Twilight Extra 29. rész

2009.05.22. 10:00

Felszáll a köd

Bella

Emmett lelapult mellettem a fűben, mint egy éhes tigris. Nem lélegzett, de olykor beleszimatolt a levegőbe. Figyeltem minden mozdulatát, akárcsak Jaspernek, aki a jobbomon hasalt. Még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy vadásznom kell.

Szemmel tartottam a szarvast, és miközben egyre jobban szomjaztam a vérére, végtelen szánalmat éreztem iránta. Az élete alig néhány perc múlva semmivé foszlik, akárcsak egy gyertya lángja.

Az állat megérezte a veszélyt. Izomzata megfeszült, fejét felszegve szimatolt a levegőbe, ugrásra készen forgatva hatalmas szemeit. Nagyot nyeltem. De nem a sajnálat, mind inkább vérének hivógató illata miatt.

Jasper felsóhajtott, vetett rám egy gyors pillantást, aztán bólintott. Kivágódtam a bokrok közül és futásnak eredtem. Emmett hatalmas testét éreztem magam mögött, zihálása kitöltötte a fejemben zakatoló ürt. A préda azonnal reagált. Ahogy csak bírt, szaladni kezdett. Kecsesen szlalomozott előttem, de tudtam, nincs esélye.

Japert a jobb oldalamon éreztem. Szemem sarkából érzékeltem a fénycsóvát, amit húzott mellettem. Megelőzött, és oldalról indult az állat felé. Emmett zihálása is távolodott. Bekerítik nekem. Egyetlen múló pillanatig tudatosult csak bennem az, hogy mennyire figyelnek rám. Mindent megtettek azért, hogy könnyedén vegyem az elém gördülő akadályokat.

Rosszul éreztem magamat. Amíg Rosalie és Alice egyedül is boldogult, nekem szükségem volt a fivéreim támogatására. Hirtelen, ahogy mindez végigcikázott agyamon, mint a nyári égbolton a fényes villám, Edward arca jelent meg előttem. Egyetlen másodperc, vagy még annál is kevesebb. Csak ennyi időre láttam tisztán az arcát, de ez elég volt ahhoz, hogy ne figyeljek az ösztöneimre, melyek közel sem voltak olyan kifinomultak, mint a többi Cullennek.

A fa csak úgy előttem termett. Fékezni nem volt időm, hiszen ahogy felfogtam jelenlétét, azonnal neki vágódtam. Hangos reccsenéssel adta meg magát kőkemény testem erejének. A lendületem magával sodorta a vastag törzset, és a robaj, amit csaptam felverte az erdő minden apró teremtményét.

Két fivérem abban a pillanatban mellettem állt. A préda tovább iramodott, én pedig szégyenkezve néztem fel.

- Jól vagy Bella? – kérdezte Emmett aggódva.

- A fenébe. Elfutott. Már a negyedik ebben a hónapban – dohogtam morcosan.

Edward szelleme minden vadászaton kísértett, és folyton megakadályozott abban, hogy eleget tegyek vámpír voltom megkövetelte kötelességeimnek.

- Semmi baj. Van még elég – vigasztalt Jasper.

- Talán nélkülem kéne vadásznotok. Nekem ez nem megy – hajtottam le csalódottan a fejemet.

- Ne csináld kislány! Bárkivel előfordul – kezdte Emmett.

- Tényleg? Na nem mond! Veled hányszor is esett meg, hogy meglépett a zsákmányod? – szegeztem neki haragosan. Lesütötte a tekintetét. – Na és veled Jasper? – fordultam szőke fivérem felé. Egyikük sem felelt.

- Tudod mit Bella? – kérdezte Emmett kissé bűnbánóan. – Ma levadászunk neked egy szarvast. Legközelebb jobban sikerül majd.

- Na persze. Ha rajtam múlna, még egy lajhár is a képembe röhögne, miközben komótosan elcammogna előlem. Egy vicc vagyok. Egy rossz tréfa. Egyetlen béna vámpír sincs a világon. Leszámítva Bella Cullen-t!

- Túlreagálod – közölte Jasper szigorú hangon. – Nézd! Mind tudjuk, hogy folyton a bátyánkon jár az eszed. Edward észrevétlenül siklik a gondolataid közé. Senki sem hibáztat ezért. Nekünk is hiányzik.

- Mégsem döntötök ki fákat – morogtam feldúltan.

- Ha már itt tartunk, ezt gyökerestül rántottad ki a földből – emelte fel Emmett a fatörzset, mintha nem is volna súlya. Felém mutatta. Valóban ott volt az alján a gyökere, egy hatalmas földcsomóba burkolva.

- Szép teljesítmény – mosolyodott el Jasper is, miközben jótékony nyugalmat sugárzott felém.

- Nem mehetnénk inkább haza? – kérdeztem végül lehiggadva valamelyest.

- Mondok én neked valamit kicsim – karolt át Emmett barátságos mosollyal az arcán. – Amíg alábecsülöd magad, addig nem is fog semmi sikerülni. Hinned kell a saját erődben. Hagynod kell, hogy kiélesedjenek az érzékeid. Rosalie is ilyen volt, amikor vámpír lett. Úgy értem, hogy gyökeresen ragaszodott emberi hibáihoz. Ő maga mesélte. Nehezen vette tudomásul, hogy Superman hozzá képest egy pelenkás bájgúnár. Engedd el magad. Ne dühöngj, ha nem sikerül valami. Inkább mond azt, hogy rendben, nem jött be, de holnap sikerülni fog.

- Igaza van Bella – csatlakozott Jasper is. – Belülről kell megváltoznod. Mert hiába a sok szuper adottság, ha nem hagyod őket kibontakozni.

Hálásan néztem rájuk. Egymás után öleltek meg, aztán vissza indultunk a Cullen villa felé.

Froggatt eleve erdős terület volt, és mi egy olyan házban éltünk, amit hatalmas fák öleltek keblükre és takartak el mindenki más szeme elől.

- Holnap újra megpróbáljuk. Ha nem jön össze, akkor Emmettel fogunk neked egy szarvast. És kijövünk néhány nap múlva megint. Ha kell százszor is nekifutunk. Van időnk. Előttünk az örökkévaló. Szóval ne aggódj annyit. Semmiről sem maradsz le. Eljön a napja, hogy már nem lesz szükséged ránk, sőt… Egy napon még Edwardon is túlteszel majd.

- Jah, ha ügyetlenségben versenyzünk – mondtam, aztán eszembe jutott, hogy mennyire abszurd ez az egész. Talán soha többé nem látom. Talán nem ölelhetem magamhoz már az életben, bármeddig tart is. De nem adtam fel a reményt. Tudtam, hogy él. Biztosan éreztem.

Edward

Óvatosan benyúltam a ketrec rácsai között és hagytam, hogy Setep megszimatolja a kezemet. Egy darabig csak szaglászott, aztán megnyalt, mint egy hűséges kutya. Nem győztem kifejezni felé a hálámat, amiért életben hagyott. Megkegyelmezett nekem, sőt, társául fogadott, ahogy én őt. Különös kapocs kötött minket össze. Szavak nélkül is megértettük egymást. Nála jobban senki nem tudta mire vágyom, és én is mindig éreztem, ha a társaságom után sóvárgott.

Két hét telt el a próba óta, mégis úgy éreztem, mintha örökké együtt lettünk volna. Satine ellenezte, hogy Setep az életem része legyen, de Ashanti úgy gondolta, hogy mivel legyőztem – ami persze nem volt igaz, hiszen ő kímélt meg –, ezért megérdemlem, hogy nekem ajándékozza.

Setep első perctől úgy tekintett rám, mint a szövettségesére és a legjobb barátjára. Mindenhová követett, mindig a kedvem kereste, és ha nem lehetett velem, csak feküdt és szomorúan bámult maga elé. Nem emlékeztem rá, volt-e valaha kutyám, de azt biztosra vettem, hogy Setep nélkül már nem akarnék létezni. Mintha a lelkem egy darabja talált volna haza.

Nappal, amikor Satine nem volt otthon és Dante vigyázott rám, Setep rendszerint rám feküdt, és megállás nélkül nyalogatott, ahol csak ért. De sosem volt tolakodó. Ha érezte, hogy nem vagyok kapható a barátkozásra, akkor visszavonult a lábamhoz, de ennél messzebb csak akkor távolodott el tőlem, ha én magam kértem rá.

Bármit mondtam neki, mindent megértett. Ashanti szerint kétezer év tapasztalatával rendelkezett. Talán hatalmas mérete is ebből adódott. Akkoriban még nagyobbak lehettek a ragadozók. Bár ebben nem voltam biztos. A történelmi ismereteim a nullával voltak egyenlőek. Valójában azonban nem is érdekelt annyira, mitől nőtt olyan nagyra, bár éppen a mérete volt az, ami a leginkább lenyűgözött.

Az Arénában volt szerencsém megtapasztalni ember, illetve vámpír feletti erejét. Legalább kétszer annyi kilót nyomtam, mint ő, mégis tízszerese volt ereje az enyémnek. Persze mindezt csak én matekoztam ki, közel sem volt pontos adat. De amikor az életemért küzdöttem, úgy éreztem, hogy könnyűszerrel szétmarcangolhat. Mégis kegyelmet kaptam. Ki tudja, hogy mit látott meg bennem. Talán Dante mérge miatt döntött végül úgy, hogy nem pusztít el, de az is lehet, hogy más oka volt rá. Én másképpen olvastam a gondolataiban, mint ő az enyémekben. Csak azt tudtam, hogy mire készül, vagy azt, ha hiányolt, esetleg azon morfondírozott, hogy mivel vidíthatna fel. De szavak és emberi gondolatok helyett csak érzéseket fogtam felőle. Mégis mélyebben megértettem őt, mint bárkit eddigi – számomra létező – múltam során.

A fejemet a ketrec rácsaira hajtva bámultam nagy, sötétvörös szemeibe, és várakozóan fürkésztem páratlanul szép pofáját. Újra benyúltam a rácson, mert biztosra vettem, hogy szeretné, ha kicsit meggyömöszölném a fülét. Rossz volt őt ketrecben látni. Mintha a testvéremet zártam volna be. Igen. A testvérem. Csak így tudtam gondolni rá.

- Szeretnél kijönni, nem igaz nagyfiú? – kérdeztem tőle szánakozva. Felmordult, nekifeszítette fejét a tenyeremnek és lehunyta a szemét. - Már nem tart sokáig. Maximum fél óra. Amint földet értünk, azonnal kiengedlek – ígértem bíztatóan.

Setep kinyitotta a szemét, mordult egyet, de nem haragból, inkább örömében. A farka megállás nélkül szelte a levegőt. Valóban úgy viselkedett, mint egy háziasított kutya, pedig tudtam, hogy a szíve mélyén éppen olyan kegyetlen ragadozó, mint én magam.

Satine

Dante fel-alá járkált a lakhelyünként szolgáló raktárépületben. Kifejezetten mogorva képet vágott, ami még a megszokottnál is aggasztóbb volt. Tudtam, hogy már régen megbánta, hogy elengedte egyedül Edwardot. Megértette a kérését, hogy egy kis szabadságra és magányra vágyik a próba után, de ugyanakkor féltette is.

Ám nem csak a kölyök testi épsége izgatta, sokkal inkább tartott attól, hogy most, hogy kikerült a felügyeletem alól, visszanyeri majd az emlékeit. Nem azért aggódott, hogy Edward meggyűlöl minket, vagy lelép tőlük, azért izgult, hogy miként viselné, ha rájönne, hogy ki is valójában, és főképp, hogy miért hagyta el annak idején a családját.

Már régóta ismertük Edward Cullen titkát. Többet tudtunk róla, mint ő magáról. Bár az életének csak töredékébe nyerhettem betekintést, a legfontosabb dolgokat láttam, legalábbis úgy véltem, hogy mindent tudok, ami megváltoztatná az életét. Ha nem bíztam volna annyira önmagamban, éppen olyan ideges lettem volna, mint kedvesem.

- Biztos vagy benne, hogy nem történhet semmi baj? – kérdezte Dante, mikor végre megállapodott előttem. Sosem láttam még ennyire zaklatottnak.

- Az elmúlt két hétben folyamatosan az emlékeit blokkoltam. Másfél, talán két hét is eltelik majd, mire a bástya repedezni kezd. Kár aggódnod. Edward hét napot kapott. Annyi idő alatt egyetlen emlék sem tör majd fel a tudatalattijából.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte türelmetlenül. – Még sosem csináltál ilyet. Soha nem ástál senki elméjében ilyen mélyre. Mind a ketten tudjuk, hogy ez mennyire kockázatos.

Igaza volt. Először fordult elő, hogy a képességemet ilyen mértékben alkalmazzam valakin. Ezek után magára hagyni Edwardot, anélkül, hogy tisztában lennénk a mellékhatásokkal, talán felelőtlenségnek tűnhetett. De én mégis nyugodtan néztem a holnapba. Hittem, hogy tökéletes munkát végeztem.

- Igen, kockázatos, de menni akart, és mégis hogyan magyaráztuk volna meg neki, hogy maradnia kell, hogy el sem mozdulhat mellőlünk? Nagy fiú már, nem tarthatjuk itt erőszakkal. Nem zárhatjuk be, mint a kezdetek kezdetén. Nézd Dante, amint kiengedte a gőzt, hazajön és minden rendben lesz.

- És mi van, ha valami olyan mellékhatás lép fel nála, amivel nem számoltunk? Egyedül van. Mi lesz, ha történik valami?

- Semmi sem történik majd. Kimerültebb lesz a megszokottnál. Néha elalszik majd. Mintha én taszítanám álomba. A tudatalattija küzdeni fog az erős blokád ellen, de nem győzhet. Bízz bennem! Ha nem lennék biztos a dolgomban, nem hagytam volna, hogy egyedül elmenjen.

Dante újra járkálni kezdett. Olyan könnyedséggel lépkedett, mint ahogy egy madár vitorlázik a fuvalatok között. Nála kecsesebb férfit még sosem láttam. Talán ezért volt olyan jó harcos. Mert szinte suhant. Persze a képessége is sokat nyomott a latban. Távolról padlóra küldeni az ellenfeleket elég könnyűnek bizonyult. De a nyomorult farkas ellen semmit sem ért az adottságával. Setep felett nem volt uralma.

Ki nem állhattam azt a bolhás dögöt. Valahányszor elaludt Edward a segítségemmel, az a rühes korcs közénk állt és morogva védelmezte. Mintha bántani akarnám.

Egy ideje eljátszottunk a gondolattal, hogy hagyjuk, hogy Edward visszanyerje az emlékeit. Úgy terveztük, hogy lassan hagyom felszállni a ködöt az agyáról, és rábízzuk a döntést, hogy mihez kezd azután, hogy visszanyeri a múltját. De minél többet töprengtünk ezen a lehetőségen, annál inkább úgy láttuk, hogy csak ártanánk neki. Szerette az életét. A küzdelem hajtotta, az edzések éltették és Dante figyelme motíválta. Ha hagytam volna, hogy újra régi önmaga legyen, szembe kellett volna néznie azzal, ami miatt egy barlangban végezte, elvadulva, állatok vérén vegetálva.

Dante attól tartott, hogy Edward megszökne, és vagy a Volturival öletné meg magát, vagy újra bezárkózna és visszavadulna. Ezt egyikünk sem merte megkockáztatni. Inkább ne emlékezzen, minthogy még egyszer szembe kelljen néznie a fájdalommal, ami elevenen emésztette fel, amíg rá nem találtunk.

Csendes töprengésemből Dante zavart fel.

- Utána küldök valakit. Tudni akarom, hogy jól van.

- Jézus Dante, hiszen alig néhány órája ment el. Nem túlzás ez egy kicsit?

Már a telefont szorongatta, de végül zsebre tette.

- Jól van. Kap két napot. Aztán ellenőriztetem, hogy nem esett-e baja. Jobb félni…

Ráhagytam, igaz nem is volt más választásom. Dantéval nem lehetett vitatkozni. Ha egyszer elhatározta magát, egy sereg vámpír sem téríthette le az általa helyesnek vélt ösvényről. Makacsabb volt, mint a legcsökönyösebb szamár, és bármit mondtam volna is, csak felhergeltem volna vele, eredmény nélkül.

- Legalább Setepet magával vitte – sóhajtotta valamivel nyugodtabb hangon.

Naná, a rühes dögöt persze nem hagyta itt. Csak engem – morogtam magamban csalódottan. Sehogy sem tetszett, hogy annyira egymásra találtak azzal a vörös szemű vadkutyával.

- Tudod, mi az, ami nem hagy nyugodni? – kérdezte Dante újra visszarántva a jelenbe gondolataimból.

- Mi? – kérdeztem szórakozottan, félig még önnön töprengésembe merülve.

- Miért pont Portland? Honnan jött neki az ötlet? Nem értem. Azóta is ezen töröm a fejem, de hiába.

- Ki tudja. Talán olvasott róla valamit. Tudod, hogy mindig a könyveibe temetkezik. Talán ott játszódott valamelyik.

- Nem is tudom – csóválta a fejét szkeptikusan. – Valahogy nem áll nekem össze a kép.

Edward

Miközben a gép lassan elkezdte a leszállást, újra eszembe jutott az, ami az elmúlt két hétben a legjobban zavart. Az Arénában, a harc közben olvastam Dante és Satine gondolataiban. Erre azelőtt sosem volt példa. És azóta sem. Vajon mi változott meg akkor? Hiába próbáltam megfejteni ezt a rejtélyt, mert csak egyre zavarosabb lett.

Setep újra felmordult, nekirontott a rácsnak és vicsorogni kezdett.

- Nyugalom barátom, nem lesz baj. Nem szeretsz repülni – markoltam bele tömör bundájába, és masszírozni kezdtem kemény, izomtól erőteljes testét.

Nyugtalanul nézett rám. Próbáltam nagyokat lélegezni, hogy valamennyi rá is átszálljon higgadtságomtól. Működött a dolog, mert végül lefeküdt, és bár még mindig morgolódott, kicsit mintha elpárolgott volna a haragja.

Amint földet értünk, az első dolgom az volt, hogy kinyitottam a ketrecet. Azonnal kiugrott, a földre sodorva teste súlyával, és erősen feszült neki az oldalamnak, miközben vastag nyálréteggel borította be az arcomat.

- Tudod, hogy ez undorító? – töröltem le magamról a ragacsos váladékot. – Szokj le erről.

Felmordult, ezúttal szinte szigorúan, és rámvilantotta izzó szemeit.

- Oké, meggyőztél –fordítottam felé arcom még száraz felét is. Nem kérette magát. Addig nyalogatott, amíg be nem lépett az utastérbe a pilóta. Setep azonnal elém vetette magát és vicsorogva húzta fel az ínyét. Hófehér agyarai megállásra késztették a pilótát, ennek ellenére mosolyt erőltetett az arcára.

- Isten hozta Port Angelesben, Uram! – intett az ablak felé.

Kinéztem az előttünk elterülő repülőtérre, aztán felsóhajtottam.

- Hát itt vagyunk Setep! Talán választ kapok végre arra, hogy mi a bánatot keresünk itt tulajdonképpen.

Bella

A nappaliban ücsörögtem egy új, még intenzív illatú bőrkanapén. Carlisle rendelte interneten. Először csinált ilyesmit és szórakoztatta, hogy házhoz hozták. Esme elnézően mosolyogott, Rosalie viszont határozottan haragos volt, mert Carlisle sosem engedte neki, hogy kiszállítással hozassa a ruhákat, amiket kinézett magának. Alice-t nem zavarta a dolog, ő amúgy is jobb szeretett mindent felpróbálni, mielőtt pénzt ad érte. Nem mintha számított volna, hiszen Carlisle és Esme keresete bőven fedezte minden kiadásunkat.

A magam részéről első pillanattól fogva odavoltam a kanapéért. Nem csak azért, mert kényelmes volt, hanem azért is, mert illata az egész nappalit uralta, és valahogy megnyugtatott ez a mély, egészen erőteljes aroma.

A vadászat kellemetlen utóízét még éreztem a számban, noha egy kortyot sem ittam, de mérgem íze még mindig kesernyésen emlékeztetett baklövésemre. Emmett és Jasper nem meséltek a többieknek arról, hogy a szarvas helyett egy fát tepertem le. Elég kínos volt ez anélkül is.

Jasper mellettem ült, felhúzott lábakkal, és egy régi western filmet nézett DVD-n. Az útóbbi időben kapott rá erre a fajta szórakozásra, annyi DVD-t vett, hogy Alice már azért panaszkodott, hogy Jasper bezsákolta a holmijait, hogy elférjen saját, imádott gyűjteménye. Alice dohogása igencsak meglepett, mert eddig sosem hallottam még semmi miatt morgolódni, most viszont mosoly szünetet tartottak Jasperrel, akit nem igazán rázott meg a dolog. Bár rajongva szerette kedvesét, újdonsült lelkesedése a filmek iránt meggyőzte róla, hogy neki is jár hely a szekrényben, hiszen eddig saját ruhái alig két polcon zsúfolódtak, míg Alice három teljes szekrényt birtokolt. Megértettem Jasper érveit, de nem szívesen néztem nővérem állandóan komor arcát.

Emmett és Rosalie éppen rózsaszín ködfelhőben tengették napjaikat. Megállás nélkül cuppogtak, összesúgdosva nevetgéltek, és bármikor láttam őket, mindig egymás szájában kutakodtak.

Bár fájt, hogy csak én vagyok egyedül, nem éreztem féltékenységet. Örültem, hogy legalább ők boldogok. Nem panaszkodhattam, hiszen mindenki próbált a kedvemben járni, azt meg mégsem várhattam el tőlük, hogy egymáshoz se szóljanak, mert én magányos vagyok.

Carlisle szüntelenül magyarázott, egy új gyógyszer hatásai nyűgözték le, be nem állt a szája. Széles mozdulatokkal gesztikulálva újságolta el, hogy több rákos beteg is meglepő javulást mutatott a kórházban az elmúlt napokban. A tőle megszokott módon fogadta a jelenséget. Minden felvillanyozta, amivel segíteni tudott másokon. Ha nem róla lett volna szó, biztosan bosszantani kezd, ahogy mindig azzal törődik, hogyan tegye jobbá a világot. De hozzá ez illett. Nem tudtam volna másnak elképzelni, mint az oltalmazó, gyógyító, gondoskodó férfinak.

Apaként is tökéletesen ellátta feladatait. Minden éjjel benézett hozzám, néha órákon át beszélgetett velem, csak hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Testvéreim szobáját leszigeteltette, hogy éjszakai hancúrozásuk zaja ne jusson el hozzám. Mindent megtett azért, hogy megkönnyítse számomra Edward hiányának elviselhetetlen érzését.

Esme velem szemben ült. Ahogy mindig, most is Edward arcát próbálta meg papírra vetni, de ezúttal ecset helyett a tust választotta eszközéül. Akárcsak én, fogadott anyám sem tudott másra gondolni, mint imádott fiára. Nekünk nehezebb volt, mint a többieknek. Benne az anyai ösztön munkált, bennem a szerelmes szív… Ha halálom után is tovább vert volna a szívem, akkor is bemondta volna az unalmast egy idő után. Nem lett volna kiért dobognia.

Szórakozottan toltam arrébb Jasper lábát, mert már szinte felpréselt a karfára, amikor Alice kiejtette a kezéből a magazint, amit eddig duzzogva olvasgatott. A füzet tompa puffanással ért földet a lábánál. Teste megfeszült, lélegzetét visszafojtotta, és megmarkolta a kényelmes fotel széles karfáját. Mindenki észrevette a viselkedését. Azonnal tudtuk, hogy egy váratlan, hívatlan látomás kerítette hatalmába.

Először beharapta az ajkát, aztán zihálni kezdett. Verítékcseppek csorogtak hófehér homlokáról. Jasper feledve a köztük lévő feszültséget felugrott, és azonnal elé térdelt. Megfogta Alice kislányosan apró kezeit, és a tekintetét kereste, de Alice a semmibe bámult a válla fölött.

- Édesem, mit látsz? – kérdezte Jasper a legbársonyosabb, leggyengédebb hangján.

- Már láttam. Ez az étterem. Már láttam – motyogta maga elé nővérem, bár nem úgy látszott, hogy szerelméhez beszél, inkább magának szánta a szavakat.

- Étterem? Hol Alice, hol látod? Le tudod írni a helyet?

- Az utca… És az üzletek – magyarázott tovább Alice. – Megállt, mert hallotta a nevét. Most megfordult. A lány. Furcsán néz rá. Meglepi, hogy a nevén szólította. Zavarodott. De most mosolyog.

- Kiről beszélsz Alice? – kérdezte Jasper lágy, kissé aggódó hangon.

- Mit csinálsz? Mit csinálsz? Ne! Ne!

Edward

Setep azonnal hozzáfogott, hogy egyesével pisiljen le minden üzletet. Nem zavart a dolog, ki vagyok én, hogy beleszóljak hová piszkítson. Egy öreg nyanya hápogva mondta a magáét, de mikor egyszerre mordultunk fel hűséges társammal, belátta, hogy jobban teszi, ha befogja és visszavonul.

Egész álló nap jártuk az idegen utcákat, de hiába. Bármi is késztetett rá, hogy Port Angelesbe utazzak, sehogy sem akarta felfedni magát. Semmi ismerőset nem láttam, se az épületek, se az arcok, se az illatok. Mélyen elmerültem gondolataimban. Az emberek fejében kutattam. Bárki elment mellettem, arra koncentráltam, hogy felismer-e. Kell, hogy legyen valami oka annak, hogy a belső kényszer a városba hozott.

Hiába kerestem bármit, ami segíthetne emlékezni. Pedig biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül utaztam ide.

Setep sportot űzött belőle, hogy minden lányra rámorgott. Sikongatva tértek ki az utunkból. Tudtam, hogy újdonsűlt cimborám attól tart, hogy megakad a szemem valamelyik kétlábú nőstényen. De alaptalan volt az aggodalma. Satine szépsége minden más nő külselyét elhomályosította előttem. Talán csak Ashantiét nem.

Még mindig sokat gondoltam az egyiptomi lányra, aki már a próba előtt megjósolta, hogy túl fogom élni. Vajon honnan tudta? Még azt is biztosra vette, hogy Setep a tenyeremből fog enni. Így utólag ez be is igazolódott, bár nem rajtam múlt.

Mivel indulás előtt még vadásztam egyet Dantéval, cseppet sem voltam éhes. A kíváncsiságom hajtott egyik utcától a másikig, nem a vadász ösztönöm. Alaposan szemügyre vettem mindent magam körül, de semmi érdekeset nem láttam. Ugyanazok a szürke kirakatok, az unalomig ismételt hirdetőtáblák, a sok jelentéktelen, átlagos arc, és a még szokványosabb illatok, melyek ugyan elárasztották tüdőmet, de semmilyen érzést nem váltottak ki belőlem.

Setep kinézett magának egy tűzcsapot és legalább ötször lepisilte. Pont mint egy kutya. A sárga tócsa sebesen terjedt a csatorna felé. Már nem lepett meg, hogy velem ellentétben neki normális anyagcseréje van. Talán mert számára a terület megjelölése fontosabb ahhoz, hogy elvesszen vámpírsága miatt.

Sok olyan dolog volt, amit nem értettem vele kapcsolatban, de ez cseppet sem foglalkoztatott. Igaz, valamiben mégis különbözött a többi állattól – azon kívül is, hogy vámpírok vérét itta -, csak kis dolgának kellett eleget tennie. Mivel szilárd ételt nem evett, csupán vizeletet kellett ürítenie, ám ezen a téren kifogyhatatlan forrásnak bizonyult.

Megláttam a sárga falú, vörös cseréppel fedett motelt. Bár még csak most készült lefekvéshez a nap, úgy határoztam, hogy az éjszakát fedett helyen töltöm, és a város térképét tanulmányozva készítek egy utitervet.

Dante elég pénzt adott ahhoz, hogy ne kelljen a centeket számolgatnom. Sosem fukarkodott velem. Mivel a kocsimat Los Angelesben hagytam, gyalogszerrel vágtam át a városon, és már előre megszületett fejemben az új, bár végtelenül unalmas felfedezőút tervezete.

A pult mögött álló kövér öreglány úgy méregetett, mint valami jöttmentet. Bár magában megállapította, hogy fiatalon nem tudott volna ellenállni szépségemnek, most inkább úgy viselkedett, mint egy betolakodóval. Bár a turistákból élt, mégis mogorva képpel tolta elém a papírokat. Mivel vezeték nevem nem volt, a hamis személyimet vettem elő, és bevéstem a füzetkébe álnevemet. Edward Wilson.

Amint megkaptam a kulcsot, azonnal elfordultam a nőtől, aki utánam szólt.

- A kutyát nem viheti!

Setep felháborodva perdült meg, és előre rugaszkodott, de még idejében kitettem a lábam ahhoz, hogy beleütközzön. Visszaléptem a pulthoz, letettem ötszáz dollárt a nő elé, és a legcsábosabb mosolyommal pillantottam rá.

- Biztos vagyok benne, hogy ezúttal elnéző lesz – mondtam barátságosan.

- Nem tudok a kutyáról – közölte, miközben úgy csapott le a bankjegyre, mint sirály a tonhalra. Azonnal zsebre vágta és elfordult tőlem, mintha ezzel is alá akarná támasztani szavait. Magában azon morfondírozott, hogy ha a tulaj rájön, hogy Setepet a szobában tartottam, közli, hogy ő ugyan nem is látta a kutyát.

Setep még mindig ellenségesen csattogtatta a fogát, de amint ránéztem, azonnal elindult a lépcső felé, vissza-vissza sandítva az öreglányra.

- Az emberek nem szoktak farkasokkal flangálni. Nem akart megbántani – csitítottam, amikor felszaladtunk a lépcsőn.

A lepusztult épület nem csak kívülről volt szánalmas. A falakról málló vakolat, a tömény penésszag és a dohos szőnyeg mind-mind undorral töltöttek el. Utáltam a mocskot. Satine sokat balhézott velem, amiért mindig elpakoltam utána. Szerinte a rend és tisztaságmániám már-már őrjítően idegesítő volt. Nem tehettem róla. Egyszerűen rosszul éreztem magamat egy elhanyagolt környezetben. De most nem izgatott túlzottan a hely. Csak a magány érdekelt, hogy senki se zavarjon.

Beléptem a kicsiny szobába, ami még véletlenül sem volt lakosztálynak nevezhető. Se mosdó, se zuhanyzó, csak egy poros nappali, néhány kövér csótánnyal és egy apró, kényelmetlenül szűk hálószoba, amiben az ágy annyi helyet foglalt, hogy csak oldalazva tudtam volna megközelíteni. De nekem tökéletesen megfelelt az egyetlen fotel, annak ellenére is, hogy egy egész étlap tetszelgett a kárpiton, mellyel valaha behúzták.

Leültem. Setep elém tolta hatalmas fejével a dohányzóasztalt, ami alacsonyabb volt, mint ő maga, aztán letelepedett velem szemben, és figyelmesen végigmért.

Kiterítettem magam előtt a térképet és elővettem a filcet, amit alig egy órája vettem egy közeli papírírószer boltban. Mértani pontossággal huzogattam be a vonalakat, melyek másnapi utitervemet szimbolizálták. Mivel nem igazán tudtam, hogy mit keresek, ezért minden fontosabb pontot érintettem a vastag, fekete vonallal.

Amikor végeztem, leheveredtem a kemény, hideg padlóra, és Setephez nyomva arcomat szuszogni kezdtem. Értetlenül figyelt egy darabig. A fáradtság elemi erővel tört rám. Bár más vámpírok nyilván nem is tudják mit jelent a szó, én rendszeresen tapasztaltam a kimerültség érzését, és bármennyire utáltam, semmit sem tehettem ellene. Az utóbbi két hétben amúgy is fáradtabb voltam, mint egyébként.

Az álom észrevétlenül igázta le agyamat, és már azt sem vettem észre, hogy Setep szokásához híven a mellkasomra hajtotta a fejét.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Audry

18 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr11136856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Heki... 2009.05.22. 14:55:31

Hű tök jó lett
izgatottan várom a folytatást hogy ki szerepelt Alice látomásában és hogy végre találkozik e újra bella és ed
grt

Válasz erre

Drusilla1985 2009.05.22. 14:55:46

Szia! Továbbra is nagyon tetszik a történet. Elképesztően jó volt ez a fejezet. Az összes részét imádtam. Az Edwardosat a Bellásat, meg a Satinosat is. Meg nagyon tetszett az ötlet, hogy Edwardnak ajándékozták Setepet. Nagyon aranyosak így összebarátkozva:)

Válasz erre

hucak 2009.05.22. 16:04:09

Köszönöm! :)

Válasz erre

dzseni13 2009.05.22. 17:07:36

Szia!Nagyon jól sikerült ez a rész is,aranyos hogy milyen jó elven Setepel Edward. :)

Válasz erre

Audry 2009.05.22. 20:37:20

Hát el még csak a fejezet első része. Ismét szét kellett szednem. mert túl hosszú lett volna egy posztnak. Annyit elárulok, hogy sok minden ki fog most már derülni. Örülök, hogy tetszett nektek. :PP

Válasz erre

rea08 2009.05.22. 21:21:03

Hali Audry!
Én még új vagyok itt, egy nap alatt elolvatsam mind a 29 részt. Nagyon-nagyon jó!!! Végig izgultam az összes fejezetet, nagyon tetszik ez a megközelítés, ahogy Edward és Bella mennyi megpóbáltatáson megy keresztül (és még mennyin fog, az biztos) az igaz szerelemért.Míg egymásra nem találnak. (ugye így lesz, remélem :) )
Csak így tovább és már nagyon várom a köv. fejezetet is! :)
Üdv. rea08

Válasz erre

Sztiii 2009.05.22. 21:57:23

Nagyon jó lett ez a fejezet, nagyon tetszik és már alig várom a folytatást!!! gratula!!

Válasz erre

Audry 2009.05.23. 12:44:26

@rea08: Szia! Örülök, hogy rátaláltál az oldalra, és köszönöm a kommentet is. :) Mindig jó érzés új emberek véleményét is látni, bár én a régi olvasóknál is örülök, hogy leírják mit gondolnak, hiszen úgy könnyebb felmérnem, hogy mi tetszik, mi nem, mi érthető, mi zavaros... :D

Válasz erre

nor@ 2009.05.23. 17:12:32

ez nagyon tetszett!!
kiváncsi vagyok mit látott Alice és, hogy mit álmodott Edward!! már alig várom a folytatást!!:):D

Válasz erre

Kittike1986 2009.05.24. 00:04:42

Hát csak megköszönni tudom a fejezetet:)!
Már nagyon hiányzott és nagyon kellett a picinyke kis lelkemnek:D!!!Szóval csajszi ügyike voltál megint:)!

Válasz erre

k r i s z t a 2009.05.24. 19:54:32

ugyanolyan mint a több irész :D vagyis tökéletes

Válasz erre

Audry 2009.05.24. 23:51:21

@k r i s z t a : Amikor elkezdtem olvasni a hozzászólásodat, azt hittem arra célzol, hogy minden rész egyforma. :))) Már megijedtem. :DD

Igazán jó érzés hogy még mindig nem unjátok. :) Legalábbis remélem. :))

Válasz erre

Miss Kitty 2009.05.27. 19:23:56

MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG!!!!!!!!!!

Válasz erre

helga06 2009.05.29. 14:49:26

szia Audry!
Én még új vagyok itt, de rettentően hálás vagyok a sorsnak, hogy erre az oldala tévedtem. a történeted fantasztikus!remekül írsz! alig várom a folytatást!!tűkön ülök, ahogy mondani szokás:D
Csak így tovább!
Ja és hány fejezetet terveztél összesen?

Válasz erre

sylla 2009.05.30. 13:31:55

Már nem tudom hogy mit írjak , annyira WoW :D Úúúgy várom a kövi részt h ÁáÁ :P
És ez is annyira fantasztikus lett csak gratulálni tudok :))

Válasz erre

Audry 2009.05.30. 17:02:26

@helga06: Szia! Örülök, hogy sikerült örömet szereznem neked az írásommal, és annak még jobban, hogy megosztottad velem a véleményedet, amiért külön hálás vagyok.
Ami azt illeti, igazából egyáltalán nem terveztem eredetileg egynél több fejezetet, mert nem is publikálásnak szántam, csak poénnak néhány fórumozó lányzó számára. Azóta meg dőlnek az ötletek, és mindig bővül a történet. Nem tudom megmondani még mennyi van hátra, mert ameddig most megvan fejben, az még nem a vége. Egyelőre sacc 10-15 fejezet vázlatát sikerült leírni. (Bár nem szoktam vázlatozni, de most már muszáj, hogy ne legyenek elvarratlan szálak.) De ez még nem a vége, és nem tudom, ezután még mennyi lesz majd, mert egyelőre még csak az irányt tudom, merre lehetne tovább menni. De attól is függ, hogy nem e változtatom meg a végét egy befejező részre, hogy mennyi ötletem lesz még. Mert azt nem szeretném, ha egy idő után már önmagamat ismételném. Tehát egyelőre nyitott kérdés, hogy mennyi van még hátra. Majd meglátjuk, meddig van ihletem, és meddig tetszik nektek. Ha már úgy érzem kezd erőltetetté válni, akkor be fogom fejezni. :) De per pillanat ez még odébb van. :)
@sylla: Köszönöm szépen. :D

Válasz erre