Ortis a magasba lendítette a botot. Kétségbeesetten téptem ki a kezem Dante vasmarkából, és egy pillanattal később már a ring hálójánál álltam.

 

- Vigyázz! – kiáltottam sikolyba fúló hangon, de túl késő volt.  

 

   Az ütés a tarkóján találta el. A kölyök leengedte remegő karját, és felmordult.

 

- Kelj fel, vagy meghalsz! – kiabáltam magamból kikelve, miközben Ortis elhátrált. Tudtam mire készül. Felugrott, és megkapaszkodott a háló tetejében. Néhányszor oda vissza lökte magát, hogy elég lendületet vegyen. Bár először láttam életemben, és csak a ketrece alatti névtábláról tudtam a nevét, mégis tisztában voltam azzal, hogy mire készül. Bizonyára nem volt kezdő, mert nem ő volt az első, akitől ezt láttam.

 

   Edward még a földön vergődött. Nyilván iszonyatosan fájt már mindene. Bal válla természetellenesen ki volt fordulva.

 

- Két perc kölyök. Csak két perc. Könyörgöm kelj fel! – nyúltam be a rácson, hogy megérintsem Edward kinyújtott, bár földön pihenő karját. Dante mellém lépett.

 

- Gyáva szar vagy taknyos! Ennél többet vártam tőled! – morogta gyűlölködve.

 

   Edward felnézett, és amint meglátta Dante tekintetében a megvetést, mintha megértette volna, hogy csalódást okozott.

 

   Ortis elengedte a felső rácsot, és hatalmas lendületten repült a fiú felé. Lehunytam a szemem. Nem akartam látni, ahogy térde darabokra töri Edward Cullen gerincét. Aztán hallottam a becsapódást. Akkora erővel érkezett, hogy beleremegett a rács. A tömeg felhördült, de Edward halálsikolyát nem halottam.

 

   Döbbenten nyitottam ki a szememet. Alig akartam elhinni, amit láttam. A kölyök egy szempillantás alatt oldalra gördült, elkerülve a végzetét.

 

- Állj már fel te nyomorult taknyos! – vicsorogta Dante.

 

   Ha már nem voltam hajlandó vele tartani, újra a harcra összpontosította figyelmét.

 

   Edward felkelt a földről, bár alig állt a lábán. Ortis felé csapott, de elhajolt az ütés elől. Elveszítette az egyensúlyát, és a rácsnak esett, de talpon maradt. Vörös szemeiben újjáéledt a haragos tűz. Olyan hangosan morgott fel, hogy a tömeg is elhallgatott. Ortis is vicsorgott. A vadóc ellökte magát a rácstól, és minden erejét összeszedve nekiugrott támadójának. A földre sodorta ellenfelét, és eszét veszte mélyesztette az arcába vérétől maszatos fogait. Ortis fájdalomüvöltése visszhangzott a hatalmas arénában, a közönség izgatottan hullámzott.

 

- Másfél perc! – kiabáltam, bár tudtam, hogy úgysem érti, amit mondok neki, bár valószínűleg az adrenalin lökettől, ami szétáradt a testében, nem is hallotta a hangomat.

 

   Egy tizedmásodperc alatt urgott fel a háló tetejére. Mire Ortis felnézett, a megvadult Cullen cipőtalpával találta magát szembe. Ortis vére befröcskölte az első sorban ülők arcát és ruháját. Edward megfordult, elrohant a ring végéig, aztán ismét felkapaszkodott a háló tetejére, és a futási lendületét felhasználva előre lendült, majd elengedte a rácsot, és egyenesen Ortis arcába csapódott. A hatalmas vámpír döbbenten hördült fel.

 

   Minden olyan gyorsan történt, hogy alig fogtam fel az eseményeket. Ortis szédelegve tápászkodott fel, miközben védencem újra a háló tetején lógott, és lábaival elkapta a behemót nyakát. Combjai satuként fogták közre az óriást, aki belemarkolt Edward lábába, de láthatóan inkább csak kínjában.

 

- Mire vársz még taknyos? – üvöltötte Dante felhevülten.

 

   Edward felénk pillantott. Végre ott volt tekintete mögött a ragadozó. Se félelmet, se aggodalmat, mégcsak zavart sem láttam az izzó szemekben. Az egyetlen, amit felfedeztem, a kegyetlen, állatias brutalitás volt. A kölyök nagy levegőt vett, aztán hirtelen oldalra rántotta vékony testét, anélkül, hogy lábai eleresztették volna támadója nyakát. Tökéletesen tisztán hallottam a reccsenést, még az ünneplő közönség hangos üdvrivalgása ellenére is.

 

   Ortis szeme fennakadt. Lábaiból elszállt az erő. Ahogy a fiú elengedte, holtan terült el a ring vértől szennyezett padlóján.

 

- Igen! – kiáltotta diadalittasan Dante.

 

   Edward elengedte a rácsot, és a hatalmas vámpír oldalán landolt. Egyetlen pillanatig volt képes állva maradni, aztán kimerülten esett össze ellenfele teste mellett.

 

- Nyissák ki! – rángattam a hálót.

 

   A segédek megnyomták a gombot, és ahogy elmozdult az ajtó, bepréseltem magamat a kelettkezett résen. Egy másodperc múlva már védencem mellett térdeltem. Alig volt magánál. Fejét az ölembe vettem, és megkönnyebbülten borultam rá. Ekkor hallottam meg a gongszót. Ez volt az egyetlen hang, ami eljutott a tudatomig. Bár homályosan láttam a tomboló nézőket, de mintha csak egy álomban lettem volna. Arctalan folyammá duzzant a nézőtér.

 

- Köszönöm – túrtam Edward izzadtságtól nedves hajába.

 

   Amikor felnézett, már nem láttam szemében a szenvedélyt, sem a mégheteten gyűlöletet. Rémülten zihált, miközben erőtlenül nyelte orrából szakadatlanul ömlő vérét.

 

   A zsebembe nyúltam, és előkotortam egy zsebkendőt. Az orrához nyomtam, hogy elállítsam a vérzést. Felnyögött, de meg sem próbált elhúzódni.

 

   A segédek megragadták a kölyök vékony karjait, és tiltakozásom ellenére levonszolták a ringből. Visszavitték a ketrecbe, majd lefektették a padlóra. Mire újra mellé térdeltem, már hallottam is a gongot, ami a következő küzdelmet vezette fel. Nyilván kihírdették Edward győzelmét, de nem hallottam, ahogy mást sem. Izgatottan húztam magamhoz remegő testét, és hálát adtam az égek, hogy életben van. Ez is több volt, mint amit remélhettem.

 

   Dante kivülről lépett a ketrec mellé, és abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem, hirtelen újra felzendült fejemben az aréna moraja. Mintha felhangosítottak volna egy eddig lenémított hangszórót. A boltíves épület akkusztikája tökéletes lett volna akár egy koncerthez is, mert egyáltalán nem vízhangzott, viszont felerősítte a zajt.  

 

- Tévedtem Satine, igazságtalan voltam. A taknyos belevaló srác, megéri a fáradtságot – jegyezte meg Dante őszinte bűnbánattal a hangjában.

 

- Soha többé ne merd felkészületlenül harcba küldeni! – vicsorogtam reszketve.

 

- Már bizonyított. Érdemes rá engergiát és időt áldozni – sóhajtotta Dante kissé szégyenkezve. Tudtam, hogy még mindig nehezen hiszi el, hogy a kölyök képes volt nem csak túlélni, de meg is nyerni a küzdelmet.

 

 

   A hazafelé úton hátul utaztam. Egy pokrócba csavartam a reszkető Cullen testét, és folyamatosan magamhoz szorítottam. Megsebeztem a karomat, hogy érezze vérem illatát, ami éppúgy megnyugtatta, mint korábban a ketrecében. Már nem adott hangot, nem nyöszörgött, nem nyüszített, és nem is mocorgott. Fejét az oldalamba fúrta, és megbabonázottan bármulta vérző karomat.

 

   Elővettem a rubikkockát, és letettem elé. Vágyakozó pillantást intézett a játék felé, mintha az volna minden vágya, hogy kezébe vehesse. De nem volt ereje megmozdulni.

 

   Keserűen néztem feldagadt, véraláfutásos arcát, felrepedt ajkát, és elvörösödött nyakát. Nem is akartam tudni, hogy a ruha alatt hogyan festhet zuzódásoktól érzékeny teste.

 

   Amikor megérkeztük, felvettem a rubikkockát.

 

- Várj itt, egy perc és jövök – mosolyogtam szomorúan a reszkető fiúra, majd egy pillanat alatt az alaksorban termettem. A ketrecben rendbe tettem a pokrócokat, és kényelmes fészket készítettem belőle.

 

   Éppen indulni akartam érte, amikor Dante lépett be, karján a félholt Edwarddal. Elhozta a ketrecig, és befektette az újonnan készített halomba, majd betakargatta.

 

- Hozok neki kaját – mondta meglepő gyengédséggel a hangjában, és már el is tűnt.

 

   Letelepedtem a fiú mellé, még a ketrecajtót sem húztam be, kicsi volt az esélye annak, hogy a kölyök szökni próbálna, hiszen alig élt. Megsimogattam csatakos haját, ami most egészen a fejéhez tapadt. Mindene vörös volt önnön vérétől, de örültem, mert nem halt meg. Ez is olyan ajándék volt, amiért hálát kellett adnom. Meglepett, mennyire aggódok érte, hiszen számtalan vámpír halálát néztem már végig, és sosem rázott meg a dolog. De ő más volt, mint a többiek. Nem tudtam úgy nézni rá, mint egy pótolható eszközre. Belőle csak egy volt.

 

   Dúdolni kezdtem neki, miközben finoman cirógattam felduzzadt arcát, vigyázva, nehogy még több fájdalmat okozzak neki.

 

- Aludj kölyök – motyogtam szomorúan, miközben a homlokához nyomtam a kezemet.

 

   Azonnal lehunyta szemeit és mély, fájdalommentes álomba zuhant. Többé nem vett levegőt. Kőkemény teste nem remegett többé. Két kezemmel kitámasztottam kiugrott vállát, aztán egy erős mozdulattal a helyére rántottam. Csak ennyit tehettem érte, nem valami sok, de legalább kevésbé fáj majd neki, ha magához tér.

 

 

   Reggelig nem keltettem fel. Hagytam, hogy kipihenje a harc fáradalmait. Legszívesebben napokig hagytam volna a kómára emlékeztető állapotban, de a gyors gyógyulás miatt vérre volt szüksége. Amíg aludt, Dante előkészítette a szőke, karcsú lányt, aki nem volt túl szép, de végül is nem hozzáadni akartuk a fiúhoz, hanem megetetni vele. A barna bőrű kamasz eszméletlenül várta sorsát. Dante behozta a ketrecbe, és lefektette mellém. Tudtam, hogy már ő is sajnálja, hogy nem bízott a fiú képességeiben. Többet érdemelt annál, minthogy így odavesse a végzet lábai elé. De örültem, hogy végre ő is ráébret arra, hogy Edward Cullen nem csak egy a sok közül. Láttam az arcán, hogy már nem azzal a rideg, könyörtelen tekintettel néz rá, mint a küzdelem előtt. Aggódás csillogott sötét szemeiben.

 

   Amikor a fiút felkeltettem, azonnal felnyögött. Fáradtan nyíltak szét megdagadt szemhéjjai, és esetlenül pillantott fel. Közelebb húztam a lány testét, aztán lehajoltam, és belemélyesztettem karjába a fogaimat, hogy előcsalogassam ízletes vérét. Nehezemre esett Edward elé tolni a kezét, annyira megszomjaztam magam is, pedig alig néhány órája csillapítottam szomjamat.

 

   A vadóc egy pillanatig értetlenül nézett rám, még kótyagos volt a feje, tekintetén is látszott, hogy még nem tért magához teljesen, de amint megérezte a vér szagát, azonnal felhördült. A szájához nyomtam a lány karját, ő pedig mohón mart belé. Telhetetlenül morgolódott, miközben szemeivel engem figyelt. Élet költözött eddig homályos tekintetébe.

 

   Egy vámpír számára az egyetlen gyógyírt a vér jelenti. Nincs olyan seb, olyan súlyos sérülés, amin ne segítene. Hallgattam a lány szívének egyre halkuló dobolását, aztán hirtelen csend lett. Kihúztam a kölyök szájából a karját. Edward sértődötten mordult fel, amit jó jelnek tartottam, azt jelentette, hogy életösztöne nem hagyta el. Többet akart, de egyelőre nem lett volna képes egyedül ölni.

 

- Nyugalom. Később kapsz még. Most pihenj – sóhajtottam szánakozva. Kezemet a homlokához nyomtam, hogy újra mély álomba száműzzem.

 

   Két nap múlva Dante nógatására hagytam felébredni Edwardot. Amikor meggyőződtem róla, hogy már észhez tért valamelyest, fel akartam állni, hogy szóljak Danténak, hogy szerezzen tiszta takarókat, hiszen a mostaniak mind véresek lettek, de védencem azonnal nyöszörögve próbált felkelni, amikor rájött, hogy távozni készülök. Megragadtam csontos vállát, és finoman visszanyomtam a pokróchalomra.

 

- Ne mozogj. Tudom, hogy nehezedre esik, de most ne nyüzsögj egy pár napig.  

 

   Izgatottan meredt rám, és be kellett látnom, hogy nem hagyhatom magára a ketrecben, mert olyan volt, mint a sajtkukac. Látszott, hogy egyre több ereje van, mert néhány perc múlva már megállás nélkül fészkelődött.

 

- Na nem nyugszol meg, újra elaltatlak – közöltem szigorúan. Megmerevedett tökéletes teste, és rámsandított sötét szempillái alól. – Te értetted amit mondtam? – csodálkoztam. Szakadatlanul figyelt, de mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Még a mellkasa sem emelkedett. – Levegőt azért vehetsz – mosolyogtam rá, mire felsóhajtott. Határozottan úgy tűnt, hogy felfogta szavaim értelmét.

 

   Annyira szerettem volna újra kalandozni egyet emlékei között, de ebben az állapotban nem viselte volna el. Türelmetlenül morzsolgattam ragacsos haját, miközben másik kezemmel közelebb húztam magamhoz.

 

- Tegnap a frászt hoztad rám – mondtam csendesen. Nem reagált, bár fejét újra az oldalamba fúrta.

 

   Estére határozottan jobban lett. Képtelen volt egy helyben maradni. Segítettem neki felülni. Látszott, hogy rosszul tűri a tehetetlenséget, ezért a kezébe nyomtam a rubikkockát. Azonnal felélénkült. Kezei remegtek, ahogy rásimultak az apró játékra, és ügyetlenül, hosszú küzdelem árán tudta csak elfordítani a sorokat, annak ellenére, hogy egy gyerek számára sem jelentett volna ez a mozdulatsor kihívást. Akárcsak az arca, úgy kézfeje is lila színben „pompázott”. Még nézni is fájdalmas volt. De még ha zavarta is a fájdalom, a kocka segített neki másra terelni a figyelmét.

 

   Dante éjfélkor kelt fel a számítógép elől, és odajött hozzánk.

 

- Hogy van? – kérdezte kíváncsian.

 

- Már jobban – mosolyogtam elégedetten, miközben megérintettem védencem kiálló arccsontját. Rám nézett, de csak egy pillanatig. Egyáltalán nem zavarta meg érintésem. Nem haragudott azért, hogy majdnem hagytuk meghalni. Talán már nem is emlékezett rá, hogy miattunk kellett az életéért harcba szállnia.

 

   Végre ugyanaz a fiú volt, aki az aréna előtt, azzal a különbséggel, hogy annyira duzzadt volt az arca, hogy felismerni sem lehetett.

 

- Meg kéne fürdetni – jegyezte meg Dante tőle szokatlanul lágy hangon.

 

   Azonnal felvillanyozott az ötlet, bár attól tartottam, milyen lesz látni összevert testét. Úgy dönöttem, hogy ideje megpróbálnunk a fürdetést anélkül, hogy elkábítanám. Amilyen mohón evett, úgy tűnt muszáj lesz úgyis minden evés után lecsutakolnom. Nem mintha bántam volna, ellenkezőleg…

 

   Megfogtam a kezében a kockát, hogy magamra vonjam figyelmét, mire idegesen pillantott fel.

 

- Figyelj ide, nagyfiú! – kezdtem türelmes hangon. – Mit szólnál hozzá, ha lemosnánk rólad ezt a sok vért? Szeretnél szép tiszta lenni?

 

   Bátortalanul pillantott Dantéra. Láttam a szemén, hogy tanácstalan. Nem igazán értette, hogy mit karattyolok, de kicsit ijedtnek tűnt.

 

- Nem fog fájni – ígértem szánakozva.

 

   Dante tett felé egy lépést, mire rémülten felmordult.

 

- Inkább majd én – pillantottam kedvesemre, aki az égre emelte tekintetét.

 

- Mint egy hisztis tyúk – fordult el Dante, de láttam a szája szegletében tanyázó mosolyt. Elöntött a forróság. Ezúttal bármennyire is igyekezett úgy tenni, mintha idegesítené a kölyök, biztosra vettem, hogy inkább szórakoztatja a helyzet, sem mint ingerli.

 

- Na gyere te hős, faragjunk belőled kultúrált vámpírt – nyújtottam a kezemet Edward felé. Zavarodottan méregetett, de végül letette a kockát, és kíváncsian tenyerembe csúsztatta vékony ujjait.

 

   Felhúztam a földről. Azonnal elveszítette egyensúlyát, és felém dőlt, de időben elkaptam, így nem esett össze. Átkaroltam acélos testét, és rámosolyogtam. Felnyögött, nyilván érzékeny helyen fogtam meg zuhanó testét.

 

- Ide figyelj, te nagyra nőtt csecsemő! A fiúk nem nyöszörögnek megállás nélkül. Ez olyan lányos dolog, érted? Te viszont fiú vagy, nézd csak meg, ha nem hiszel nekem – mutattam a lába közé. Bár szavaimat nem valószínű, hogy értette, tekintete az ágyékára tévedt, majd feszengve nézett rám. Akaratlanul is felnevettem. – Bizony édes, nekem nem az van ott, ami neked – kuncogtam. Koncentráltan figyelt, amitől muris kifejezést vett fel véraláfutásos arca. Próbált rájönni, hogy miről dumálok. – Nekem szabad nyöszörögni, neked nem – mosolyogtam rá.

 

   Tettünk néhány lépést, mire újra felnyögött.

 

- Rossz fiú! – szűkült össze tekintetem, és incselkedve a fenekére ütöttem. Meglepetten nézett rám. – Nem szabad – mondtam tettetett szigorral a hangomban. Felhúzta vastag, sötét szemöldökét, aztán összeráncolta homlokát. Iszonyatosan édes volt, ahogy próbálta megérteni mi rosszat csinált.

 

   Fél útig értünk el a fürdőszoba felé, miközben erősen kapaszkodott belém. Amikor rájött, hogy Dante irányába tartunk megtorpant. Nem számítottam rá, hogy megáll, ezért tovább léptem, és magammal húztam izmos testét is, amitől újra előre billent. Ismét megfékeztem az esést, de hangosan felnyüszített.

 

- Kis nyafogós – kacarásztam halkan, bár nem azért, mert nem sajnáltam, hanem azért, hogy érezze, hogy jó kedvem van. Reméltem, hogy átragad rá valamennyi tettetett vidámságomból.

 

   Egyenesen kétségbeeseve nézett rám. Szinte hallottam, ahogy kattognak fejében az apró kerekek. Tétovázott, ezért nem indultam el újra. Váratlanul nyögött egyet, anélkül, hogy bármit csináltam volna, aztán kíváncsian fürkészte az arcomat. Először nem értettem, hogy mi baja van, aztán egy pillanat alatt leesett.  

 

- Rossz vagy! – komolyodtam el, bár minden erőmre szükség volt hozzá. Gondolkozott egy darabig, majd újra nyögött egyet.

 

- Ennek meg mi baja? – fordult felénk Dante értetlenül.

 

- Ejnye te kis hisztis. Itthagylak, ha még egyszer felnyögsz – villantottam Edward felé morcos tekintetemet. Szűkölve harapta be alsó ajkát. – A határait próbálgatja – vetettem oda Danténak.

 

- Hogy mit csinál? – húzta fel szemöldökét kedvesem.

 

- Kipróbálta, hogy miért haragszom rá – magyaráztam. – Azért nyögött fel újra, hogy meggyőződjön róla, hogy emiatt lett megszidva – mosolyogtam.

 

- Úgy érted, hogy gondolkozik? – kérdezte hitetlenkedve Dante.

 

- Meglepő, mennyi mindent megért. De végül is bármilyen szocializálatlan is, egyszer olyan volt, mint mi. Talán a folyamatos kontaktus kezdi visszahozni az emlékeit.

 

   Dante arca elkomorodott.

 

- Még csak az hiányzik, hogy emlékezzen.

 

- Nyugalom, majd én rendet teszek a kobakjában – kacsintottam Edwardra, aki még mindig szégyenlősen meredt rám utolsó szidásom miatt. Pedig nem voltam vele igazán kemény, ellenkezőleg. Inkább játékos maradt a hangom. De megértette a célzást, bármilyen hihetetlennek tűnt is.

 

   Dante egy pillanatig még méregette a fiút, aztán tovább indultam vele a fürdőszoba felé.