünk együtt egy Charlie-tól mentes éjszakát, még ha nem is voltak korához képest nagyratörő vágyai. Beérte annyival, amit jelen helyzetben kaphatott tőlem. Tudta, hogy a testi kapcsolatra nem állok készen - na nem mintha százhét év alatt nem lett volna időm felkészülni rá -, de annyira még nem volt megbízható az önuralmam, hogy kockáztatni merjek. Amúgy is túl fiatalnak tartottam még ahhoz, hogy ilyesmiben legyen része. Ráértünk még ezzel, és nekem időre volt szükségem, hogy úgy lehessek együtt vele, hogy ne kelljen azon aggódom, hogy halálos orgazmusban lesz része velem.

 

   Bella mosolyogva lépett a Volvóhoz, és a szokásosnál is vidámabb volt, pedig az utóbbi időben fülig ért a szája. Megállt előttem és lassan, óvatosan közeledett felém, hogy eperre emlékeztető ajkát egyetlen pillanatig az enyémhez érinthesse. Egy ideje már nem kellett figyelmeztetnem rá, hogy kerülje a gyors mozdulatokat, ha túl közel vagyunk egymáshoz. Meglepően türelmes lett, ami azelőtt a legkevésbé sem volt jellemző rá.

 

   Kinyitottam neki a kocsi ajtaját, és ő a maga ügyetlen módján kászálódott be az ülésre. Még be sem csuktam szinte az ajtót, már mellette ültem, és mosolyogva néztem rá.

 

- Charlie megláthat – figyelmeztetett, és bár tisztában voltam azzal, hogy igaza van, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak tovább.

 

- Bocsánat – szabadkoztam a bűntudat legapróbb szikrája nélkül. Rosszallóan csóválta a fejét, de nem haragudott rám.

 

   Egy percig vártam az indulással. Csak gyönyörködtem törékenységében és szépségében. Türelmetlenül nézett rám, de semmit sem szólt. Végül, hogy elterelje valamivel a figyelmét, kinyitotta a kesztyűtartót, és keresett egy CD-t. Nem mert a lejátszóhoz nyúlni – ahogy máskor sem –, ezért átnyújtotta nekem. A lemez helyett a csuklóját fogtam meg, és finoman magamhoz húztam, miközben előre hajoltam, hogy ne okozzak neki kényelmetlenséget. Miközben gyengéden megcsókoltam, lehunyta a szemét, a szíve hevesebben kezdett verni, de próbálta megőrizni magabiztos arckifejezését. Talán még mindig nem volt képes megszokni, hogy hallom a szíve dobogását, és úgyis tudom, ha izgatott. Meghagytam abban a hitben, hogy sikeresen színészkedett előttem, de magamban jót mosolyogtam a dolgon.

 

   A suliba vezető út során egyikünk sem szólalt meg. Sokszor ültünk így csendben, szótlanul egymás mellett, és egyikünk sem érezte úgy, hogy mindenáron párbeszédet kellene kezdeményeznie. Ezen már túl voltunk. A kérdéseket megválaszoltuk, a rejtélyeket nagyjából megoldottuk egymással kapcsolatban, és egyszerűen élveztük egymás jelenlétét, és ez elég volt mindkettőnknek ahhoz, hogy jobban érezze magát.

 

   Beálltam a legközelebbi parkolóhelyre, három kocsival arrébb, mint ahol a testvéreim várakoztak. Ez volt a menetrend. Mindig megvártak minket, és együtt sétáltunk be az iskola régi, ósdi épületébe. Már nem keltettünk olyan feltűnést, mint azelőtt. Megszokottá váltunk a többiek számára, egy pár voltunk, és a pletykák ellenére egyre kevesebbet foglalkoztak velünk.

 

   Elkísértem Bellát a teremig, ahol éppen órája volt, és elbúcsúztam tőle, de csak egy mosollyal. Az iskolában ennyire kellett hagyatkoznunk. Feltűnő lett volna, ha esetleg egy váratlan mozdulatától feszültté válok. A többiek is velünk tartottak, és arról faggatták Bellát, hogy mikor látogatja meg újra a házunkat. Bella megígérte, hogy mielőbb benéz, alig várta, hogy újra üdvözölhesse Esmét és Carlisle-t.

 

   Alice-szel még váltottak egy jelentőségteljes pillantást, és én azonnal hallottam Alice gondolatait. Arra készültek, hogy másnap délután beülnek valahova, együtt, kettesben, ahogy oly sokszor tették az elmúlt hónap során. Alice-nek igaza volt, barátnők lettek, kedvelték egymást, és ez engem is megnyugtatott. Alice mellett amúgy is nagyobb biztonságban volt, mint mellettem.

 

   Jasper kérdőn nézett rám, miközben Bella eltűnt a tanterem ajtó mögött. Jasper arra volt kíváncsi, amit én már tudtam. Alice és Bella tekintete izgatta.

 

- Csajos délután – világosítottam fel, mire Jasper arcán átsuhant egy rövid, alig észrevehető mosoly, aztán megölelte Alice törékenynek látszó derekát, és halántékon csókolta.

 

   Tudtam, hogy illetlenség, de belelestem mindkettőjük gondolataiba. Azelőtt undorodtam az ömlengéstől, amit egymás iránt olyan gyakran tanúsítottak, de mióta Bellával felvállaltuk a kapcsolatunkat, már nem volt okom rosszul érezni magam emiatt. Boldog voltam és végre én is megtapasztalhattam azt, amit ők már olyan régen éreztek.

 

   Néha furcsa érzés volt, hogy mindenki engem tartott a legfiatalabbnak, pedig hát közel sem volt ez így, de a többiek sokszor bántak velem úgy, mint az aranyos kisöcsikével, és bár általában ez felbosszantott, most inkább felnevettem, amikor meghallottam Alice gondolatait a fejemben.

 

- Ne hallgatózz, vagy kapsz egy taslit.

 

   Annyira szerettem őket, olyan sokat jelentettek nekem, nem beszélve arról, mennyit tettek azért, hogy Bellával együtt lehessünk. Tartoztam nekik, még ha azelőtt mindannyiukért hoztam is már súlyos áldozatokat.

 

   Az órák lassan teltek, halálosan untam őket. Mindig ugyan az, évről-évre, elviselhetetlen monotónia, amivel nehéz volt megbirkóznom. Főleg most, hogy Bella olyan közel volt hozzám, és mégis olyan távol. Minden órán alig vártam a csengő hangját, hogy elé rohanhassak, hogy láthassam őt. Mint egy telhetetlen kamasz, de kit érdekel?

 

   Az utolsó órája Mike-kal volt. Tesi, a „kedvenc” tantárgya. Tudtam, hogy mennyire feszült lesz utána. Mindig felhúzta magát önnön ügyetlenségén. Azért imádkoztam, hogy senkiben ne tegyen komolyabb kárt. Még a gondolattól is nevethetnékem támadt, pedig igazából semmi vicces nem volt ebben. Bella közveszélyes volt. Talán csak az én családom lehetett mellette biztonságban, de rájuk én jelentettem veszélyt. Én, és persze olthatatlan vérszomjam.

 

   Bella tényleg rossz hangulatban lépett ki a tornateremből. Azonnal kutakodni kezdtem az osztálytársai fejében, hogy mi az oka morcos tekintetének. Felnevettem, amikor rájöttem, hogy mi történt. Kötelet másztak, és az én imádnivaló hercegnőm persze lepottyant, na nem olyan magasról, de egyenesen Mike-ra, aki a kötelet tartotta. Mike megütötte magát, de azért próbált úgy tenni, mintha nem fájna mindene. Bella szúrós tekintettel nézett rám, amikor meglátott.

 

- Ez nem vicces Edward! – morogta.

   Komolyságot színleltem, de nagyon jól tudta, hogy nem tudta kedvemet szegni haragos megjegyzésével. Odabújtam hozzá, akár egy doromboló macska, és megpusziltam elvörösödött fülcimpáját.

 

- Itt várlak – biztosítottam róla, és a falnak vetettem a hátamat, de tekintetemmel követtem az öltözőig.

 

   Aztán még hallgattam egy kicsit a többiek gondolatait, mert ki akartam élvezni Mike balesetének minden pillanatát. Nem tehetek róla, továbbra sem kedveltem a srácot, és hát lássuk be, legszebb öröm a káröröm.

 

   Mike gyűlölködő pillantást lövellet felém, de még nem ment öltözni, Jessicát várta, miközben nem éppen szalonképes gondolatai voltak velem kapcsolatban. Bár tudná, milyen hasonlóan érzek iránta, bár a neveltetésem nem nagyon engedte az efféle kifejezéseket. Abban a korban, amikor megláttam a világot, még talán nem is léteztek ezek a szavak, de legalábbis nem voltak jelen a köznyelvben, mint most. Nem tagadom, azóta elég sokat vettem fel belőlük a szókincsembe, de megtettem mindent, hogy csak akkor vegyem őket elő, amikor nagyon muszáj. Például az ominózus autóbalesetnél, ahol először mentettem meg Bella Swan életét.

 

- Edward! – hallottam a nevemet, és azonnal felkaptam a fejemet, remélve, hogy nem csak egy gondolatot hallok, hanem kimondott szót. Néha nehéz volt megkülönböztetni a kettőt, főleg, ha nem koncentráltam, mint ebben az esetben.

 

   Angela állt néhány lépés távolságra tőlem. Nem mert közelebb jönni, legalábbis abból, amit gondolt ezt szűrtem le. Hihetetlen, hogy még most is fél tőlem, pedig Bellával elég jó a kapcsolata és tudja, hogy együtt járunk. Vártam, hátha tényleg csak a gondolatát hallottam, nem akartam kínos helyzetbe hozni magamat.

 

- Odaadnád ezt Bellának? – nyújtott át nekem egy papírlapot, ami négyrét volt hajtogatva. Kinyújtottam a kezemet, de ügyeltem rá, hogy ne érintsem meg az övét.