Nem vonultam vissza szobámba, helyette leültem Alice és Jasper közé, és én is hallgattam a verseket. Egy idő után Emmett felkelt, és kezembe nyomta Poe egyik kötetét, majd közölte, hogy én jövök.

 

   Bár először nem volt kedvem a dologhoz, a Holló című vers valahogy mégis meghozta a kedvemet. Hajnalig olvastam nekik, és mindenki szívesen hallgatta előadásomat. Úgy néztek ki, mint egy rakás kisgyermek az óvodában, amint körbeülik az óvónénit, aki mesét olvas nekik. Kíváncsi, izgatott tekintettel itták szavaimat, mint egy édes szirupot, és szinte ragyogott az arcuk.

 

   Azelőtt sokszor tartottunk ilyen felolvasó esteket, mert Carlisle ragaszkodott hozzá, hogy felkeltse a művészetek, és a költészet iránti érdeklődésünket. De régen nem volt már példa ilyen családias programra, és azt hiszem, hogy mindannyian igényeltük már.

 

   Carlisle kicsit később csatlakozott hozzánk, még kielemezte az adatokat, amiket a nap során gyújtottam egy hosszú jegyzetbe, a betegek neve szerint összerendezve.

 

   Miután Emmett és Rosalie búcsút vettek, és visszavonultak a szobájukba, Carlisle és Esme is nyugovóra tértek, még ha nem is aludni. Alice és Jasper velem maradt, mint ha beteg volnék, és nem lehetne magamra hagyni. Igaz is volt ez, legalábis valamennyire. Lelkibeteg voltam, még ha nem is volt könnyű bevallanom magamnak.

  

 

   Reggel Carlisle közölte velem, hogy péntekig nem kell suliba mennem, de hétfőn már nem maradhatok otthon. Örültem, hogy legalább egy hetet ad nekem arra, hogy összeszedjem magam, mielőtt újra át kell lépnem az iskola kapuját. Hogy ne unatkozzak, de mégse töltsem hasztalanul az időmet, adott egy könyvet, és rámparancsolt, hogy írjak neki belőle egy házidolgozatot, aminek minimum tíz oldalasnak kell lennie.

 

   Kedvetlenül álltam hozzá a dologhoz, de hamarosan már élveztem. Tudtam hogy Carlisle miért pont ezt a könyvet választotta. Dante „Isteni színjáték”-a volt, amit régóta nem vettem már a kezembe. Élvezettel merültem a Pokol legmélyebb bugyraiba, ezzel könnyítve forrongó lelkemen.

 

   A dolgozat harminc oldalas lett, de tudtam hogy nem bánja, hogy többet írtam a kértnél. Mikor végeztem, csatlakoztam Esméhez, aki egyedül tevékenykedett a konyhában. Takarított, másra úgysem használtuk. Most, hogy Carlisle dolgozott, örült a társaságomnak, és kifaggatott a könyvről írt fogalmazásomról. Csak azért csinálta, hogy hallja a hangomat, ami mindig jó érzéssel töltötte el.

 

   Viszonylag jó kedvem volt, amikor a többiek megérkeztek. Még arra is rászántam magam, hogy Alice-t megkérdezzem arról, hogy hogy van Bella. Elmondta, hogy este moziba mennek, és hogy Bela egyre jobban szenved a hiányomról. Nem haragudott rám, nem volt képes gyűlöletet érezni irántam, bármennyire aggasztotta is mindaz, ami történt. Alice megígérte neki ,hogy ráveszem engem, hogy legalább üzenjek valamit, magamról ,arról hogy érzem magam, hogyan vészelem át ezt a mindannyiunknak nehéz helyzetet.

 

   Éjszaka végül rászántam magamat egy levél megírásához, bár sosem voltam híve az ilyesminek. Csak egy oldalt akartam írni, de a szavak észrevétlenül ömlöttek belőlem, és mire észbe kaptam már közel tíz olvalt írtam tele gyöngy betűimmel.

 

   Reggel odaadtam a levelet Alice-nak, aki megígérte, hogy továbbítja a címzettnek. Valahogy megkönnyebbültem attól ,hogy kiírhattam magamból mindazt, ami nyomasztott.

 

   Csütörtök volt, és bár általában nem néztünk tévét, Esmével megtörtük a hagyományt, és végignéztünk egy Shakespeare adaptációt. Olyan filemt választottunk, aminek könnyed humora van, és a szerelmi szálak sem olyan szívfacsaróak. Miközben a „Sok hűhó semmiért”-tet néztük, kielemeztük a sznészek játékat, és magát a történetet is. Esme vidámabb volt, mint amilyennek az elmúlt egy év során bármikor láttam, pedig amúgy sem a szomorkodós típusba tartozott. Annyir nevetett, hogy egészen megfeledkeztem az önmarcangolásról. Belefeledkeztem édes kacajába, és vele nevettem, anélkül, hogy tudatában lettem volna. A film után elmentünk a városba, és vettünk néhány dolgot. Carlisle számára egy öltönyt választottunk, amit jobb híjján én próbáltam fel, miközben Esme győzködött, hogy nekem is vegyünk egyet, de nagy nehezen lebesézltem róla. Emmettnek egy új baseball kesztyűt néztnük ki, a régi már elég silány volt, bár egyikünk sem gondolt közben az utóbbi, tragikus meccsünkre. Rosalie-nak Esme vett néhány új ruhát, jól ismerte az ízlését, engem meg szórakoztatott, ahogy belebújva a ruhákba parodizálta Rosalie snob viselkedését. Jasper és Alice egy-egy új regényt kaptak. Mindketten szerettek olvasni. Én maradtam a végére, bár nem akartam semmit, mindenem megvolt, amit pénzért lehet venni. De Esme ragaszkodott hozzá, hogy márpedig nekem is jár ajándék, mint mindenki másnak, így végül vett nekem egy új órát, ami tulajdonképpen nagyon is tetszett. Amíg bement egy drogériába, addig titokban vásároltam neki egy ékszer szettett. Fülbevaló, nyaklánc, és karkötő tartozott hozzá, mindez fehéraranyból, mert mást nem nagyon viselt.

 

   Elrejtettem a kis dobozt a bőrdzsekim zsebébe, aztán visszamentem a drogériához, ahol még vagy húsz percig várakoztam, de bemenni nem volt kedvem. A szomszédos könyvesbolt kirakatát tanulmányoztam, valami új, érdekes köny után kutatva. Végül megláttam egy még ismeretlen vámpíros könyvet, és már a vicc kedvéért is bementem, és megvettem. Mindig jól szórakoztam ezeken a könyveken, és alig vártam ,hogy éjjel kivégezzem. Kilencszáz oldalas volt, egy általam ismeretlen író tollából. Reméltem, hogy néhány órát kitart majd, és azt is, hogy kellően leköti a figyelmemet.

 

   Mire hazaértünk, már mindenki otthon volt, még Carlisle is. Megvártam, míg Esme nagy büszkén szétosztja az ajéndékokat, aztán egy villámgyors mozdulattal elővarászoltam a zsebemből a kis díszdobozt, amit időközben a farmeromba rejtettem el. Esme döbbenten nézett rám, egészen meghatódott, már azelőtt, hogy kinyitotta volna. Amikor rájött, hogy mit rejt a doboz, szabály szerűen a nyakamba ugrott, és kamaszos lelkesedéssel ölelgetett. Carlisle mosolygva nézte, láttam a szemében a mélységes szeretet, ami most rajongással párorult.

 

   Mindenki elégedett volt az aznapi vásárlásunk eredményével, legfőképpen Rosalie, aki gyorsan tartott is egy kis divatbemutatót, amin nagyon jól szórakoztunk.

 

   Éjjel elővettem a könyvet, amit a boltban vásároltam, és a szobám helyett a nappaliban telepedtem le vele, az olvasó lámpa mellett. Néha lehallatszott Emmett és Rosali kacarászása, de nem zavart, inkább megnyugtatott a hangjuk. mindig ők voltak a leghangosabbak a családban.

 

   A könyv tökéletesen hozta mindazt, amit elvártam tőle. Szórakoztató volt, könnyed nyelvezető, szinte faltam az oldalakat, és egy percig sem untatott. Jókat nevetgéltem rajta, nem magamban, hangosan, nem érdekelt, ha valaki meghallja. Már a vége felé jártam, az utolsó oldalaknál, amikor Carlisle lejött, hogy megnézze minek örülök annyira. Először kicsit felháborodott, amikor meglátta a könyv címét, és rájött, hogy mivel szórakoztatom amgamat, de végül nevetni kezdett, leült mellém, és megvárta, amíg befejezem. Amíg olvastam, az arcom fürkészte, és tudtam, hogy örül, hogy jobb hangulatban talált.

 

   Miután az utolsó oldalt is kivégeztem letettem a könyvet, szembe helyezkedtem vele, és besézlgetni kezdtünk. Főleg a kórház dolgairól, de a téma mindig is érdekelt, szóval nem untam magamat.

 

   Pénteken elhatároztam, hogy beugrok Port Angelesbe. Kellemes idő volt, enyhén napos, kifejezetten meleg az elmúlt héthez képest. Csak egy fekete pulóvert viseltem, az is vékony volt, hozzá az elmaradhatatlan kék, kissé kopott farmert, és egy fekete edzőcipőt. Először egy könyves boltot kerestem fel, csak hogy gyorsabban múljon az idő, aztán egy régi klasszikussal a kezemben leültem egy padra, és olvasgatni kezdtem. nem is tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Az emberek úgy nyüzsögtek az utcán, mint megannyi szorgos hangya, kacarásztak, vitatkoztak, pletykálkodtak. Egy idő után rájöttem ,hogy jobban lekötnek gondolataik, mint a könyv, ezért csak úgy tettem, mintha olvasnék, néha lapozgatva, de közben őket hallgattam.

 

   A sok családi dráma azonban egy idő után megfeküdte a gyomromat, ezért felkeltem a padról, és sétálni kezdtem. Céltalanul bolyongtam az utcákon, főleg a mellékutcákat megcélozva, és élveztem a kellemes, lágy szellő simogatását. Semmihez sem volt kedvem, de nem mondanám, hogy untam magamat. Eleinte erőltettem az agyamat, hogy ne gondoljak Bellára, de aztán lassan hagytam, hogy az emlékek felülkerekedjenek rajtam. De nem volt olyan rossz, mint hittem. Inkább a kellemes perceket idéztem fel, nem a katasztrófákat.

 

  Valahányszor lementem fiatal „kormbeli”, vagy néhány évvel idősebb lányok mellett, mindig összesúgtak a hátam mögött. Amikor elmentem mellettük, utánam fordultak, tanulmányozták a fenekemet, és kacarászva súgdolóztak. Megszoktam már, hogy ilyen hatással vagyok a lányokra, nem különösebben zavartak, sőt igazából jót mulattam rajtuk. Néhány idősebb nő is megnézett magának, és inkább nem is részletezném, mi mindent gondoltak velem kacsolatban. Néha nem bírtam megállni kuncogás nélkül, reméltem nem néznek emiatt kommlett idiótának, bár az sem rázott volna meg túlságosan.

 

   Csak este felé mentem haza. Emmett és Rosalie nem voltak otthon, egy romantikus estét tervezgettek, mozival, egy könnyű sétával, és sok nyálas jelenettel fűszerezve. Alice és Jasper a nappaliban ücsörögtek, és olyasmiket csináltak, amiket inkább nem akartam látni, ezért felmentem Carlisle és Esme szobájába. Örültek nekem, kifaggattak arról, hogy milyen napom volt, aztán átbeszeltük előző napi fogalmazásomat, amit Carlisle addig olvasott el, amíg távol voltam. Kifejezetten tetszett neki az „alkotásom”, bár nem gondolta, hogy kissé szarkasztikus humorommal találja majd szembe magát.

 

   Hétvégén elmentünk vadászni. Közös program volt, amolyan családi „vakáció”. Csak vasárnap este értünk haza. Amikor befordultunk a ház elé, hirtelen megmerevedtem. Megláttam a piros furgont, és az oldalának támaszkodó, türelmetlen tekintetű Bellát, és a jókedvemnek egy másodperc alatt lőttek.  

 

   Carlisle leparkolt a furgon mellett, aztán rámemelte kíváncsi, aggódó tekintetét. Mellette ültem, Esme hátul, a többiek Rosalie kocsijával jöttek mögöttünk. Esme feszülten hajolt előre, kezét a vállamra téve a fülembe súgott.

 

- Itt az ideje, hogy szembenézz ezzel, Edward.

 

   Carlisle azonban látta az arcomon, hogy nem állok készen erre a beszélgetésre. Egy pillanatig átgondolta a lehetőségeket. Felnéztem rá, amikor megláttam a gondolatait.

 

- Maradj itt – jegyezte meg azt, amit már hallottam képességem által.

 

   Alice éppen megölelte Bellát, amikor a szüleim kiszálltak a kocsiból. Bár nem kerültem Bella tekintetét, sokáig nem tudtam a szemébe nézni. Végül inkább a műszerfalra pillantottam, és úgy bámultam a kijelzőket, mint ha érdekes festmények lennének. Carlisle mosolyogva lépett Bellához. Koncentráltam a gondolataira, és Bella hangjára is, amit még a felhúzott ablak ellenére is tisztán hallottam.

 

   Bella és Carlisle először üdvözölték egymást. Bella rögtön rákérdezett, hogy miért nem szállok ki én is a kocsiból.

 

- Nézdd, Bella, – kezdte barátságos hangon Carlisle - megértem, hogy szeretnél beszélni vele, de hidd el, ez még túl korai. Nem kellett volna idejönnöd. Éppen kezdte összeszedni magát.

 

- Muszáj beszélnem vele – fogta könyörgőre Bella. Felnéztem, egyenesen a szemébe, és már éreztem is a torkomban felkúszó gombócot. El akartam fordulni, de képtelen voltam rá, pedig szinte égetett csalódott, vágyakozó tekintete.

 

- Ne most. Adj neki még egy kis időt. Végül is majdnem megölt téged, Bella – magyarázta türelmes hangon Carlisle.

 

- De én nem haragszom – vágta rá Bella kétségbeesve.

 

- De ő még nem rendezte el ezt magában. Értem én, hogy szeretnéd tisztázni mindezt, de őt is meg kell értened. Csoda, hogy nem rohant el azonnal a világ másik végére. Pedig így szokta megoldani az eféle helyzeteket. De itt maradt, és próbál szembenézni azzal, ami történt. Nem helyes, hogy sürgeted, még akkor sem, ha neki kell bocsánatot kérnie a történtekért.

 

- De nem, nem kell, az én hibám volt Carlisle, nem az övé. Én kezdtem, én mentem túl messzire, én voltam, aki átléptem a határt. Pedig tudtam, figyelmeztetett arra, hogy korai még – sírta el magát Bella.

 

   Könnyes arca látványa késként hatolt szívembe, kitépve belőle egy darabot, és elcsócsálgatva, mint egy ízletes steak-et. Remegni kezdtem, és hirtelen tanácstalanságom kétségekbe csapott át. Ki akartam szállni, hogy megöleljem, hogy térdenállva esedezzek a bocsánatáért, de ugyanakkor ott volt az a másik érzés, a hang a fejemben, ami azt hajtogatta, hogy „Fuss, Edward, Fuss, amíg még megteheted”.

 

   Bekapcsoltam a klímát, mert hirtelen kivert a víz. Melegem lett. A homlokomon izzadtságcseppek tanyáztak, miközben zihálva ébredtem rá légszomjamra. Pedig nem is volt szükségem oxigénre, és mégis, mintha fulldokolnék.

 

- Menj el – suttogtam keserűen.

 

- Csak egyetlen perc, ennyit kérek – pillantott könyörgően Carlisle-ra Bella, aztán felém fordult, egyenesen rám emelte rémült, zavart tekintetét, amitől megfagyott bennem a vér.

 

– Csak egyetlen perc Edward, hallod? És aztán elmegyek – ígérte sírós hangon.

 

   Nem voltam képes rá, akartam, iszonyúan vágytam arra, hogy teljesítsem a kérését, de képtelen voltam rávenni magam, hogy kiszálljak a kocsiból. A kezem lassan elindult a slusszkulcs felé. Bella észrevette, és rohanni kezdett felém kislányos aggodalommal az arcán.

 

- Ne, Edward, ne csináld, könyörgöm legalább hallgass meg!

 

- Átcsúsztam a volán mögé, egyetlen gyors pillanat alatt, és elfordítottam a kulcsot. Carlisle csóválni kezdte a fejét, de meg sem próbált meggyőzni, tudta, hogy helyettem nem hozhat most döntéseket.

 

   Bella elérte a kocsit, ököllel kezdte verni az ablakot. Remegő kezem még mindig görcsösen markolta a kulcsot, miközben Bella könnyes arcát néztem, és megnyomtam az ajtózárat. Bella csak ezután próbálta feltépni az ajtót, de hiába, már zárva volt. Fél testtel felé fordultam, kissé dühös arccal, aztán megszólaltam.

 

- Mit akarsz tőlem?

 

   A hangom hűvösen csengett, és ez Bella figyelmét sem kerülte el.

 

- Nem beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte kiabálva, mintha a suttogását nem hallottam volna meg.

 

- Kizárt! – mordultam rá, miközben kezdtem bepánikolni. A kétségbeesés haraggá változott bennem, miközben tekintetem egyre gyűlölködőbb lett.

 

   Nem akartam haragudni rá, hiszen éppen neki lett volna joga így érezni irántam. És mégis, egyre jobban magával ragadott az indulat. Képtelen voltam nyugalmat erőltetni a hangomra.

 

- Edward, én ezt nem bírom tovább! Annyira sajnálom, olyan nagyon ostoba voltam. Nem a te hibád, ami történt. Szükségem van rád, hát tényleg nem érted?

 

- Menj el Bella, és többé ne gyere ide. Nem akarok beszélni veled, se itt, se a suliban, se máshol. Ez nem működhet, hát mikor fogod fel végre? – vicsorogtam feldúltan.

 

   Carlisle megállt Bella mögött, átfonta karjaival, és a fülébe suttogott.                  

 

- Jobb volna, ha most elmennél.

 

- Nem! – kiáltotta most már ő is dühösen. Lefejtette magáról Carlisle karjait, és újra püfölni kezdte az ablakot. – Azonnal nyisd ki az ajtót, Edward Cullen! – követelte hisztérikusan.

 

- Isten veled Bella! – vetettem oda ridegen, aztán beindítottam a motort.

 

   Carlisle elrántotta Bellát a kocsitól, miközben én a gázra tapostam. Még láttam szerelmem összerogyó alakját, aztán már csak a sötétség jutott el a tudatomig.