Twilight Extra 26. rész
2009.04.16. 10:00
Váratlan fordulat
Santa Monicában sétáltunk, még nem volt kedvem visszamenni L.A.-be. Edward határozott céllal lépkedett mellettem, tudtam, hogy van ötlete hol kérhetné számon rajtam az ígéretemet. Nem bántam, alig vártam, hogy együtt legyünk.
Fél óra telt el azóta, hogy elhagytuk a hajóraktárat. Idegen szag csapta meg az orromat. Észrevettem, hogy Edward is megérezte. Látszott, hogy feszülten figyel.
- Vámpírok – grimaszoltam.
Amikor befordultunk a sarkon, már láttuk is őket. Ketten voltak, akárcsak mi. Az egyik magas, izmos, kreolos bőrű, kopaszra nyírt férfi. Sötét kabátot viselt és szűk farmernadrágot, ami szépen feszült rá vastag combjaira. Látszott, hogy teste mennyire kidolgozott. Arca szép, jellegzetes vonásokkal. Ránézésre is egyértelműen látszott egyiptomi származása. Úgy huszonhat, talán huszonnyolc évesnek saccoltam, de nem voltak ráncok az arcán, se más, ami elcsúfíthatta volna.
A másik vámpír azonban jobban aggasztott. Alacsony, karcsú, fekete, hosszú haja befonva. Bokáig érő, tojáshéjszínű szoknyát viselt és egy feltűnően színes blúzt, ami oldalt fel volt sliccelve. Ahogy lépkedett, kivillant kreolosan barna, lapos hasa. Igazi egzotikus szépség volt, sötét, hatalmas szemekkel, amit még ki is emelt erős sminkje.
A kölyökre pillantottam, és azonnal elöntött a féltékenység. Úgy nézte a lányt, mintha a világ megszűnt volna létezni számára. Mintha én ott se lennék. Egy perce még utánam áhítozott, most meg levegővé váltam számára. Kimondhatatlanul dühített a dolog.
Odaértek hozzánk, és megálltak mellettünk. A lány Edwardot nézte, a férfi rám meresztette sötétvörös szemeit. Már most gyűlöltem őket, pedig fogalmam sem volt, kik lehetnek.
- Látom, nem csak mi járjuk ilyenkor az éjszakát – jegyezte meg meglepetten a férfi.
- Úgy tűnik – hagytam rá, miközben végigmértem partnerét, aki továbbra sem vette le szemét a kölyökről, aki megbabonázva bámulta.
- Amsu vagyok, még nem találkoztunk. Ő pedig a húgom, Ashanti.
Szúrós szemekkel méricskéltem a lányt, de azért mosolyt erőltettem az arcomra, bármennyire is nehezemre esett.
- A nevem Satine – nyújtottam kezet. Edwardot szándékosan nem mutattam be. Azt vártam, hogy majd illedelmesen bemutatkozik, de arra várhattam. Mi a fene üthetett belé? – tűnődtem.
- Na és te, bizonyára neked is van neved – fordult a kölyök felé Amsu. Lényegesen férfiasabb volt Edwardnál.
- Edward, ez a neve – sóhajtottam, miközben tovább bosszankodtam, hogy mennyire lenyűgözte a lány. Még mindig nem volt velem. Egészen máshol járt. Nélkülem…
- Edward? – kérdezte az egyiptomi csodálkozva. – Csak nem az Oroszlán?
Egy ideje Dante így nevezte el a kölyköt. A viadalokon is úgy konferálták fel, mint Edward, az oroszlán. A karkötője adta az ötletet. A múltja egyetlen kézzel fogható bizonyítéka, amit azóta is viselt, bár ő maga nem tudta honnan való. Bizonyára úgy vélte, hogy tőlünk kapta, és mi meghagytuk ebben a hitében.
Bólintottam. Amsu leplezetlen döbbentettel pillantott újra védencemre.
- Sokat hallottam már rólad. Mostanában mindenhol téged emlegetnek. Az Oroszlán, aki mindenhol győzelmet arat, annak ellenére, hogy mindenki alábecsüli kamaszos külseje miatt.
- Hát, a külső nem minden – vetettem oda nem túl barátságosan.
Ashanti szája szegletében megjelent egy halvány mosoly. Olyan szívesen orrba vágtam volna. Egyetlen pillantásra sem méltatott, ezzel szemben folyamatosan Cullent stírölte. Hirtelen minden vágyam az volt, hogy letöröljem a képéről a vigyort. Túl szép volt, túl bájos, túl egzotikus, és túlságosan nagy hatást tett a fiúra, aki olyan sokat jelentett nekem.
- Ha jól tudom, holnap te is harcolsz majd – folytatta Amsu. A csaj talán nem tud beszélni? – tűnődtem. Igaz, Edward sem volt épp beszédes hangulatában, de tőle már megszokhattam ezt.
- Igen. Harcolni fog – feleltem büszkén.
- Hmmm… Nem sűrűn látni harcost szabadon, bilincsek nélkül, ketrecen kívül…
Ebben igaza volt. A legtöbb harcos nem önszántából küzdött, csupán az életéért. Bezárva tartották őket, ahogyan kezdetben mi is tettük a kölyökkel. De azóta minden megváltozott. Nem volt szükség arra, hogy így bánjunk vele. Ő maga várta a küzdelmeket, és úgy hiszem, hogy élvezte is őket. Szeretett bizonyítani Dante előtt. Az éltette, hogy megfeleljen neki. Sokat adott Dante véleményére, és még majd egy év után is tartott a haragjától, bár bátran szembenézett vele, ha úgy adódott.
- Nem látom értelmét kalitkába zárni egy olyan madarat, aki nem akar elrepülni – közöltem, miközben büszkén kihúztam magamat, hogy éreztessem a lánnyal, hogy Edward miattam nem kíván megszökni tőlünk.
- Érdekes – motyogta a vámpír. – Alig várom, hogy lássam, mit tudsz.
Edward ügyet sem vetett Amsura. Csak a húga érdekelte. Cseppet sem érezte kínosnak nyíltan figyelni a lányt.
- Ha már itt tartunk, ideje mennünk. Ki kell még pihenned magadat - fordultam Cullen felé. Edward nem reagált szavaimra. Bizonyára meg sem hallotta őket.
Egyre jobban feszélyezett a helyzet. Ezért még számolunk, szépfiú! – dohogtam magamban, majd teljes erőmmel megszorítottam a karját. Nem nyögött fel, de arca eltorzult a fájdalomtól. Réveteg tekintetébe némi élet költözött, ahogy végre tudomást vett rólam. Zavartan nézett rám. Mint aki most ébredt egy hosszú, mély álomból.
- Azt mondtam ideje mennünk! – ismételtem kissé szégyenkezve, amiért ennyire figyelmen kívül hagyott.
- Igen. Ideje – motyogta összezavarodva.
- Örülök, hogy találkoztunk. Sok sikert holnap, Edward – búcsúzott Amsu.
- Jó éjszakát – mondtam, miközben taszítottam egyet kedvenc vámpíromon, aki még mindig mintha vastag függönyön keresztül szemlélte volna a világot. Még egyszer szemrevételezte az idegen lányt, aztán kelletlenül elindult, mikor újra meglöktem kissé.
- Viszont látásra Nedjem – szólt utánunk a lány.
Felháborodva pillantottam vissza. Nedjem? Mégis mit képzel ez magáról? Hogy merészeli édesemnek szólítani az ÉN Edwardomat? Talán azt hitte, ha egyiptomi nyelven szól, nem értem majd? Hát tévedett. Nem sokat tudtam egyiptomiul, de hiányos szókincsem ellenére is pontosan tudtam, milyen jelzővel illette tulajdonomat.
- Isten veled! – hebegte Edward megrészegülten.
- Mozdulj már, nem érünk rá! – torkolltam le, mire olyan szemekkel nézett rám, mint akkor, amikor még nem volt eszénél, és megdorgáltam valamiért.
Nedjem. Hát majd adok én neked te cafka! – vicsorogtam magamban, hálát adva, hogy ki tudtam iktatni Edward képességét magammal szemben. Olyan mérhetetlen féltékenységet éreztem, hogy majd szétvetett a düh.
- Mióta vagy ilyen tapintatlan? – kérdeztem azután, hogy már biztosra vettem, hogy hallótávolságon kívül vagyunk.
- Hogy? – nézett rám értetlenül.
- Úgy meresztetted a szemed, hogy csoda, hogy nem fordult ki az üregéből – sziszegtem.
- Én? Mikor? – kérdezte zavarodottan. Elment volna az esze? – morfondíroztam, miközben megenyhültem az arcára kiült ártatlan meglepetéstől.
- Az előbb. Ashantit. Tapintatlanul méregetted – emlékeztettem valamivel barátságosabb hangon.
- Ki az az Ashanti? – csodálkozott.
- Hol jársz, Kedves? – álltam meg, hogy szembefordulhassak vele. Ő sem lépett többet. Idegesen szegezte a földre a tekintetét.
- Valami rosszat tettem – morogta maga elé a tőle megszokott önváddal a hangjában. De fogalma sem volt arról, hogy mivel vádolom. Mintha az a néhány perc kiesett volna az elméjéből.
- Emlékszel még, hová indultuk, nagyfiú? – váltottam témát, hogy kibillentsem a melankóliából, amibe süllyedt.
Lassan felemelte tekintetét, mely megtelt reménységgel és vággyal.
- Most már biztos nem akarod. Megbántottalak. Valamivel… - motyogta lemondóan.
Képtelenség volt haragudni rá. Olyan édesen zavarodott volt. Megsimogattam az arcát, mire újra felnézett. Esdeklő volt a tekintete.
- Azt reméltem, tudsz egy helyet, ahol kettesben lehetünk. Ahol senki sem zavar meg minket, amíg beváltom az ígéretemet.
Bátortalan mosoly terült el gyönyörű arcán. Még nem mert megkönnyebbülni. Most újra én voltam kicsiny világa központjában és könnyedén elfeledte Ashanti páratlan vonzerejét. Megnyugodtam valamelyest. Újra csak az enyém volt.
- Gyere, édes. Még sok dolguk van napkeltéig – karoltam belé, és húzni kezdtem magam után. Készségesen követett. Úgy tűnt, ezúttal a világ végére is velem tartana.
Megtaláltuk a tökéletes helyet. Egy régi színházhoz vezettem, ami évek óta üresen állt. Az impozáns épület egykor szép lehetett, de az idő és az emberi kéz hiánya megtette hatását. Az elhanyagolt falakról tenyérnyi darabokban vált le a vakolat. A kartonnal takart ablakok némelyike kitört már az évek során, de senki nem sietett rendbehozni. A környező épületek között feltűnően elhanyagoltnak tűnt, ám az én elképzeléseimnek tökéletesen megfelelt. Romantikusnak találtam az ősi békességet, ami a falakból áradt.
- Gyere – tereltem a tömör, magas, vastag faajtó felé. Nem tiltakozott, bár azóta nem szólt hozzám, hogy elindultunk. Már nem Santa Monicában voltunk. Észre sem vettem, mikor hagytuk el. Los Angeles határán álltunk, egy komor lakótelep vonzáskörzetében.
Belöktem az ajtót és beléptünk a koszos előcsarnokba. Valaha békés és hívogató lehetett, mára azonban semmi szépség nem volt benne. Penész szag terjengett a levegőben, melybe a vizelet maró, egyedi szaga keveredett. Nyilván hajléktalanok laktak itt egy darabig, ezt az észrevételemet támasztotta alá az is, hogy több mocskos takarót is láttam a falak mentén. Most lakatlan volt. Szerencsére…
Edward nem nézett körül, mint én, helyette maga elé bámult, kissé zavart tekintettel.
- Arra! – vonszoltam az egykori nézőtér felé.
Ismertem a járást. Egy időben sűrűn megfordultam itt, még azelőtt, hogy újjáépítették volna, majd egy évszázaddal ezelőtt. A renoválást követően nem fordultam meg a hatalmas falak között, nem is láttam rendbehozva, és mostanra már nehéz is lett volna elképzelni, hogy egykor helyrepofozták az épületet. Pedig népszerű hely volt, egészen addig, amíg a tulajt le nem tartóztatták adócsalásért. Azóta pukkant le az épület. A színészeket elbocsátották és nem sikerült vevőt találni a színház épületére. Kár érte. Pedig tényleg szép volt egykoron.
De most örülnöm kellett, mert épp a kihaltsága miatt felelt meg az igényeimnek. Átvágtunk a nézőtér sorai között, egészen a színpadig. Felléptem a dobogóra és megfordultam. Edward nem jött velem. Megállt a színpad előtt és kíváncsian nézett rám.
- Mit keresünk itt? – kérdezte kicsit fanyalogva. Na jó, lehet, hogy csak nekem tetszett a hely. Úgy tűnt a kölyök nem látja meg benne a rejtett romantikát. Talán túlságosan is rejtett…
- Nem tetszik? – kérdeztem végignézve a sok bordó széken, a páholyon – ahonnan mostanra max a pókok meredtek ránk – és a vastag, bordó függönyön, ami be volt mögöttem húzva, eltakarva a színpad többi részét a szemünk elől.
- Már megbocsáss Satine, nem akarok finnyásnak látszani, de ez a hely egy hányinger.
Édes volt, olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. Elmosolyodtam. Kissé felhúzta bal szemöldökét, és zavartan fürkészte az arcomat.
- Elnézést Mr. Elkényeztetett Anyuci Kedvence, de ha nem akarsz Dante előtt túlesni a dolgon, akkor ezzel kell beérned. Különben is, nekem tetszik. Van egy fajta hangulata.
Nem sértődött meg szavaimon, helyette leült egy kissé nedves, dohos székre, és lábait az előtte lévő ülésre rakta.
- Tudod, Angyalom, egy olyan bombázónak mint te, ennél igényesebb hely dukál. Menjünk szállodába…
- Na jó kicsifiú, tisztázzunk valamit! Nagyjából két, talán három óránk van napfelkeltéig. Kefélni akarok, nem szálloda után kutatni! – csattantam fel türelmetlenül. Meg sem rezzent gyönyörű arca.
- Ez itt L.A. baby, minden sarkon van egy szálloda.
- Jól van Edward, ha nem akarsz engem, akkor nem erőltetem. Van jobb dolgom is, mint neked könyörögni! – ugrottam le a dobogóról és duzzogva elindultam a kijárat felé. Felugrott, és egy pillanat múlva már előttem állt. Mindkét karját a vállamra emelte és a szemembe nézett.
- Ne már Satine! Ennél a helynél egy kripta is romantikusabb.
- Oké Csillagom, akkor keress magadnak egyet, és ha már ott vagy, feküdj bele egy koporsóba, úgyis halott vagy! Ott talán majd otthon érzed magad – sziszegtem. Ki akartam bújni karjai közül, de nem engedte. Közelebb húzott magához.
- Ne haragudj. Igazad van. Sajnálom! Nem akartalak megbántani.
- Késő bánat Casanova. Elszállt az ihletem.
Bűnbánóan nézett rám. Tekintete kissé ijedtnek tűnt. Erősen magához ölelt és megcsókolta a nyakamat.
- Eressz kölyök, végeztünk! – vicsorogtam feldúltan.
- Jó fiú leszek, ígérem! – fogadkozott szégyenkezve.
- Meg volt rá a lehetőséged, de a te kibaszott tisztaságmániád fontosabb neked, mint az, hogy velem legyél. Ha tényleg fontos volnék neked, cseppet sem izgatna, hogy hol vagyunk. Csak én számítanék!
- Ez így is van. Semmi más nem érdekel, csak te – motyogta zavarodottan.
- Na persze. Egy kastélyban jó lennék, de itt nem…
- Nézd Satine – kezdte halkan -, nem arról van szó… - Elhallgatott. Kereste a megfelelő szavakat, miközben egyre morcosabban néztem rá. – Te túl jó vagy ebbe a mocsokba! Nem illesz ide. A te szépséged többet ér ennél a fertőnél… Szeretnék veled lenni, igazán, de nem itt. Nem azért, mert ez a hely nem elég jó nekem, hanem azért, mert neked nem elég jó! Azt akarom, hogy arra emlékezz, hogy jó volt velem és ne arra, hogy egy rothadó, büdös, pókoktól hemzsegő épületben lezavartunk egy menetet. Te vagy a legcsodálatosabb nő a földön, és én úgy érzem, hogy egy hozzád méltó helyen kell megtennem mindent azért, hogy boldog légy. A Mennyországba akarlak juttatni – legalább addig, amíg a pokolra nem kerülünk -, és ez itt, ezen a helyen… lehetetlen...
Most hogy haragudhattam volna rá? Őszinte hangon beszélt, szinte fájdalmasan nyögte a szavakat és képtelen voltam tovább duzzogni. Egyszerűen ellenállhatatlan volt keserű tekintete. Megcsókoltam. Lehunyta a szemét és hozzám nyomta a csípőjét. Beletúrtam a hajába és tovább csókoltam.
- Nem az számít hol vagyunk Édes, hanem az, hogy együtt – suttogtam a fülébe.
- Várj itt! – súgta csendesen, majd eltűnt mellőlem.
Két percig ácsorogtam és kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Már épp a keresésére indultam volna, amikor hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj. Mire feleszméltem, már egy kényelmes, tiszta, puha ágyon feküdtem.
- Hol vagyunk? – kérdeztem döbbenten.
Körülnéztem. Mindenhol antik bútorok vettek körül. Kicsi, de otthonos szobában voltunk. A falak barnák, régen festettek, de hangulatosak. Az ablakokat nem láthattam a sötét függönyöktől, de a hatalmas tükör a falon, a sok régi, bájos kép, a sarokban álló nagy, legalább száz éves óra és a plafonról lógó kristályos csillár meggyőzött róla, hogy bárhol is vagyunk, nem akarok máshol lenni.
- Egy idős hölgy lakik itt. Most a pincében dekkol. Nem fog zavarni minket…
- Megölted? – kérdeztem meglepetten.
- Nem! - vágta rá mentegetőzve. - Helyes kis anyóka. Emlékeztet valakire, de nem tudom kire...
- Hogy kerültünk ide?
- Kerestem egy helyet, ami kevésbé ótvar, mint a színház.
Beleszagoltam a levegőbe. Kellemes barack illat áradt mindenhonnan.
- Mi ez a szag?
- A sütemény. A konyhában. Éppen kivette a sütőből. Ha nem lenne föld íze, akkor meghívnálak rá – mosolygott rám ellenállhatatlanul.
- Igazságtalan voltam veled kölyök, te tényleg úriember vagy – sütöttem le a tekintetemet bűnbánóan.
- Megmondtam Satine, te jobbat érdemelsz annál a helynél – térdelt elém, és amint befejezte a mondatot, máris éreztem hűvös ajkait a kulcscsontomon.
- Jól van, lenyűgöztél - vallottam be kicsit szégyenkezve. - Most mit tervezel? – kérdeztem megsimogatva a fejét. Annyira sűrű volt a haja, hogy teljesen eltűnt benne a tenyerem.
- Hmmm… Egy pillanat! – sóhajtotta, majd megint eltűnt, de csak néhány másodpercre. Abban a pillanatban, hogy előkerült, a szoba egészen megváltozott. Nem láttam az órát, se a régi szekrényt, ami korábban az ablak mellett állt. Helyén egy ósdi zongora volt, Edward pedig előtte ült, szemben velem.
- Ezt meg honnan…?
- A nappaliban láttam, amikor körülnéztem, mielőtt idehoztalak – felelte, miközben ujjai megindultak a billentyűkön.
- Te tudsz zongorázni? – kérdeztem elképedve.
- Eddig fogalmam sem volt róla. De mikor megláttam… Játszok neked valamit…
Az idegen dallam megváltozott és egy másikba csapott át. Andalító zene töltötte be a szobát. Edward lehunyta a szemét, nem vett levegőt és ujjain kívül egyetlen porcikája sem mozdult. Nem követte teste a zenét, nem ingatta a fejét a dallamra, csak ült, mereven, egyenes háttal…
Az állam nagyjából a pincében tanyázhatott, bizonyára az öreglány mellett.
Ahogy elnéztem márvány szilárd vonásait, sötét, szépen ívelt szemöldökét, fakó, vékony ajkait és hosszú, lányosan szép szempilláit, valahogy átjárt a nyugalom érzése. Rég múltam húsz éves – nem is emlékszem rá, hogy voltam valaha annyi -, de még soha senki nem játszott nekem zongorán. Nem ismertem a dalt, de sosem hallottam még hozzá foghatót. Átszellemülten mozdult meg végre a teste.
Nagyot nyeltem, miközben elöntött a vágy. A dallam bekúszott az agytekervényeim közé és minden mást kitörölt onnan. Bénultan meredtem Edward Cullen halovány arcára, és csak egy dolgot ismételgetett egy hang a fejemben. „Tökéletes”. Maga a szólam is az volt, de nyomába sem érhetett előadójának.
Előre lendültem és lesodortam a földre vékony testét. Meglepetten nézett rám. Ahogy megremegtek fekete pillái, nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Mindenhol csókoltam az arcát, ahol csak értem, az sem érdekelt már, hogy mennyi az idő, és meddig maradhatunk még. Egyetlen mozdulattal lerántottam róla a bőrdzsekit, majd széttéptem a felsőjét. Amint kiszabadítottam hófehér mellkasát, öleltem, simogattam, nyelvemmel felfedeztem minden négyzetmilliméterét.
A keze a fenekemre csúszott, míg másik tenyere a hátamra simult. Megemelte csípőjét és felnyögött. Már a nyelve után kutattam, de előtte a fogait térképeztem fel. Készségesen együttműködött velem, miközben egyre jobban zihált. Megmerevedett legizgalmasabb testrésze, amit megállás nélkül az ágyékomhoz nyomott.
- Bocsáss meg Edward! Bocsáss meg, amiért olyan sokszor megbántottalak – hörögtem izgatottan.
- Akarlak, itt és most! – nyöszörögte szinte extázisban.
- Akkor vedd el, amit akarsz! – követeltem türelmetlenül.
Többször nem kellett neki mondani. Keze az övén matatott, majd a nadrág gombjával bajlódott.
- Szeretlek! – sóhajtotta közben. Beletúrtam a hajába és hátrafeszítettem a fejét, hogy szabaddá tegyem nyelvem számára karcsú nyakának izgalmas vonalát.
- Mondd még egyszer! – könyörögtem elfúló hangon.
- Szeretlek BELLA! – nyögte kéjes élvezettel a hangjában.
- A francba! – sziszegtem, miközben tenyerem a homlokához nyomtam és a kómaszerű állapotba száműztem.
Mostantól észrevételeiteket, véleményeiteket és tippjeiteket a fórumon is várjuk a történet topicjában, amit itt találtok:
http://sgforum.hu/listazas.php3?azonosito=Cullen&id=1239395821
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SnowPale 2009.04.16. 10:58:33
hucak 2009.04.16. 12:11:54
Veronic 2009.04.16. 12:58:45
Már amikor leült a zongorához,akkor annyira gyanús volt,hogy itt most tuti fel fog bukkanni Bella:D
Szinte bármiben lefogadnám,hogy Bella dalát játszotta azon a zongorán:):):)
Nemrég leltem rá az oldalra,kb egy nap alatt végig olvastam minden írományt,annyira beleszerettem:):):)
Fatcsi 2009.04.16. 13:15:38
Audry 2009.04.16. 13:39:29
@SnowPale: Hát remélem, hogy még sokszor megleplek majd titeket :P Ok, talán kicsit morbid volt a szitu, de hát legalább meglepődtetek :PPP
@hucak: Hát annyit elárulok, hogy semmi köze Ashantihoz, de ő még fontos szereplő lesz később. Bár feltételezem ez nem újdonság, ha már egyszer kitértem rá és Amsura is :)
@Fatcsi: Hát nekem is az volt az érzésem, hogy ide az altató kell. Tök jó, hogy feltűnt nektek. Kicsit féltem, hogy nem jön majd le.
lol77 2009.04.16. 13:56:33
hucak 2009.04.16. 14:18:34
SnowPale 2009.04.16. 14:19:40
Zosia 2009.04.16. 16:05:50
Dahut 2009.04.16. 17:34:53
Imádom!
Imádom!
Imádom!
Jajistenem, még 9 nap van hátra. Szörnyű. Jövő hét szombat.... Belehalok.
Imádlak.
sylla 2009.04.16. 18:13:03
pruu 2009.04.16. 18:55:14
Ez nagyon jó volt!! végre valami jel hogy szereti Bellát!! jaj remélem hamar rájön Edward hogy ki Ő valójában!!! Nagyon jó volt!! pus
vadocq 2009.04.16. 19:05:34
Imádom .
Wixy-Tori 2009.04.16. 19:08:33
doriponi 2009.04.16. 19:19:12
én komolyan annyira izgulok mint amikor a New Moont vagy az Eclipset olvastam, mi lesz Edwardal mi lesz Bellával, mi lesz Satineval?
naaagyon nagyon ügyes vagy, így tovább:)
várom a következő részt:)
dzseni13 2009.04.16. 20:26:43
Veronic 2009.04.16. 21:27:18
Drusilla1985 2009.04.16. 22:08:49
Tiagirl 2009.04.17. 10:16:01
cabian 2009.04.17. 14:25:29
Hihetetlen feji!ÉS a VÉGE!!Hát az valami fenomenális!
Kész vagyok tőle!Én is tudtam már akkor hogy Bella valahogy képbe jön mikor Edward a zongorához ült!
És az egyiptomi vámpírok is felborzolták a kiváncsiságomat!
Egyszerűen annyira jól írsz!Következetes,jól kivehető mit akarsz az olvasó felé irányítani!
IMÁDOM!!
puszika
Kittike1986 2009.04.17. 15:11:37
Bella végre Bella na meg a felejthetetlen zongora mi nélkül Ed nem Ed...:D:D!!Woooow imádom nagyon pusza Így tovább
k r i s z t a 2009.04.17. 18:28:22
Nessie 2009.04.19. 22:14:31
Audry 2009.04.19. 22:26:26
@Kittike1986: Hát igen, már időszerű volt, hogy rájöjjön, hogy tud zongorázni :PPPP
@cabian: Mindig jó érzés ilyen véleményt olvasni. Ami az egyiptomi vámpírokat illeti, annyit elárulok, hogy Ashanti karakteréhez még képet is társítok majd, így archoz is tudjátok majd kötni :)
@Tiagirl: A következő utáni fejezettől már lesz min agyalnotok a két vámpírral kapcsolatban :PP
@Drusilla1985: Ashantival kapcsolatban benne van a válasz a hozzászólásodban. De nem mondom meg melyik az :P Úgyis kiderül már a következő fejezetben, amiben szerepelni fog :P
@Veronic: Örülök, hogy végre kezditek kicsit reálisabban látni Satine karakterét. Én nem tartom őt rossznak. Csak harcol azért, aki számít neki.
Örülök, hogy egyre többen írtok. Tényleg sokat számít ám, hogy mik a meglátásaitok. Egyrészt látom, mennyire vagyok kiszámítható, másrészt ösztönöz, hogy újra és újra csavarjak egyet a történeten. :P