Ott ültem előtte, mint egy beijedt kis nyuszi, behúzva fülem-farkam, bámulva néztem az arcába. Nem láttam mást a szemében, mint egy kis kárörvendést. Hirtelen kaptam észbe, hogy mi a fenét művelek. Beijedtem, igen. Nem csoda, hiszen, olyan hirtelen törtek ránk. Nem is számítottam támadásra, Edward Cullenre meg főként nem. Ráadásul szemmel láthatólag már nem volt semmi baja. Pont úgy nézett ki, mintha nem is történt volna vele semmi, nemhogy sebek, de foltok sem virítottak már sehol az arcán.

 

    Azon kaptam magam, már megint csak tátott szájjal bámulok, mint egy idióta tizenéves, aki pislogás nélkül mereszti a szemét rajongva szeretett bálványára. Már magamtól is hányingert kaptam. Uh. Rajongva szeretett bálvány? Még mit nem! Edward Cullen vámpír. Ezt vésd az eszedbe, Eve.

 

    Elkezdtem tépelődni, hogy kezdek megkattanni, magammal beszélgetek. Újra figyelmesen ránéztem, és egy apró rándulásra lettem figyelmes. Eddig szenvtelen arca hirtelen változott át valami kíváncsisággal vegyes bosszúságba. Nem értettem, miért néz rám hirtelen így. Egyik szemöldökét kicsit feljebb emelte és csúfondáros arccal méregetett. Azt kívántam, bárcsak hagytam volna az egészet a fenébe. Hogy juthatott ilyen hülyeség az eszembe, hogy pont őt, egy vámpírt kérek – na jó, szinte kényszerítek -, arra, hogy segítsen nekem kiszabadítanom a húgomat.

 

    Sophie. A szívem elfacsarodott. Olyan fiatal még, alig múlt húsz éves, és mégis olyan nagyon határozott, olyan sikeres volt már most is. Nem győztem csodálni. Az én kicsi kis húgom. Felnőtt, önálló nő lett. Hiába, nekem mindig kislány marad. Annyira különböztünk egymástól, ő olyan komolyan vett mindent. Lázasan, lelkesen és teljes valójával vetette bele magát mindenbe, amibe belekezdett, és rendszerint addig ütötte, kalapálta, amíg sikerült is neki, amit kitervelt. Szemben velem, ő kitartó volt, nem adta fel a dolgokat olyan könnyen, mint én. Láttam magam előtt hatalmas kék szemeit, finom, filigrán termetét, szőke, selymes haját, bájos arcát.  Ennél jobban tényleg nem is különbözhettünk volna, mégis ő volt számomra a legfontosabb az életben. Fontosabb az munkámnál, Zack emlékénél és még az életemnél is.

 

    Még mindig Edwardot néztem, ő pedig engem, kíváncsi várakozással a szemében.

 

    Hirtelen észbe kaptam, hogy szó nélkül bámészkodok még mindig. Ráadásul itt remegek, mint a nyárfalevél. Ideje helyrerakni a dolgokat. Ültömben kihúztam magam, államat felszegtem, mintegy bíztatásként magam felé, hogy erős, határozott legyek Edwarddal szemben. Összeszedtem minden bátorságomat, emlékeztetve magam arra, hogy én mentettem meg az életét, ráadásul meg tudom védeni magam, ha kell. Na jó, lehet, egy vámpírral más lenne a helyzet, de akkor sem most kapartak le a falvédőről.

 

    Eve Adams-et nem lehet csak úgy megfélemlíteni!

 

- Szóval, csábítani, mi? – húztam fel a szemöldökömet gúnyosan, amire csak egy félmosoly volt a válasz. A háttérből hallottam Tony zihálását, és fél szemmel láttam, hogy az a Luis nevű fazon kényelmesen terpeszkedik előtte, mintegy sakkban tartva társamat.  – Mégis ki a fene ez az Ackerby, hogy pont nekem kéne elcsábítanom?

 

- Maga ezzel ne foglalkozzon, csak egyszerűen tegye, amit mondok, és hamar túl leszünk rajta. – Edward halkan beszélt, selymesen karcos hangja, borzongatta a bőrömet. Persze, a megrázkódtatás számlájára írtam.

 

- Akkor most tisztázzuk a dolgokat, nagyfiú – szándékosan használtam gunyoros, cinikus hangot, mert egyrészt ezt tartottam a megfelelőnek egy ilyen helyzetben, másrészt pedig erőt és bátorságot merítettem belőle. Könnyebb volt így, hogy nem emlékeztettem magam állandóan arra, hogy a fickó velem szemben, illetve fölöttem – hiszen még mindig úgy tornyosult a székem fölé, mintha arra szánta volna el magát, hogy egy örökkévalóságig fog ott állni mozdulatlanul, levegőt szinte nem véve, csak szúrósan bámulva rám –, vámpír. A hideg rázott még a szótól is. Ragadozó, ő maga a mindent beborító sötétség szülötte.

 

- Szóval, ha hajlandó vagyok segíteni - itt tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy lássam a hatását előző szavaimnak, ami természetesen nem maradt el. Megkaptam a válaszomat egy gúnyos, kissé bosszús, ám de ugyanennyire türelmetlen morgással vegyes horkantással. Reakciója egyszerre volt  bosszantó és érthető. Kezdtem belátni, hogy nem feszíthetem tovább a húrt. – Ismétlem, ha hajlandó vagyok rá, tudnom kell, mi folyik itt. Ki ez az Ackerby, és mi dolgunk vele? – Először észre sem vettem, hogy elszóltam magam, de mire fejemhez kaphattam volna, már késő volt. Edward a türelmetlen, ingerült villogást felváltotta a már ismerőssé váló szarkasztikus csillogás.

 

- Kedves Eve, nem hiszem, hogy szükséges lenne lefutnunk ezeket a kötelező köröket, csak azért, hogy megmutassa, mennyire talpraesett nagylány – felelte félig mosolyogva, szinte csikorgott a hátamon a hangja. Majdnem belevesztem az érzésbe, de csak majdnem. Próbáltam ártatlan arcot vágni, mire elnevette magát. Erre a hangra Luis is felkapta a fejét, és odavakkantott Edwardnak.

 

- Öregem, ne vacakolj a csajjal már ennyit, kifutunk az időből. Egyáltalán, minek jöttünk ide? Ha Roxan megtudja, elevenen nyúz meg minket és a csajt is, bár lehet, ha szépen megkérem őt, meghagyja nekem – vigyorgott rám, azt gondolván, most ettől aztán nagyon berezeltem. Mi tagadás, egy csöppet megremegett bennem minden, de én csak Edward arcát néztem. Láttam rajta, ahogy a nő neve elhangzott, hirtelen megmerevedett, majd lazult el egy pillanat tört része alatt, és az utolsó szavaknál már alig tudta elfojtani feltörni készülő morgását. Nem tudtam elképzelni sem, mi lehet a baja. Csak nem fog itt nekiugrani a társának?

 

- Fogd be Luis! Úgy csinálom, ahogy én akarom, világos? Különben is, elegem van, hogy mindig megpróbálod megmondani, mit és hogyan tegyek. A Calebbel történtekért meg még amúgy is elszámolni valónk van! – már szinte hangosan sziszegve ejtette a szavakat, hol volt már az a kedélyes csevegő, gúnyosan karcolgató hangsúly, ami az előbb még mosolyt csalt az arcára? Kezdtem azt hinni, tényleg felhúzta magát. - Úgyhogy ne bosszants fel, mert most nem vagyok olyan hangulatban, hogy képes legyek megfékezni magam. Ezt az ügyet én intézem, világos? És úgy, ahogy én jónak látom! Azzal meg nem kell foglalkoznod, hogy mit keresünk a hölgynél – a szót szinte köpte, olyan élesen ejtette ki, hogy megfagyott bennem minden, egyszerűen képtelen voltam kiigazodni rajta -, vagy Roxan mit szólna hozzá. Ez csak és kizárólag rám tartozik, megértettél?

 

- Edward, öregem, ne csináld ezt! Tudom, hogy kiakadtál Caleb miatt, de hidd el, azt a kölyököt valakinek móresre kell tanítania,  és ha te nem tudod megtenni, valakinek meg kell oldania helyetted – mondta egykedvűen Luis, teljes bizonyossággal, hogy nem történhet semmi, ami kimozdítja közönyös nemtörődömségéből. De tévedett. Edward egyetlen szempillantás alatt termett mellette. Egyik pillanatban még fölém hajolva méregette Luist, most meg ott tornyosult fölötte, morogva esett neki. Már-már azt hittem, itt rögtön letépi a fejét.

 

- Caleb a fiam! – hörögte, de olyan halkan, hogy alig hallhattam a hangját, vészesen hideg volt, ahogy kiejtette a szavakat, minden egyes szótagot külön-külön hangsúlyozva. Tátva maradt a szám a csodálkozástól. Nem is tudtam, min lepődtem meg jobban, azon, hogy Edward Cullennek gyereke van, hogy egyáltalán egy vámpírnak lehet gyereke, vagy azon, hogy így nekiesett a barátjának. – Nem tűröm, hogy még egyszer kezet emelj rá, megértetted? Ezt egyszer és mindenkorra vésd az eszedbe, mert elegem van abból, hogy hülye gyereknek nézel. Egyelőre még én vagyok a főnököd, úgyhogy vagy azt csinálod, amit mondok, vagy végeztünk!

 

- De haver, ugyan hagyd már! Nehogy már egy taknyos kölyök miatt összevesszünk, a barátságunk sokkal régebb óta tart, mint hogy most Caleb és e-miatt a csaj miatt veszekedjünk – próbált csitító hangon beszélni, de én láttam Edwardon, hogy ezzel még inkább olajat öntött a tűzre. Szegény Tony csak tágra nyílt szemekkel, csendben szűkölt a sarokban gubózva. – Miért nem nyírod ki egyszerűen a csajt, akkor nem lenne még vele is a gond. – Mi? Hogy engem? Kinyírni? Még mit nem! Na ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - gondoltam, de hangosan kimondani nem mertem.

 

- Különben is, mióta probléma neked, hogy helyetted teszem helyre a kölyköt, eddig kifejezetten nem volt problémád a módszereimmel- folytatta Luis, még mindig nem érezte volna, hogy ez itt az a bizonyos utolcsó csepp a pohárban? - Mi ez az új szeszéj? - akadékoskodott még mindig, teljes értetlenség uralkodott az arcán.

 

- Megmondtam, Luis! Vagy engedelmeskedsz, vagy bajok lesznek, és ez nem fenyegetés, ezt tudhatnád, ennyire azért ismersz! Igazam van? – kérdezte gyanúsan csendesen. – Szállj le Calebről, ő az én gyerekem, úgy nevelem, ahogy akarom, nem tűröm, hogy cseszegesd, és ha egy ujjal is hozzáérsz a lányhoz, velem gyűlik meg a bajod! Nos, Eve – fordult felém újfent – akkor végre hajlandó befejezni a kisded játékait, és egyességet kötni? – Tudtam, hogy most nem célszerű a nagylányos erőfitogtatás, ezért csak bólintottam, biztosan tudva, hogy megérti jelzésemet. Válaszul aprót biccentett, egy hosszú pillanatig fogva tartva a szemem, elvesztem tekintetének örvénylésében, bár szinte észre sem vettem. Úgy szippantott magába Edward szemének mélységes tüze, hogy alig kaptam levegőt. Gyorsan elkaptam a pillantásom, nem bírtam tovább. Most az egyszer én maradtam alul. Gyengébbnek bizonyultam, de hát nem csoda, ő nem ember, nem egy súlycsoport. Ezzel nyugtatgattam magam.

 

- Rendben, én is így gondoltam – lépett arrébb Luistól. Hogy most ezt mire értette nem tudtam, csak azt láttam, ahogy figyelmesen, mereven bámulnak egymás szemébe. – Szóval Eve...

 

    Megrázkódtam, ahogy kimondta a nevem, a hangja hiába volt  bársonyosan puha, mégis végigkaristolta mindenem.

 

- Még mindig nem tiszta, ki ez az Ackerby – nyögtem ki nagy nehezen. – Ismernem kell, hogy tudjam  mit kell tennem ahhoz, hogy sikerüljön a dolog. Egyáltalán, mit akarunk vele tenni és miért? – kérdeztem feszengve, mire most először Edward nem nézett a szemembe, ellenkezőleg, szinte zavartan fordította el a tekintetét rólam. – Válaszokat , máskülönben nem áll az alku. – Hiába, én is tudtam, és ő is tudta, hogy csak blöffölök. Hiszen már rábólintottam az egyességre.

 

- Az most teljesen lényegtelen, hogy miért, és mit kell vele tennünk – ajaj ez nagyon rosszul hangzott, valahol a lelkem mélyén a zsaru megszólaltatta a vészcsengőt, de nem törődtem vele. – A lényeg, hogy a közelébe kell férkőznie, kicsit flörtölni, elcsábítani, majd elcsalni, a többi már a mi dolgunk. Ugye nem gondolom rosszul, hogy ez menni fog? – kérdezte, és végre újból azt a gúnyos hangot használta, amivel már tudtam mit kezdeni. Láttam, hogy Luis szorosan összezárja a száját, egész biztosan nem tetszett neki ez az új felállás.

 

- Jó, tegyük fel, hogy megteszem. De mi a biztosíték, arra, hogy viszonzásul én is megkapom a maga segítségét? – muszáj volt megkérdeznem, ha már az egyezkedésnél tartottunk.

 

- A szavam elég, nem?

 

- Hát, ami azt illeti nem tudom, mennyire bízhatok egy magafajtában.

 

- Hogy érti azt, hogy magam fajtában? Nem bízik meg egy vámpírban? – szinte köpte az utolsó szót, és hirtelen a szoba több fokkal hidegebbé vált. Gyorsan megráztam a fejem.

 

- Nem. Egy olyan bűnözőben, mint maga, nem tudom, mennyire lehet megbízni.

 

- Nem kell bennem bíznia. Ami azt illeti, jobban is teszi, ha nem bízik. De amire a szavamat adtam, az úgy van – vont vállat kelletlenül. Ez a fickó teljesen össze tudott zavarni. Olyan hirtelen változott, mint az időjárás.

 

- Hát, nem is tudom. Mi lesz Sophie-val?

 

- Vele majd akkor foglalkozunk, ha Ackerby már nem zavar több vizet.

 

- De mikor? Nincs időm vacakolni a maga Ackerby-jével mert Sophie nem várhat sokáig.

 

   Nem fogom a drága időmet  magukra pazarolni, csak, hogy elvégezzek maguk helyett egy piszkos munkát.

 

- A múltkoriban, mintha a segítségemet remélte volna, vagy tévednék? Megmondtam, ma kell megcsinálni, ha jól számolom, utána van még egy hete a húgára, nem? – kérdezett vissza türelmetlenül. Végig gondoltam a lehetőségeket, de újra és újra csak ugyanoda lyukadtam ki, kell a segítségük. Nincs mese.

 

- Nos rendben. Mit kell tennem? – Végül beadtam a derekam, minden további akadékoskodás és kötekedés nélkül, mert tudtam, hogy minden egyéb csak időhúzás, és Edward előző mondata észhez térített, már csak egy hetem van.

 

- Nos, ma lesz egy fogadás – kezdte Edward és a pánikomat látva szélesen elvigyorogta magát. Ó, hogy a fene enné meg - gondoltam magamban, fogadás! Ennél jobb nem is lehetne, csöppet sem leszek feltűnő. Na de hallgattam, várva a további magyarázatot.

 

- Nem lesz feltűnő – válaszolta a ki nem mondott kérdésemre, és látva a csodálkozásomat enyhén csúfondárosan nézett a szemembe. – Van meghívónk, szóval simán be tudunk jutni, magának csak annyi lesz a dolga, hogy szépen körül udvarolja, és magába bolondítja annyira, hogy elhagyja magával a parti színhelyét. A lényeg, hogy egyedül legyenek, mert azt tudnia kell, hogy Ackerby soha nem tesz egyetlen lépést sem a testőrei nélkül.

- Azt hiszem ez menni fog. Ennyi az egész? – kérdeztem vissza.

 

- Lényegében ennyi, de ne gondolja, hogy ez olyan egyszerű lenne, ha az lett volna, már rég megoldottam volna az ügyet.

 

- Majd meglátjuk – mondtam és annyiba hagyva a dolgokat Luis felé fordultam. – Ugyan, hagyja már végre békén Tony-t és ne fixírozza állandóan, még a végén szegény azt hiszi, tervei vannak vele. –Erre Edward alig hallhatóan elnevette magát, Luis pedig felhorkantott, de kicsit jobban eltávolodott Tonytól.

 

- Hányra legyek kész?

 

- Negyed óra múlva indulunk, vegyen fel valami dögös cuccot.

 

- Nekem csak dögös cuccaim vannak – válaszoltam pimaszul. Nem bírtam ellenállni a csábításnak, hogy vissza ne forduljak, és rá ne nézzek. Amit láttam, meglehetősen tetszett, félig mosolyogva intett a fejével, hogy mozduljak. Már-már annyira emberinek tűnt, hogy hajlamos voltam elfelejteni, hogy nem az.

 

 

 

 

    Tudtam, hogy nem vesznek észre. Luis-nak akkora volt az arca, hogy fel sem merült benne, hogy esetleg követhetnék is. Az apám meg látszólag teljesen magába volt süllyedve, így ő sem figyelt. Egészen egy belvárosi kis lakásig követtem őket a bár elől elkötött kocsival. Mindenki azt gondolta rólam, hogy kis tizenéves, taknyos kölyök vagyok. Bár azt tudtam, hogy nem úgy nézek ki, mint egy átlagos tizenhat éves, a külső szemlélőnek idősebbnek tűnhettem. Majdnem olyan magas voltam, mint az apám, igaz nem olyan erős, de keményen dolgoztam rajta, bár néha a kisfiús vonásaimat elátkoztam, de volt, hogy kimondottan előnyömre vált ez a kinézet. Igazából nem hasonlítottunk, mégis, aki egymás mellett látott minket, rögtön tudta mi az igazság. De tisztában voltam vele mégis, mindezek ellenére, itthon csak egy éretlen tacskónak tartanak, aki még fejlődésben van. Hiába születtem vámpírnak, még messze voltam attól, hogy igazán azzá is váljak, aminek lennem kellett születésem jogán. Lehet, hogy még nem voltam felnőtt férfi, de már gyerek sem. Már régóta nem voltam az.

 

    Azért a biztonság kedvéért megtettem, ami tőlem telt. Igaz, hogy nem mindig tudtam uralni a képességeimet, de azt már rég megtanultam, hogyan „bújjak” el az apám elől. Így szerencsére még az esélye is elmúlt annak, hogy lebukjak, hiszen nem láthatott belém, ezzel szemben én a visszájára tudtam fordítani az ő képességét, én láttam belé, de igaz, csak az ő fejébe. Egészen eddig nem nagyon használtam ezt, hiszen elég volt, hogy nem tudta, mikor mire gondolok és mire készülök, hiszen olyan furcsa és rendezetlen volt a viszonyunk. Valahol legbelül tudtam, hogy szeret, de ez a érzés egyfajta rajongás volt a részéről, nem pedig igazi, odaadó szeretet, amire vágytam volna. Az életem igazából mit sem ért. Az anyámról sem tudtam sokat, csak annyit, hogy egy véletlen „balesetként” jöttem erre a világra.

 

    Szép kis kezdet, mondhatom.

 

    Az apámat szerettem volna szeretni, és persze, hogy szerettem. Őt nehéz nem szeretni. Még magam előtt is zavarosak voltak ezek a gondolatok, de a mai veszekedésünk kétségbe ejtett.

 

    Aggódtam érte. Tudtam, hogy belekeveredett valamibe, és az az átkozott Luis még rá is tett egy lapáttal. Ó, hogy én mennyire utáltam ezt a fazont. Talán még Roxan-nál is jobban. Az a nő egy vipera. A hideg szenvedélyességétől felállt a szőr a hátamon, és akaratlanul is előtört belőlem a vadállat. Úgy kellett megfékeznem magam, akárhányszor a közelembe került, hogy ne ugorjak hörögve a torkának.

 

    Tudtam, hogy az apám odavan érte. Szinte a megszállottja volt. Ha együtt láttam őket, a gyomrom is felfordult az undortól, ahogy egymásra néztek. A nagy Edward Cullen pitiző pincsikutyává vált a közelében. Elhomályosuló tekintettel, mintegy áhítatban leste minden mozdulatát, és itta minden szavát. Roxan szerelmes gügyögéseiről nem is beszélve. Igyekeztem olyan távol tartani magam ezektől, amennyire csak lehetett. De Roxan mindig megtalálta az alkalmat, amikor az apám nem figyelt, vagy nem volt épp ott, hogy a háta mögött szúrhason ki velem. Fogalmam sem volt, mitől utál ennyire, de nem is érdekelt. Az igazat megvallva én is utáltam, és így legalább nem kellett lelkiismeret furdalást éreznem emiatt. Csak azt sajnáltam, hogy miatta, az apámmal sem tudtam igazán mit kezdeni, valahogy mindketten eszeveszettül szerettük a másikat, de nem sikerült igazán közel kerülnünk egymáshoz.

 

    De elhatároztam, hogy ennek véget vetek. Nem vagyok már éretlen kisfiú, akinek otthon kell gubbasztania, mert a nagy és okos felnőttek ráparancsoltak. Még mindig megborzongtam, ha eszembe jutott a pillanat, amikor megláttam, ahogy összeverve, félig holtan  hazahozták. Persze Roxan nem engedett a közelébe, utána pedig mondvacsinált ürügyekkel tartott távol tőle. Miért is csodálkozom ezen? Miért érzek minden egyes kudarc után elkeseredést és keserűséget? Már megszokhattam volna. Syrus szinte úgy tuszkolt vissza akkor a szobámba, hiába edzettem olyan keményen, azért az erőm mégsem vehette fel az övével a versenyt. Jó pár ablak és üvegtárgy látta a kárát, de nem győzhettem, ellene nem. Így hát vártam, és vártam. Közben meglestem a foglyokat a pincében. Nem értettem mit keresnek itt az emberek, ha csak nem desszertként akarja Roxan felszolgálni őket, de egyik sem volt az ő izlése szerinti csemege. Úgyhogy csak hallgattam és figyeltem csendben. Még akkor is, amikor kilestem, ahogy a nő és a társa vakmerően megszöknek. Hihetetlen izgalommal néztem végig a küzdelmüket, ami igazán nem tűnt nehéznek. Legszívesebben velük tartottam volna, de semmiért sem hagytam volna el az apámat. 

 

   Egészen eddig a lakásig követtem őket akkor is. Most mégis meglepett a tudat, hogy ők is – Luis és az apám – ide jöttek. Vajon mit akarhatnak tőlük?

 

    Akkor az izgalom miatt csak halványan érzékeltem a nőt, és csak kevéssé hallottam mit beszél azzal a másik, kicsit birkaszerű fazonnal. Legalábbis a szaga arra hasonlított, ellenben a nőével. Neki valami hihetetlenül finom illata volt, a számban összefutott a nyál. De nem akartam bántani, különben is elhatároztam, hogy én nem leszek olyan, mint Roxanék. Semmiben nem akartam rájuk hasonlítani.

 

    Hallottam, ahogy egy Sophie nevű lányról beszélnek és éreztem a nő aggodalmát és félelmét. Érte sokkal jobban aggódott, mint saját magukért. Szinte sütött belőle, a bőre pórusaiból áradt a félelem szaga, de nem magáért, hanem érte. Érdekesnek találtam akkor, hogy egy ember képes lehet erre. Igaz, annyira nem ismertem őket, de néha elcsodálkoztam azon, hogy nagyon  mégsem különbözünk tőlük.

 

    Most, ahogy az ereszen csimpaszkodtam, igyekeztem minden szót elcsípni. Remegve néztem az ablakon keresztül a jelenetet, ahogy az apám, a nőt megfélemlítve tornyosul fölé, Luis pedig szinte odaszögezte a férfit a székéhez. Nem mertem sűrűn belepillantani az apám fejébe, nehogy valami gyanús legyen neki, de amit ott láttam, az alatt kis idő alatt, teljesen megzavart. Az igaz, hogy gyakorlatlan voltam ebben, és nagyon kifárasztott, de nem adtam fel. Kezdett összeállni a kép. Megértettem, hogy milyen szerepe volt ennek a nőnek és a fickónak abban, hogy Edward Cullen még létezett,  ezért megmagyarázhatatlan hálát éreztem irántuk. Teljesen máshogy kezdtem nézni a dolgokat, most, hogy tudtam, ez a nő mentette meg az apámat nekem – nem akartam most Roxanra gondolni, egyszer szerettem volna csak magamnak tudni őt – így máris szinte kötődést kezdtem érezni feléjük.

 

    Tudtam, hogy az apám is összezavarodott. Máskor nem viselkedett volna így, nem viccelődött volna, és nem évődött volna az embernővel, de most valami furcsát éreztem körülötte. Ahogy belepillantottam a fejébe – igaz, hogy gondolatokat nem voltam képes látni, mint ő, csak benyomásokat – egészen meglepő dolgot érzékeltem.

 

    Őt érdekli ez a nő. Még magának sem vallotta be, de sokat gondolt rá.  Igaz először szinte a bosszúság és a harag volt az, amit érzett, de lassan egyfajta kíváncsiság vette át a helyét. Kezdtem egyre inkább érdeklődni ez iránt a furcsán erős nő iránt. Éreztem, amikor megszólalt, hogy az apám hátán végigfut a hideg borzongás, de nem az a kellemetlen fajta, hanem a simogató borzongás. Próbálta lerázni magáról, de éreztem, hogy nem olyan egyszerű neki. Nem tudtam ezt hová tenni. Így gyorsan kimenekültem a fejéből, már így is épp elég veszélyes volt, még a végén lebukok, - figyelmeztettem magam. Hiszen ha nagyon fáradok, vagy az érzelmeim eluralkodnak felettem, akkor nem sikerült soha sem kordában tartanom magam, és annak bizony pár ablak, és villanykörte látta kárát. És most a legkevésbé azt szerettem volna, ha lelepleződöm.  Így hát csendben figyeltem.

 

    Aztán egyszerre csak a nevemet hallottam. Fintorogva húztam el a számat, ahogy előtérbe került a korábbi kis incidensünk. Persze Luis volt, miért is ne dörgölte volna oda az apám orra alá a véleményét. Azt hitte ő mindenható, és a régi barátságukra hivatkozva bármit megtehet, velem és vele is. De legnagyobb meglepetésemre az apám, most apaként viselkedett, nem pedig egy gyenge, bizonytalan figuraként. Melegség öntötte el a bensőmet, ahogy néztem, hogy megvéd engem. Szinte ragyogott bennem a büszkeség. Ez az én Apám! Ez a kezelhetetlen, erős vámpír az, akire számíthatok, aki megvéd, aki szeret engem. Még a legjobb barátjával szemben is, engem véd. Soha nem éreztem ehhez foghatót. Minden porcikám felismerte a szeretetét, szinte kocsonyássá vált mindenem. Az összes bizonytalanság, ami sziklaként terpeszkedett rajtam, egyetlen pillanat alatt morzsolódott össze most, hogy tudtam, tényleg igazán kellek neki, és mégis szeret engem.

 

    Majdnem későn kaptam észbe, mert annyira el voltam magammal foglalva, hogy szinte észre sem vettem, hogy kifelé készülődnek. Most nem csak ketten jöttek ki a lakásból, hanem mind a négyen.

 

    Eve – mert már tudtam, így hívják a lányt – fantasztikusan nézett ki, a kis mini, fekete flitteres, gyöngyös estélyiben, ami úgy tapadt a testére, minta második bőre lenne. Ő ment legelöl, és ha nem félek, hogy észrevesznek, hangosan kuncogtam volna az erős, rettenthetetlen vámpírok tekintetén, ahogy követik őt.