Edward

    A fájdalom szinte úgy emésztett, mint a pokol tüze. Éreztem a húsomba vájó karmokat. Sikolyra nyílt a szám, de hang helyett vér folyt ki ajkaim között. Kapálózni próbáltam, szabadulni a bestia karmai közül, de erőm cserbenhagyott. Tudtam, hogy ez a vég. Az időm lejárt, az óra nem ketyeg tovább… Fulladozva vergődtem, miközben a szörnyeteg morogva nézte haláltusámat, aztán újabb fájdalmat éreztem, ezúttal mintha arcon csaptak volna…

 

    És valóban. Amikor kinyitottam a szememet, Satine éppen leengedte a kezét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

 

- Atya ég kölyök, talán a pokolban jártál? – kérdezte együtt érzően.

 

    Zihálva pislogtam, próbáltam szabadulni az álom hatása alól. Ha szívem nem állt volna meg akkor, mikor átváltoztam, most a torkomban dobogott volna. Satine ledőlt mellém, és finoman átölelt. Egy csókot lehelt a homlokomra, és kifésülte kócos hajamat a szememből.

 

- Csak egy álom volt – győzködtem magamat, bár a szörnyeteg mintha még mindig szorította volna a mellkasomat.

 

- Igen édes, csak egy álom. Próbálj megnyugodni – duruzsolt a fülembe Satine, majd finoman belenyalt a fülcimpámba. Láttam Dantét, háttal ült nekem, és a monitort nézte. Satine megint csak kínozni akart. Tudta, hogy vonzódom hozzá…

 

- Hogy kerültem ide? – kérdeztem még mindig kábán.

 

- Elaludtál – felelte vállat vonva. – Hazahoztalak.

 

- Elaludtam? – kérdeztem bágyadtan, és hirtelen elözönlötték agyamat az emlékek. A színház, az idős hölgy takaros kéglije, Satine és én az ágyon, és a csókok… - Az nem lehet - nyögtem szégyenkezve. Nincs is megalázóbb, mint elaludni szex közben. Egyáltalán jutottunk valameddig?

 

- Nem tehetsz róla. Te is tudod. Ne emészd magad emiatt.

 

- Bocsáss meg Satine. Nem akartalak…

 

    Befogta a számat, és kedvesen mosolygott rám. Annyira szerettem.

 

- Most ne ezen járjon az eszed. Néhány óra múlva az életedért harcolsz majd. És ha meghalsz, kinyúvasztalak!!!

 

    Mosolyogni kezdtem.

 

    Minden vágyam az volt, hogy befejezzük, amit elkezdtünk, mielőtt rám jött a narkolepszia szerű rohamom. Ki nem állhattam magamat. Satine, mint aki a gondolataimban olvas, magához ölelt. Olyan halkan suttogott a fülembe, hogy alig hallottam.

 

- Jössz nekem egy forró éjszakával, szépfiú!

 

    Bólintottam.

 

    A következő három órában az ágyon ültem, törökülésben, és próbáltam kitisztítani a fejemet. Muszáj volt felkészülnöm, mielőtt kiállok a ringbe, hogy győzzek, vagy végleg elbukjak.

 

    Minden harc előtt volt bennem egy egészséges izgalom. Alig vártam, hogy kitörhessem valakinek a nyakát. Csak a mozgásomra koncentráltam. Nem igazán terveztem, inkább eljátszottam magamban néhány lehetséges akciót. Persze nem tudtam, hogy kivel fogok küzdeni. Így felkészülni képtelenség lett volna. De annyit megtehettem, hogy lehiggadok, és koncentrálok. Minden menet előtt órákon át összpontosítottam a győzelemre. Nem hibázhatok. Ha nehéz ellenfelet kapok, egyetlen hiba is az életembe kerülhet. Nem akartam csalódást okozni Danténak és Satine-nak.

 

    Indulás előtt Dante leült velem szemben. Mint mindig, most is próbált megnyugtatni. Átvette velem azokat a harci fogásokat, amikre ő tanított. Végig kérdezgette, miként tudom kivédeni az ismert támadási sémákat. Mint egy leckét, úgy kellett felmondanom, pedig tudtam, egy percig sem felejtettem el ezeket a dolgokat, hiszen az életem múlt rajtuk.

 

    Dante azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy oroszlán. Gyors, váratlan és legyőzhetetlen. A ring királya… Mindig jól esett, ha ilyeneket mondott nekem, bár tudtam, hogy valójában csak ösztönözni próbál ezzel.

 

    Negyed órát ültünk egymással szemben, aztán még egyszer, utoljára megveregette a vállamat. Nem kívánt sok szerencsét, csak annyit kért, hogy lehetőleg ne hagyjam ott a fogam. Ennél többet nem is ígérhettem neki.

 

    Amikor beültem hátra, a kisbusz csomagterébe, Satine elém térdelt, és amíg Dante nem láthatta, gyengéden megcsókolt.

 

- Ne felejtsd el, jössz nekem egy éjszakával. Szóval ne merj meghalni…

 

    Megöleltem.

 

- Ne aggódj, tudom a dolgomat.

 

- Figyelj rám kölyök. Nem kell ezt csinálnod. Senki sem várja el tőled. Már bizonyítottál, elég pénzt kerestél, Dante sem akar elveszíteni…

 

    Megsimogattam az arcát, és elszántan néztem tündöklő szemeibe.

 

- Tudom. De szükségem van erre…

 

- Miért? – kérdezte zavartan. Féltett. Minden küzdelem előtt az arcára volt írva az aggodalom.

 

- Nem tudom – ismertem be.

 

    A mélyről jövő késztetés nem hagyott nyugodni. Küzdelemről-küzdelemre éltem, és a köztes idő is csak arra volt jó, hogy felkészüljek. Semmi máshoz nem értettem, és mást nem is akartam csinálni. A győzelem mámora, Satine boldog tekintete, és Dante elégedett sóhaja volt az, ami hajtott. Én is tisztában voltam vele, hogy már nem várják el tőlem, hogy feltegyem az életem egyetlen lapra. Dante maga is többször mondta már, hogy neki elég, ha szerzek és képzek harcosokat. Utóbbit alig két hónapja kezdtem. De a kiképzések és edzések nem voltak olyan izgalmasak, ha az út végén nem várt a megmérettetés. Másokat felkészíteni nem okozott olyan örömet, mint önmagamat képezni. Egyre jobb lettem, és mégis mindig úgy éreztem, hogy lehetnék még jobb is.

 

- Legyen ez az utolsó kölyök – kérte Satine, miközben szorosan ölelt magához.

 

- Nem megy… Ez olyan, mint a drog. Te ezt nem értheted. Szükségem van arra az érzésre, amikor felemelik a karom, és bejelentik a győzelmemet. Ettől nem tudnék szabadulni, én…

 

    Ismét szájon csókolt, belém fojtva a szót.

 

- Vannak más élvezetek is, szépfiú. Nem muszáj kinyíratnod magad. Ha izgalom kell, akkor harcolhatsz ringen kívül is. De ne élet-halálra…

 

- Csak úgy van értelme – hajtottam le a fejemet. – A szörnyeteg nem nyugszik, ha nem ölhet. A démon vért akar. Győzelmet akar. Uralkodni akar… És én nem vagyok elég erős, hogy ellenálljak neki.

 

- Ne kezd megint Edward! Nem vagy szörnyeteg. Nem vagy gonosz. Nem vagy sötét… Csak vámpír vagy, mint Dante, vagy én…

 

    Elfordítottam a fejemet. Megint megszállt az a letargikus hangulat, ami mostanában annyira jellemző volt rám.

 

- Többről van szó… Ti nem öltök, csak ha muszáj. De én… Én… Engem ez éltet Satine.

 

    Keserű volt a tekintete. Szeretett, nem tudom, hogy valójában a szeretet milyen fajtáját érezte irántam, de valahol éreztem, hogy már legalább annyit jelentek neki, mint Dante. Talán többet is. Ő teremtette, de én voltam az, aki megértette őt. Dante nem tudta, hogy mi jár a fejében, de én igen, annak ellenére is, hogy nem olvastam a gondolataiban.

 

    Még egyszer megölelt. Szívesen győzködött volna még arról, hogy nem vagyok rosszabb, mint bárki, de indulnunk kellett. Dante már beszállt. Satine nem maradhatott velem hátul, hiába szeretett volna.

 

- Menj csak – sóhajtottam, és ledőltem a kisbusz padlójára. Utazhattam volna elől is, de vigyáznom kellett az elkábított vámpírra. Igaz, meg volt bilincselve, így nem nagyon ugrálhatott, bár, jelenleg nem is volt magánál, hogy megtegye, de mégis nyugodtabb voltam, úgy, ha vele maradhatok. Egyébként is furán festett volna, ha előröl szállok ki az Aréna előtt. A harcosok nem önszántukból küzdenek… Kivéve engem.

 

    Igazából sosem értettem, hogy miért nem áll ki senki velem csak úgy, ringen kívül. A legkeményebb vámpírok sem játszottak az életükkel. Veszélyes voltam, és egy ideje már senki nem becsülte alá képességeimet. Ellenben a többi harcossal, én nem csak az életemért küzdöttem a ringben, hanem önnön szórakoztatásomra is. Egyszerűen semmi más nem adhatta meg nekem azt az adrenalin löketet, amire szükségem volt.

 

    Három féle képpen halhat meg egy vámpír. Ha kifolyatják az összes vérét, ha széttépik és elégetik, vagy ha eltörik a nyakát. Én csak az utóbbit alkalmaztam, hiszen az Aréna közepén nem rakhattam tüzet, és arra sem volt időm, hogy valakinek kifolyassam a vérét. De hogy hány nyakat törtem azóta, hogy vissza tudok emlékezni, azt még megtippelni sem tudnám.

 

    Satine jobban féltett, mint máskor. Ezúttal nehezebb kihívás előtt álltam. A legfelső szintre léptem, és ráadásul erre az estére rendhagyó küzdelmet terveztek. A szokásos menetrendtől eltérően, most két vámpírral kell majd szembenéznem a ringben. Az egyik középkategóriás, a másik alsó kategóriás. A legalacsonyabb szinten nem sokáig küzdöttem, és nem is emlékszem azokra az időkre. Az első emlékeim már onnantól valók, hogy középkategóriában harcoltam. Dante szerint soha senki nem került még fel olyan hamar egy kategóriát, mint én. De most először felső szinten kell majd helyt állnom. A mai este a beavatásom lesz. Minden vámpír átesik ezen akkor, ha a legfelső szintre lép. Persze ilyenkor mindenkinek más a beavatási szertartása. Az enyém azért is volt durvább a szokásosnál, mert miután legyőzöm a két vámpírt, akik egyszerre szállnak szembe velem, még egy próbát ki kell állnom. De egyelőre még nem tudtam, mi lesz az. Abban biztos voltam, hogy ha életben maradok, akkor sem ugrálok majd egy darabig. Satine egy ideig kiélheti majd rajtam anyai ösztöneit, mert lábra sem fogok tudni állni.

 

    Nem voltak illúzióim arról, hogy könnyen túl leszek az estén, de talán éppen emiatt vártam jobban, mint eddig bármikor. Ha Dante eddig büszke volt rám, most egyenesen kiugrik majd a bőréből, ha túlélem.

 

    Az út sokáig tartott. Az Aréna három várossal arrébb költözött. Folyamatosan változtatták a helyét, de mindig viszonylag közel volt hozzánk. Most azonban sokat kellett utaznunk. Majdnem három órát töltöttem a padlón fekve, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

 

    Az idegen vámpír magához tért. Vicsorogva méregetett, de nem beszélt. Nyilván pontosan tudta, hogy milyen sors vár rá. Danténál egy szabály volt csak. Ha valaki három alkalmat túlélt, azt szabadon engedte, sőt, még fizetett is neki. De nem sokan voltak ennyire szerencsések. Összesen három vámpír úszta meg élve a kalandot azóta, hogy vissza tudok emlékezni. Az egyik utána még egy darabig átjárt hozzám edzeni, önszántából, de aztán elköltözött Írországba. Kicsit sajnáltam, elég kemény srác volt, mindig megizzasztott.

 

    Általában a foglyokkal edzettem, de a mostani vámpír ellen nem harcoltam. Nem volt velünk elég ideje ahhoz, hogy küzdhessek ellene. Az Aréna előtt Dante már nem engedett szembeszállni senkivel. Ha sérülten lépek a ringbe, szinte biztos, hogy meghalok.

 

    Ha épp nem volt edzőpartnerem, akkor vele gyakoroltunk. Igazából ellene nem szívesen álltam ki. Dante egy időben maga is harcolt. Azért teremtették, hogy küzdjön, és majd egy évszázadon keresztül ketrecben tartották. Aztán megszökött, és maga is ezt az életformát választotta, hiszen egyedül volt, nem ismert senkit, és nem is bízott senkiben.

 

   Erősebb volt nálam, és bár én voltam a gyorsabb, mivel nem olvastam a gondolataiban, így nem tudtam előre, mit fog lépni ellenem. Az Arénában a képességem volt a legnagyobb fegyverem, de ellene csak a sebességemet tudtam kihasználni, és az túl kevés volt. Pedig a saját adottságát még csak nem is alkalmazta rajtam edzések közben. Azelőtt emiatt volt legyőzhetetlen. Simán kinyújtotta a kezét, és bárkit a padlóra küldött a gondolatai által. De ellenem épp úgy nem vetette be ezt a fegyvert, ahogy én sem használhattam az enyémet. Mégis mindig legyőzött. Sosem nyerhettem, esélyem sem volt ellene. Talán ezért tiszteltem annyira.

 

    Mikor megálltunk, Dante kinyitotta az ajtót.

 

- Jól vagy taknyos? – kérdezte, miközben elővett egy bilincset.

 

- Minden rendben – feleltem, bár kicsit aggasztott az újfajta kihívás. Előre nyújtottam a kezeimet, hogy rákattinthassa a bilincseket. Az Arénába harcos nem léphetett be szabad vámpírként. Kötelező volt a bilincs. De már régóta nem zavart. Megszoktam, és tudtam, hogy amint elhagyjuk az Aréna épületét, Dante azonnal leveszi majd rólam. Csak akkor nem kellett volna a béklyó, ha eszméletlenül visz be. De jobb szerette, ha tiszta a fejem, és én is…

 

    Satine csendben követett minket. Az idegen vámpírt a kocsiban hagyták, de csak annyi időre, amíg bezárnak a szűkös ketrecbe, ahol a gong elhangzásáig leszek majd.

 

    Ezt az épületet még nem ismertem. Sosem jártam még benne, és nem is tudtam, hová megyünk. Dante azonban magabiztosan haladt, bár ezúttal nem jött senki elénk, mint máskor.

 

    Lementünk a föld alá. Egy régi mélygarázst alakítottak át. Az első szintjén volt a váró, vagy az előkészítő – ahogy Dante nevezte -, míg az alsó szinten csinálták meg magát a ringet és a nézőteret. Egyelőre azonban a váróba mentünk. Tizenkét vámpír ücsörgött bezárva. Dante egy üres ketrechez vezetett, kinyitotta nekem, és megvárta, még belépek, majd becsukta az ajtót, és be is zárta, ahogy az előírás megkövetelte. Ezután kinyújtottam a rácson a kezem, és levette a bilincset.

 

- Megkérdezem mikor jössz te, de gyanítom, hogy a legvégén. A beavatás mindig az utolsó szám, független a többi küzdelemtől.

   Bólintottam, de közben egyre idegesebb lettem. Nem szerettem túl sokáig várni. Jobb mielőbb túlesni a harcon. Most azonban úgy tűnt, hogy rengeteg időm van még. Satine velem maradt, amíg Dante magunkra hagyott.

 

- Nincs szükséged valamire? – kérdezte anyáskodóan.

 

- Satine. Nagyfiú vagyok már. Nem kell úgy tenned, mintha gyerek volnék…

 

- Taknyos kölyök vagy! Szóval ne oktass ki arról, mit kéne tennem…

 

   Elmosolyodtam. Azonnal eltűnt arcáról a sértődött kifejezés.

 

- Félsz?

 

- Nem jobban, mint máskor – hazudtam. Valójában azonban sokkal jobban szorongtam, mint eddig bármikor. De nem akartam, hogy még inkább aggódni kezdjen. Így is éppen elég nyugtalan volt.

 

   Dante negyed óra múlva tért vissza. Bezárta a mellettem lévő ketrecbe a vámpírt, akit magunkkal hoztunk, aztán hozzám lépett. Izgatottan figyeltem komor arcát, miközben egyre nőtt bennem a feszültség. Megállt előttem, és egy pillanatig mintha fokozni akarta volna idegességemet. Szótlanul méregetett.

 

 

  Végül, amikor végre megtörte a csendet, fojtogató gombóc indult el a torkom felé.

 

- Kemény lesz taknyos. Először két vámpír ellen küzdesz majd. – Eddig még tudtam, ez nem lepett meg. – Aztán át kell jutnod egy akadálypályán. A képességeidhez mérten találták ki. Csak hogy tudd, a gondolatolvasással semmire sem mész. Láttam a pályát. Csak a gyorsaságod segíthet. Meg a reakcióidőd. Nem hibázhatsz. Elég szemét pálya.

 

   Satine arca megmerevedett.

 

- Látni akarom! – mondta feszülten.

 

   Dante bólintott.

 

- Elvagy itt egyedül egy darabig?

 

- Persze, menjetek csak – feleltem szorongva. Ha Dante kiakadt a pályától, akkor tényleg meredek lesz.

 

   Amint távoztak, leültem a ketrec padlójára. Sima fa padló volt, kemény és hideg. De most kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Épp csak belemerültem a pálya képzeletbeli tervrajzának tanulmányozásába – saját fantáziámra hagyatkozva a csapdákat illetően, mert abban biztos voltam, hogy jó sok lesz belőle -, amikor felmordult egy hang. Nem vámpírtól származott, ezt már a szag is elárulta, amit a hang tulajdonosa árasztott. Kinyitottam a szememet.

 

   Először egy ketrecet pillantottam meg, amit éppen betoltak. Egy hatalmas, gyönyörű farkas állt a közepén, és tébolyultan csattogtatta hosszú, fehér agyarait.

 

   Sosem láttam még ekkora példányt. Szürke háta széles volt, erős csontozata azonnal lenyűgözött. Vörösek voltak a szemei, csak úgy, mint nekem. Döbbenten néztem rá, mert a szaga is eltért a többi farkasétól. Amint meglátott, rögtön felém fordult, tudomást sem véve a többi vámpírról. Csorgó nyállal, habzó szájjal mért végig, és felüvöltött. A következő pillanatban megláttam a két vámpírt, akik a ketrecet tolták. Azonnal felismertem őket, bár a nevükre nem emlékeztem.

 

   A férfi alig lehetett idősebb mint én. Magas volt, izmos, jóval nagyobb darab nálam. Kopasz feje sötét volt, nem úgy, mint az én bőröm. A lány pedig szebb volt, mint bárki, akit életemben láttam. Még Satine is rútnak tűnt volna mellette. Kecsessége a macskák rugalmas mozgását juttatta eszembe. Amint megpillantott, széles mosolyra húzta tökéletes, apró ajkát.

 

- Nicsak, oroszlán a ketrecben – mosolyodott el a férfi is. – Ez lesz a te nagy napod Edward, ha nem tévedek – lépett közelebb hozzám, miközben a farkas ketrecét az enyém előtt állították meg.

 

- Ismerlek téged – mondtam, miközben feltérdeltem, ujjaimat a sötét rácsra fonva.

 

- Amsu vagyok. Már találkoztunk – bólintott, és kezet nyújtott felém. A rácson keresztül ráztam meg hatalmas tenyerét, melyben úgy veszett el az enyém, mintha egy gyermek keze lenne.

 

- Amsu – ismételtem. Egyáltalán nem volt ismerős a neve. De vonásai annál inkább.

 

- Emlékszel még a húgomra? Ashanti még jól emlékszik rád. Alig várta, hogy lásson ma harcolni.

 

   A lányra tévedt tekintetem, és megborzongtam. Szemei úgy ragyogtak, mint a világ legszebb gyémántjai. Hosszú, fekete haja csillogott, mint az éjszakai égen a Vénusz. Szemöldöke vékony vonala kiemelte sötét, izzó tekintetét, melyet bátran mélyesztett az enyémbe. Szerettem volna szemügyre venni - bizonyára - tökéletes alakját, de sötét lepel takarta testét, így csak a képzeletemre hagyatkozhattam.

 

- Valóban? – kérdeztem tátva felejtve a számat.

 

- Igazán illenek hozzád a rácsok Nedjem – szólalt meg olyan hangon, amitől még egy igazán halott halott is elalélt volna, nemhogy én. Szavai visszhangzottak a fejemben.

 

- Nedjem? – kérdeztem értetlenül, bár saját szavaimat sem fogtam fel igazán.

 

- Egyiptomi nyelven annyit tesz, kedves – magyarázta az Amsu néven bemutatkozott férfi. Hát persze. Egyiptomiak. Valóban látszott rajtuk származásuk. Még sosem láttam élőben egyiptomi embereket, de pont ilyennek képzeltem őket.

 

- Ashanti nem akar megbántani, de tudod, úgy véli, hogy egy oroszlán helye a rács mögött van – mosolygott Amsu.

 

- Nem vagyok oroszlán – közöltem sértetten, és lesütöttem a tekintetemet.

 

- Pedig annak látszol - vont vállat Amsu.

 

   Zavartan néztem fel. Fogalmam sem volt, miért mond nekem ilyeneket. Csak egy vámpír voltam a sok közül. Hiányzott belőlem az a méltóság, ami a hegyi oroszlánokat jellemzi.

 

   Ashanti közelebb lépett hozzám, és megérintette az ujjaimat.

 

- Ne félj Nefer, ma nem húny ki a csillagod. Te nem tudsz veszíteni Netjer…

 

   A lány úgy beszélt, hogy egy szót sem értettem belőle. Zavartan néztem rá.

 

    Túl csodálatos volt ahhoz, hogy egy percnél tovább gyönyörködjek benne. Szinte megvakított szépsége. Ismét lesütöttem a tekintetemet.

 

- Az istenek legyenek veled – sóhajtotta együttérzően Amsu, aztán elfordult tőlem, és megállt a farkassal szemben.

 

   Megkönnyebbültem, amikor Ashanti is hátat fordított nekem. Szemeimet újra a farkasra szegeztem. Szinte megbabonázott fenséges ereje. Ennél pompásabb állatot még nem láttam. Most is engem bámult, és olyan vad harag áradt a szemeiből, hogy a hideg futkosott amúgy is fagyos bőrömön.

 

- Igazán kivételes jószág – jegyeztem meg csendesen. Amsu halkan nevetni kezdett.

 

- Setep. Így hívják. Annyit tesz: Kiválasztott.

 

- Vörösek a szemei, és a szaga… - kezdtem, mire ismét mosolyra húzta a száját.

 

- Ashanti tette vámpírrá az apját. Kivételes állat, ezért úgy döntött, örökké csodálni szeretné. Ő itt Sheri-Setep, azaz ifjabb Setep.

 

- Miért van itt? – kíváncsiskodtam.

 

   Amsu visszasétált a ketrecemhez, bár továbbra sem őt néztem, hanem a vicsorgó állatot.

 

- Ellened fog harcolni – közölte nemes egyszerűséggel.

 

- Hogy? – csodálkoztam. Döbbenten néztem rá.

 

- Setep sosem veszít… - Elégedettnek tűnt a hangja.

 

- Egy farkassal simán elbírok. Még egy falkával is, én…

 

- Ő vámpír, nem egyszerű farkas. Olyan, mint mi.

 

- Ne ijesztgesd Amsu. Netjer megszelidíti majd.

 

- Hát arra kíváncsi leszek – mosolygott rám a férfi.

 

- Netjer? – pillantottam a lányra. Nem szólt semmit, csak hátra dobta hosszú, éjfekete haját, és kacsintott egyet.

 

– Nem megölnöd kell, hanem megszelidítened… Ő lesz az utolsó akadály. Vagy meghunyászkodik előtted, vagy megöl. De én hiszek benned…

 

   Újra az állatra pillantottam. Mintha tudta volna, hogy velem fog küzdeni. Csak engem figyelt.

 

- Olyan, mint te Nefer. Olvas a gondolatokban…

 

   Alig akartam hinni a fülemnek. Eddig egyedülállónak képzeltem képességemet, és kiderült, hogy egy egyszerű farkassal osztozom rajta, aki ráadásul ellenem fog harcolni. Kezdtem pánikolni. Épp meg akartam kérdezni, hogyan lehetséges ez, amikor belépett Dante és Satine. Meglepetten néztek Ashantiékra. A többi harcos kíváncsian szemlélte az eseményeket. Az, akit mi hoztunk, láthatóan élvezte helyzetemet.

 

- Á, a gyönyörű, ifjú hölgy – fordult Satine felé Amsu. Azonnal elkaptam a tekintetemet Ashanti tökéletes arcáról.

 

- Amsu, ha nem tévedek – jegyezte meg Satine kissé mogorva hangon. Ashantit mintha

észre sem vette volna, pedig tudtam, hogy nagyon is tisztában van a jelenlétével.

 

- Ismeritek egymást? – kérdezte hitetlenkedve Dante.

 

- Már találkoztunk tegnap éjjel – közölte Amsu barátságosan kezet nyújtva mentorom felé. – A nevem Amsu, ő pedig húgom, Ashanti.

 

   Dante elfogadta a kezét, de szemeit a lányra szegezte, és éppen olyan lenyűgözve figyelte, ahogy én magam.

 

- Ashanti, igazán elragadó név – jegyezte meg mosolyogva. Satine arca megfagyott. Féltékenységét ha akarta volna, sem leplezhette volna. Gyorsan megkerülte a farkas ketrecét, és mellém lépett.

 

- Jól vagy? – kérdezte, mintha bárki kezet emelhetne rám a váróban. Bólintottam, de nem tűnt el az aggodalmas kifejezés az arcáról.

 

- Szép állat. Mit keres itt? – fordult a farkas felé Dante, bár úgy tűnt, nehezére esik elszakadnia Ashanti kápráztató látványától.

 

- Ma ő lesz az utolsó akadály a fiú számára – magyarázta Amsu.

 

- Egy farkas? Ez valami vicc? Edward kisujjal is lenyomja – kezdte Dante elégedett, kissé fellengzős hangon, aztán meglátta az állat vörös szemeit. – Setep – nyögte zavartan. Csupa meglepetést tartogatott számomra az este. Vajon honnan ismeri az állat nevét?

 

- Látom, már hallottál róla – lepődött meg Amsu.

 

- Egyszer harcoltam ellene. Még több száz évvel ezelőtt.

 

- Az lehetetlen – csóválta a fejét Amsu. – Setep még sosem veszített.

 

- Nem is mondtam, hogy győztem – morogta fogadott apám.

 

   Asmu értetlenül nézte, én viszont döbbenten. Úgy tudtam, hogy Dante még nem maradt alul egyetlen küzdelemben sem.

 

- Kane? Gavin Kane? – kérdezte Amsu kikerekedett szemekkel. Már meg sem próbáltam felvenni a fonal végét, olyan régen elveszítettem.

 

- Dante. Egy ideje – bólintott mesterem.

 

- Azt hittem, meghaltál…

 

- Gavin halott. De Dante él – vont vállat atyám. Satine éppen olyan zavarodott volt, mint én magam.

 

- A legnagyobb harcos voltál.

 

- Azoknak az időknek vége. Már nem harcolok – motyogta Dante, miközben bedugta a kezét a vicsorgó állat ketrecébe. Majdnem hanyatt vágódtam, amikor Setep megszagolta, majd megnyalta a kezét. – Látom emlékszel még rám Setep – sóhajtotta szórakozottan.

 

- Te vagy az egyetlen, aki túlélte a vele való találkozást.

 

- Nem rajtam múlt. Megölhetett volna – sütötte le tekintetét Dante.

 

- Igaz. Nem is értettem, miért kegyelmezett meg neked.

 

- Szóval ti már harcoltatok? – kérdeztem szinte kétségbeesett hangon. Dante nem felelt.

 

- Mennünk kell. Kezdődik az első küzdelem. A világért sem szeretnénk lemaradni róla – mondta Amsu félmosollyal az arcán. – Edward, sok szerencsét. Mint mondtam, az istenek legyenek veled ma éjjel. Satine, örülök a viszontlátásnak. Gavin, megtiszteltetés egy levegőt szívni veled. Gyere kedvesem – karolta át a húgát, és még egy utolsó mosolyt intézett felém, aztán távoztak.

 

 

   Megrökönyödve meredtem magam elé. Dante egy darabig még az állat fülét gyűrögette, aztán elém lépett. Kinyitotta a ketrec ajtaját, és belépett rajta, majd bezárta maga mögött. Még mindig térdeltem, és ki tudja miért, de nem mertem felnézni. Letérdelt elém, megragadta a vállamat, és közelebb húzott magához.

 

- Egyetlen dolgot tehetek érted taknyos – súgta a fülembe, majd kiszabadította a nyakamat, és belém harapott a kulcscsontom fölött. Felnyögtem a váratlan fájdalomtól. Két kezem acélos mellkasához nyomtam, és próbáltam eltolni magamtól, de nem túl erősen.

 

   Vámpír létem ellenére is rögtön éreztem a méreg hatását. Lávaként izzott az ereimben. Forróság öntötte el a seb helyét, majd a fájdalom végigkúszott a mellkasomon. Dante nem ivott a véremből, de még mélyebbre vájta belém a fogait, miközben remegve próbáltam elhúzódni tőle. Mikor elengedett erőtlenül zuhantam a padlóra.

 

- Három óra múlva kell belépned az Arénába. A méreg úgy két órán keresztül fog égni az ereidben. Ha szerencsénk van, Setep megérzi majd rajtad a mérgem szagát, és talán életben hagy, ahogy azelőtt velem is tette. Talán… De csak hogy tudd, Setep kiméletlen. Nem emberek vérét issza, mint mi, hanem vámpírokét… Hogy hozzáférjen a véredhez, szétmarcangol. Ne becsüld alá… És ne feledd, nem ölheted meg. Aki megöli, azt kivégzik. Setep sok viadalon ellenfél. Értékes, és fontos része a társadalmunknak. Szelidítsd meg Edward, különben ma éjjel a te véreddel oltja a szomját.

 

   Nyüszítve vergődtem a földön. Sosem hittem volna, hogy Dante mérge ilyen hatású. Igaz, még nem harapott meg vámpír, de úgy tudtam, hogy ránk nincs hatása a méregnek. Miközben belemarkoltam Dante nadrágjába, hörögve vonaglottam előtte. Megsimogatta a fejemet.

 

- Az én mérgem más, mint a többi magunkfajtáé. A képességemmel van összefüggésben. Épp oly bénító és fájdalmas, mint a telepatikus erőm. De talán ma éjjel megmenti az életedet taknyos. Nem szívesen válnék meg tőled.

 

   A szabályok nem tiltották az efféle dolgokat, Dante szabadon megtehetett velem bármit. A tulajdona voltam, akár meg is ölhetett volna a küzdelem előtt. Ehelyett az életemet próbálta menteni az egyetlen módon, ahogy esélye volt rá.

 

   Hálát kellett volna éreznem, de e percben a kín volt az egyetlen, amit érzékeltem. Már mindenem égett. Savként marta végig egész testemet a méreg. Ehhez fogható fájdalomban még nem volt részem, vagy ha mégis, akkor sem tudom felidézni. Erre bizonyára emlékeznék, mert elviselhetetlen volt.

 

   Satine reszketve figyelt a ketrec előtt állva. Visszafojtotta lélegzetét, és mozdulatlanul meredt rám.

 

- Dante… Kérlek… Ez túl sok… Láttad az akadályokat…

 

- Ne kezd Satine. Edward döntése volt, hogy tovább akar lépni. Most már nem hátrálhat meg. Megalázó lenne.

 

- Inkább legyen megalázó, minthogy…

 

- Elég! Ha a mai után többé nem szeretne szembenézni a sorssal, én elfogadom a döntését. De ma éjjel harcolni fog. Akármi lesz is a vége, ki fog állni, és szembenéz a végzetével. Bízz benne Satine. Kemény fiú, ezt is megússza majd, ahogy minden mást is. Edward túlélő…

 

   Bár hallottam szavait, értelmük nem jutott el a tudatomig. Ahogy Dante mondta, a méreg megbénított. Mozdulatlanul feküdtem, és halkan nyöszörögtem. Még pislogni sem tudtam. Megdermedtem, mint egy kőszobor, bár Dante gyöngéd simogatását éreztem az arcomon. Igaz, nem ő volt a teremtőm, most mégis úgy ölelt magához, mint a fiát. Ha másért nem is, ezért minden kínt hajlandó lettem volna elviselni. Először mutatta ki felém az igazi szeretetét. És nem volt fájdalom, amit ne tűrtem volna emelt fővel ezért az érzésért…

 

 

Egyiptomi szavak:

 

 

Ha bármikor egyiptomi kifejezést használok majd, a magyar megfelelőjét mindig elolvashatjátok a fejezet legalján.

 

Szerző: Audry

Topic