Hát ez a nap is eljött. Végre egy újabb történettel lettünk gazdagabbak. Mégpedig nem is akármilyennel. LauraL gyönyörűen ír, majd meglátjátok. És nekem első perctől eltalálta az ízlésemet. Remélem nektek is ez lesz a véleményetek. Örülök, hogy sikerült rábeszélni (együttes erővel :P), hogy ossza meg veletek, mert kár lett volna magának tartogatnia :). Kellemes szórakozást mindenkinek, a szerző nevében is!

 
Twilight utánérzés

Egy mindennapos reggel

Edward

 
   Egy újabb reggel. Ólmos, szürke esőfelhők függtek az égen. Eltakarták a napot és nyugtalan, kedélytelen hangulatot árasztottak magukból.
   Az emberek legalábbis így érezhették.
   Számunkra azonban azt jelentette, hogy nyugodtan kimozdulhatunk, hogy nappalra nem kell az otthon falai között bujkálnunk.
   Az Olimpic félszigeten fekvő Forks városa ideális hely volt a családunknak. Gyakran esett az eső és szinte állandóan felhős volt az ég. Bár álcánk ilyen körülmények között tökéletes volt, a napsütés egycsapásra felfedné különbözőségünket az emberek előtt.
   A kocsik mellett vártam a testvéreimet. Mindig én készültem el leghamarabb, bár korántsem azért, mintha úgy vártam volna a nap folytatását. Csak nekem egyszerűbb volt. És magányosabb...
   A testvéreim felé fordultam elmémmel, gondolataikra fókuszáltam. Ha most valaki rám nézett volna, csak annyit lát, hogy szemem kissé összeszűkül.
    Nem a koncentrációtól — már régen nem kellett erőlködnöm, hogy kontrolláljam képességemet — hanem az érzéstől, ami elöntött, ahogy elértek Jasper gondolatai. Persze pontosabb kifejezés lehetne inkább az, hogy ahogy befurakodtam a gondolatai közé.
   Nem okozott örömöt vagy megelégedettséget, hogy nem tudják elrejteni előlem a gondolataikat. Sokszor éreztem úgy gondolataik láttán, hogy nem vagyok jobb, mint a mindenki által megvetett kukkolók, akik házak derengő fénytől megvilágított ablakai előtt lapulnak, hogy a bent élők életének szentségét megsértve, belekóstoljanak érzéseikbe, intim pillanataikba, és kifürkésszék titkaikat.
   Nem okozott örömöt, de szükséges volt, mert Jasper csak nemrég csatlakozott hozzánk, és nehezére esett a vérszomját legyőznie, kordában tartania.
   Tudnom kellett, egy-egy iskolai nap előtt, hogy szellemi erejét mire fordítja.
   Ahogy megmerültem gondolatai között, megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Jasper gondolatai Alice körül forogtak. A szobájukban voltak még. Nézte, ahogy húgom ott áll a tükör előtt. Nézte, és magába itta a látványt, ahogy megigazítja a haját és könnyű sminket tesz föl, amellyel kicsit enyhítette bőrünk „természetes” sápadtságát.
   Alice volt számára a minden. És ezért a mindenért, nem tartotta nagy árnak az önmegtartóztatást.
    Alice, a tükörből pillantott felé. Szeméből Jasperre áradt a szerelem, szinte felmelegítve a levegőt. Nyugodt volt ő is. Látomásai azt mutatták, hogy a mai nap békésnek ígérkezik. Nem volt semmi sejtelmes figyelmeztető örvénylés családunk tagjai körül. Táncolni támadt kedve, ha arra gondolt, hogy nő Jasper önuralma napról, napra. Boldoggá tette az apró előrehaladás.
   Azon gondolkodott, hogy suli után elmennek Jasperrel egy kicsit kirándulni, hogy a kedvébe járhasson valami finom vaddal, ezzel is jutalmazva, segítve őt az alaptermészetünk elleni harcban.
    Rosalie, Emmett mellett sétált le a lépcsőn. Gondolatai a sok-sok évvel ezelőtti napon jártak, amikor megtalálta őt az erdőben, és amikor megölte a medvét, ami majdnem (vagy ami ténylegesen) kioltotta Emmett életét.
   Rosalieban nagyon erős volt, a család iránti elkötelezettség és aggódás. Az önzése erős fűszerként járta át ezt a védelmező érzést.
   Sokszor úgy látta az ember, hogy Rosalie önző.
   Valóban önző volt. Sok és nagy veszteségeket élt meg, és nem volt a világon semmi, aminek hagyta volna, hogy veszélyeztesse azt, ami számára új értelmet adott ennek a létezésnek.
   A létezését átitató mozgató erő nem más volt, mint elsősorban Emmett és másodsorban a családunk!
    Emmett ellazulva lépegetett lefelé. Az esti vadászat járt a fejében. Az, ahogy a medve megadta magát neki. Jóllakott volt és elégedett. Rosalie ragyogó szépsége és szerelme kemény sziklaalapot adott az életének, és nehezen adódhatott olyan dolog, ami megrendíthette világát. Emmett bízott hatalmas erejében, bízott Rosalieban és bízott a családunkban! Jó kedve volt.  

   Unatkozva pillantottam a felhők felé. Nem dobtak fel az új nap lehetőségei.
   Lehetőségek? Mindig ugyanaz az unalmas körforgás, minden nap.
   Az iskola, ahol semmi de semmi újdonság nem várt ránk. Új ismereteket nem tudott adni, hisz hosszú életünk alatt — számomra ez 107 évet jelentett — szívtuk magunkba az ismereteket.
   Új ismerősöket, barátokat sem hozhatott az új nap, hiszen természetes prédáink között mozogva, óvatosnak kellett lennünk, hogy le ne leplezzük igazi valónkat.
   Váratlan új élményeket sem tartogatott, hiszen oly sok mindent éltünk meg eddig is. Hittem, hogy nem találkozhatok semmi eddigitől eltérővel.

   Végre mindenki ott volt. Beültünk az autókba. Amint a motort beindítottam, a kocsi belsejét megtöltötte a lejátszóból áradó zene. Rosalie és Emmett ma a piros BMW-vel mentek a suliba, mert Rose ruhájához jobban ment, mint Emmett terepjárója.
   Hallgatagon ültünk, amíg egyre gyorsuló tempóban az iskola felé vettem az irányt. A kilométerek elvesztek mögöttünk, és az erdei útra komor felhők vetettek árnyékot. A visszapillantóból néztem testvéreim enyémmel egyforma szemét. A szemünk egyforma volt, de személyiségünk és gondolataink fonala nem is lehetett volna különbözőbb.
   A Forks-i iskola parkolójában beálltam a szokott helyre, ott ahol a fák szinte állandó árnyékkal sötétre színeztek maguk körül mindent. Praktikus hely volt, mert az erdő itt csak pár lépésnyire volt, mintha kinyújtott karjával magához akarná ölelni az épületcsoportot.
   Kiszálltam az autóból. Már zsongtak is körülöttem az emberi gondolatok, mint szemtelen légyraj. Inkább a parkolót szemléltem, hátha a látvány elnyomja fejemben azt a másik, kellemetlen ingert. „Becsuktam” a fülem a kéretlen gondolatok előtt.
   Egymást követve gurultak be az autók. Elhasznált, öreg, szinte roncsnak számító családi darabok, és jobban karbantartott 8-10 éves „első” autók soroltak egymás után. Semmi különös. Behajoltam a kocsiba a cuccaimért, a többieknek már a kezében volt minden. Lezártam a Volvót. Akkor akadt meg a pillantásom a látványon, amikor felegyenesedtem.
   Egy fekete Porsche lassított, majd állt meg az iskola parkolójába bekanyarodó út előtt. Sötétített üvegein át, nem lehetett látni semmit. A legújabb modell, s feldobott, a merőben szokatlan látvány. Ebben az álmos kisvárosban szinte mindenki tudott mindent a másikról, és senkinek nem volt a családunkénál jobb autója.

   Sokak figyelmét felkeltette a Porsche. A vezető melletti ajtó kinyílt, majd feltűnt egy barna hajú alak, amint kikászálódott az ülésről. Nem sugárzott róla a lelkesedés.
   Becsapta az ajtót és a kocsi tovább gördült. A lány utána intett, majd elindult az iskola felé.

   Töprengve néztem. Szokatlan volt, ami kilendített nyugodt közönyömből. Nem érzékeltem semmi új sustorgó „hangot” a fejemben. Jobban odafigyeltem, de még mindig semmi.
   A többiekre pillantottam. Nyugtalanul figyelték ráncolódó homlokomat. Mindig az én feladatom volt a felderítés. Minden pillanatomat meghatározta a feladat, hogy a környezet elméit kutatva, megfigyelve biztosítsam a visszavonuláshoz vagy új stratégia kidolgozásához kellő időt a család számára, ha egy ember netalán felismerni vélt minket. Alice szeme párásan tekintett előre, ahogy megpróbálta a jövőt előrevetítő látomásaiból kiszűrni aggodalmam okát.
   Rávettem magam, hogy ellazulva és mosolyogva intsek nekik:
- Még felesleges aggódni! — Nem tudtam meghatározni az eltérést, ami a jövevény elméjének hallgatagságát eredményezte. Majd ha rájövök a nyitjára, vagy fenyegetőnek érzem a viselkedését, elég lesz akkor beszélni a többiekkel. Rosaliet nem sikerült kellőképp megnyugtatni. Feszültsége szinte tapintható volt. Rámeredtem, és csak ennek hatására hagyott fel arckifejezésem fürkészésével. Elindultak a termek felé.
   Az emberi gondolatok izgatottan csapongtak körülöttem. Az évfolyamtársaim. Elfintorodtam.
   „Azt a... Micsoda autó! A legújabb típus lehet...” — Tyler gondolatai csak az autó körül forogtak.
   „Vajon ki hozta a suliba?” — Jessica az örök kíváncsi a maga tolakodó valójában.
   „Az új lány! Hát nem tűnik valami különösnek! És egyébként is... — Charlotte rosszindulatú gondolatai mindig keserű szájízt hagytak maguk után. Nem szerettem még a közelében sem tartózkodni. Ragacsos bűzt árasztottak, mint az emberek pöcegödrei. Úgy éreztem beleivódik ez a szag a bőrömbe. Undorodva megrázkódtam...
   Az újonnan érkező felé fordultam, hogy lássam, mit szól az érkezését fogadó izgatottsághoz, ami tükrözte a gondolatok nyugtalan kavargását.
   Nem adtam igazat Charlotte-nak. A felénk közeledő lányban számomra, összességében minden különös volt.
   Még Alice-nál is apróbb termetű volt, de nem olyan vékony. Mozgása harmonikus, visszafogott, dinamikus. Nem magakellető, mint a legtöbb 17 éves lányé. Ovális arcát egyértelműen uralta barna szeme. Más még csak meg sem tudta volna mondani milyen színű, mikor én már elmerültem szemeinek vizsgálatában.
   Mintha valami csokoládé különlegességet kínálgató reklámfilmet láttam volna. Amikor a tévét eluralták az ételeket és desszerteket hirdető kisfilmek, kezdetben Alice-szal sokszor szórakoztunk azon, hogy átírtuk őket a mi szánk íze szerinti ínyencségekre. Az általunk kreált filmek pumát, grizzlyt, antilopot ajánlottak a nézőik figyelmébe, gazdag szókinccsel ecsetelve vérüknek egyedi zamatát. De megmaradt bennem egy film. Egy film, ami folyékony csokimassza tóból kiemelkedő desszertet reklámozott... A lány szemét a sötét tejcsokoládé színe uralta, amit átszőtt valami vöröses barna cirmosság. Mintha a mogyoró belső héja keveredett volna bele. Íriszét és szivárványhártyáját fekete étcsokoládé karima keretezte. Furcsa, nyugtalanító érzés kerített hatalmába, ahogy belenéztem a szemébe.
   Orra kissé pisze, szája vonala mint a sirály sziluettje repülés közben.
   Apró alakját szinte elrejtette a zöld esőkabát. Bő volt rá, mintha nem az övé lett volna. Farmernadrág és fűzős csizma tette teljessé a képet.
   Fejét leszegve menetelt a tanulmányi iroda felé, mint aki a kivégzésére megy.
   Töprengve néztem utána és nem értettem miért is kötött le ennyire a látványa. Külön-külön semmi különös, de ahogy néztem összességében nagyon nyugtalanító volt.
   A terem felé vettem az utat. Tudtam, az első közös óránk után már nem lesz titka előttem. Gondolatait akkor már nem zárhatja el előlem. Hallani fogom a hangját, ami megkönnyíti elméjének kifürkészését. Nem kell nyugtalankodnunk, nem jelent majd fenyegetést a családunk számára.
   Az első közös óránk az irodalom volt. Néztem, ahogy belép az ajtón és röpke tétovázás után megindul a tanári katedra felé. Nem tűnt boldognak vagy izgatottnak. Áradt belőle a nyugodt kiegyensúlyozottság. Mintha nem tudná meglepni semmi.
   Mikor ez az eszembe jutott, gúnyosan felnevettem magamban. Reggel még én is ilyen hamis illúziókat tápláltam magamban.
   Dr. Barnet átvette a papírjait, átadta az olvasmányok jegyzékét, és a tőlem jobbra eső padsor felé intett, ahol még volt egy szabad hely. A lány megköszönte. Mély hangját is átszőtte a nyugodtság. A gondolatai után kaptam, ahogy meghallottam, de az elméje néma volt.
   Miért nem hallom?
   A pad felé néztem, amit a tanár mutatott. Nem lesz kényelmes ott ülnie. Közel volt hozzám, és mindazok akik 3 méter sugarú körben ültek körülöttem, mindig feszengtek. Az emberek szinte minden esetben megérezték — ha felfogni nem is tudták — különbségünket. Feszélyezte őket a közelségünk, mert állandó küzdelmet jelentett számukra tudatalattijukkal, ami menekülésre, rohanásra késztette volna őket, hogy elkerüljenek a ragadozó közeléből.
   Ahogy a kijelölt helyére tartott, felpillantott, egyenesen a szemembe tekintett, és...megdermedt. Szeme hatalmasra tágult, levegő után kapott. Egész teste üvöltötte felém a lehetetlent, hogy felismerte azt ami vagyok. A rettegés illata áradatként ölelte körül.
   Megdöbbentem. Teljesen biztos voltam benne, hogy álcám tökéletes. Szemem borostyán színe (három nappal ezelőtt vadásztam), nyugodt, barátságos mosolyom (álcám legbiztosabb segítője) nem fedte fel fogaimat, tartásom lazaságot tükrözött. Ártalmatlannak tűntem mindenki szemében, akárki pillantott is rám. Mégis... Az új lány tekintetéből a préda rettegése sütött rám.
   A tanár sürgetően intett felé. El akarta kezdeni az órát. A lány az ajtó felé pillantott, mintha a menekülést fontolgatná. Gyorsan körbe nézett, figyelte a felé forduló arcokat. Tétovázására innen is, onnan is felhangzott az idétlen kuncogás.
   Fogaimat összeszorítottam. Volt valami idegesítő és ironikus abban, hogy a számomra normális és teljességgel ésszerű reakciója váltotta ki ezt a gúnyolódó nevetést.
   Valószínűleg a többiek viselkedése győzte meg arról, hogy nem kell tartania támadástól. Lassan közeledett, majd tőlem a legtávolabb húzódva leült a kijelölt helyére Claire Parks mellé. Csak a szeme sarkából nézett időnként felém, miközben figyelni próbált a vörös hajú, nagydarab lány, harsogva elsuttogott bemutatkozására, kérdéseire. Dr. Barnet elkezdte magyarázatát, mire elcsendesült a terem, csak a tollak sercegése és a papíron súrlódó kezek zaja adott egyenletes alapzajt az órának. A lány tartása végig feszült volt, mintha kész lenne bármely pillanatban kivetni magát a padból.
   „Körülnéztem” a testvéreim után.
   Alice gondolatai szokás szerint Jasper körül jártak. Aggódott, mert a jövő most ködszerűen gomolygott. Ennek pedig többnyire Jasper volt az oka.
   Jasper valóban épp a vérszomjával küzdött. Elképzelte a körülötte ülőket, amint véresen hanyatlanak a karjába és vérük erőt adóan eltelíti a gyomrát.
   Emmett az tervezte, hogy kihívja az óra végén Jaspert egy szkander párbajra, hátha az lehűti, a számára igencsak izgatottnak tűnő testvérünket. Rosie pedig az ablakban visszatükröződő képét nézegette unalmában (a spanyol óra semmi újdonságot nem tartogatott neki) azon töprengve, hogy vajon hogy nézhetett volna ki, ha emberként éri meg a 35. évét.
   Jasper állapota nyugtalanított. Hullámokban tört felém a szomjúsága. Mikor kicsöngettek felpattantam. Jasper elsőbbséget élvezett az új lány gondolataival szemben. Ha valakit megtámad, nem kérdőjelek, hanem felkiáltójelek veszik majd körül a családunkat...
   Az emberi sietség lassúságát átkozva indultam a menza felé. Minél előbb Jasper mellett kell lennem, hogy gondolataira azonnal reagálva, Alice-szel összefogva megakadályozzuk apánk törekvéseinek tönkretételében.
   Már ott ültek a szokott helyünkön, egy félreeső asztalnál az ablak mellett. Előttük tálcák megpakolva mindenféle ennivalóval. Eszembe jutott, hogy ami ennivalót álcázásból megveszünk, majd kidobunk, azzal hány éhező ember problémáit lehetne megoldani. De most nem foglalkozhattam ezzel, mert Jasper kísértetiesen hasonlítani kezdett azokhoz a szerencsétlenekhez, akik hosszú éhezés után beszabadulnak egy éléskamrába, és ott valósággal megrészegülnek a felhalmozott ennivalók láttán, melyekből mértéktelenül zabálva halálra eszik magukat.
   Jasper szeme éjfeketére változott és a száját olyan erősen szorította össze, hogy attól tartottam összeroppan az állkapcsa.
   „Körülöttünk hemzsegnek a prédák. Lüktető, forró vérük, puha húsburokban. Olyan könnyű lenne átszakítani azt a vékony bőr alkotta válaszfalat, hogy kiszabadítsuk és élvezhessük melegét!” Megdermedtem és megpróbáltam „rácsapni” az ajtót Jasper gondolataira, bár már az én számat is elöntötte a bőven termelődő méreg.
   Ekkor lépett be a menza ajtaján az új lány. Claire Parks gondolataiból,  aki az ajtó felé fordulva válaszolt asztaltársa kérdésére, mellyel a jövevény neve után érdeklődött, no meg azokéiból,  akikkel előzőleg órája volt és szóba elegyedett, a neve óriási, fluoreszkáló betűkkel jelent meg a fejemben: Morgana, Morgana de Lamar.
   A név furcsa ritmusa lüktetett bennem, elhalt,  majd felerősödött, visszhangot vert egész bensőmben.
   Beállt a sorba, és megpakolta a tálcáját mindenfélével. Nem is nagyon figyelt arra, mit vesz el az átadópultról. Nem tudtam rá tovább figyelni, mert épp Jasper kezét kellett lefognom, hogy a székén marasztaljam. Emmett kérdőn tekintett rám. Azon töprengett, nem kéne-e Jaspert valami műbalhé takarásában kirángatni az emberek közül.
   A lány felé pillantottam. Felnézett a tálcájáról, Jasperre meredt, majd elindult egyenesen az asztalunk felé, mintha valami delejes erő vonzaná felénk. Ha leül az asztalunknál, Jasper tuti, hogy ráveti magát. Halkan szitkozódtam. Alice krétafehéren, döbbenettől kővé dermedve ült velem és Jasperrel szemben. Nem láthatta, hogy a lány épp mellé akar telepedni, ezzel túl közel kerülve Jasperhez. A háta mögé nem láthatott,  de a jövő képeitől lehetett így kiborulva. Épp bele akartam tekinteni a fejében kavargó víziókba, amikor a lány odaért.
   Megfeszítettem a kezem, hogy Jaspert a helyén tartsam, a lányra meg szinte ráhörögtem:
- Menj innen!
   A lány szeme kitágult, ahogy megriadt a mellkasomból kiszakadó hangtól. Pillantása egy másodpercre rám rebbent, majd vissza Jasperre. Szinte láttam, ahogy felfogta a veszélyt, és azt is, hogy elkésett a reakcióval.
   Elkésett, mert Jaspert már nem tudtam oldalról megtartani, ahogy előre vetette magát.
   Az idő megdermedt, mint a tó fodrozódó tükre, amikor a fagy fogságába kerül.
   Láttam, ahogy Alice szája döbbent sóhajtásra nyílik.
   Láttam, ahogy Rosalie vadul körbepillant, teste megfeszül, hogy a következő perc történéseire reagálva meneküljön vagy támadjon.
   Emmett felismerve, hogy nem bírok Jasperrel felugrott, hogy a vállánál fogva visszanyomja a helyére.
   De én tudtam, hogy elkéstek ők is, ahogy a lány.
   Szinte láttam, hogy Jasper székét hátra rúgva felpattan az asztaltól, feje előrevág, mint a támadó kobráé, hogy fogait a lány nyakába mélyessze.
   Szinte láttam, de mégsem következett be...
   Nem, mert a lány tálcáját leejtette az asztalra, és keze ugyanazzal a lendülettel rákulcsolódott Jasper és az én kezemre. Mintha csak megszédült volna, és az asztal közepére támaszkodva igyekezne egyensúlyát visszanyerni. Mindent elöntött körülöttünk a narancs és a fahéj félreismerhetetlen, erős illata.
   Keze a kezünkön, és ekkor Jasper agya kiürült. Olyan volt, mintha szökőár fojtotta volna el a vérszomj benne lobogó tűzét. Kínzó szomjának hirtelen köddé válása annyira meglepett, hogy csak késve ébredtem rá, hogy saját, jól kontrollált vágyakozásom is a múlté. Rég nem érzett teljesség uralkodott bennem, mintha csurig ittam volna magam embervérrel.
   A lány arca elsápadt, keze reszketni kezdett, ajkai felett verejték csillogott, szeme tébolyult rettegéssel telt meg.
   Hirtelen, mint egy félrehajított marionett bábú, csuklott össze, és rogyott a földre.

 Szerző: LauraL

Topic

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.