Alkonyat

    Feszülten ácsorogtam a szobám ablaka előtt. Még legalább 3 óra volt alkonyatig. Nem igazán értettem a türelmetlenségemet, hiszen sosem kedveltem a harcot, és ebben az esetben elkerülhetetlennek látszott az összecsapás. Tehát nem azt várhattam így, megfeszült idegekkel. De akkor mit?

    Ahogy ott álltam, és hagytam, hogy az át, meg átsuhanó gondolatok borzolják az elmém felszínét, egy emlék erőszakosan kirobbant a felszínre, elsöpörve minden mást.

    Morgana szeme! Nem hagyott nyugodni a kép. Vajon mit rejthet? Miről hallgat az az egyébként beszédes szempár?

    Az, ahogy felismert. A látogatói, akiket még mindig nem tudom, mi fűzhet hozzá. Lionel ingerültsége és zavara, amikor szóba került a lány rosszulléte. Amikor Lionel eszembe jutott, éreztem, hogy elönt az agresszivitás. Engem! Sosem voltam az az erőszakos típus. Legalábbis vámpírszemmel. Értetlenül álltam a jelenség előtt.

    Kérdések mindenhol, és a legjobb esetben is még órákat kell várnom az esetleges válaszokra.

    Alice csendesen jött be a szobába, de hát nincs az a teremtmény, — még egy másik vámpír se — akinek a jöttét ne hallaná meg egy magamfajta. Húgomra néztem és elöntött az iránta érzett szeretet.

Alice jó volt! Bár úgy hittem, hogy a lelkünk az ördögé lett, de legalábbis örökre elveszett, amikor átváltoztunk, semmi sem tudta jobban megrengetni ezt a hitet, mint Carlisle, Esme és Alice létezése, — hogy azt ne mondjam — élete.

    Magamhoz húztam koboldszerű, vékony kis testét és úgy meredtünk egymás mellett állva a horizontra, ahol a felhők kusza, tekervényes örvénylését fokozatosan komorabb színnel festette meg az egyre alacsonyabbra szálló nap.

- „Jasper el akar távolítani a harctól!” — Hallottam Alice gondolatát. — „Nem érti, hogy mellettetek kell lennem. Nekem ő az életem! Ha valamit megtehetek az érdekében, ott kell lennem, hogy megtegyem!”

- Igen! Jasper félt! De meg lehet őt is érteni. Drágább vagy neki mindennél! Ugyanúgy lelkiismeret-furdalása lenne, ha történne veled valami a küzdelem során, — úgy hogy ő nem tett meg mindent, hogy kimaradj belőle, — mint neked, ha nem lennél ott. De ott leszel, és ezt neki is el kell fogadnia, ahogy Carlisle-nak Esme döntését.

- Rosalie és Emmett között nincs ilyen ellentét. Egyikükben sem merült fel, hogy ne vegyenek benne részt mindketten.

    Megütközve néztem Alice-ra. Igaza volt? Kiterjesztettem extra hallásomat Emmett és Rosalie felé, de ahogy „odaértem”, már fordultam is vissza.

- Khm. Valóban úgy tűnik, nincs köztük ellentét... — Mindig zavarba hozott, ha intim pillanatban leptem meg családom bármely tagját. Bár Rosalie és Emmett esetében ez talán túl sokszor fordult elő.

    Alice felkuncogott, azonnal megértette, mit jelent a zavarom. Ábrándossá vált a tekintete, majd felidéződött benne Jasper képe. Morogva fújtam egyet. Nem voltam kíváncsi rá, hogy néz ki Jasper ruha nélkül

- Azért nem érted ezt, mert még nem volt részed ilyen élményben. — Alice szemei most nem a jövő, hanem a múlt képeitől voltak homályosak. — Olyan jó lenne, ha te is találnál valakit, vagy legalább engedtél volna Tanyának. Nem csak szerelemből lehet élvezetet találni az ölelésben.

    A Denali klán vezetőjének neve hallatán megrezdültem. Tanya szép volt, és mestere a csábításnak. Incubus. Nem ő tehetett arról, hogy tökéletesen hidegen hagyott a közeledése. Örültem, hogy úriemberként tudtam kezelni a helyzetet és valahogy elértem, hogy ne keserűen élje meg az elutasításom.

- Tudom, Alice! Eleget látok az emberek fejében erről. — Nálam senki se tudhatta jobban, hányszor válik el a szerelemtől a testiség. Lassan azon csodálkoztam, ha találkoztak... — De nem látom helyesnek, hogy azt a pillanatot, amikor részesülhetnék a teljes egység és harmónia gyönyörében, olyan karokban próbáljam átélni, akiknek tulajdonosa nem a lelki társam. Olyan hiába való lenne, mintha arra törekednék, hogy újra ember legyek. Közeledik az alkonyat. Mindannyian meghoztuk a döntéseinket. És ez a dolog nincs azok listáján, amit bánnék, hogy nem tettem meg.

    Alice tűnődve simított végig a karomon.

- „Gyere, menjünk! Készülődnünk kell!”

    Lassan ballagtunk le a garázshoz, ahol már ott várt minket Jasper. Rosszallóan ingatta a fejét, de amikor Alice hozzásimult, mint egy kiscica, elmosolyodott és átölelte. Jó volt látni, hogy a húgom oldalán olyan valaki áll, mint Jasper!

    A Volvót és Emmett terepjáróját vittük. Ahogy magunk mögött hagytuk az elsötétült házat, elgondolkoztam, hogy hol talál majd minket a hajnal.

    A 110-es út a La Push-i rezervátum felé vitt. Mindannyian reméltük, hogy Monique még a Quileute határ előtt vár majd ránk. Carlisle hallgatagsága csak akkor tűnt fel, amikor kiértünk Forksból, mert a többiek beszélgetése, találgatásai között, hogy mi fog történni, egy szusszanásnyi szünet sem volt.

    Carlisle gondolatait nem a küzdelem foglalta le. Láttam a vérminta elemzését a fejében, és szinte ugyanazt a döbbenetet érzetem, mint ő, amikor először a lelet fölé hajolt, ami ledermesztette.

    Nem egy szokványos vérkép volt. A vörösvértest és fehérvérsejt szám is az egekben volt a referencia értékhez képest. Ilyen vérrel egy ember már nem élhetne. De akkor mi volt Morgana, ha nem ember?

    Carlisle visszaemlékezett a lány illatára, és az én elmémet is betöltötte a narancs és a fahéj aromája. Szerettem ezt az illatot. Valamiféle kötődést éreztem, ahogy elborította és lefedte érzékeimet.

    A La Push-i határ már nem volt messze, amikor az út szélén húzódó erdő árnyai közül előlépett a fekete hajú nő, aki már várt ránk, és aki a vezetőnk lesz ezen a kérdésekkel teli úton.

    Monique, arcán könnyed mosollyal, intett nekünk és megindult felénk. Carlisle gondolatát követve odakormányoztam a kocsit, ahová a nő igyekezett. Esme feszülten kihúzta magát, ahogy felmérte a másik család küldöttjét.

    Amikor megálltam a kocsival, Carlisle kinyitotta az ajtót, hogy átengedje az első ülést Monique-nak, aki szertartásosan üdvözöltre őt, majd lehajolt és úgy köszöntött minket, akik a kocsiban ültünk.

    Elegáns, kecses mozdulattal foglalt helyet mellettem és a kocsit egy pillanat alatt betöltötte a fűszeres,  drága parfüm illata, amit nemrég fújhatott magára.

   Épp azon gondolkoztam, mi szüksége lehetett erre, amikor felém fordult.

- Akkor mutatom az utat Edward — csilingelte elégedetten.

    Hümmögve bólintottam. A gondolatai által formát öltő út idegen volt a számomra, pedig ha valaki ismerhette a forksi erdőket, akkor az én voltam. Hajnali futásaim során már bebarangoltam minden négyzetméterét. Legalábbis eddig úgy hittem.

    Monique utasításának megfelelően kanyarogtam a fák között vezető keskeny autóúton.

   Aztán hirtelen mellbe vágott a felismerés, amikor Carlisle és Alice gondolatai is utat találtak hozzám.

    Mindketten másnak látták az utat, ahogy én is másnak láttam, mint ők.

   Érzékelésünket valamiféleképpen eltorzította Monique és ahogy erre koncentráltam, felsejlett előttem az addig elrejtett szándék. Nem akarták, hogy a későbbiekben bármiféle támpontunk legyen a szállásuk hollétét tekintve. Innentől kezdve csak az útra figyeltem, emlékezetembe vésve az egymás utáni kanyarok irányát és ívét.

   Ez volt az egyetlen dolog, aminek hűen kellett tükröznie a valóságot, mert a kocsi egyenletesen futott a keskeny aszfalt csíkon.

   Monique egyszer csak jobbra mutatott és ahogy bevettem a kanyart, feltűnt előttünk egy kétszintes, masszív gerenda ház.

    Emmett a Volvó mellett állította le a terepjáróját, és gyakorlatilag Jasperrel és Rosalieval együtt lépett ki az autóból.

    Carlisle Esme kezét fogva indult előre Monique-ot követve, aki a verandán várakozó de Lamarok felé sietett. Lassabb léptekkel követtem őket, de szemem hiába kutatta azt, akinek állapotára mindennél jobban kíváncsi voltam. Hol lehet Morgana?

    Armand és Oberon előre lépett, hogy üdvözöljenek. Kímért, lassú mozdulataik arról árulkodtak, hogy ők sem szeretnének egy félreértés miatt harcba bocsátkozni.

    Armand maga mellé húzta Monique-ot és kedves, de óvatos mosollyal nyújtotta kezét Carlisle felé.

- Isten hozott benneteket! Köszönöm, hogy eljöttetek!

- A meghívás módja és a körülmények feltétlenül szükségessé tették ezt a találkozást. — Carlisle hangja egyenletes volt, nem lehetett kiszűrni belőle sem támogató, sem támadó élt —Reméljük, hogy mindkét család számára gyümölcsöző lesz.

- Így legyen! — Armand elméje jó szándékú tisztasággal volt tele. — Békességgel jöttetek és mi szívesen látunk benneteket!

    Florine érdeklődve szemezett Alice-szal. A kórházban nem sok figyelmet szenteltek egymásnak, de most kétséget kizáróan uralkodott el mindkettőjük arcán a vegytiszta kíváncsiság.

   Oberon apró mozdulattal tessékelt be minket, míg Lionel a csoportosulástól távolabb, ragadozó tekintettel kísérte családom minden tagjának legapróbb rezdülését is.

    Az előtérbe lépve azt hiszem, mindannyian meglepődtünk. Eddig akárhány klánnál tettünk látogatást, mindenhol az elegáns, letisztult vonalak uralkodtak, esetleg a gazdagság fényűző köntösébe burkolva.

    A nap sárga falak, az időtől sötétre pácolódott fa bútorok, a furcsa, barlangi rajzokat idéző mintázatú, őszi levél színű szőnyegek, az osztott üvegtáblás, sötétbarna keretű ablakok... Mintha valamiféle vadászházban lettünk volna, azzal a különbséggel, hogy itt nem voltak trófeák a falon. Nem is lett volna rá hely, mert a falakat apró és közepes méretű képek díszítették. Ahogy Alice közelebb hajolt az egyikhez, belenéztem a fejébe. Esős, kisvárosi utcarészlet, tavasszal. Az utcán egy pár egymásba karolva sétál, felettük az ernyő. Egy játszóteret néznek az utca végén, ahol a hinta üresen himbálódzik.

   Merőben szokatlan díszítés egy vámpírok által lakott házban. Ahogy körbenéztünk, mindenhol emberi életpillanatok. Sehol egy kép, ami a nagyívűséget, az időtlenséget képviselné.

    A nappaliba belépve hasonló kép fogadott minket. A középpontban itt egy kandalló állt. Fémveretei oroszlánokat, tigriseket mintáztak, ahogy a dzsungel indái között lelapulva prédára vadásznak vagy kölykeiket védelmezik. Minden részlet annyira élesen rögzült belém, mintha valamiféle üzenetet látnék. Tekintetem még mindig azután a személy után kutatott, akinek a szemei egész nap kísértettek.

    Morgana nem várt ránk a nappaliban sem.

    Carlisle és Armand helyet foglaltak, ami meghatározta mindenki helyét. A családfők körül félkörben ült le vagy állt meg minden családtagjuk. Az elválasztó vonalat egy alacsony, hosszúkás asztal képviselte.

    Csak fél füllel hallgattam a párbeszédüket, inkább a ház többi neszét kutattam. Armand és Carlisle a vadászati tevékenységről és a területekről beszélgetett éppen, felvázolva, hogy ki-hol vadászhatna, amikor fentről halk dobbanás vonta magára figyelmemet. A lépcső felé néztem és Lionel, aki nem hagyott fel éber figyelmével, közelebb húzódott a feljáróhoz.

    Apró mozgására Armand odakapta a fejét és rámeredt, majd érdeklődve és feszülten nézett rám.

- Hm! Ne haragudj Carlisle, de mintha a fiadat jobban érdekelné a házunk, mint a megállapodásunk.

- Nem a ház érdekli.— Carlisle tisztán látta, hogy mi az, ami felkeltette a figyelmemet.— Mindannyiunkat érdekel, hogy az emberlány hol van és hogy milyen minőségben él veletek.

- Az emberlány! Morgana különleges helyet foglal el házunkban, de nem veszélyezteti a vámpírok társadalmát. Szükségtelen értesíteni róla a Volturit. — A szobában lévő összes vámpírnak nyilvánvaló volt, hogy Armand a vámpír törvényekre gondol. — Florine-nal való vérségi kapcsolata és az iránta érzett érzelmi kötöttség lehetetlenné teszi számára, hogy árulónk legyen.

- Testvérek? — Carlisle érdeklődése summázata volt az enyémnek. — Hogy történt?

    Armand Florine-ra nézett, aki a háta mögül előre lépve, rátelepedett a kanapé karfájára.

- Három évvel ezelőtt, a húgommal sétálni mentünk a parkba. Kora este volt és ő mindig szerette a madarakat ilyenkor hallgatni. Azt mondta segíti a tisztán látásban. Az előtte lévő nap összevesztünk, mert nem mehettem el moziba az udvarlómmal amiatt, hogy nem volt hajlandó a nagyszüleinknél tölteni a napot. Ezért, nekem kellett rá  vigyáznom. Úgy gondoltam, legalább megbeszélhetnénk ezeket a dolgokat. Ahogy a fák közé értünk, ránk támadtak. Hárman voltak. Az egyik rögtön elkapott és megharapott. Morgana valahogy megzavarta őket és el tudtunk menekülni. De az átalakulásomat nem tudta megakadályozni. Ekkor lett nyilvánvalóvá a képessége, hogy a vérszomjat csillapítani tudja, így nem vettem vérét az első időkben, amíg a kontrollomat kialakítottam.

    Feszülten figyeltem, mert a története amilyen részletesen kezdődött, olyan nagy ívűen folytatódott. Mi lehetett az, amivel egy 14 éves kislány el tudja terelni három vámpír figyelmét, ráadásul úgy, hogy képes elszöktetni a zsákmányukat is? Nem hiába összpontosítottam, mert amikor Carlisle feltette az ide vonatkozó kérdést, és Florine azt válaszolta, hogy nem látta, mert a támadója harapása miatt minden sötét volt előtte, Florine agyában felvillant egy kép. Egy fehér, kékesszürke foltos villanás, hatalmas agyarak, amik a nomádok vezetőjének vállába harapnak és átütik a kőkeménységű vámpírbőrt. Bosszankodva eldobtam magamtól az emlékképet, amit nyilvánvalóan a méreg okozta kín vizionált akkor elé.

 - És most hol van? — tette fel Carlisle az engem foglalkoztató kérdést.

- Amíg nem állapodtunk meg a vadászat módjáról és a területi határokról, addig biztosabbnak véltük távol tartani őt innen. — Armand a lépcső felé tekintve kiáltott a lány után. —  Ghana! Lejöhetsz!

    Morgana lassú léptekkel sétált lefelé. Sápadtsága a múlté volt, és ahogy elhaladt Lionel mellett, a kezébe csúsztatta a kezét. Ez a mozdulata érthetetlen indulattal, ingerültséggel öntött el. Testem megfeszült és csak a józan ész egy pici szikrája volt, ami visszatartott, hogy ne támadjak Lionelre. Éreztem, hogy legszívesebben széttépném, de minimum kivágnám az ablakon, hogy ne érhessen Morganához.. Alice felszisszent és ez észhez térített. Bár a de Lamarokat nem látta, azt igen, hogy az én jövőm is eltűnt az őket körülvevő ködben.

- Itt vagyok. — Morgana szeretettel mosolygott Armandra, majd felénk fordult. — Üdvözöllek benneteket! Elnézéseteket kérem, hogy ilyen felfordulást okoztam.

- Nem tudom, miről beszélsz. — Szólt közbe Esme.— Elmesélték nekem, hogy segítettél Jaspernek. Mi tartozunk neked köszönettel!

    Morgana zavartan mosolygott és egy kicsit behúzódott Lionel háta mögé.

- Nem tesz semmit! Akkor ezek szerint megállapodtatok mindenben? Megbeszéltétek, hogy mi is állatokkal táplálkozunk? — Ez a „mi is” meglepett. Mintha nem tenne különbséget maga és a vámpírok között. — Maradhatunk?

- Megállapodtunk. — Carlisle most mindenkihez intézte a szavait — Amíg nem vadásztok emberre és elmentek a Nemzeti Parkba élelemért, az Olimpic félszigetet meghagyva nekünk, addig itt lakhattok és nem lesz köztünk ellentét.

- És a nagymacskák? — kérdezte Oberon, Armandra nézve, majd újra Carlisle-ra. — A nagymacskákat megkímélitek a környező erdőkben?

    Ingerülten fújtam, amikor Carlisle rám nézett. Egyértelmű volt, hogy kit korlátozna ez a kitétel.

- Miért fontos ez nektek? — kérdezte Carlisle Oberont.

- Családunk sorsa összefonódik a nagymacskákéval. Ahol mi élünk, ott több lesz a nagymacska és mi szeretjük a társaságukat. —A zavaros magyarázat csak még jobban dühbe hozott.

- Edward? — Carlisle rám bízta a döntést. De milyen döntés ez? A családok közti háborúság felér-e azzal, hogy kedvenc prédámat a közelben is becserkészhetem? Így is előfordult, hogy messzebbre mentem táplálékért.

- Esetleg, ha a Kecske Szikla kivételt képezne a megállapodás alól? Akkor megígérem, hogy azon kívül nem ejtek el oroszlánt a környéken! — Bosszúságom mindenki számára nyilvánvaló volt.

- Nem csak oroszlán! Bármi féle nagymacska! — Lionel hangja dühös sziszegésként hangzott.

- Jó! Akkor nagymacska! — hörögtem rá dühösen. De ahogy ránéztem, láttam, hogy Morgana az, aki összerezzen. Ezt nem akartam. Nem akartam, hogy tartson tőlem, de most kétségtelenül félve nézett rám.

- Akkor megállapodtunk! — Armand felemelkedett és kezet rázott Carlisle-val. — Bármikor szívesen látunk benneteket!

    Búcsúzkodni kezdtünk. Amikor Morgana felé léptem, Lionel megint csak közbeavatkozott.

- Csak pár szót váltanék vele — mordultam dühösen a nagydarab vámpírra.

- Hagyd csak Lionel! Nem fog ártani nekem. — Morgana kilépett, vonakodó önjelölt őre mögül.

- Ne haragudj! — mondtam, miközben belevesztem szemei csokoládé tavába.— Nem akartalak  megijeszteni! Örülök, hogy jobban vagy! — Hangom lágysága még engem is meglepett.     

   A legmegnyugtatóbb tónusban akartam hozzá szólni és úgy tűnt sikerült is, de a felhangzó ellenséges morgás arról árulkodott, hogy valakinek mégsem nyerte el a tetszését. Lionel fogait villogtatva, ajkait felhúzva vicsorgott rám.

- Viselkedj Lionel! — dorgálta meg a lány a legkisebb félelem nélkül.

- Kedves tőled! — fordult felém. — Akkor holnap a suliban találkozunk?

- Persze! Foglalunk majd helyet neked a menzán, és megpróbálunk mindent megtenni, hogy be tudj illeszkedni.

- Nem biztos, hogy nagy segítség leszünk. — kuncogott Alice.— A rejtélyes Cullenektől mindenki tart.

- Ez igaz! — Emmett dörmögő nevetése elnyomott minden mást zajt.

- Azon gondolkodtam, hogy esetleg találkozhatnánk a suli előtt. Segíthetnék Jaspernek, ha nincs ellene kifogásotok. Ha nem érintkezem más szomjjal, lehet, hogy meg tudnám könnyíteni neki az emberekkel való közelséget. — Morgana kérdő szemei nem Jasperen függtek, hanem Alice-en. Kétségkívül tudta, hogy ők összetartoznak.

    Alice Jasperre nézett, mellé sétált és megfogta a kezét. Jasper lehajolt és homlokon csókolta.

- Rendben! Ez jó ötlet! — Alice hangja lelkes volt, majd kissé visszafogottabbá vált. — De mi lesz a rosszulléttel?

- Az ő szomjával megbirkózom! — Mosolygott Morgana magabiztosan. — Akkor fél órával suli kezdés előtt az erdőben, a parkoló mellett. Ott foglak titeket várni!

    Esme és Carlisle már elbúcsúzott a többiektől, így mi is búcsút intettünk. Hazafelé Monique, már nem rejtette el előlünk az utat, így egyértelművé vált, hogy a lakhelyük a mi házunkkal ellentétes irányban, a Forks-ot körülvevő erdő és a hegy találkozásánál van. A La Push-i útnál Monique kiszállt és könnyű futással egy pillanat alatt eltűnt a fák között.

    Tele volt a fejem a találkozással. Morgana mosolyával és a visszatérő képpel, ahogy Lionel tenyerébe csúsztatta a kezét. Körülöttem mindenki örült. Alice hangos gondolatai azon jártak, hogy vajon el tudja-e majd csábítani Florine-t vásárolgatni és hogy milyen lehet Monique, ha nem ilyen hivatalos.

    Esme Carlisle-lal azt ecsetelte, hogy a családok közti együttműködés mennyire megerősítheti a pozíciónkat a vámpírtársadalomban.

    De bennem egyre erősebbé vált az indulat! Mindennél jobban akartam, hogy Lionel ne érjen hozzá Morgana-hoz. Hogy Morgana rám nézzen olyan kedves mosollyal, mint amivel azt a behemótot kényeztette. Ahogy közeledtünk a házhoz, úgy uralkodott el rajtam egyre jobban a düh.

    Hangulatom feltűnt Carlisle-nak és Esmének is. Carlisle azon töprenget, hogyan hozza szóba, hogy hajlandó legyek beszélni vele.

- Ne próbálkozz! Reménytelen! — Mondtam neki, amikor kiszálltam a kocsiból a ház előtt. — Most egyedül szeretnék maradni.

    Felrohantam a szobámba. A száguldás nem nyugtatott meg. A fejhallgató után nyúltam és bekapcsoltam a cd lejátszót. A maximális hangerőn felhangzó Valkűrök lovaglása https://www.youtube.com/watch?v=GSKL5E3zSjs mellett, már nem kellett attól tartanom, hogy bárki gondolata utat talál hozzám. Azon kívül pont jó aláfestésül szolgált zaklatottságomhoz.

    Hanyatt vetettem magam a kanapén, és megpróbáltam elemezni, milyen érzések is kavarognak bennem.

    Birtoklás! — Ez volt talán a legmeghatározóbb.

   A védelmezés? — Felmerült bennem, de mitől kéne nekem megóvnom, amikor szemmel láthatóan öt vámpír esküdött fel a védelmére. És akkor még nem beszéltem Jasperről, aki hálával telten, mindenre képes lett volna az érdekében. Ha jobban belegondolok, mindenkiből kihozta ezt az érzést, akivel csak találkozott. Még Rosie is érzett ilyesmit az irányában, bár nem tudta ő sem, mi ennek az oka.

   Kíváncsiság? — Teljesen és világosan láttam, hogy a tudás és a megismerése iránti vágy hogy növekszik bennem. Mindent tudni akartam róla. Hogy élt eddig? Hogyan találkozott ő meg a nővére a de Lamarokkal? Hogy szökött meg a támadóik elől? Mire gondol? Mik a vágyai? És a legsürgetőbb kérdés, hogy vajon mi fűzi és milyen erősen, ahhoz az ellenszenves Lionelhez?

    A nyugtalanságom egyre nőtt. Letettem a fejhallgatót, kikapcsoltam a cd-t. Egy pillanatig mozdulatlanul meredtem a nyitott teraszajtón át az éjszakai erdőbe majd előre vetettem magam a hatalmas fenyő ágai közé, ami a szobám előtt nőtt, túlnyúlva a házunk tetején is. Az éjszakai erdőben száguldva felidéztem az útvonalat. Nemsokára újra feltűnt előttem a gerendaház.

    Felmásztam egy hatalmas fenyőre, aminek az ágai közül beláthattam a házba. Közben eszembe jutott, hogy egyre mélyebbre süllyedek. Most már nem csak gondolatokat kukkolók, hanem ténylegesen, —úgy, mint azok az emberi csúszómászók, akiknek minden öröme, mások életének kifürkészése — ablakon át leskelődöm. De ez most nem érintett mélyen. Kerestem a lány alakját, és megkönnyebbülve felsóhajtottam, amikor megpillantottam az egyik ablak mögött. Olyan volt, mint mikor még emberként úsztam, és túl hosszú időt töltöttem a víz alatt levegővétel nélkül. Akkor öntött el ilyen érzés, amikor a fejem áttörte a víztükröt és a tüdőm megtöltöttem az életadó levegővel.

    Néztem az ablakot, a fenyő elágazásába kapaszkodva. Láttam, ahogy Morgana az ágyában pihen. Magányos alakja összegömbölyödve olyan aprónak és sérülékenynek tűnt. Ismét felvetődött bennem a kérdés, hogyan tudott megszökni a rá vadászó vámpírok elől? A de Lamar család tagjai közül rendszeresen megjelent valaki az ajtónál, hogy szagmintát vegyen a szélből és körbejárja a házat. Mintha támadásra számítanának. Nem frissen felvett szokásnak tűnt. Ahhoz a gondolataik túl egyenletesek voltak. Ez lenne a napi rutinjuk? Armand, Oberon, Lionel egymás után fürkészték a nedves, sötét éjszakát.

    Szerencsémre a szélirány pont kedvező volt, így még azelőtt megérezhettem a szagukat, mielőtt kiléptek volna a házból.

   Kis idő múlva Monique és Armand együtt vágtak az éjszakának. Nyilvánvalóan vadászni indultak. Végig futtatattam magamban az utat a Nemzeti Parkig, majd vissza. Körülbelül négy órát fognak futni és a vadászat is igénybe vesz majd még kettőt. Hajnali három előtt nemigen térhetnek vissza.

    Nem mertem közelebb lopódzni, tartottam tőle, hogy valami véletlen apróság folytán a tudomásukra jut a jelenlétem. Erősen kételkedtem abban, hogy bármely magyarázat visszafogná Lionelt a támadástól. Bár az ötlet, hogy belemélyeszthetném a fogaimat, kifejezetten csábító volt, nem akartam én lenni a kiváltó oka a családok közötti viszálynak.

    A hold lassan bekúszott az égbolt közepére és beragyogta a tisztást a ház körül. Az árnyak elmélyültek a környező fák között, így mégis megkockáztattam, hogy egy közelebbi ágra jussak.

   Sikerült! A fa még mindig elegendő fedezéket nyújtott, mozgásomat nem kísérte zaj, de most már még jobban beláttam az emeleti hálószoba ablakán. Kényelmesen elhelyezkedtem. Valahogy olyan békességet árasztott Morgana, ahogy a puha éjben egyenletesen lélegzett.

    Az apró alak az ágy közepén megrándult és halk zokogó hangon felsírt. A hang hallatán fájdalomhullám söpört végig rajtam, és meg kellett kapaszkodnom, nehogy leszédüljek a fáról, ahogy elmémet elöntötték a képek.

    „Gyenge vagyok! Hideg és nedves a levegő, így még erősebb, nehezebb az a fűszeres, vad illat. Reszketek! Minden tagomat átjárja a rettenet. Tudom, hamarosan meghalok. — Florine! — Sírom hangtalanul. A nővérem elkapták. Láttam, ahogy az a hatalmas de mégis hajlékony árnyék magához rántotta.  A másik két szörny világító vörös szemei tágra nyílva fürkészik a homályt. Hallom, ahogy a levegőt szaglásszák. A bozót mögött rejtőzöm. Minden tagom reszket. Valami forró, fojtogató erő tör fel a bensőmből. — Istenem! Ne engedd! — Megpróbálok hangtalanul közelebb kerülni. Valahogy segítenem kell Florine-nak!

   Aztán, ahogy az ágak között megpróbálok kilesni, látom, hogy a szörny a hajánál fogva oldalra húzza Florine fejét. Nyaka íve megfeszül. Fájdalmas nyöszörgés tör belőle elő, és a brutális, állati szenvedélytől eltorzult arc lecsap a sima, alabástrom fehérségű nyakára.

   Florine-nal egyidőben sikoltok fel. Tagjaimat feszíti, égeti az eleven tűz, ami azzal fenyeget, hogy felhabzsolja lényemet. Nem vagyok többé ura önmagamnak. A mohó tűz által emésztve, szinte önkívületben vetem magam a félig háttal álló vezérre!”    

   Alighogy Morgana felsikoltott, az ajtó kivágódott és Florine és Lionel egyként lendült be a szobába. De míg Lionel az ajtónál megtorpant, hogy felmérje a szobát uraló homályt, addig Florine az ágy szélére ülve ölelte magához a húgát, akit rázott a most már hangtalan zokogás.

    A képek eltűntek. Morgana elméje ismét átjárhatatlanná vált a számomra.

    Újból és újból végig játszattam magamban az utolsó képeket, valósággal az elmémbe vésve a rájuk támadó vámpírok arcát.

    Harag perzselte a bensőmet. Harag a tizenéves, ártatlan lányért, akinek meg kellett tapasztalnia a poklot.

    Néztem, ahogy vigasztalják, és elöntött a már ismerős érzés, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy soha ne érhesse fájdalom.

    Időközben Monique és Armand is visszaért. Repült az idő a fenyő ágai között.

    Hazafelé vettem hát az irányt elhatározva, hogy rábeszélem Jaspert, hogy próbáljunk a neten rákeresni a gyilkosokra. Az előttem lebegő arcokról könnyű lesz fantomképet készíteni. És amíg a keresés folyik, addig sem engedek semmi veszélyeset a közelébe!

   Megborzongtam, bár már több mint nyolcvan éve nem éreztem a hideget. Emlékeimben tisztán visszhangzott a tűz által okozott kín, ami megmerevítette Morgana tagjait. Nem értettem, hogy hogyan érezhette Morgana a méreg kínját, ami a nővérét gyötörte.

   Fel nem foghattam, de nem is tagadhattam a tényt, hogy átélte, túlélte, és még ahhoz is talált magában erőt, hogy a nővérét valamiképpen kimenekítse a támadóik közül.

    Csodálat és érthetetlen büszkeség áradt szét bennem. Ő volt a legbátrabb, legerősebb ember, akit csak ismertem.

    Hazaérve bekopogtam Alice-ékhoz és rövid magyarázatom után belevetettük magunkat Jasperrel a munkába.

   A fantomképek elkészítése volt a könnyebb feladat, míg az arcfelismerő-kereső program paraméterezése reggelig eltartott. A programot ráengedtük a hálóra és készülődni kezdtünk az újabb iskolai napra.

    Bizsergett bennem az öröm, hogy nemsokára találkozom vele. Beszálltunk a kocsikba.

   Az új nap iránti várakozástól átitatva tövig nyomtam a gázt.

   Soha még létezésem során nem vártam ennyire iskolai napot.

   Alice és Jasper csodálkozó tekintetétől követve felnevettem. Teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy elvesztettem az eszem.

Szerző: LauraL

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.