Két hónap telt el azóta, hogy búcsút vettem Bellától. Mondanom sem kell, mindkettőnket megviselte a helyzet, ennek ellenére Carlisle letett róla, hogy most költözzünk el. Továbbra is bejártam az iskolába a többiekkel, de egyszer sem beszéltem Bellával. Megértette a szabályokat, és bár látványosan megviselte a helyzet, nem merte egy beszélgetéssel kockáztatni, hogy elhagyjam a várost.

 

   Elég rémesen festett. Látszott, hogy kimerült, nyilván nem tudott aludni. Én tettem ezt vele, miattam volt ilyen használhatatlan, és ez mindig eszembe jutott, valahányszor ránéztem. Az iskolában elkerültem ugyan, amennyire lehetett, de az ebédlőben minden nap szembesültem tetteim következményével.

 

   Miközben a falat bámultam, Jessica üres fecsegését hallgattam, nem szándékosan, de ő beszélt Bellához, és én automatikusan arra figyeltem, aki a közelében volt. Tudnom kellett, hogy hogy viseli, hogy szükség esetén inkább elmenjek. Úgy döntöttem, ha nem heveri ki mielőbb a dolgot, akkor tovább állok, hogy legalább a látványom ne nehezítse meg a dolgát.

 

   Folyamatosan sóvárogva figyelt, meg sem próbált úgy tenni, mintha nem engem nézne. Én azonban ha tehettem, kerültem a tekintetét.

 

   A testvéreim önfeledten beszélgettek egy új könyvről, amit Alice fedezett fel utolsó Port Angeles-i útja során, de én nem tudtam odafigyelni rájuk. Csak Jessica hangjára voltam képes összpontosítani.

 

   Egyszer csak különös dologra lettem figyelmes.

 

- Szóval azt mondod, hogy találkozni fogsz Jacob Blackkel? – kérdezte izgatottan Jessica. Akaratlanul is Bellára pillantottam, aki szégyenkezve nézett vissza rám, de azért bólintott Jessicának.

 

- Úgy érted, ezt most egy randevú?

 

   Összerándultam a szó hallatán. Bella hangja után kutattam a fejemben lévő nyüzsgésben.

 

- Azt hiszem, hogy az – válaszolta Bella nem túl lekesen.

 

- De hiszen fiatalabb nálad – csodálkozott megbotránkozva Jessica, de még mindig sütött szavaiból az izgatott kíváncsiság.

 

- Egy ideje jóban vagyunk – mormolta Bella.

   Ökölbe szorult a kezem, reméltem, hogy nem veszi észre.

 

- Akkor most járni fogtok?

 

- Talán.

 

   Olyan lendülettel ugrottam fel, hogy a szék is felborult mögöttem. A többiek értetlenül meredtek rám. Bella inkább zavarodottnak tűnt. Képtelen voltam tovább hallgatni a beszélgetést, de tisztában voltam azzal, hogy nem tudnám kizárni őket a fejemből. El kellett mennem. Tiszta levegőt kellett szívnom. Nem akartam tudni, hogy Jacob Black hogyan kapja meg azt a lányt, aki nem lehetett az enyém.

 

- Sajnálom, Edward – hallottam Bella szavait. Igen, tudta, hogy mindent hallok, és még most is csak az bántotta, hogy én mit érzek. Pedig miattam nem lehettünk együtt.

 

   Kivágtattam az étkezőből, és egyenesen a kocsim felé siettem. A többiek követtek.

 

- Mi a baj? – kérdezte kíváncsian Emmett.

 

- El kell mennem. Most nem tudom megmagyarázni, de muszáj elmennem – téptem fel a Volvo ajtaját.

 

- Nem lóghatsz el, Edward. Carlisle dühös lesz – figyelmeztetett Jasper.

 

- Nem-tudok-itt-maradni – sziszegtem külön hangsúlyozva minden szót.

 

- Akkor veled megyek – közölte Jasper határozottan.

 

- Nem, jól vagyok, csak el kell mennem innen – tiltakoztam.

 

- Ebben az állapotban nem mész sehová egyedül – csattant fel Alice.

 

   Már megint, mintha csak a taknyos öcsike volnék. Ennek ellenére vállat vontam, bármennyire kirázott is a hideg attól, hogy bárki is velem tartson. Jasper megcsókolta Alice-t, amitől még dühösebb lettem, de azért megvártam, még beült mellém, és csak utána indítottam be a kocsit. 

 

   Őrült módjára tapostam a gázpedált, a kerekek sikítva pörögtek ki, mire rakétaként robbant előre a Volvó, szinte felgyűrve maga alatt a betont. Az eső lassan szemerkélt, de még nem zavart a vezetésben. Jasper türelmesen dobolt a lábával, miközben a sebességmérőt figyelte. A mutató gyorsan kúszott a maximum felé, de engem cseppett sem érdekelt.

 

   Alig két perce lehetett, hogy elindultunk, amikor hirtelen érthetetlen nyugalom kezdett eluralkodni rajtam. Egy percig azon tűnődtem, hogy mi okozza a változást, aztán gyanakvóan Jasperre pillantottam, aki ártatlanul meredt az ablakra, mintha fogalma sem lenne arról, miért nézek rá.

 

- Ezt most hagyd abba – közöltem ingerülten.

 

- Nem értem, hogy miről beszélsz – vont vállatt Jasper. Persze pontosan tudta, hogy mire céloztam.

 

   Szerettem volna üvölteni, torkom szakadtából, ahogy csak a hangszálaim bírják, de kezdtem lehiggadni. Bármennyire vágytam is önnön haragomra, Jasper fokozatosan fosztott meg tőle. Engedtem kicsit a gázpedálon, de csak annyit, hogy ne a maximum sebességgel száguldjunk.

 

   Ahogy az autókat kerülgettem, amik hangos dudaszóval tiltakoztak, elpárolgott a dühöm, és helyét egyfajta nyugodt csalódottság vette át. Jasper hallgatott, és biztosra vettem, hogy nem is fog megszólalni, amíg én beszélgetést nem kezdeményezek.

 

   Nem törődtem a gyorsan változó tájjal, sem a többi sofőrrel, akik idegesen próbáltak kitérni az utamból. Bellán járt az eszem, mint mindig, mióta nem lehettem vele. Miért pont az a nyomorult farkas fattya? Miért nem valaki más? Még Mike Newton sem idegesített annyira, mint az a Black gyerek. Hogy pótolhat Bella éppen vele? Hát ennyire szánalmas lennék, hogy még egy ilyen korcs is képes a helyembe lépni?

 

   A gondolatok lelassítottak a fejemben, akárcsak a Volvó, amiben ültünk. Jasper nyugalma szépen rámtelepedett, mint egy óriás takaró, és elfedett a megfoghatatlan béke érzésével. Bekacsoltam a rádiót. A kedvenc csatornámon állt. Beethoven örömódája szólt, amit kissé irónikusnak éreztem ebben a pillanatban, de nem csavartam el az adót. Helyette azon töprengtem, hogy miként tudnám feldolgozni az új fejleményeket.

 

   Nem hibáztathattam Bellát a történtekért. Örökké nem búsúlhat utánam, de ez a Black dolog nem hagyott nyugodni. Végül lehajtottam egy kanyarnál, és Port Angeles felé vettem az irányt. Tombolni akartam, de már nem volt hozzá elég feszültség bennem.

 

- Jacob Black – morogtam halkan. Jasper rámszegezte hűvös tekintetét. Mindig így nézett, még Alice társaságában is.

 

   Jasper különös fiú volt. Bár a képessége alapján az ember azt hihetné, hogy mindig elégedett és boldog, valójában általában iszonyatosan közömbös volt a külvilágra. Ritkán láttam jókedvűnek. Kevesebbet törpengett, mint a többiek. Leginkább csak szemlélte az eseményeket, de nem próbált meg mindent megérteni. Most is kifejezéstelen volt a tekintete.

 

- Jacob Black a szerencsés utódom – fejtettem ki bővebben, amikor úgy éreztem, hogy nem csigáztam fel az érdeklődését. Kicsit sajnáltam, hogy nem Alice tartott velem, ő bizonyára azonnal faggatni kezdett volna, és ha már nem voltam egyedül, vágytam rá, hogy kibeszélhessem magamból csalódottságomat.

 

- Az indián srác? – szólalt meg végre Jasper.

 

   Szinte megkönnyebbültem, hogy mutat némi érdeklődést a téma iránt. Lázasan próbálta felidézni Black arcát, de nem emlékezett rá annyira, hogy maga elé képzelje. Ő még mindig ragadozó szemmel látta a világot, bármennyire próbált is uralkodni ösztönein. Számára minden ember csupán kétlábon járó véredény volt, leszámítva talán Bellát, aki valamivel több időt töltött velünk ahhoz, hogy ne vegyen róla tudomást.

 

- Szerinted tényleg csak ennyit érek? Hogy egy ilyen taknyos kis vakarcs is bármikor a helyemre léphet? – kérdeztem aggódva. Annyira idegesített a dolog, hogy úgy éreztem, menten felrobbanok. Talán meg is történt volna, ha Jasper nem sugározza rám a jótékony nyugalmat, ami pont annyira idegesített, mint Jacob Black, de legalább segített megőrizni ép elmémet.

 

- Mit vártál, Edward? Hogy zárdába vonul? – kérdezte komoly hangon Jasper. Ritkán viccelődött, és most amúgy sem az a helyzet volt, amikor humorral lehetett volna oldani a feszültséget.

 

- Nem, természetesen nem vártam, hogy apácának áll – közöltem sértődötten. – De Jacob Black?

 

   Jasper fürkésző szemekkel nézett rám. Próbált megérteni, de nem sok sikerrel, legalábbis erről árulkodott összevont szemöldöke. Alice-re lett volna szükségem. Ő megértett volna. Jasper nem tudott mit kezdeni velem.

 

- Akarod, hogy felszívodjón? – kérdezte végül.

 

   Rá néztem, és meglepett, hogy mégis a humort próbálta segítségül hívni. Nem tudtam haragudni rá.

 

- Ha megcsapolnád, Carlisle dühös lenne – mondtam komoly hangon, de éreztem, hogy egy kellemes bizsergés fut végig görcsös izmaimon.

 

   Jasper vállat vont, aztán újra megszólalt. Az arca olyan volt, mintha el is hinné, amit mond.

 

- Mindenki tudja, hogy nehezen tudom tűrtőztetni magamat. Egy kis bakit bárki elnéz nekem.

 

   Egy pillanatig mereven bámultam, aztán félmosolyra húztam a számat. Nem hittem volna, hogy segíthet a viccelődés, de az a fej, amivel előadta elképzelését, egyszerűen nem engedte, hogy visszafojtsam mosolyomat.

 

- Na és hogy fogod csinálni? – mentem bele Jasper sajátos játékába.

 

   Eltűnődött, mintha tényleg a lehetőségeket latolgatná.

 

- La Pushban nem lehet – szólalt meg közömbös hangon.

 

- Nem, ott tényleg nem – feleltem elkomolyodva, nehogy elrontsam a szórakozását.

 

- Randi után haza kell mennie. Megvárjuk valahol – magyarázta meggyőződéssel a hangjában.

 

- Na és utána? – folytattam kicsit több lelkesedéssel.

 

- Te eltereled a figyelmét. Mondjuk közlöd vele, hogy Bella tabu. Addig én mögé lopózom, aztán elkapom a nyakát, és utána bulizunk egyet.

 

   Furcsa volt ilyeneket hallani Jaspertől, aki legtöbbször kimaradt az efféle tréfákból. Most viszont így akart engem megnyugtatni, és be kell valljam, hogy jól csinálta.

 

- Fájni fog neki? – kérdeztem felélénkülve, miközben elképzeltem a jelenetet.

 

- Ó igen, de csak ha te is akarod.

 

- Lassan csináld – bólintottam kimérten.

 

- Majd ügyelek rá – ígérte rezzenéstelen arccal. Ismét mosolyognom kellett, és rájöttem, hogy már nem is vagyok olyan mérges.

 

- Kössz Jasper. – sóhajtottam hálásan.

 

- Csak utána köszönd meg – folytatta tovább a játékot.

 

- Úgy lesz – hagytam rá.

 

   Többet nem beszéltünk. Elérte, amit akart, és visszahúzodott a saját kis világába, ahol Alice várt rá. Felidézte az arcát, és elképzelte, amint együtt vadásszák le Jacobot, bár a fiú arcára most sem emlékezett. Kellemes borzongás járt át, ahogy képzelete eseményei megjelentek előttem, mintha csak egy moziban ülnék, és egy hatalmas vásznon követném a történetet.

 

 

   Mire Port Angelesbe értünk, már nem is volt kedvem tombolni. Beugrottunk egy kávéházba, és letelepedtünk az egyik sarokasztalnál. Rendeltünk két kávét, bár egyikünk sem szándékozott hozzányúlni. Minden szem ránk szegeződött, legalábbis a hölgyeké, kortól függetlenül. Nem is figyeltünk rájuk. Helyette mind a ketten magunkba mélyedve gondolkoztunk. Jasper már nem Jacobbal volt elfoglalva. Alicere gondolt, és arra a sétára, amit estére terveztek az erdőben. Én azonban továbbra is Bellán, és az új udvarlóján merengtem.

 

   A pincérnő percenként kérdezte meg, hogy mi bajunk a kávéval. Jasper semmit sem szólt, ezért én szereltem le. Egy csábos mosoly, és néhány kedves szó elég volt ahhoz, hogy egy időre békén hagyjon minket, de újra és újra visszatért, amivel az idegeimre ment.

 

   Két órát ültünk a kávéházban. Egy idő után már az embereket figyeltem, de Jasper szemével. Mókás volt az ő szemén át látni a világot. Jasper tényleg csak mozgó vérautomatákat látott. Kicsit feszülten figyelt. A suliban legtöbbször egész jól boldogult szomjúságával, de idegen arcok között nehezebben uralkodott magán. Élveztem a gondolatait, amik végre feledtették velem a problémáimat. Ha már nem vadászhattam emberekre, legalább a gondolata szórakoztatott, és Jasper rendkívül kreatívan gondolkozott ezen a téren.   

 

   Miután rendeztem a számlát, hazafelé indultunk. Már Forksban jártunk, amikor Jasper megszólalt.

 

- Jobban vagy?

 

   Bólintottam. Neki ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne feszegesse tovább a témát. Hazaérve leparkoltam Carlisle kocsija mögött. Jasper előbb szállt ki, mint én. Egy percig még a volán mögött maradtam, és azon tanakodtam magamban, hogy mivel magyarázom majd meg a lógásomat. Ráadásul Jasper is velem volt. A kocsinak támaszkodva várt rám.

 

   Miután összeszedtem a gondolataimat, kikászálódtam a kocsiból, és becsaptam az ajtót, aztán megkerültem, és odamentem Jasperhez. Kérdő tekintettel meredt rám, miközben egy érmét forgatott az ujjai között. Bólintottam, jelezve felé, hogy mehetünk, és együtt léptünk be a házba.

 

   Carlisle a lépcsőfeljáró aljánál állt, nyilván hallotta a kocsit. Szigorú volt a tekintete, láttam rajta, hogy haragszik. Semmire sem gondolt, csak szúrós tekintettel várta magyarázatomat arra, hogy mit keresünk itthon. Biztosra vette, hogy nálam kell a választ keresnie, Jasperre még egy pillantást sem pazarolt.

 

- Sajnálom – közöltem szégyenkezve.

 

   Összeszűkültek a szemei, de nem szólt semmit. Továbbra is várta az indokokat, de nekem egy sem jutott eszembe. Végül elsétáltam a kanapéig. Jasper követett, és leült mellettem, miután elhelyezkedtem.

 

- Blackkel jár – sóhajtottam végül megtörten. Carlisle felhúzta a szemöldökét. Azt hiszem, hogy ennél több magyarázatra nem volt szüksége.

 

   Odakint még mindig szemerkélt az eső. A maradak hangját nem lehetett hallani, de szél zúgása utat tört magának a félig nyitott ablakon. Kissé hűvös volt a szobában, de ez egyikünket sem zavarta.

 

   Carlisle megállt velem szemben. Nem tudta eldönteni mit mondjon. Még abban sem volt biztos, hogy haragot érezzen e, vagy sajnálatot. Amikor megszólalt, a hangja mélyebben csengett a megszokottnál. Sötét szemeivel az arcom fürkészte, miközben kissé elfordította a fejét.

 

- Bella Jacob Blacknel randevúzik?

 

   Elkeseredetten bólintottam. Carlisle elgondolkozott.

 

- És ez most rossz nekünk? – kérdezte végül kissé zavarodottan.

 

   Valójában nem lepett meg, hogy nem ért semmit. Bellával szakítottunk. Az én döntésem volt. Most mégis nyomorultul éreztem magamat, és ez az arcomra volt írva. Carlisle még mindig értetlenül figyelt engem, én pedig nem tudtam hogyan magyarázhatnám meg neki, mennyire fáj nekem ez a fordulat.

 

- Az indiánnal randevúzik. Éppen vele. Annyi fiú van a suliban, de nem, neki az farkasivadék kell. Egyszerűen nem fér a fejembe.

 

   Carlisle türelmesen sóhajtott fel, amikor rájött, hogy mi a bajom.

 

- Szóval nem az bánt, hogy randevúzik, hanem az, hogy Blackkel?

 

- Ott az az idióta Newton. Miért nem azzal kavar? Az is idegesítene, de mégsem a családunk legősibb ellensége. Rühellem az összes La Push-i idiótát. Csak látnád hogyan néz rám Jacob apja. Jézus…

 

- Figyelj rám, Edward – kezdte halkan Carlisle. – Én értem, hogy ez most fáj neked. Megértem, hogy kiborultál, de valamit meg kell értened. Bella nem átlagos lány. Ha az volna, akkor talán a Newton fiúval randevúzna. De az, hogy éppen beléd volt szerelmes, azt bizonyítja, hogy neki különleges partnerre van szüksége.

 

- Pfff – sziszegtem undorodva. – El kell mennem. Talán még sem jó ötlet itt maradnom. Valahova messzire. Bárhová.

 

- Edward, fiam, nem menekülhetsz örökké. Felnőtt ember vagy, felnőttebb, mint bárki ebben a városban. Talán egy tinédzser testben kell raboskodnod, de ez nem változtat azon, mennyi élettapasztalatot szerezhettél az évek során. Valamit mégsem tanultál meg. A problémákkal szembe kell nézni. Zavar a Black fiú, megértem, de ha elmész, attól még nem változnak meg a dolgok. Igazán gondolhatnál már ránk is egy kicsit. A családod vagyunk Edward, és szükségünk van rád. Esme szomorú lenne, ha elmennél, és Alice-nek is fájna, hogy ismét itthagyod őt.

 

   Újjá éledt a haragom. Tudtam, hogy azt kéne tennem, amit Carlisle mond, de ugyanakkor valami ismerős vágy ragadott magával. Futni akartam, menekülni, el a világ elől. Szerettem volna elbújni valahol, ahol senki nem talál rám. De nem tehettem. Most nem.

 

- Akkor menjünk mindannyian – javasoltam könyörgő hangon.

 

- Nem. Itt az ideje, hogy megtanulj együtt élni a gondjaiddal. Mindenkinek vannak problémái, Edward. Még sem futunk el minden alkalommal, amikor nehézségekbe ütközünk. Ez a te taktikád, de eljött az ideje, hogy megtanuld megélni a fájdalmat, ahelyett, hogy kitérnél előle.

 

   Nem akartam hallani a szavait. Utáltam minden mondatot, ami elhagyta a száját. Hogyan maradhatnék ezek után? De a tekintete ezúttal közel sem volt annyira türelmes, mint máskor. Döntenem kellett, mégpedig azonnal. Jasperre néztem, mintha tőle várnám a választ. Nem szólt semmit, mégcsak nem is figyelt rám. Elmélyülten meredt maga elé.

 

- És ha nem bírom elviselni? – kérdeztem reszketve.

 

- Erősebb vagy, mint hinnéd– közölte Carlisle, és elindult a lépcső felé.

 

- És ha mégsem? – szóltam utána keserűen. Nem felelt.