Twilight Extra 29. rész 3
2009.06.10. 10:00
Mivel kisebb kavarodás miatt megint elnéztem, hogy melyik fejezet jön, és mert akkor sem tudtam volna kirakni a fejezetet, ha tudom, hogy én jövök (mivel a suli miatt nem tudtam megírni), így most egy dupla hosszú résszel kárpótollak benneteket, ami még mindig a 29 fejezet és továbbra is a 29-dik jön majd, mert ez az egész össze tartozik, tehát egyelőre még nem száll fel a köd ebben a részben, mondjuk inkább úgy, hogy oszladozik. :) Remélem, hogy a rész majd kicsit kiengesztel mindenkit, tudom, hogy mosatánban mindig össze vissza kerülnek ki a fejezetek, aminek részben az az oka, hogy sehogy sem működik a blog, másrészt meg az, hogy az én agyam sem műkszik rendesen. Na remélem ez a fejezeten nem fog látszani. :) Véleményetekkel továbbra se kíméljetek. Kellemes napot mindenkinek, és persze jó olvasgatást... :DDD
Carlisle
Hosszú útnak ígérkezett. Alice keserűen meredt maga elé, mint aki két dimenzió között lebeg, és nem találja az utat vissza hozzánk. Bella, aki még mindig abban reménykedett, hogy a fiam életben van, megállás nélkül a tőle kapott gyűrűt forgatta vékony ujjai között. Annyira sajnáltam őt. Képtelen volt elfogadni a veszteséget.
Ellenben vele, én már jó ideje tudomásul vettem a megmásíthatatlant. Edward halott. Az első gyermekem, a legcsodálatosabb, a pótolhatatlan, a tökéletes nincs többé. Együtt élni ezzel minden szülő számára nehéz, de nekünk talán még rosszabb volt. Kilencven éven át azon fáradoztam, hogy boldognak lássam a fiamat. Mindent megtettem érte, hogy mosolyt csaljak mindig közömbös arcára. De képtelen voltam arra, amit ez a kislány – Bella – alig néhány hónap alatt könnyedén elért. De nem voltam féltékeny kettejük kapcsolatára. Ha csak egy sóhajnyi időre is, de megtalálták a tökéletes boldogságot. Most bántam csak igazán, hogy Edwardot annyira szigorúan és konzervatívan neveltem fel. Tudtam, hogy még az eljegyzés után sem nyúlt Bellához. Soha, egyetlen egyszer sem egyesülhettek a szerelem tökéletes harmóniájában.
Csak Edwardot neveltem másképpen, mint a többieket. Mindig azt mondtam neki, hogy az igazi próbája a szerelemnek a házasság, és hogy amíg nem vett el valakit, addig illetlenség vele testi kapcsolatot létesítenie. Védelmemre szóljon az a tény, hogy én még egy másik világban nőttem fel. Az elveim több száz év mélységben gyökereztek, és már nem tudtam kiűzni a fejéből a gondolatot, hogy a házasság előtti szex bűn Isten ellen. Még az sem győzte meg az ellenkezőjéről, hogy a testvérei házasság nélkül is boldog kapcsolatban éltek. Edward nem ítélkezett mások felett, de önmagát mindig egy sötét szűrőn keresztül látta. Nem tudta elfogadni, hogy a világ változik, és ahogy én is igyekeztem változni vele, neki is lépést kéne tartania az idővel.
Valójában nem is láttam szükségét annak, hogy meggyőzzem róla, hogy az eljegyzés már elég ahhoz, hogy beteljesítsék szerelmüket. Úgy volt, hogy néhány hónap múlva összeházasodnak, és hittem, hogy számára fantasztikus élmény lesz több mint száz év magány és kielégületlenség után beletemetkezni Bella kislányos bájaiba. Azt gondoltam, hogy olyan nászéjszakájuk lesz, amit sosem felejt majd el egyikük sem. Abban bíztam, hogy Edward végre megtapasztalja a teljesség érzését, hogy az üresség, ami azóta kísértette, mióta megteremtettem őt, végre nyomtalanul belevész a szerelem végtelen mélységeibe. De tévedtem… Nem volt idejük megtapasztalni azt a boldogságot, amit már mind ismertünk rajtuk kívül. Megfosztottam ettől a különleges érzéstől, mégha nem is szándékosan tettem.
Nehéz volt Bellára úgy néznem, mint legkisebb gyermekemre, hiszen bárhogy is nézzük, közvetve ugyan, de ő okozta a fiam vesztét. Bár az igazi öröm érzését is neki köszönhette, mégis élhetett volna még, ha sosem találkoznak egymással. Átkoztam a napot, amikor Forksba költöztünk. Átkoztam a percet, amikor hagytam, hogy Edward közelebb kerüljön hozzá. Nem Bellára haragudtam. Az a kislány semmiről sem tehet. Önmagamat vádoltam, amiért nem vettem észre a veszélyt. Sajnos Alice is túl későn ébredt rá, hogy mi fog történni.
A visszapillantó tükrön át figyeltem a lányokat. Olyan szomorúak voltak. Valójában mind elvesztünk Edwarddal együtt. Sosem hittem volna, hogy családunkból bárkit is elérhet egyszer a vég, így az sem merült fel bennem, hogy egyikünk halála is tönkreteheti tökéletes boldogságunkat. Senki sem tudott túllépni a fiam veszteségén, még a mindig önző Rosalie sem. Tudom, hogy éppen úgy meggyászolta Edwardot, ahogy mindannyian.
- Elmondod mit láttál? – törte meg a végtelennek tűnő csendet Jasper. Alice hallgatott. Az ablak felé fordította hófehér, porcelánbabákra emlékeztető arcát, és felsóhajtott. Csendben várakoztunk, hátha megosztja velünk a gondolatait.
Amikor hátra hajtotta a fejét, szemét lehunyta – és egy angyal bájával megáldott arcát eltorzította a fájdalom pillanatnyi érzése – halkan megszólalt. Erőtlen, kimerült hangja alig jutott el hozzám, pedig a motor szinte hangtalanul működött, a kocsi csendesebb volt, mint a sötét éjszaka, ami már nappal is beszivárgott az életünkbe, a gyász színével felruházva hangulatunkat.
- Nem számít mit mondok, úgysem hisz nekem már senki – közölte csalódottan. Tudtam, hogy rám céloz, és azt is tudtam, hogy ez mit jelent. Újra Edwardot látta.
Döbbenten szorítottam meg az ülést, aztán lassan, mintha az idő homokja egy percig megszűnt volna peregni, megfordultam, hogy jobban lássam gyermekem arcát. Kérdőn nézett rám, arra várva, akarom-e hallani a történetét.
Bár megfogadtam, hogy soha többé nem vagyok hajlandó a fiamról beszélni, hogy nem hagyom, hogy emléke elhomályosítsa elmémet, és ezáltal meggátoljon abban, hogy tiszta fejjel tudjam továbbra is megóvni a családomat, egy röpke pillanatig utat engedtem a reménynek, mégha biztos voltam is abban, hogy később meg fogom bánni. Bólintottam, de közben éreztem, ahogy a levegő a tüdőmbe szorul, a testem alig észrevehető remegésbe kezd, a torkom pedig megtelik valami kesernyés anyaggal, ami tétován kúszik fel a nyelvemig.
- Edward Port Angelesben van. Találkozni fog Jessicával – kezdte bátortalanul, de annál több meggyőződéssel a hangjában. – És nincs egyedül. Egy hatalmas farkast láttam az oldalán. De nem úgy tűnt, hogy ellenségek lennének.
Bella arca azonnal megváltozott. Görcsösen szorultak apró ujjai a gyűrűre, szeme megtelt könnyekkel, miközben visszafojtotta a lélegzetét.
- Alice. Ha azt mondod, hogy biztosan őt láttad, hogy nem tévedhetsz, hogy ez ezer százalék, vagy még annál is több, akkor hiszek neked – sóhajtottam némi gondolkodás után. Mindenki más csak akkor vett levegőt, amikor kinyilatkoztattam a véleményemet, és burkoltan engedélyt adtam rá, hogy utána járjunk Alice látomásának. Mindenki tudta, hogy ha közlöm, hogy ez nevetséges, akkor visszafordulunk, és ha egyedül maradok is a véleményemmel, hogy Edward halott, akkor sem fog senki lázadozni a döntésem ellen. Még én vagyok a családfő, és ha olykor nem is értenek egyet velem, mégis hűen követnek, bármiről legyen is szó. Ez nagy felelősség, főleg akkor, ha egy családtagunkról van szó. Történetesen Edward volt az, aki a középpontba került, és mindenki félt, hogy megvétózom az utat Port Angelesbe.
De bárhogy is próbáltam éveken át arról győzködni magamat, hogy a fiam nincs többé, most, hogy Alice bólintott, és vállalta azt, hogy a végén nagyot csalódok benne, ha félreértelmezte a látomását, a szívem szinte dobbant egyet, mintha egy láthatatlan szikra megérintette volna, mintha egy elektromos impulzus cikázott volna át rajta. Soha életemben nem éreztem még ilyet.
- Életben van? Ez biztos? Alice, mondd, hogy biztos – könyörgött sírós hangon Bella.
- Őt láttam. És ezúttal tisztábban, mint eddig bármikor. Más, mint volt. Megváltozott. A haja hátra zselézve, a ruhája… De ő az. Efelől nincs kétségem. A szemei, az arca… És a hangja… Millió közül is felismerném a hangját.
Jessica
El sem akartam hinni, hogy Edward Cullen áll velem szemben. Annyira megváltozott, bár az arca pont olyan volt, mint azelőtt, de a haja, a stílusa és legfőképpen a tekintete, nem is emlékeztetett egykori önmagára. Olyan szemekkel nézett rám, mintha először látna életében. Volt valami piszokul vonzó abban, ahogy méregetett. Titokzatos, elérhetetlen fiú volt még ennyi év után is. Ha lehet még jobban tetszett a külseje.
Zavartan pillantottam a lábánál morgó hatalmas kutyára, aki a fogait villogtatva figyelt. Edward észrevehette a dolgot, mert rámosolygott a kutyára.
- Nyughass Setep! Jess a barátom – sóhajtotta szelíden, miközben megveregette az állat oldalát. A jószág azonnal elhallgatott, bár továbbra is barátságtalanul szemlélt.
Fülig vörösödtem, ahogy csodálatos ajkait elhagyták a szavak. Hát tényleg a barátjának tekint? Ez váratlanul ért, hiszen tulajdonképpen nem igen vett rólam tudomást a suliban, leszámítva azt a napot, amikor az ebédlőben bókolt nekem. Persze akkor is mindent elszúrt az a hülye Swan. Pedig Edward velem akart ebédelni. Nyilván azért, mert aznap különösen csinosan öltöztem fel. Végül is akárhogy is a hatása alá vonta Bella, mégis csak férfiből volt. Észre kellett vennie, mennyire vonzó lány vagyok. Újra elmosolyodott, mintha egy viccet hallott volna. Összevontam a szemöldökömet.
- Min mosolyogsz? – kérdeztem feszülten. Egy másodpercig az alakomon időzött tekintete, aztán kínzó lassúsággal emelte fel a fejét, és olyan szemekkel nézett rám sötét pillái alól, hogy azt hittem menten elolvadok.
- Csak tudod, azon töprengtem, hogy nem volna-e kedved beülni velem valahová.
Megleptek a szavai. Csak most esett le, hogy egyedül van. Körülnéztem, de se Bellát, se a többi Cullent nem láttam.
- Na és mit fog szólni Bella, ha rájön, hogy velem múlatod az idődet?
- Hogy ki? – kérdezte zavartan, aztán újra félmosolyra húzta a száját, amitől kisfiús, mégis vagány arca még ellenállhatatlanabb lett. – Jah, hogy Bella Swan. Hmmm… Hát tudod, ő most nincs itt – vont vállat. Közömbös hangja újra csodálkozásra késztetett.
- Oh, azt hittem, hogy ti ketten…
Felnevetett, miközben egy sötét kocsinak vetette a hátát.
- Már nem vagyunk együtt. Kedveltem őt, jó csaj volt, de tudod nem az a típus, aki leköti az embert hosszú távon. Bizonyára a te pasid szerencsésebb volt ezen a téren.
Mintha szándékosan utazott volna rá, hogy vörösre bókolja az arcomat. Egészen összezavart a viselkedése. Határozottan kihívó hangon beszélt, mintha fel akarna szedni. Persze tudtam, hogy Edward Cullen túlságosan tökéletes ahhoz, hogy komolyan vegyen engem. Legalábbis addig, amíg nem ismer.
- Oh, hogy én, áá, dehogy, vagyis… Az már… Mike után… Volt egy srác… De hát az már… Nem is… Alig emlékszem rá – dadogtam, és tudtam, mekkora idiótát csináltam magamból. De értelmesen beszélni úgy, hogy Edward Cullen olyan szívdöglesztően néz ki, és közben engem figyel, mégpedig határozottan vágyakozva, elég nehéz feladatnak bizonyult.
- Valóban azt akarod elhitetni velem, hogy egy olyan gyönyörű lány, mint te, nem jár senkivel? – kérdezte meglepetten.
- Hát vannak… Úgy értem, szóval lenne aki… De nekem nem elég jó… Vagyis, szóval érted…
Komplett hülyét csináltam magamból, de egyre nehezebb volt uralkodnom magamon, ráadásul ismét elmosolyodott, és olyan vadítóan nézett ki, hogy legszívesebben rávetettem volna magam, hogy letépjem róla a ruhát.
- Na és milyen fiúk esélyesek nálad? – kérdezte félkomolyan. Nagyot nyeltem.
- Nem is tudom – hebegtem feszülten.
- Egy fakó bőrű, szakadt ruhás, egykori osztálytárs szóba jöhet? – kérdezte, miközben végignézett magán. Csakugyan szakadt farmert viselt, de eddig fel sem tűnt. Talán mert a fekete póló mögé rejtett izmos felsőtesténél lejjebb még nem jutott a tekintetem.
- Ohh – pirultam -, hát az attól függ, hogy hívják a szakadt ruhás illetőt.
Elgondolkozott, de ott bujkált egy apró mosoly a szája szegletében.
- Ismerek valakit, akinek nagyon tetszettél a suliban, de túlságosan magának való volt ahhoz, hogy megszólítson.
Na tessék. Már azt hittem, hogy a szakadt ruhás egykori osztálytárs alatt önmagát értette. De bizonyára valaki másról beszélt. Lázasan kutattam az emlékeim között valaki után, akire ráillik a leírás, de végül feladtam, mert úgy döntöttem, hogy rajta kívül nem volt olyan srác a suliban, aki felkeltette volna az érdeklődésemet, talán csak Mike Newton, de ami őt illeti, ő már a múlté.
- Igazán, és ki volt az? – kérdeztem kicsit csalódottan.
- Hmm… - Egy pillanatig mosolyogva nézett rám, aztán közelebb húzódott hozzám, és lehalkította a hangját. – A srác neve Cullen, Edward Cullen, és megkért, hogy kérdezzem meg tőled, nem volna-e kedved vele tölteni az estét, mert ő túl bátortalan ahhoz, hogy elhívjon.
Döbbenten néztem fel rá, miközben majd kiugrott a szívem a helyéről. Hát mégis magáról beszélt? Mégis ő az, aki vonzódott hozzám? Lehetséges, hogy tényleg tetszettem neki már régebben is, csak nem voltam elég rámenős?
Kérdő tekintettel nézett rám, nyilván a válaszomra várt.
- Mond meg neki, hogy hattól ráérek. Ha gondolja jöjjön értem – motyogtam szégyenlősen.
- Azt szeretné, ha inkább az erdő szélén találkoznátok a pékség közelében. Tudod, nem akarja, hogy mindenki arról pletykáljon, hogy visszajött, és Bella után most egy másik szép lányt is szédíteni akar.
Igazából elég vicces volt a párbeszédünk. Neki is tetszett valószínűleg, mert nehezen bírta megőrizni komolyságát.
- Ohh, értem. Akkor üzenem neki, hogy ha megfelel a hat óra, akkor ott leszek.
- Úgy vélem, hogy az időpont tökéletesen megfelel számára – bólintott, aztán a kutyájára nézett. – Gyere Setep, még be kell néznünk valahová.
Miközben kikerült és elindult az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttem, még egyszer rám villantotta embertelenül vonzó mosolyát, aztán lassan távolodni kezdett tőlem. Vadul kalapáló szívvel figyeltem egyre zsugorodó alakját. Edward Cullen randira hívott. Hát történhet ennél jobb dolog egy felhős napon???
Edward
Elég sokat láttam Jessica gondolatain keresztül ahhoz, hogy szinte megszédítsen a sok információ. A nevem tehát Edward Cullen. Az apám a forksi kórházban dolgozott, mint orvos. (Micsoda képtelenség, egy vámpír, aki orvosként dolgozik, mint egy rossz lányregény). Együtt éltem vele, az állítólagos anyámmal, bizonyos Esme Cullennel, és négy testvéremmel, Emmettel, Jasperrel, és a lányokkal, akik velük jártak. Alice külseje nem tett különösebb hatást rám, annál inkább Rosalié, bár azt nem tudtam, hogy Jessica látta őt csak olyan gyönyörűnek, vagy valóban ennyire földöntúli szépség. A családból egyedül ő volt az, aki igazán felkeltette az érdeklődésemet. Mulatságos, hogy egykor a testvéremként tekintettem rá, legalábbis Jessica gondolatai szerint, mert most csak a nőt láttam benne. Még pedig azt a nőt, akit bármikor szívesen megnéznék közelebbről is. Nagyon, nagyon közelről…
Nem volt bűntudatom Satine miatt, végül is ő Dantéval osztotta meg az ágyát, pontosabban az enyémet. Ha lehunytam a szememet, még most is könnyedén felidéztem magamban az utolsó otthon töltött éjszakámat. Dante rám parancsolt, hogy üljek le a sarokba és maradjak csöndben. Először nem értettem, hogy mit vétettem, aztán rájöttem, hogy nem büntetésnek szánta, bár én nagyon is annak éreztem. Satine egy áttetsző, fekete hálóingben libbent ki a fürdőszobából. Tátott szájjal bámultam karcsú testét, miközben átvágott a „szobán” és az ágyon heverésző Dante elé lépett. Kerülte a tekintetemet. Egy szempillantás alatt rájöttem, hogy miért…
Feltérdelt az ágyra, Dante derekára, előre hajolt és megcsókolta. Azelőtt, ha szeretkeztek, Dante a fürdőszobába száműzött egy könyvvel. Most azonban, mintha kínozni akarna, arra utasított, hogy a falhoz üljek. Felhúztam a lábaimat és lehajtottam a fejemet. Reszketve próbáltam uralkodni a féltékenységen, amit éreztem, miközben hallottam, ahogy ajkuk folyamatosan összeér, gyengéd simogatások közepette nyögdécselnek és egymás nevét ismételgetik.
Pokoli fájdalmat éreztem a lelkemben. Persze a saját „gyengeségemnek” köszönhettem, hogy én nem lehettem együtt Satine-nal. Elaludtam. Soha, de soha nem fogom ezt megbocsátani magamnak.
Azzal vigasztaltam magamat, hogy Dante nem tud a Satine iránti érzéseimről, így nem is tudhatja azt sem, mennyire szenvedek attól, hogy együtt vannak a jelenlétemben. Persze azt nem tiltotta meg, hogy felálljak és kimenjek. Akármikor felkelhettem volna, és akár el is mehettem volna sétálni egyet. De képtelen voltam rá. Talán a mazochizmusom késztetett arra, hogy maradjak és hallgassam, ahogy szerelmet vallanak egymásnak, aztán egyesülnek, mint két puzzle darabka, amik tökéletesen illeszkednek egymáshoz.
Bármeddig élek is, sosem fogok ennyire passzolni senkihez. Bár különböztek egymástól, ahogy a kirakójáték apró darabkái, mégis tökéletesen összepasszoltak, ha az ember egymás mellé rakta őket. Ennél fantasztikusabb dolog nem létezik a világon. És nekem talán sosem lehet ebben részem.
Felidéztem magamban Bella Swan arcát, legalábbis azt az arcát, amire Jessica emlékezett. Egy rendkívül hétköznapi lány. Semmi különös, egy dolgot leszámítva. Nem volt vámpír.
Azon töprengtem, hogyan lehetséges az, hogy egy emberrel jártam. Nem tudom, hogy valaha hallottam-e olyan vámpírról, aki egy embert szeretett. Ez is egy az én ostoba, kifürkészhetetlen különcségem darabkáiból. Valami óriási nagy baj lehet velem. Talán emiatt veszítettem el a múltamat is, és most, hogy valaki fejében láttam, amit egykor átéltem, továbbra is idegennek éreztem mindent, amire fény derült. Egyetlen érzés sem kerített hatalmába, ha a Cullenekre, vagy az emberlányra gondoltam. Semmi. Csak mérhetetlen üresség, szinte áthatolhatatlan sötét űr, egy végtelen feketelyuk.
Setep felugrott az ágyra és elhelyezkedett mellettem. Fejét a hasamra hajtotta és szomorúan nézett rám. Halk nyöszörgése arra emlékeztetett, amikor az Arénában kegyelmet kaptam tőle.
- Szerinted sincs valami rendben velem, Set? – kérdeztem szomorúan. Csóválni kezdte a farkát, ahogy a kutyák szokták, aztán felmordult. – Jól van, tudom, te így szeretsz – mosolyogtam rá, mire bólintott. Szemében most is látni véltem azt a melegséget, ami valahányszor rám nézett, mindig jellemezte tekintetét.
Carlisle
Alice részletesen elmesélte a látomását, és mind döbbenten hallgattuk. Egyikünk sem szólt semmit. Bella a könnyeivel küszködve szorongatta az ülést, Jasper nagyokat sóhajtozott, én csak meredtem magam elé. A fájdalom újra hatalmába kerített, de már nem azért, amiért korábban. Már nem Edward halála miatt sajgott a szívem. Az fájt, hogy nem védtem meg, hogy hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem volt sok időnk, bár pontosan nem tudtuk, hogy Alice mennyire előre látta az eseményeket. Azt reméltem, hogy megtaláljuk, és haza tudjuk hozni, mielőtt rosszabbra fordulna a helyzet. Beszélnünk kell vele, észhez kell térítenünk. Valami nagy gond van, Edward nem lehet önmaga. A sok év, amit nélkülünk töltött el, nem csak szimplán átformálta őt. Gyökeresen megváltozott. Nem hagyhattam, hogy a gyermekemmel ez történjen.
Ha igaz, a mostani látomás, az azt jelenti, hogy a korábbiak is valóságosak voltak. Edward tehát valahol, valamikor, valóban vérbefagyva feküdt, vörös szemekkel és az is igaz, hogy meg fogja ölni Bellát. Bár akárhogy is töprengtem ezen, egyre jobban összezavarodtam. Alice látomásai általában közelgő dolgokat vetítettek előre. De ha ez így lenne, akkor Edward már eljött volna azért, hogy végezzen Bellával. Habár az is igaz, hogy ha változtatott a döntésén, akkor semmivé foszlott az akkori látomás, és sosem fog megtörténni a dolog. De valamit még mindig nem értettem. Valamit, ami nem hagyott nyugodni. Hogy lehet az, hogy Edward meg akarja ölni Bellát? Ez lehetetlen. És nem csak azért, mert szereti…
Edward
Sosem éreztem az idő múlását annyira lassúnak, mint most, hogy a randira készültem. Jessica… Milyen különös véletlen, hogy egymásba botlottunk. Talán mások is felismertek a városban, csak nem szólítottak meg. Vajon hogy lehet az, hogy emberek között éltem, és mégsem tűnt fel senkinek, hogy vámpír vagyok, hogy az egész családom vérszívó? Még mindig túl sok volt a nyitott kérdés.
Setep az ágy végében feküdt és komoran figyelte az arcomat. Összepakoltam a cuccomat, mindent magammal fogok vinni. Ez az utolsó éjszaka, amit Port Angelesben töltök. Ha megtudtam mindazt, ami érdekelt, akkor visszamegyek Dantéhoz és Satine-hoz, hogy elújságoljam nekik a híreket.
Amikor kész lettem, és a tükör előtt még rendbe szedtem kicsit magamat, ledőltem az ágyra hűséges barátom mellé, és kérdőn meredtem rá. Mordult egyet, aztán megnyalta a kezemet. Újabb kérdés bontakozott ki elmémben. Valami, amit nem értettem.
Bella Swan. Az egyszerű, átlagos, szürke lány… Az egy dolog, hogy ember és képtelenség, hogy egyszer bármit is érezhettem iránta… Most mégsem ez zavart a legjobban, hanem az, hogy pontosan beleillett abba a sémába, amit Satine követett akkor, amikor az áldozataimat választotta ki. Alacsony, karcsú, hosszú, barna hajú lány. Satine bizonyára őt is kiszemelte volna a "halállistámra", ha látja. De hogy lehet az, hogy pont ilyen lányokat ölet velem? Persze Belláról nem tudhat. A múltam mindenki számára rejtély. Mégis, létezhet ilyen furcsa véletlen?
Elmosolyodtam. Hiszen Port Angelesben éppen akkor ismert fel Jessica, amikor elhatároztam, hogy hazamegyek. Ha így nézzük, akkor ez is elég valószínűtlen, és mégis így történt. Nincs abban semmi, hogy az egykori barátnőmre illik a leírás, ami a korábbi áldozataimra is. Végül is millió lány van, aki belepasszol a képletbe. Semmi szokatlan nincs ebben.
Még több mint három órám volt az indulásig. Setep borús képpel bámulta a csuklómat. Tudtam, ez mit jelent. Éhes… Elég régen evett utoljára. Régebben, mint én. Nyilván már nehezen viseli a helyzetet. De ugyan hol találhatok ilyenkor egy vámpírt, hogy jól lakhasson? Aligha hiszem, hogy Port Angelesben nyüzsögnének a magunkfajták.
Egy percnyi gondolkozás után megsimogattam a fejét, aztán kinyújtottam a karomat. Meglepetten nézett rám. Pontosan tudta, hogy mi járt a fejemben. Morgolódott, aztán látványosan elfordította a fejét.
- Nincs választásunk – közöltem komoran. Újra rám nézett. Halk, nyüszítő hangot hallatott, aztán vad nyalogatásba kezdett. Mintha az egész karomat meg akarná tisztogatni.
Egy ideig figyeltem a ténykedését. Aztán lehajtotta a fejét, párhuzamos lábakkal feküdt, teste megmerevedett. Keserű tekintetét az enyémbe fúrta és tovább nyöszörgött. Láttam, hogy hiába várok arra, hogy tudomásul vegye szándékomat, ezért felemeltem a karomat és a fogammal felhasítottam a bőrt. Tenyérrel fölfelé nyújtottam újra felé a kezemet. Felurgott, és dühös morgásba kezdett, szemeit azonban nem bírta elszakítani az alkaromon csordogáló, hívogató véremről.
- Gyerünk, Setep! – dörrentem rá sürgetően. Vicsorogni kezdett, szűkölve bámulta a kezemet. Érzékeltem nyugtalanságát, haragját - amit irántam érzett -, és az olthatatlan szomjat is, amit vérem illata váltott ki belőle.
Bármennyire próbált ellenállni a kísértésnek, éhsége végül felülkerekedett józan eszén. Előre lendült és szinte rávetette magát a karomra. Éreztem, ahogy hegyes agyarai utat vájnak a húsomba az ereimhez.
A fájdalomtól eltorzultak a vonásaim. Összeszorított fogakkal igyekeztem megállni, hogy felnyüszítsek. Pokolian fájt, ahogy szívni kezdte a véremet, de nem tehettem mást. Muszáj innia valamit, és momentán mással nem szolgálhatok neki. Mégha volna is büfé ebben a koszfészekben, akkor sem hiszem, hogy felszolgálnának benne vámpírvért.
Pillanatok alatt átjárt az a bénultság, amit az Arénából már ismertem. Erőtlenül hanyatlottam a párnára. Mozdulni sem bírtam a mérgétől. Kiszolgáltattam magam neki, és ha nem tud időben leállni, akkor meg fog ölni. De bíztam benne. Ő és én egy lélek vagyunk, csak két különböző testbe zárva.
Meg fog állni…
Különös kábultság fogott el. Ez más volt, mint amit korábban éreztem. Szinte eufórikus állapotba süllyedtem. Bár mozdulni nem tudtam, a vérem forrni kezdett az ereimben. Kivert a veríték, miközben izgatottan ziháltam.
Setep lassított. Igyekezett uralkodni szomján. Már nem szívta olyan erősen a sebet, amit kellően kitágított fogaival ahhoz, hogy ömöljön a vérem a szájába. Olykor megnyalta a sérült felületet, aztán tovább folytatta.
Meg fog állni…
Szédülni kezdtem, a világ őrült táncot lejtett körülöttem. A szoba fejre állt, a csillár lágyan ringatózott, a plafonon lévő repedések hullámzani kezdtek. Ha ajkaimat képes lettem volna mozdítani, utat engedtem volna a nevetésnek, ami kikívánkozott belőlem.
Meg fog állni…
Életemben nem éreztem még ennyire jól magamat. Mint egy ütős drog. Bár azt nem tudom milyen, emlékeim szerint még nem próbáltam, de valószínűleg hasonló érzés lehet. Fogalmam sem volt arról, hogy miért van rám ilyen hatással a mérge, de mégis. Nem csak a hangulatom lett egyszerre kirobbanó, de egyenesen felizgultam az érzéstől. Szó szerint vigyázzba vágta magát férfiasságom, és úgy kezdtem nyöszörögni, ahogy a szeretkező párok szoktak.
Setep felemelte a fejét és kissé oldalra fordította. Értetlenül meredt rám. Elhátrált tőlem néhány lépést és az ágy szélén lefeküdt. Bizonyára nem lakott teljesen jól, de tudta, hogy többet nem ihat, mert azzal megölne. Nem akart kárt tenni bennem, ezért is kérette magát annyira az elején.
Percek teltek el, mire szétnyíltak az ajkaim és éreztem, ahogy a tüdőm megtelik levegővel. A következő pillanatban hisztérikus nevetésben törtem ki, de még nem tudtam megmozdulni. Setep továbbra is zavartan figyelt, folyamatosan oldalra biccentette a fejét, néha meglegyintette a farkát, máskor panaszos nyöszörgésbe kezdett. Bizonyára azért, mert érzékelte azt az érzelemhullámot, ami végigsöpört rajtam. Most tuti azt hiszi, hogy elment az eszem. Bár talán ez így is van – suhant át az agyamon, de egy pillanat múlva már másik ezer vette át egyetlen értelmes gondolatom helyét.
Aztán egy kép villant be a semmiből. Bella Swan arca. Szemben állt velem és ragyogó szemekkel mosolygott rám. A levegő megakadt a tüdőmben, ahogy újabb képre cserélődött az előző. Egy kezet tartottam a sajátomban. Egy fehérarany gyűrűre meredtem, amin egy sötétkék kő csillogott.
A kép semmivé foszlott, mégis különös érzés kerített hatalmába. Mintha valaki átölelne, sőt, egyenesen a nyakamba ugrana. Hangos, csilingelő nevetés töltötte be az elmémet.
- Szeretlek Edward! – hallottam egy idegen hangot. – Annyira nagyon szeretlek!
Jessica
Alig vártam, hogy Edwarddal töltsem az estét. Már vagy két órája szenvedtem a tükör előtt. Sorban próbáltam fel az összes ruhámat, azon töprengve, melyik lesz az, amitől a lélegzete is eláll majd. Valami újabb darab kell. Olyan, amit régen nem láthatott rajtam… Na jó, igazából minden ruhám új számára. A régi, ócska gönceimet már szinte mind lecseréltem. Csak nem járhatok több éves cuccokban…
Nem csak a ruhám aggasztott. A hajam is. Kezdenem kéne vele valamit. Átkoztam magam, hogy reggel copfba fogtam. Rossz, hogy nem kibontott hajjal látott. De legalább besütöttem volna a végét. De nem… Hogy lehettem ilyen hülye? Persze ki gondolta volna, hogy ennyi év után összeakadok Edward Cullennel. Azt hittem, már sosem fogom látni az életben. És erre nem csak hogy találkoztunk, de randira hívott. Vajon mit szólna Swan, ha tudná, hogy az exszével találkozom? Nyilván főne a feje.
Ez a gondolat feldobta a kedvem. A fürdőszobában besütöttem a hajamat. Szép, arányos loknikat csináltam belőle, aztán felöltöztem. Végül egy piros felsőre esett a választásom, természetesen mély dekoltázzsal, minek hagyjam a fantáziájára azt, ami tökéletes?! Egy csinos, szűk nadrágot vettem fel, az új, divatos cipőmet és egy vékony aranyláncot. Fehér kardigánba bújtam, és elégedetten vetettem még egy utolsó pillantást magamra.
Ez az este nem csak nekem lesz felejthetetlen. A tenyeremből fog enni. Láttam, hogy hogy nézett rám. Főleg a nyakamon pihent sokat a tekintete. Bizonyára azért, mert mindig is szép, karcsú nyakam volt. Minden férfi észrevette.
Elindultam a megbeszélt találkahelyre. A szívem vadul kalapált, valahol a mellkasom és a torkom között. Szinte énekelni lett volna kedvem, olyan jó hangulatba kerültem már a tudattól is, hogy Edward Cullen végre észrevett. Ennyi év után már kijárt nekem ez a randi. És abban is biztos voltam, hogy egy percig sem fog eszébe jutni közben az a közönséges Bella. Most revansot veszek azon a beképzelt libán.
Még jól emlékeztem rá, ahogy Edward előtt nevetségessé tett az ebédlőben. Itt volt az ideje törlesztenem neki. Idővel úgyis megtudja majd, hogy Edwarddal járok. Ha más nem, gondoskodom róla én magam, hogy eljusson hozzá a hír. Reméltem, hogy Edward jó darabig maradni akar a városban. Persze miért menne el, ha én itt vagyok?
Az új Fordommal vágtam neki a nem túl hosszú útnak. Amíg vezettem zenét hallgattam és vidáman énekeltem a számokat, amit a rádió sugárzott. Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam.
Tíz perccel a megbeszélt idő előtt érkeztem meg, bár úgy terveztem, hogy késni fogok, de képtelen voltam rávenni magam. Még a végén azt hiszi, hogy elfelejtettem és hazamegy, ami azért kínos, mert nem tudom, hol lakik és számot sem cseréltünk. Nem mertem kockáztatni.
Amint lefékeztem a kocsit, kinyílt az ajtó. Ijedten sikoltottam fel, de azonnal nevetni kezdtem, amikor Edward kedves mosolyával találtam szembe magamat. Honnan tudta, hogy hol fogok megállni? De ő is előbb jött, amit jó jelnek vettem. Kisegített a kocsiból, aztán újra rám villantotta azt a félmosolyát, amit korábban csak Swannak tartogatott.
- Hölgyem – nyújtotta a karját, én pedig lelkesen fogadtam el. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, hogy a kutyáját is magával hozta. Sehogy sem volt nekem szimpatikus az a korcs. Olyan furán méregetett. Mintha féltékeny lenne. Talán megérezte, hogy Edward mennyire odavan értem. Jó oka volt rá, hogy féltse a pozícióját. Ha Edwarddal összemelegszünk, rövid úton leépítem a dögöt…
Edward
Ahogy vártam, Jessica majd kitért a hitéből lebilincselő személyiségemtől. Sétálni kezdtünk az üzletsorok mentén. Meg-megálltunk egy-egy kirakatnál. Úgy tettem, mintha lelkesednék a sok kiállított hülyeségért. Egyedül a könyveknél volt valódi a jókedvem. Szerettem olvasni és úgy tűnt, hogy Jessicát levehetem a lábáról azzal, ha a műveltségemet fitogtatom. Persze nem sok mindent tudtam a világról, csak annyit, amit azóta szívtam magamba, hogy Dantéékkal éltem. Elég sokat olvastam, és az agyam, mint egy szivacs, úgy fogadta magába a sok információt. Jessica rajongva itta a szavaimat.
A séta után beültünk egy étterembe, persze csak ő rendelt vacsorát. Én kértem egy kólát, de eszem ágában sem volt hozzányúlni. Setepet csak azután engedték be, hogy egy kis pénzt csúsztattam a pincér tenyerébe. Annyit kért, hogy egy félre eső asztalhoz üljünk a „kutyával”, aminek örömmel tettem eleget. Nem akartam, hogy mások is felismerjenek.
- Szóval, hogy hogy egyedül vagy itt? – kérdezte Jessica.
- Már mondtam, Bella már a múlté – vontam vállat. Persze Jessica nem is sejtette, hogy számomra ez a múlt már ködbe veszett, és nem is emlékszem arra a lányra, akiről beszélünk.
- Na és a családod?
- Mi van velük? – vontam fel a szemöldökömet, miközben az üres hamutálat forgattam az asztalon.
- Ők hol vannak most? – faggatott. Arról volt szó, hogy én szedek ki belőle mindent, nem pedig fordítva. Kínosan éreztem magamat, mert nem tudtam mit kéne hazudnom. De nem okozott különösebb gondot, mintha könyvből olvasnám, úgy folytak belőlem a szavak.
- Elköltöztem tőlük. Egy ideje. Végülis felnőtt vagyok már, megállok a saját lábamon. Nincs szükségem arra, hogy a szüleim a nyakamon legyenek.
- Na és hol az ezüst Volvód? Tegnap is gyalog voltál. Azelőtt kocsi nélkül sosem láttalak.
Egy pillanatig meglepett a kérdése. Honnan tudja, hogy ezüst Volvóm van? Aztán rögtön láttam a választ a fejében. Régen pont olyan kocsim volt, mint most. Ez megdöbbentett. Ezek szerint tudat alatt emlékeznem kellett rá, hogy milyen kocsival jártam egykor. Ezért választottam ezt a márkát, sőt, ugyanazt a típust. Emiatt volt első perctől annyira kényelmes. Minden kézre esett benne, mintha mindig is ilyet vezettem volna. Talán mert tényleg ilyet vezettem, ráadásul ki tudja hány évig… Felkavart, hogy az agyam ha mélyen is, de tárolja az emlékeket. Tehát minden ott van a fejemben, csak valamiért nem tudom előhívni. De vajon mi lehet ennek az oka? Amnézia… Összezavarodtam. Egy percig meg is feledkeztem arról, hogy válaszolnom kéne. Akkor kaptam észbe, amikor újra felnéztem. Kérdő szemei kissé felráztak a töprengésemből.
- Oh, hát igazából az már nincs meg. Otthagytam a szüleimnél.
- Ez komoly? Nem tudom elképzelni, hogy lemondtál egy ilyen klassz járgányról. Mindenhová azzal mentél – jegyezte meg gyanakvóan.
- Hát az igazat megvallva, kissé sietősen távoztam a szüleim házából. – Bizalmaskodóan közelebb hajoltam hozzá, és szinte suttogva folytattam. – Kicsit összeszólalkoztam a családommal, ezért össze sem pakoltam, csak leléptem. Azért nem hoztam a kocsit, mert az apám elé állt a sajátjával, és nem akartam megkérni rá, hogy álljon el az útból. Éppen fasírtban voltunk egymással. Szóval ez a nagy titok. Ezért vagyok kocsi nélkül. Tudod, mióta nem élek velük, már nem engedhetek meg magamnak ilyen luxust.
Úgy tűnt, hogy elaltattam a gyanakvását, mert bólintott és témát váltott.
- Szóval, akkor most egyedül élsz?
- Igen – sóhajtottam.
- Na és merre laksz?
- Kíváncsi vagy rá, hogy most hol lakok? – kérdeztem sejtelmes mosollyal.
- Igen – bólintott lelkesen.
- Megmutatom, de előbb kérdeznék valamit.
- Bármit – lelkendezett. Széles mosolyra húztam a számat. Ez túl egyszerű…
- Mit gondoltál rólam, amíg egy suliba jártunk? - Fülig pirult. Muszáj volt kicsit magam felé terelnem a szót, hogy eszébe jussanak olyan dolgok, amik esetleg segítenek emlékezni.
Carlisle
Kiértünk a repülőtérre. Amikor az ember siet, az idő valahogy mindig vánszorog. Féltem, hogy elkésünk és Edward ismét eltűnik. Meg kell találnunk. Muszáj. Nem csúszhat ki a kezeink közül.
Bella izgatottan játszadozott még mindig a gyűrűvel. Két dolgot láttam rajta. Egyrészt aggodalmat, hogy nem találjuk meg Edwardot, másrészt kétségbeesést, hogy későn érkezünk. Nem maradhatunk le róla.
Egyre biztosabb voltam abban, hogy Alice ezúttal nem tévedett. Látta Őt. Sőt, valójában talán mindig is őt látta. Csak én voltam túl konok, hogy higgyek neki. Nem mertem reménykedni. De most már nem volt visszaút. Most már hittem és ezzel együtt kiszolgáltattam magamat a csalódás lehetőségének is. Ha kiderül, hogy Alice tévedett, akkor azt nem fogom egykönnyen kiheverni, ahogy azt sem, ha elkésünk. Néha iszonyatosan dühítő, hogy az emberi technika nem képes olyan gyors járműveket létrehozni, amik felvehetnék saját tempónkkal a versenyt. De Anglia és Amerika között túl nagy a távolság ahhoz, hogy futva tegyük meg, ráadásul úgy, hogy senki se vegyen észre minket. Nem volt választásunk.
Felszálltunk a gépre. Alice és Bella egymás mellé ültek, és egész úton fogták egymás kezét. Jasper Alice másik oldalán foglalt helyet, és olyan képet vágott, mintha a világ minden fájdalmának súlya az ő vállán pihenne. Esme magába roskadt. Mellettem ült, és a combomra csúsztatta a kezét. Valahányszor egymásra néztünk, kissé megszorított, és mindig elmosolyodott. De keserű volt a mosolya, akárcsak a tekintete. Most nekem sem hozott megnyugvást a jelenléte, pedig máskor a puszta léte is könnyebbé tette a túlélést. De most Edwardról volt szó. A fiamról. Az első Cullenről, aki csatlakozott a családomhoz.
Rosalie és Emmett mögöttünk ültek. Ők sem beszélgettek, csak bámultak maguk elé. Emmett néha felsóhajtott, Rosalie azonban nem is lélegzett. Tudtam, hogy az álcánknak nem tesz jót, ha nem vesz levegőt, de senki sem ült hozzá elég közel ahhoz, hogy ezt észrevegye. Emmettet pedig nem lepte volna meg a dolog, de annyira elmerült a gondolataiban, hogy talán nem is tűnt fel neki.
Minél közelebb értünk Amerikához, annál izgatottabb lettem, ahogy a többiek is fészkelődni kezdtek.
Satine
Megcsörrent Dante mobilja. Edward ágyán feküdtünk, és mind a ketten olvastunk. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Dante nem a gépe előtt ült. Most semmi sem kötötte le igazán. Alig várta a jelentést attól a vámpír fiútól, akit Portlandbe küldött Edward után. Nem bírt tovább várni.
A kijelző Zack nevét mutatta, tehát végre nyugtom lesz, ha Dante rájön, hogy alaptalanul aggodalmaskodik. Letettem a könyvet és odabújtam hozzá, miközben a füléhez emelte a telefont és bele „hallózott”.
Nem kellett közelebb hajolnom, hogy jól halljam Zack minden szavát. Dante pont akkor merevedett meg, amikor én.
- Már Portlandben vagyok. De úgy tűnik, hogy száz kilométeres körzetben én vagyok az egyetlen vámpír errefelé. Edward nincs itt, és gyanítom, hogy soha nem is volt. Legalábbis mostanság. Nem tudom, hogy mit mondott neked a fiú, de úgy tűnik, hogy felültetett.
Egyszerre pánikoltunk be Dantéval. Edward hazudott nekünk? De hát mi oka lett volna rá? Vagy tényleg baja esett útközben? Talán lezuhant a gépe?
Dante kinyomta a telefont, felpattant, és egy pillanat múlva már a számítógép előtt ült. Türelmetlenül dobolt az asztalon, amíg a gép felállt, és be tudott lépni a netre. Megálltam mögötte.
- Szerinted történt vele valami? – kérdeztem feszülten.
- Hazudott nekünk – morogta Dante dühösen.
- Azt nem tudhatjuk. Talán van más magyarázat is.
- Nem, Satine. Tudom, hogy így van. Érzem. Ezért voltam végig olyan ideges. Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a Portland dumával.
- De ha nem oda ment, akkor vajon hol van most? – kérdeztem feszengve.
- Kiderítem, ha addig élek is. Ezért még számolok a taknyossal…
Nem tudom, hogy mikor láttam utoljára ennyire paprikás hangulatban. Tényleg aggódott, láttam rajta. Féltette Edwardot. Biztosra vettem, hogy az jár a fejében, hogy Edward rájött valamire. Engem is ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Talán mégis átszakadt a blokád amit az elméje köré emeltem? Lehetetlen. Még sosem hibáztam. És túl kevés idő telt el ahhoz, hogy ez megtörténhessen.
Dante egy darabig chatelt a neten. Elég jó kapcsolatai voltak a világ minden pontján. Egy óra telt el, mire felmordult.
- A gép Port Angelesben landolt. Egy ismerősöm szerint ott a repülőm. Kicsit lenyomozta, hol szállt-e olyan típus, mint az enyém, aztán felvette a kapcsolatot a helyiekkel, akik alátámasztották a gyanúját.
- Hogy? Port Angeles? A fenébe, akkor mégis csak sejtett valamit.
- Ahogy mondod. Csak egy okból mehetett oda. Ez nem lehet véletlen.
- A közelben élt egy darabig, azelőtt, hogy a barlangban kötött volna ki. Forksban laktak a családjával – motyogtam most már fulladozva a pániktól.
- Tudom, tanulmányoztam a Cullenek múltját. Azonnal érte kell mennünk, mielőtt túl késő lesz. Készülj fel, mert ezután rendet kell tenned kis barátunk fejecskéjében – mondta sürgetve, miközben villámgyorsan bedobált minden szükséges holmit egy sporttáskába.
- Talán hagynunk kéne, hogy emlékezzen – vélekedtem.
- Tényleg, Satine? – állt meg egy pillanatra. – Azt akarod, hogy újra magába szálljon, hogy ismét egy morgós kisoroszlán váljon belőle? Te is tudod, miért akart felejteni. Nem tudhatja meg, hogy mi az oka annak, hogy hozzánk került.
- Talán fel tudná dolgozni – próbálkoztam.
- Talán. De az sem kizárt, hogy meglátogatná a Volturit, ahogy minden olyan vámpír teszi, aki meg akar halni.
Belesajdult a szívem még a gondolatába is, hogy Edward ilyesmire vetemedne. Az nem lehet… Tovább nem kellett győzködnie, igaza volt. Nem lehetünk annyira könnyelműek, hogy hagyjuk emlékezni.
Edward
Beléptünk a lakosztálynak épp nem nevezhető szállodai szobámba. Már eleget tudtam ahhoz, hogy ne kelljen szándékosan ügyelnem arra, hogy miről beszélünk. Többet is kiszedtem belőle, mint remélni mertem. Persze mindezek az információk túl kevesek voltak ahhoz, hogy megfejtsem, hogyan is kötöttem ki Satine és Dante életében. Jessica nem tudott semmi értelmeset, de legalább a családommal kapcsolatban terjengő pletykákkal tisztában voltam már. Ez is valami. A semmiél több.
Setep lefeküdt a falnál. Tudta, már nem lesz dolga mára, így kényelembe helyezte magát. Néha felsóhajtott, talán kimerült a sok locsolásban útközben. Port Angeles minden útba eső fáját megöntözte. Örültem, hogy nem savas a vizelete, mert akkor magyarázkodhatnék.
Jessica meglepődött azon, milyen szerény helyen húzom meg magamat. Nyilván valami fényűzőbbre számított. Szerencsére a portán senkit sem láttam, így nem kellett attól tartanom, hogy híre megy annak, hogy együtt láttak minket a szállodában. Nem mintha számítana. Reggel már úton leszek a családom felé. Pontosabban a mostani családom felé. Muszáj valakivel megosztanom az új információimat.
Jessica az ágyhoz lépett, és illedelmesen rám nézett, várva, hogy engedélyt adjak arra, hogy leüljön. Nem csoda, hogy a kicsiny hálóban keresett ülőhelyet, mert a „nappaliban” csak egy fotel volt, az sem olyan állapotú, amire szívesen leülne egy ilyen kényes, nyafka lány. Bólintottam. Ami azt illeti, jobb helyet nem is találhatott volna magának. Hát mi lehet izgalmasabb annál, mint hogy egy ilyen ostoba, de kétségtelenül csinos lány helyezze kényelembe magát a fekhelyemen?
Egy darabig komoly arccal néztem rá. Egyre jobban zavarba jött.
- Hát tényleg elég szarul állhatsz anyagilag – nézett körül.
- És ez zavar téged – jegyeztem meg csalódottságot színleve.
- Nem, dehogy – kapta fel a vizet. Tényleg nem zavarta. Annyira lenyűgözte kedvességem, figyelmességem, de legfőképpen a szépségem, hogy bármit megbocsátott volna nekem. Vagyis majdnem bármit…
- Nem muszáj maradnod éjszakára, ha nem akarsz – sóhajtottam úgy téve, mintha ez fájna nekem. Döbbenten nézett rám. Teli találat – gondoltam magamban.
- Hogy? Úgy érted? Csak nem azt akarod…?
Azonnal zavarba jött. Eszébe sem jutott, hogy nálam, pontosabban velem éjszakázhat. Úgy vélte, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Azt várta, hogy mikor ébred már fel. Magamban mosolyogni kezdtem…
- Szabad? – kérdeztem az ágy felé bökve a fejemmel. Pironkodva bólintott. Leültem mellé és úgy tettem, mintha én is zavarban lennék. – Örülök, hogy itt vagy, Jess. Igazán. Fogalmad sincs, hogy régen hányszor fantáziáltam arról, hogy egy napon, te és én egy pár leszünk…
Újfent megdöbbent. Nem akart hinni a fülének. Egy percig felmerült benne a lehetősége, hogy csak játszom vele. Nem hagyhattam, hogy elveszítsem a bizalmát, ezért óvatosan megfogtam a kezét és a szemébe néztem.
- Elképzelni sem tudod, mennyire szeretnélek most…
Elhallgattam, várva a hatást. Lassan pillantott fel újra. Úgy vert a szíve, hogy egy egész zenekarnak szolgáltathatta volna vele a dobszólót. Ez túl könnyű… - jutottak eszembe korábbi gondolataim.
- Mit szeretnél? – kérdezte lassan, megfontolva minden szót.
Közelebb hajoltam hozzá, az ajkaimat egy milliméter választotta el az övétől.
- Szeretnélek megcsókolni – mondtam a lehető legmeggyőzöbb hangomon. Hallottam, ahogy nyel egyet.
Egy sóhajnyi szünet után halkan motyogni kezdett.
- És mi tart vissza?
Nehezemre esett komolynak maradni, miközben olyan mulatságos dolgok jártak a fejében. Már azon töprengett, hogy milyen vagyok ruha nélkül, hogy jó vagyok-e az ágyban, de legfőképpen, hogy a suliban mutatott közömbösségem a lányok iránt, mennyire volt csak álca. Azt taglalta magában, hogy vajon hány lányt döntöttem meg az évek folyamán. De igazából csak az izgatta, hogy ő is közöttük legyen.
Először csak megérintettem ajkammal az övét. Megremegett. Egyik kezemet mögé csúsztattam és óvatosan hozzáértem újra az ajkaihoz, ezúttal egy csókba folytatva mozdulatomat. Finoman fektettem az ágyba és fölé térdeltem. Izgatottan zihált, miközben gyengéden viszonozta a csókot. Karjával átfonta a nyakam, miközben nekifeszítettem csípőmet az oldalának.
Kezdtem felizgulni. Egyre akaratosabban csókoltuk egymást. Benyúlt a pólóm alá és ijedten kapta vissza a kezét. Ami a csók közben nem tűnt fel neki, most már felkeltette a figyelmét.
- Milyen hűvös vagy – mondta megborzongva.
- Ami azt illeti, tényleg fázom kicsit – hazudtam, annak ellenére, hogy belülről felolvasztotta lelkem a forróság, melyet a szenvedély hozott magával.
Habozott egy pillanatig, majd úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy ez a különös tényező befolyásolja a történéseket. Na és ha hideg vagyok? Talán tényleg fázom… Legalábbis erről győzködte magát.
Egyre mohóbban faltam az ajkait. Most már bátran simított végig a mellkasomon. Mosolyogva emelkedtem el tőle, amikor felemelte a térdét és játékosan az ágyékomhoz nyomta.
- Semmi olyanra nem akarlak kényszeríteni, amit nem akarsz – biztosítottam róla.
- Naná, hogy akarom, de még mennyire – lihegte megfeledkezve álságos úri hölgy mivoltáról.
- Biztos? – kérdeztem, mintha tényleg azon töprengenék, hogy olyasmibe viszem bele, amit meg fog bánni. De tudtam, hogy nem fogja megbánni… Soha…
Bólintott, én pedig ismét elmerültem az ajkaiban. Mozgatni kezdte a térdét a lábam között. Kivert a veríték, bár bőröm egy fokkal sem lett melegebb. Észre sem vettem, hogy nyögdécselni kezdtünk.
Ahogy teltek a percek, egyre jobban belefeledkeztem a játékba. Egészen magával ragadott a hév, amíg meg nem láttam Setepet az ágy mellett. Elemelkedtem Jessica izgalmas testétől, és vágyakozva mosolyogtam rá, miközben beharaptam az alsó ajkamat.
- Szívták már ki a nyakad, Jessica? – kérdeztem zihálva. Először meglepődött, aztán lehunyta a szemét. Csóválni kezdte a fejét. Széles mosoly terült el az arcomon…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Drusilla1985 2009.06.10. 11:32:04
k r i s z t a 2009.06.10. 12:31:32
annyi kérdésem van,a kíváncsiságommal sem tudok mit kezdeni :D
várom a folytatást
sashaliness 2009.06.10. 15:42:04
nor@ 2009.06.10. 16:07:31
Most meg fogja csalni Bellát Jessicával??pont Jessel??én se szeretem Jess-t szóval...!!!
"Nem csak a hangulatom lett egyszerre kirobbanó, de egyenesen felizgultam az érzéstől. Szó szerint vigyázzba vágta magát férfiasságom.."->ez nagyon nagyra sikerült ez a rész!!!
Annyira jó!!!
Még még lécci!!!!
hosszú lesz ez a pár nap!!!:):D
helga06 2009.06.10. 17:12:31
a következő részig is 9 nap kell még ugye? uramisten, nem fogom kibírni, főleg, mert jövő héten nem leszek itthon, szóval még több ideig kell várnom!!!:((
Veronic 2009.06.10. 17:56:17
Hihetetlenül izgalmas az első betűtől egészen az utolsóig!!!:D:D:D
helga06 2009.06.10. 18:08:19
vadocq 2009.06.10. 18:57:12
Ja remélem Jesst kiszlopálja Edwárd :)
Morgina 2009.06.10. 20:43:48
Audry 2009.06.11. 15:40:16
A képet már vagy tizenöt fejezet óta tartogatom egy ilyen részhez. :)
Jess-t mindenki utálja, nem tom miért, én tök bírom azt a csajt. :) LOL
Akik vizsgáznak, azok osszák meg velem az eredményt, szívből kívánom, hogy mindenki pozitívan zárja a vizsgaidőszakot.
A villanások mindenképpen részei lesznek még a történetnek. :)
Ami a kérdéseiteket és ötleteiteket illeti, légysz légyszi írjátok le nekem a topicban. :DDD Persze válaszolni nem fogok. :))) De annyira jó olvasni, hogy ti merre vinnétek a történetet. Befolyásolni nem fog a gondolatmenetetek, mert ugye tudom, hogy merre haladok, de tényleg szórakoztató szembesülni az ötleteitekkel.
Nos: "Szívták már ki a nyakad jessica?", ez a mondat egy kósza ötlet volt, nem terveztem előre, ott jutott eszembe, amikor odaértem. Szerintem tök poén. :)))
"Nem csak a hangulatom lett egyszerre kirobbanó, de egyenesen felizgultam az érzéstől. Szó szerint vigyázzba vágta magát férfiasságom..", hát Setep mérge kicsit szokatlan hatást gyakorol a fiúra :), de ennek még szerepe lesz később is.
Ami a helyszínt és a szereplőket illeti, itt most ez elengedhetetlen, hiszen párhuzamosan történnek az események, és úgy véltem, hogy legjobban így tudom megoldani. Illetve most már muszáj volt Carlisle szemszögéből is írni kicsit, hogy végre látszon, hogy ő miért olyanra nevelte Edet, amilyenre, illetve hogy apjaként hogyan éli meg a dolgokat, miért mondott le róla és miért döntött végül úgy, hogy most nem teszi. :)
Nagyon köszönöm, hogy ennyit írtatok, és továbbra is megteszek mindent azért, hogy elégedetten sóhajtsatok fel minden fejezet után. De annyit még elmondanék, hogy messze még a vége, szóval még sok minden fog történni. :)))
helga06 2009.06.11. 17:16:55
sylla 2009.06.11. 18:01:46
nagyon-nagyon-nagyon szeretem !!!! :D
várom a következő fejezetet ...de NAgyON :D és még egyszer : imádni való a történeted és te is merthogy ilyet alkodsz nekünk :)))
dzseni13 2009.06.11. 18:06:26
hucak 2009.06.11. 18:07:04
runy 2009.06.12. 14:30:14
Én pár napja találtam rá erre a jó kis blogra, és tegnap este kezdtem el olvasni a Twilight Extrát, és most el is jutottam idáig :) ( a többit is elfogom, csak időrendben kezdtem el nézni a bejegyzéseket, és amikor bejött az első másmilyen nem akartam összekavarni magam :) )
Szóval, nagyon fantasztikus ahogy írsz, gyönyörűek a mondatok, a történet vezetés, minden! Egy író veszett el benned, illetve szerintem nem is veszett el :)
A sztorid első fele teljesen Twilight érzés volt, én még csak az első könyvet olvastam, és teljesen úgy éreztem, hogy ezt Steph sem folytathatja jobban :) tetszett, hogy végre láthattuk miért is para, hogy Edward vámpír, és hogy mennyire vonza Bella vére!
Aztán bejött a váltásod, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni... egy kicsit kiszakadtunk a Twilight világból, ami persze nem feltétlenül rossz. Létrehoztál egy teljesen más Edwardot, aki hagyja, hogy a belső démonai uralják, és olyanokat csinál, amiket előtte sosem tett meg, mert ezektől érezte magát szörnyetegnek. Amire nagyon kiváncsi vagyok, hogy mi történt :) Miért ment el? miért választotta a felejtést?? ugye ezt nem csak a legesleges legvégén fogjuk megtudni?? mert egyszerűen tudnom kell, hogy mi történt :))
Amire kíváncsi vagyok, hogy ezt most, hogy fogod folytatni. Komoly kérdés szerintem, hogy hagyod-e, hogy megtalálják, vagy Edward újra eltünik... én az egyikben sokkal több lehetőséget látok, és tényleg nagyon kiváncsi vagyok, hogy téged merre felé visznek a gondolataid!
A karakterábrázolásod pedig fantasztikus. Carlise-ért most oda vagyok meg vissza, Alice-t is tökre ilyennek képzelem, mindenki! Annyira jól megfogtad őket, mintha csak te találtad volna őket! :)))
Egy dolog: Ne befolyásoljon az, hogy az olvasóid nem akarják, hogy befejezd! én sem akarom, de azt meg még kevésbé akarom, hogy miattunk elkezd húzni vonni a történetet, és emiatt elveszítse ezt a varázsát, amitől belezúgtunk!
Csak ennyit kérek, mert egyszerűen minden tökéletes ebben a sztoriban :))
Várom a folytatást!!!!!! és örök hála, hogy ezt elkezdted írni ;)
Audry 2009.06.18. 02:51:47
Audry 2009.06.18. 02:56:26
@dzseni13: Oh, ettől még ne félj. Az még azért odébb van. És ahogy magamat ismerem, ki tudja még mi minden jut időközben eszembe, amit még bele akarok majd írni. Bár most kitaláltam, hogy elvileg mi lesz az utolsó fejezetben. De majd meglátjuk, hogy addig nem kavarok-e bele megint. LOL
@hucak: Helyes, akkor nem szúrtam el annyira. :DDDD
Audry 2009.06.18. 03:08:26
Nem a végén fog kiderülni. A mostani fejezetben már lesz utalás. Ha minden igaz, akkor a bónuszrész rövid lesz, de abban már nyílt választ kaptok, és talán jobban megértitek majd a dolgok miértjét is. :D Attól függ milyen hosszan írom meg, mert ha egy fejezet hosszúságú lesz, akkor viszont várnotok kell még újabb kilenc napig. Majd meglátjuk. :D
Hát nem titok, hogy én imádom Carlisle-t, szerintem remek karakter. :D Már eleve lenyűgöz a lelki ereje, hogy nem csak annak tud ellenállni, hogy öljön, de nap, mint nap sebesültek között él, és mégis tud uralkodni magán, és segíteni, mert úgy érzi, ezzel megváltást nyerhet. Pedig sosem ölt, tehát nincs is szüksége arra a megváltásra. Szerintem Carlsile az egyik legjobb karakter a könyvben, bár Bellán és Jacobon kívül én mindenkit szeretek, még Mike-ot és Jessicát is. :)
Végül ami az olvasói befolyást illeti, egyelőre rengeteg ötletem van, szóval most nem is tudnám abbahagyni. Mint nálam általában mindig, most is magát írja a történet. Szóval amíg ez így van, addig folytatom. Ha úgy érzem, hogy most már ideje lezárni, akkor igyekszem majd olyan befejezést kreálni, ami mentes az elvarratlan szálaktól.
De egyelőre úgy néz ki, hogy ketté lesz szedve a történet, és nemsokára az első rész véget ér. Ez nem azt jelenti, hogy fellélegezhettek majd, sőt, ami azt illeti épp hogy nem fogtok. :D De a második résznek már új címe lesz, mert úgy érzem, ott már egy teljesen más történet kezdődik. Persze a szereplők maradnak, a sztori folytatódik, és minden megy tovább, csak kicsit változnak majd a dolgok. :) Egyébként ez már nincs messze. Néhány fejezet van már csak addig hátra... :)