Ahogy kiléptek a raktárajtón, hangos kiabálásokat és csattanásokat hallottam. Annyira kába voltam, hogy képtelen voltam fókuszálni és kiszűrni a hangokból azok jelentését. Azt érzékeltem, hogy többen is üvöltöznek, futkosnak körülöttem, még az is megfordult fejemben, hogy csak képzelem az egészet. Velem egyelőre senki nem törődött, amiért igazán hálás voltam. Végre egy kicsit pihenhettem, igaz még mindig a bilincseken lógtam. Már nem éreztem a fájdalmat, csak bizonytalanul lebegtem az öntudatlanság felé, de bármennyire is szerettem volna, nem sikerült elájulnom. Könyörögtem volna a megváltó sötétségért, de a fene nagy büszkeségem visszatartott még önmagam előtt is.

 

    Homályosan érzékeltem a külvilágot, a máskor oly éles érzékszerveim most cserbenhagytak. A képességemet sem tudtam megfelelően használni, de valahogy most nem is nagyon érdekelt kik mászkálnak az épületben. Mint egy kívülálló, úgy láttam az eseményeket. Mintha nem az én összeroncsolt testem lógna tehetetlenül a bilincsen. Csak sodródtam a hangok kavalkádjában észrevétlenül összetörve. Azt kívántam, bárcsak meghalhatnék. Nem sodornám veszélybe azokat, akiket szeretek. Nem sok ilyen volt ezen a földön, de értük bármire képes lettem volna. Ennél a bizonytalanságnál már az is jobb lett volna, ha simán kinyírnak a Don emberei. De persze, hogy nem tették, abban nem lett volna semmi pláne. Így csak még jobban magához láncolt. Hiába voltam én a halhatatlan, mégis egy ember tartott a markában. Undorító kis féreg.

 

    Éreztem, ahogy a fogaim önkéntelenül megcsikordulnak. Legszívesebben belemélyesztettem volna borotvaéles tépőfogaimat a szemétláda Don kövér nyakába, még akkor is, ha utána minden bizonnyal simán kihánytam volna a tömény zsírral kevert vérét. De pontosan tudtam, hogy nem lehet. A markában tartott. Lett volna időm megszabadulni tőlük és a családjuktól, de kötött a szerződés, amit a Donnal kötöttem. Ráadásul pontosan tudták kiféle, miféle vagyok, így elég nehéz lett volna csak simán eltüntetni őket a föld színéről. Arról nem is beszélve, hogy a családját a legjobban képzett harcosok védték a fajtámból, így csak azt mondogattam mindig magamnak, hogy várj. Várd meg a megfelelő pillanatot. De a kellő alkalom eddig soha nem jött el. Csak vártam, várakoztam, mint egy megkötözött rabszolga, aki csak álmodozik önnön szabadságáról, de lépni nem mer. Igen az voltam. Hiába hitettem el magammal, hogy szabad vagyok. Csak egy sima kis szolga voltam. Ha nem fájt volna annyira, hangosan morogtam volna, de nem kockáztattam meg, hogy bármi hangot kiadjak magamból. Reméltem, hogy nem vesznek észre.

 

    A családomra akartam gondolni. Roxanra, hogy milyen gyönyörű, milyen vad. Arra, hogy milyen az íze a számban, amikor csókolom, a haja puhaságára, amivel beterít engem. De nemcsak a teste, a szelleme is vonzott, imádtam minden porcikáját. Calebre akartam gondolni, érte is akartam élni. A fiam. A csoda az életemben. Nem hittem, hogy ez megtörténik velem. A boldogságot jelentette. Az élet teljességét. Soha nem képzeltem volna, hogy képes vagyok így szeretni. Másfajta szeretet volt ez, mint ami Roxanhoz kötött, más de nem erősebb és nem gyengébb. Teljessé tett.

 

    A hangzavar még mindig ott motozott homályos agyam körül, de csak halványan tudtam érzékelni és külön választani az emberi hangokat. Máskor ezzel semmi probléma nem lehetett volna. Könnyedén követtem egyszerre több beszélgetést is. De most odáig süllyedtem, mint egy sima, szerencsétlen ember.

 

    Emberek. Futott át rajtam egy kellemes borzongás, amit akár jó jelnek is vehettem volna, ha nem nyilall minden porcikába az éles fájdalom, mint megannyi, hegyes késszúrás. Az egyetlen, ami segíthetne most rajtam az a meleg, selymesen sűrű,  sötétvörös vérük.

 

    Majdnem ájulva csüngtem a bilincseken, teljes súlyommal rájuk nehezedve, szinte leszakították a karomat, de engem még mindig elrejtett az árnyék jótékony sötétsége. Nem tudtam eldönteni, vajon mióta lehetek itt. A percek összefolytak, az idő egyetlen gomolygó masszaként tekergett körülöttem. Nem mertem mozdulni, még levegőt venni sem. Csak az agyam dolgozott sebesen, még akkor is arra kényszerítve, hogy gondolkodjak, ha ez nem volt olyan egyszerű a jelen helyzetben.

 

   Aztán valahonnan a távolból egy füstösen mély, rekedtes hang vált ki a zűrzavarból, utat törve meggyötört testem felé, beléivódva minden porcikámba. Összerázkódtam tőle.

 

- Rendőrség! Fel a kezekkel! – ennyit hallottam, és ha tudtam volna hangosan kuncogok fel a helyzet iróniáján. Hát nem látja ez az idióta liba, hogy fent vannak a kezeim? Mit tehetnék? Még jobban nem tudom a kezem felemelni, mert akkor tövestől kéne kicsavarnom és egyenként odadobni neki, de ezt valahogy nem venném jó néven. Elképzelve a jelenetet, kissé kijózanodtam annak abszurditásán. Önkéntelenül kaptam levegő után. Még fel sem fogtam tisztán, hogy mit jelentettek a szavak, amiket hallottam, máris megcsapta az orromat az összetéveszthetetlen illat. Sokkal korábban éreznem kellett volna, de amilyen zűrzavar volt bennem, nem csodálom, hogy nem sikerült kiszűrnöm őket. Halványan érzékeltem valami motozó mozdulatot az arcomon, majd a szememnél, egy pillanatra elvakított az éles fény, ahogy valaki felhúzta a szemhéjamat. Felnyögtem a fájdalomtól, amit a világosság okozott.

 

- Életben van – hallottam egy másik hangot, de nem tudtam kihez beszél. Nyilván nem hozzám. Miért is tenné? Hihetetlen milyen hülyeségek jutnak eszébe az embernek, ha nincs teljesen magánál. Ezen gondolkodtam, amikor puha, de erőteljes lépésekre lettem figyelmes. Az illat még inkább beette magát az orromba, égetni kezdte az agyam minden ép és világos felületét.

 

- Szedd le! – parancsoló hangja volt, de nem tudtam hova tenni. Soha még ehhez fogható hangot nem hallottam hosszú életem során. Még a szürke ködön keresztül is elhatolt hozzám, hullámokban futott végig a testemen, ahogy lecsapódott rajtam. Nem is illet egy nőhöz ilyen hang. Mert nő volt. Ezt tudtam. Fogalmam sincs, milyen lehet, vagy ki lehet, de a hangjától a hideg futkosott a hátamon. Még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó avagy rossz érzés - e. Annyira nem voltam magamnál, hogy ilyeneken tépelődjek, egyelőre csak azon rágódhattam, vajon kik ezek, és mit akarnak tőlem? Csak remélni mertem, hogy nem visznek magukkal. Bár ha tényleg rendőrök, sajnos még az sincs kizárva, akkor leszek csak igazán nagy bajban. Ha kicsit jobban lennék simán megszabadulhatnék tőlük. Nem voltam híve az értelmetlen öldöklésnek de néha nem volt más választás. Főleg azt nem engedhettem meg magamnak, hogy az emberek elkapjanak. Nem lett volna szerencsés, ha rájönnek, nem vagyok épp az a szívdobogós fajta. Sőt, a legnagyobb veszélyt épp az én fajtám jelenti számukra. De most nem voltam abban a helyzetben, hogy megszabadulhassak tőlük. Éreztem a tapogató kezeket a csuklóm körül. Végigcikázott a hideg testemen a várakozás, szinte égette a bőrömet melegségük. Tudtam, hogy csak pillanatok választanak el attól, hogy hangosan morogva rájuk ne törjek. De elszámoltam magam.

 

    Hangos csattanással értem földet. Most éreztem csak igazán mennyire összevertek a Don emberei. Hogy tudnék most morogni? Amikor épp csak azzal vagyok képes foglalkozni, nehogy hangosan felnyögjek. Nemhogy morogni, vagy támadni.  Hiába reménykedtem, hogy Luis valahogy időben ideér. Nem történt meg. Most pedig, itt heverek összeroncsolva, mint egy tépett rongybaba, kiszolgáltatva ezeknek. Emberek. A hideg cikázott mindenemen.

 

- Az istenért, kapard már össze! – csattant megint az a furcsán idegesítő, mégis borzongató hang. – Csupa vér lesz tőle minden – morgolódott magában. Éreztem, hogy közelebb lép hozzám, majd lehajol. Ha tudtam volna kinyitom a szemem, hogy lássam az arcát, de mostanra annyira bedagadtak összetört arccsontjaimtól és a hatalmas ütésektől, hogy képtelen voltam akár résnyire is kinyitni. A fájdalomról nem is beszélve, ami akkor érte el az agyamat, amikor bármilyen mozgással próbálkoztam. Úgy tűnt az összes csontom, szilánkokban van, minden izmon cafatokban. Kétséges volt előttem, mikor lábalok ki ebből.

 

    Két hét. Cikáztak a Don szavai a fejemben. Két hetem van. Egyedül képtelen vagyok ennyi idő alatt rendbe jönni. Még akkor sem, ha meglepően gyorsan gyógyulok. Még akkor sem, ha minden áldott nap friss, vérbő prédára vadászom. Nem, ez egyedül nem fog menni. De akkor mi lesz? Caleb védtelen, csak rajtam múlik az élete. Ezt nem lehet elviselni ép ésszel. Éreztem a nyögés fájdalmát, ahogy végigszánkázott rajtam.

 

    Szinte tapintható volt a nő közelsége. Nem tudtam mit bámulhatott rajtam, vagy egyáltalán mit akarhatott. De nem is érdekelt már. Mi közöm nekem hozzá? Semmi. Hagyjon a fenébe végre békén, had legyek magam.

 

    Egy hűvös érintést éreztem a homlokomon, nem voltam benne biztos, hogy kutató, vagy gyengéd volt-e. De mit érdekel ez engem, amikor jobb dolgom is lenne, mint itt heverni, összeroncsolódva és védtelenül hagyva a fiamat.

 

- Ne szólj bele Tony. Már döntöttem – hallottam a reszelős füstös hangú nőt. Kezdtem aggódni. Ezek el akarnak vinni? Ne már!

 

- Tudod, hogy ezzel minden szabályt megszegsz? Legyen eszed Eve. – Tehát Eve. Így hívják. Nem mintha bármi közöm is lenne hozzá, vagy bármennyire is érdekelne. De legalább egy nevet társíthattam a hanghoz. Erőlködtem, hogy a fejükbe lássak, de az agyam annyira tropa volt, hogy a képességem ebben a félkómás állapotban cserben hagyott. Máskor teljesen a gondolatolvasó tehetségemre hagyatkoztam, hogy már egészen elfelejtettem, mennyire frusztráló, ha nem hallom mások mit terveznek. És pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor hagy cserben.

 

    Biztosan elájulhattam egy időre, mert nem érzékeltem semmit, csak egy bizonytalanul himbálózó, halkan duruzsoló valamit alattam. Ezek kocsiba raktak! Az Istenért, hát tényleg elvisznek? Hova? Minek?

 

    Ahogy lassan valamennyire újból magamhoz tértem, legalább annyira, hogy figyelni tudjak, tudtam, hogy két ember van még rajtam kívül az autóban. A nő; Eve. És az izzadságszagú férfi. Hogy is hívták? Toby? Nem Tony. Igen már emlékszem. A szagot tudtam a névhez kötni. Tudják ezek egyáltalán, kit hurcolnak? Vagy a mit jobb szó lenne.

 

    Kétségeim támadtak épeszűségük felől. Bár most nem látszottam épp nagyon veszélyesnek, de csak egy kis haladékot ha kaphatnék, ha egy kicsit összeszedhetném magam, simán kinyírnám mind a kettőt. Előbb a férfit, aztán a csajt. Hallgatnám, ahogy könyörög azon a fantasztikus hangján, aztán a nyakába mélyeszteném a fogam és hagynám, hogy elárasszon édes, éltető vérének íze, új erőt adva megtört testemnek. Igen ezt kéne tennem. Éreztem, ahogy belsőm tüzelni kezd. A testem követelte, ami járt neki, de nem tudtam teljesíteni parancsoló esdeklését.

 

    A kocsi lassulni kezdett, de az emberek elöl néma csöndben voltak. Nem hallottam még mindig a gondolataikat. Bár, mintha egy-egy érthetetlen foszlány mégis utat tört volna tudatom homályán. Reménykedni kezdtem. Talán hamarosan rendbe jövök annyira, hogy legalább azt lássam, amit gondolnak. Ez nagy előny lenne. Ahogy megállt az autó, éreztem a kezeket magam körül. Eddig meg sem szólaltak. A férfi és a nő is megfogott, majd cipelni kezdtek. Egy halk nyögés szakadt fel a torkomból, ahogy megmozdítottak.

 

- Nyugi szépfiú, mindjárt megérkezünk. Kapsz valami kaját, aztán alhatsz. – Az erőlködéstől még inkább hallani lehetett a rekedt füstösséget a nő hangjában. Nem értettem, hogy mit akar. Ez hozzám beszél? Úgy néz ki.

 

    Valami ágyra fektettek, majd otthagytak mind a ketten. Hallottam, ahogy vitatkoznak.

 

- Ne csináld Eve! Ezt a hülyeséget! Miért kevered magad még nagyobb bajba? Már így is nyakig ülsz a szarban. Ha a főnök megtudja, mit csináltál ma hajnalban a raktárnál, a legjobb, ami történhet veled az az, hogy kirúg.

 

- Mondtam, hogy nem muszáj segítened. Megcsinálom egyedül is – válaszolta Eve. Mit csinált? Akkor most rendőrök, vagy nem? Egyáltalán hol vagyok? Hova hoztak? Hallottam, hogy valamit matat, aztán hangos csattanással vágódott hozzám valami puha dolog.

 

- Nesze! Egyél! Szükséged lesz rá, azt akarom, hogy hamar felépülj. Mert dolgod lesz. – Bolond ez a csaj. Egyek? Mit? Most? Élni is alig élek, nemhogy most kajálgassak itt vele. Hallottam, ahogy oda sétál hozzám. Felemelte a puha zacskót, amit hozzám vágott, majd egy nyisszantást követően az orromhoz tartotta.

 

- Mire vársz? Tessék! Ez kell neked nem? – hadonászott a tasakkal. Rögtön tudtam, ahogy az olló elvágta a műanyagot. Vér. Minden elszakadt, megroncsolt izmom megfeszült, ahogy megéreztem az illatot. Halk morgás tört fel a torkomból és mohón rávetettem magam a zacskó tartalmára. Abban a pillanatban, ahogy az első korty elérte a számat és lefolyt száraz nyelőcsövemen, úgy, ahogy volt fújva öklendeztem vissza az egészet. Mi a fene! Ez meg mi? Mit szórakozik velem ez a csaj? Mit akar velem megitatni?

 

- Most mi van veled? He? – hallottam a bosszankodó hangot. – Igyál!

 

- Eve, szerintem ez hülyeség. Nem lehetsz biztos benne! Képtelenség. Honnan veszed, hogy ez kell neki? – lépett közelebb a Tony nevű izzadt férfi. Az ő vére sokkal jobb lenne, mint ez a zacskós szar.

 

- Hagyj! Tudom, mit csinálok!

 

- Dehogy tudod! Csak képzelődsz! Nem létezik, hogy ennek az embernek vérre legyen szüksége. Nézz már rá! Dokihoz kéne vinni, mert elpatkol.

 

- Nem fog meghalni. Hidd el, hogy tudom mi kell neki.

 

- Na jó, de VÉR? – kiáltott értetlenül a fickó. Kezdtem rosszat sejteni. A lány tud valamit.

 

- Igen, az. Ne értetlenkedj. Már, elmondtam nem? – csattant Eve hangja, mint a korbácsütés. – Ha nem akarsz, elmehetsz. Te pedig igyál már a szentségit, ne akard, hogy lenyomjam a torkodon ezt az izét. – Hú valaki egyre idegesebb. Máskor vicces lett volna, ahogy az adrenalin pumpálódik az emberi erekben, megédesítve a vér ízét, de valahogy most nem tűnt csábítónak. Újból a számhoz emelte a zacskót és elkezdte belém tölteni a tartalmát, mint a benzint egy üres, száraz tankba.

 

- Tony menj, hozz még pár literrel, azt hiszem szükség lesz rá – fordult a férfi felé, de nem tudtam figyelni, mert a tasakos vér csak folyt lefelé a torkomon. Iszonyatosan rossz volt ugyan, de már nem tudtam nem lenyelni. Éreztem, ahogy lassan kezd visszatérni, tisztulni az agyam. Lassan, minden korty után egyre tisztábban tudtam figyelni. Már egy-egy gondolatot is képes voltam elcsípni, kiszűrni a kavargó zűrzavarból, ami körülvett. A csaj, Eve, épp elmerülve tanulmányozott. „Egész jól nézne ki, ha nem lenne így szétverve.” Ez volt az első ép gondolat, ami eljutott hozzám tisztán, mióta a bilincsektől megszabadítottak. Nem lepődtem meg. Tudtam, hogy vonzónak tartanak az emberek. Szánalmas. Még csak észre sem veszik, ahogy besétálnak a zseniális csapdánkba, ráadásul önszántukból.

 

- Na gyerünk, ezt még hörpintsd fel, aztán alhatsz egy kicsit. - Képtelen voltam megkülönböztetni, kihez szól, még zavaros volt minden. Újra és újra előjöttek ugyanazok a kétségek, amik korábban. Elővett egy újabb zacskónyi vért, amit már ellenkezés nélkül nyeltem. Már meg tudtam állapítani, hogy disznóvér. Undorító. De pillanatnyilag jobb a semminél. Ezek után ráadásul majd bűzleni is fogok, mint egy igazi malac. Egyre jobban lettem, bár mozogni még nem nagyon tudtam. A kínjaim csak akkor enyhültek, ha nem mozdultam.

 

    Éreztem, hogy nappal van. Már bizonyára keresnek, Luis kiküldte utánam a srácokat, de csak a rengeteg vért fogják megtalálni. Nem lennék a helyébe, amikor elmondja Roxannak, hogy eltűntem, és csak az alvadt vérrel flaszteren hagyott nyomomat találták helyettem. Roxan felforgatja értem még a pokol legsötétebb bugyrait is. Istenem, bárcsak mellette lehetnék. Hangosan felnyögtem, majd ájulásszerű álomba zuhantam.

 

    Édes illatra ébredtem. Még fel sem foghattam mi az, amikor már rávetettem magam, nem törődve az éles, nyilalló fájdalommal, ami belém hasított a mozdulatra. A szemem sem nyitottam ki, úgy lendültem az érzés után.

 

- Roxan – nyögtem félig magamban, és magamra rántottam a ruganyos, vékony női testet. Átgördültem fölötte, figyelmen kívül hagyva a szaggató érzést, ami minden egyes apró mozdulatra belém hasított, és ami majd szétszakította mindenem, lángolva tombolt az agyamban, de ebben a pillanatban csak az alattam lévő testre tudtam koncentrálni. Roxan.

 

    Éhesen kezdtem csókolni a száját, harapni, falni őt. Nyelvem kutatva siklott végig a fogain. Csak halk nyöszörgését hallottam, ami még inkább feltüzelte vágyamat. Az én kedvesem. Olyan gyönyörű volt, mindig is csak csodálni tudtam. Számmal lejjebb vándoroltam, egészen a nyakáig. Akkor értettem meg, hogy valami nem stimmel. Forró volt. Lüktetett. Élő, illatos vér keringett benne. Nehezen nyitottam ki feldagadt szememet, de ekkor már a gondolatok is eljutottak ködös agyamig. „Istenem, istenem. Mit csinálok?” És én mit csinálok?  Döbbenten pillantottam meg a világoskék szempárt, ami egyáltalán nem hasonlított Roxan borostyán szín szemeire. Majd kicsit jobban próbáltam fókuszálni, és már láttam az arcot is magam előtt. Örvénylő fekete haj keretezte a szépnek igazán nem mondható arcot. Csak a füléig ért a haja, így kiemelve arccsontját és a szemét. Erős vonásaival kissé furcsának tűnt első ránézésre, mégis olyannak, hogy nem tudtam levenni a szemem róla. Kiugró járomcsontja mandulavágású szemei, a haragtól szikrázva pillantottak rám. Nem fél? Nem. Ez volt az első tudatos megfigyelés, ami végigcikázott rajtam. Nem fél egy vámpírtól. Ez nem normális. Száját szóra nyitotta. Láttam apró kis fogait, hegyes nyelvét, és hirtelen iszonyatos erővel tört rám a vágy. Nem tudtam elkülöníteni az érzéseimet, vastag szája volt, mégis vonzotta a tekintetem. Már épp készültem volna újra lecsapni rá, amikor éles fájdalom hasított belém. „ Bocs, szépfiú, de nem akarjuk, hogy megegyél reggelire, ugye?” Ennyit hallottam, majd rám terült a jótékony sötétség.

 

    Sodródtam. Messze, messze. A tudatom egy kis halvány fénysugárral csalogatva hívott vissza az emlékeim közé. Úgy látszik teljesen kiütöttek, mert ez csak akkor lehetséges, ha egyáltalán nem voltam eszméletemnél. Meghallottam a zenét. Először nem jöttem rá, hol vagyok, mit csinálok, de az emlékeim olyan élesen maradtak fenn, mintha csak egy filmet néztem volna.

 

 

 

 

    Gyönyörű, földöntúli szépség volt. Fittyet hányva a nyálukat csorgató férfiakra, egyenesen felém tartott. Magas volt, karcsú, hatalmas hajkoronája a csípőjét verdeste. Direkt hagyta szabadon, bár a divat nem ezt diktálta volna, de ő nem az a fajta nő volt,  már akkor sem, akinek meg lehetett szabni mit tehet és mit nem. A gyertyák fénye megcsillant lágy tincsein, eleven tűzzé varázsolva azokat. Ahogy mozdult légiesen, kecsesen, úgy táncoltak tincsei a válla és a teste körül. Teljesen. A szám kiszáradt, még nyelni sem tudtam. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy ő lesz a végzetem. Csak azt tudtam, minden porcikám akarja ezt a nőt. Ahogy közeledett felém, egyre tisztábban láttam a vonásait. De a szeme fogott meg leginkább. Ragadozó, macska tekintete. Kissé felfelé vágott szemrésében, hihetetlen ragyogással tündöklött borostyán tekintete, íriszét egy sötétebb, majdnem fekete csík keretezte. Pupillája mellett két kis fekete pötty, mintha szentjános bogarak lennének, úgy vibráltak. Ha tehette volna, elevenen fal fel. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan ez a szándéka. Csak bámultam, száraz nyelvem nem akart engedelmeskedni akaratomnak. Máskor oly könnyedén az ujjam köré csavartam bárkit, elég volt csak egy félmosoly, egy halk suttogás, vagy akár egy érintés. De most nem tudtam mozdulni. Mereven szegeztem szemem a jelenségre, nehogy eltűnjön szemeim elől. Még fel sem ocsúdtam, amikor már előttem állt. Tudtam, érzékeltem a maró irigységet magam körül, de nem törődtem sorstársaimmal. Csak áldottam az égi szerencsémet, amiért engem szúrt ki magának ez a tünemény.

 

- Roxan vagyok – szólalt meg halk duruzsoló hangon, mire az erő is kiszállt a lábaimból. Úgy éreztem meg kell kapaszkodjak valamiben, mert ha nem teszem, szégyenszemre elvágódom.

 

- Khm – próbáltam megszólalni, de a torkom száraz volt, mint a smirgli. Újra megköszörültem. Mint egy tizenéves kisfiú úgy éreztem a vágyam. – Edward – nyögtem ki nagy nehezen, bár az igazat megvallva, csak nyöszörgés volt. Láttam Roxan - ó milyen gyönyörű név, még a hangzásától is elgyengültem – arcán a kedves, incselkedő, mindentudó mosolyt, ahogy felém nyújtotta légies, vékony kezét. Hosszú ujjai rákulcsolódtak az enyémre, enyhén megszorítva azokat. Éreztem hűvös érintését, de ettől az ereimben csak még jobban kezdett száguldani a vér.

 

- Edward – szólalt meg ismét, gyönyörűség volt hallgatni is ahogy beszél. Ha a további életemben nem kéne mást csinálnom, csak hallgatni őt, már megérte élnem. – Van vezetékneved is, vagy csak Edward? – kacérkodott velem. Én pedig, mint egy taknyos dadogtam.

 

- Edward Cullen, szolgálatodra. – Hát ezt végre sikerült egyben kinyögnöm. Rám mosolygott, kivillantva kicsit hegyes, apró gyöngy fogait.

 

- Jer velem, Edward Cullen – húzott magával. Én pedig bolond lettem volna tiltakozni, amikor a mennyországot kínálta nekem a tekintetével. Azt adta nekem, a mennyországot, de nem úgy, ahogy akkor én azt gondoltam. Ha úgy vesszük, az életemet mentette meg később. De soha nem bántam meg, soha egyetlen percre sem, az elmúlt majd négyszáz év alatt, amit együtt töltöttünk.

 

 

 

 

    Magamon éreztem még mindig perzselő tekintetét, a száját. Számban ott volt még az íze, kutató nyelvének érzése. Gyomromban megannyi pillangó görcsölt, ahelyett hogy repdestek volna, ami igazából a feladatuk lenne. Nem értettem mi van. Még szerencse, hogy a sokkoló a kezem ügyében volt, mert nem tudom mit tett volna, vagy én mit tettem volna. Mit engedtem volna. Tudtam, hogy micsoda. Még most is hihetetlen volt elképzelnem, hogy léteznek a mesebeli lények, de a saját szemem és a saját fülem csak nem hazudik. Lehet, hogy felelőtlenség volt, vagy hülyeség, hogy idehoztam. Veszélyes lehet. Elég rossz híre van, kicsit nyomoztam utána, de szükségem van rá. Nélküle elvesztünk.

 

    Elnéztem, ahogy a sokkolótól kiütve, elterülve, kómaszerű állapotban alszik. Még levegőt sem vett. A teste még mindig össze volt roncsolva. Nem volt egyetlen négyzetcentiméter sem, amit nem borított volna kék, zöld, lilás-fekete folt, az ütések nyomán. Egy pillanatra sajnálatot éreztem, de elnyomtam magamban. Nem engedhetem, hogy másképp gondoljak rá. Végignéztem csapzott haján. A homlokába hullott néhány nedves tincs. Bizonyára szép homloka lenne. De most mindenhol dudorok voltak, és vágások. Az arcán sem láttam ép területet, szép ívű arccsontja több helyen el lehetett törve, ahogy az orra is. Duzzanatok és véraláfordulások tarkították. A szája még annak ellenére is szép maradt, hogy kirepedezett és egy nagyobb seb virított rajta. Nem is értem, hogyan tudott így. Pokolian fájhatott. Erőszakkal kellett elterelnem a gondolataimat arról a csókról. Nem is tudta mit csinál. Valami Roxant emlegetett. Nem volt magánál.

 

    Eszembe jutott, ahogy a vért itta. Borzongató volt, és egyszersmind izgató is. A bőröm borsózott, végigfutott rajtam az izgatott vágyakozás, de olyan megsemmisítően szégyenletes volt így gondolnom egy vámpírra, egy ragadozóra, hogy lesütöttem a szemem.

 

    Hallottam, ahogy Tony visszajött, gyorsan felugrottam a vámpír mellől, és a társam elé siettem.

 

    Szemrehányó tekintettel méregetett.

 

 

 

 

- Mit tettél vele? – hallottam messziről egy férfi hangját. Már megismertem, Tony az.

 

- Kénytelen voltam kiütni, mert rám ugrott. – Eve füstös hangja hatolt el a tudatomig. És még valami, a gondolatai is. „Ha nem lenne vámpír, biztosan nem rugdosom le magamról, bár bűzlik a szerencsétlen, de csókolni azt tud….”

 

- Kiütötted? Mivel?

 

- Sokkolóval. Hirtelen nem volt más kéznél. Nem hiszem, hogy nagy kárt tettem volna benne, bár eléggé elkábult. Szinte kómában volt jó ideig.

 

- Te jó ég! Többet nem hagylak vele egyedül. - A hős férfi. Bah, mintha bármit is tudna kezdeni velem. Fél kézzel kitekerhettem volna a nyakát.

 

- Bántott, megharapott? – hallottam az aggódást Tony hangjában.

 

- Nem. – Ennél többet nem mondott, viszont láttam a fejében, ahogy újra átéli, ahogy ledöntöttem.

 

- Nem lesz ennek jó vége Eve. Mit csinálunk itt? Még mindig nem hiszem, hogy vámpír. Te jó ég, vámpírok nem léteznek! – protestált Tony. Hát ez idióta, nem lát a szeméig, bár nekem addig jó, amíg ilyen sötét.

 

- De. Vámpír. Ebben biztos lehetsz. Kihallgattam a Dont. Tudod, milyen az apám - fulladt el a hangja ettől a szótól, bár lehet csak az én érzékeny füleim hallották, mindenesetre Tony nem tett megjegyzést -, bár gyűlölöm, főleg mert megölette az egyetlen embert, akit szerettem, de nem csak ezért. Már pusztán azért gyűlölném, ha csak a felét tudnám annak, amiket művelt. De nem látott, így nem hazudik a kis vérebei előtt. Tudom, mit láttam és hallottam. Csak ő segíthet. Van két hetünk, hogy megmentsük őt Molock addig nem bántja a húgomat - hangja lemondó volt. Elcsodálkoztam. Valamiről lemaradhattam. A Donnak van egy lánya? Még soha nem hallottam róla, pedig ismertem, szinte mióta megszületett, hogy tudta titokban tartani? Még előttem is? Soha nem gondolt rá, még véletlenül sem. És mit akarhat tőlem? Milyen húgról beszél? Kinek a húga? Kezdett összezavarodni előttem minden.

 

     De figyeltem, nem akartam, hogy észre vegyék már fent vagyok.

 

– Amúgy meg, az a szemét Don – köpte a szavakat Eve – nem nagyon foglalkozik velem, hál isten. A szemében nem érek semmit. Még jó, hogy az anyám időben lelépett. Az egyetlen hiba az volt, amikor bejelentette a létezésemet. Azt nem kellett volna. Fel nem foghatom mitől törtek rá a hirtelen apai érzések – hangjában mérhetetlen fájdalom csendült. – Úgy találta nem elég jó nekem Zack, egész egyszerűen kinyíratta. Csak azért, mert zsaru volt. Hát ha tudta volna, hogy ezzel pont az ellenkezőjét éri el. De igazságtalan, hogy Zacknek meg kellett halnia ahhoz, hogy én rendőr legyek. – Egy emlékkép villant belém. Egy szőke, helyes srác, könyörgő szürke szemekkel. Kezdett kiverni a hideg veríték.

 

    Én öltem meg ennek a lánynak a szerelmét. És most meg azt akarja, hogy csináljak meg neki valamit.

 

    Nem lehet! Két hetem van elintézni Ackerbyt. Nem vacakolhatok ezzel a tyúkkal. Caleb a tét. Őt nem hagyhatom, nem engedhetem, hogy annak a szemétláda Donnak a markába kerüljön.

 

    Olyan kimerült voltam, elég volt ennyi kis koncentrálás is, és én úgy elfáradtam, mint egy csecsemő.

 

    Te jó ég. Benne vagyok nyakig. Mit nyakig? A fejem búbjáig merültem a büdös szarba. Ezzel a gondolattal zuhantam egyre lejjebb, agyamnak mély szakadékszerű kútjába, ahol csak a kellemes puha sötétség várt rám.

 

 

 

    

 

    Láttam, hogy Edward alszik. Nem tudtam, hogy ez normális-e nála, de reméltem, hogy igen. Nem akarhattam, hogy baja legyen, hiszen, akkor semmi hasznát nem vehetnénk.

 

    De ahogy közelebb mentem hozzá, nem tudtam visszafogni magam, és végigsimítottam összevert arcán. Termesztésen csak azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy semmi baja.

 

    Néha elcsodálkozom azon, hogy milyen jól tudok magamnak is hazudni. Nem hiába műveltem szinte mesteri fokon.

 

    Elhessegettem a kellemetlen gondolatokat, úgy éreztem, hogy minden rendben van vele, igaz, hogy nem érzékeltem, hogy vesz-e levegőt, de ez nem lepett meg. Tudtam, hogy nem halogathatom tovább, értesítenem kell a barátait. Ennyi idő alatt már biztosan rájöttek, hogy valami nem stimmel.

 

    És a Don is lelépett, hogy rohadjon meg! Ezzel még lesznek problémák. Molock a Dont akarja a húgomért. Simán teljesíteném, ha tudnám, még akkor is, ha az apám. De jobb szeretném mindegyiket a sitten megrohadva látni. Reméltem, hogy Edward Cullen és a családja segítenek nekem. Annyit sikerült róla kiderítenem, amitől meglehetősen biztos lehettem benne, hogy ha lehetősége lenne, kicsinálná a Dont magától is. Vicces volt elképzelni, hogy egy vámpír félhet egy embertől, de sajnos nem csak emberekkel vette magát körül a Don, ráadásul a fél város alvilági figurája a markában volt.

 

    Nem tudtam biztosan, beválik-e a tervem. Pillanatnyi őrültségnek is lehetne mondani, de nem az volt. Csak az adott lehetőséget kihasználva cselekedtem. Azt reméltem, ha megmentem Edward Cullent a Don markából, akkor elég hálásak lesznek, hogy segítsenek nekem. De hiba csúszott a számításaimba. Későn érkeztünk. Majdnem túl későn. Nem volt más választásom, magammal kellett hoznom.

 

 

    Meglepve láttam, hogy a kezem még mindig a homlokát simogatja. Gyorsan elrántottam, nehogy Tony észrevegye, így is elég kínos volt magam előtt is.

 

- Telefonálni kéne – hallottam magam mögött Tony hangját.

 

- Igen, tudom. Pont arra készültem én is, csak ellenőriztem megvan-e a fickó. Remélem mindent megadtunk neki, mert az igazat megvallva, kezdek kicsit aggódni. És nehogy azt merd mondani, hogy te megmondtad! – morogtam rá, mert láttam, hogy már nyitja is a száját, hogy valami hasonló okosságot szóljon. Kedveltem Tonyt, de nem volt az a kezdeményező típus. Bár lehet, jobban jártam vele, így legalább némi zúgolódás után általában megcsinálta azt, amit mondtam.

 

- Akarod te hívni őket, vagy hívjam inkább én? – kérdezte.

 

- Hívom én – mondtam, mert hallani akartam a reakciót. Tárcsáztam a mobilon azt a számot, amit a kis nyomozásom alatt megszereztem.

 

    Nem csalódtam. Hallhattam a reakciót. Bár nem épp azt, amire számítottam. Igaz, hogy nem várhatom el tőlük, hogy kimutassák a hálájukat, de az a Luis nevű fazon csak foghegyről vakkantott egy két szót. Elkérte a címet, majd simán lecsapta a kagylót.

 

    Valamit ki kell találnom, ha nem akarom, hogy nélkülem menjenek el. Az agyam sebesen járt.

 

    De nem tudtam semmi épkézláb ötletet kitalálni, mert az ajtó hangos csattanással vágódott ki. Tony ijedten húzódott hátrébb, amikor meglátta a belépő férfit. Magas volt, fekete hajú erős és fürge. Olyan 190 cm lehetett, bár soha nem tudtam jól megsaccolni a magasságot. Nem látszott vékonynak, de nem is az a hústorony volt. Sötét haja rövidre nyírva meredt az égnek, de csak a koponyája tetején. Oldalt kissé rövidebb volt. Szeme vadul villogott, fekete tűzzel méricskélt minket. Arca kissé sápad volt, nem tudtam eldönteni ez általános–e vagy csak a helyzet miatti feszültség okozza.

 

    Nem szólalt meg, csak megállt a tokostól kiszakított ajtó mellett és várt. Fél pillanat sem telt el és láttam, hogy egy újabb férfi lép be. Ő sokkal kecsesebb volt. Vékony, izmos, szálas termetéről nehéz volt levennem a szemem. Minden ruhája fekete volt. A haja koromként csillogott, a bőre olajos barna volt, a szeme csokoládé. De hiába voltak önmagában kellemes, sőt vonzó vonásai, mégsem tudtam kiverni a fejemből, hogy két vámpírral állok szemben.

 

- Hol van? – hallottam egy erőteljes, de mégis lágyan duruzsoló hangot, bár a hozzá tartozó személyt még nem láttam. De ebből a két szóból is tudtam, hogy nő. Olyan határozott volt, senki nem próbálna ellent mondani neki.

 

    Néztem, ahogy belépett, és majdnem leesett az állam a csodálattól. Egyszerűen gyönyörű volt. Egy jelenség. Nem lehet más szavakkal leírni.                                        

 

    De nem nagyon volt időm tátott szájjal bámészkodni, mert egész egyszerűen figyelemre sem méltatott. Csak félretolt, átgázolt rajtam, és egyenesen az alvó Edwardhoz ment. Végigtapogatta, szinte alig érintve simogatta.

 

    Végül vicsorogva felém fordult.

 

- Mit tettél vele te szuka?

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Tűzliliom