Twilight Extra 23. rész
2009.03.20. 10:00
Kínos percek
Edward
- Edward! – ismétli a nevemet. Nem bírtam tovább. Előre lendültem, hogy betapasszam csókommal a száját. És akkor hirtelen hátrahőköltem. Ahogy kinyitottam a szememet, Satine döbbent arcával találtam szembe magamat. Kuncogni kezdett, miközben zavarodottan sütöttem le a tekintetemet.
- Jézus, jó hogy már nem falsz fel, szépfiú… Elég izgalmas álom lehetett…
Satine
- Edward! – ismételtem, amikor végre kinyitotta a szemét. Olyan gyorsan lendült előre a teste, hogy szinte fel sem fogtam. Mire észbekaptam, ajkai már az enyémre tapadtak. Hirtelen feleszmélt, döbbenten nézett rám, majd zavartan elhúzódott. Szégyenkezve sütötte le tekintetét. Kuncogni kezdtem… - Jézus, jó hogy már nem falsz fel, szépfiú… Elég izgalmas álom lehetett…
Edward
Jól szórakozott, de én majd elsüllyedtem szégyenemben. Vajon mit gondolhat most rólam? Egyáltalán hogy jutott ilyesmi az eszembe? Ezek az álmok kezdtek az agyamra menni. Mindig kiborítottak, de felidézni sosem tudtam őket. Különös, bár én magam vagyok az. Satine szerint különleges vagyok, mert tudok aludni, ami nem megszokott a vámpírok világában, sőt, tudtommal egyedül vagyok ezzel a tulajdonságommal. De én úgy véltem inkább, hogy ez már beteges, hogy valami nincs rendben velem.
A falnak vetettem a hátamat, és zihálva próbáltam magamhoz térni. Satine mosolyogva figyelt, amíg én igyekeztem rendezni a káoszt a fejemben.
- Bocsáss meg – habogtam megszégyenülten. Újra felkacagott.
- Kezdesz kicsit túl heves lenni, édes, nekem ez túl gyors. Nem szeretem már az első randin lezavarni az ilyesmit – gúnyolódott.
Ettől csak még rosszabbul éreztem magamat, de ez sosem zavarta. Szeretett kínos helyzetbe hozni, és mindig élvezte megalázottságomat. Persze nem rosszindulatból csinálta. Egyszerűen azt tette, ami egy vámpírtól elvárható. Nem hibáztattam érte, ahogy másért sem. Ő volt a családom, és persze Dante.
Amíg magamban átkozódtam viselkedésem miatt, Satine elém dobta a pulóveremet, mert általában pólóban aludtam. Mindig váratlanul ért a dolog, nem készülhettem fel rá, hogy mikor alszom el. Kezdetben csak néhány naponta nyomott el az álom, de az utóbbi időben már napi rendszerességgel.
Igazából nem tudom, hogy mikor kezdődött, ahogy azt sem, hogy mióta éltem velük. Nem tudtam felidézni az első emlékemet, de az biztos, hogy hozzájuk fűződött. A vámpírok általában tudják, hogy mikor és hogyan változtak át. Én ez alól is kivétel vagyok. Fogalmam sem volt, hogyan lettem vámpír, bár annyira nem is érdekelt.
Satine nem szívesen mesélt a múltamról. Annyit mondott, hogy hozzájuk tartozom, és megkért rá, hogy érjem be ennyivel. Nem nagy áldozat a tudatlanság cserébe azért, hogy gondoskodtak rólam. Mindent megkaptam tőlük. Semmiben sem szenvedtem hiányt.
- Öltözz nagyfiú, mert ideje indulnunk.
Meglepetten néztem fel. Hiszen még csak délelőtt van. Sosem mozdultunk ki napnyugta előtt. Satine szerette az éjszakát, Dante pedig megtiltotta, hogy nappal lófráljunk. Talán azért, mert a fényben csillogni kezdtünk. Egyszer, amikor még nem tudtam, hogy miért nem lehet természetes fényre lépnem, kiálltam az esőbe. A Nap erősen tűzött, én pedig döbbenten vettem észre a bőröm változását. Amikor Dante rájött, hol találhat rám, szinte tajtékzott a dühtől. Keményen megbüntetett, bár akkor még nem értettem miért.
Satine mesélt a Volturiról. Amolyan vámpír rendőrség voltak, akik arra ügyeltek, hogy az emberek előtt titokban maradjon fajunk kiléte. Szerencsére a gyártelepen, ahol éltünk senki sem járt, így nem sodortam veszélybe a családomat, de komolyabb baj is lehetett volna belőle. Azóta nem merészkedtem a fényre, ezért sem értettem miért akar Satine elindulni.
- Nem lesz baj belőle, hogy kimegyünk a fényre? – kérdeztem álmosan, csak hogy eltereljem figyelmét a korábbi kínos jelenetről.
- A fényre? – nevetett fel. Értetlenül meredtem rá. – Elmúlt este hét szivi, ilyenkor már nem süt a Nap.
- Este hét? – képedtem el. Hiszen csak nemrég értünk haza. Átaludtam a napot… Már megint. Hülyén éreztem magamat. Mint egy idióta. Miért vagyok én ennyire más, mint ők??? Satine észrevehette csalódottságomat, mert a combomra csúsztatta a kezét, és közelebb hajolt hozzám. Lesütöttem a tekintetemet.
- Ne bánkódj, szépfiú, semmiről sem maradtál le – próbált vigasztalni, de nem oldhatta fel bennem a másságom okozta gátlásokat.
Felkelt, és elindult a fürdőszoba felé, hogy megigazítsa amúgy is tökéletes sminkjét. Idegesen cibáltam fel magamra a fekete pulóvert. Felkeltem az ágyról, és bevetettem magam után, mert Dante nem szerette a rendetlenséget. Csak nekem volt ágyam, hiszen ők sosem aludtak. Persze Satine néha befeküdt mellém, amolyan szolidaritásból, vagy csak azért, mert mindig is jobban kedvelt, mint Dante. Kényelmesen elfértünk ketten is, hiszen franciaágyam volt.
Mikor elkészültem kiléptem a ketrecből. Ez volt az én szobám. Nem túl nagy, és persze nem takart el mindig figyelő szemük elől, de ez cseppet sem zavart. Szerettem velük élni. Becsuktam a vasajtót, ami hangosan felnyikordult.
- Az istenért taknyos! Már ezerszer megmondtam, hogy olajozd meg! – dörrent rám Dante a számítógép elől.
Igaza volt. Ezerszer figyelmeztetett már, de valamiért mindig halogattam a dolgot. Úgy döntöttem, ideje megcsinálnom, mielőtt még ezért is a fejemet veszi. Előkerestem a szekrényből az olajat, és bekentem a pántokat, majd elpakoltam magam után.
Dante mögé lépve a képernyőre meredtem. Mint oly sokszor, most is egy PC játékkal volt elfoglalva. Valami akciójáték volt, de új lehetett, mert még nem láttam korábban. Vámpírokkal volt – milyen meglepő -, és embereket irtott. Mindig is jobban szerette a computerét, mint minket. Nem róttam fel neki. Igazából nem is nagyon tudott mit kezdeni velünk. Nem volt túl beszédes. Talán ezért egyezett bele, hogy befogadjanak. Satine magányos volt nélkülem, mégha Dante olykor ki is elégítette igényeit. Satine bulizni szeretett volna, élni a világát és élvezni minden percét örök létének. Dante nem volt partner ebben, ellenben velem, aki bárhová szívesen elkísértem.
Bizonyos értelemben a gyermekük voltam, bár nem ők teremtettek. Egy barlangban akadtak rám. Legalábbis Satine ezt mondta nekem. Én erre már nem emlékeztem, de nem volt okom kételkedni szavaik őszinteségét illetően.
- Mit álldogálsz itt? – kérdezte Dante anélkül, hogy megfordult volna. Kibelezett egy szőke harcost, aztán letépte egy katona fejét.
- Mi a baj velem? – kérdeztem feszülten. Egy darabig nem felelt. Felmászott egy torony tetejére, és ledobálta az őröket, majd kettétört egy kommandóst, és csak ezután nyomott pause-t. Végre felém fordult a forgószékkel, hogy szemügyre vehessen. Elég rémesen festhettem, mint minden alvás után.
- Miért gondolod, hogy bármi baj volna veled? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Az álmok… Megint volt egy. De most sem emlékszem – motyogtam szégyenkezve. Úgy éreztem, mintha az álmaim által kevesebb volnék, mint a többi vámpír. Ez volt az egyik a gyengeségeim közül, és képtelen voltam megbékélni vele. Sebezhetővé tett.
- Nem értelek taknyos. Miért nem törődsz már bele, és fogadod el őket? Ilyen vagy, ez van. Kár mindig ezen töprengened.
- Mi van, ha egyszer emiatt fognak legyőzni? Mi van, ha…
- Elég legyen! – csattant fel dühösen.
Leszegett fejjel álltam előtte, várva, hogy kitöltse rajtam haragját. Ha feldühítettem általában elég drasztikusan büntetett meg. Előfordult, hogy úgy megvert, hogy napokig lábadoztam utána, de olyan is, hogy szimplán eltörte a karomat, vagy betörte az orrom. Vámpírként megvolt az az előnyöm az emberekkel szemben, hogy úgy egy, talán két hét alatt felépültem még a legdurvább sérülésekből is, de ugyanakkor ez hátrány is volt, mert így Danténak nem volt oka rá, hogy finoman bánjon velem. Bár ha őszinte akarok lenni, valahol igényeltem is kegyetlenkedéseit. Elég neveletlen voltam. Meg aztán ez legalább edzésben tartott. Nem mintha védekezhettem volna. Egyrészt erősebb volt nálam, másrészt túlságosan tiszteltem ahhoz, hogy kezet emeljek rá. Bizonyára meg is ölt volna érte.
- Ide figyelj kölyök! – kezdte még mindig ingerülten. – Amióta itt vagy, egyszer sem hagytunk magadra hosszabb időre. Szóval ha történne bármi, akármi, akkor sem lennél egyedül. Nem hagynánk, hogy bajod essen. Szóval hagyd abba az örökös nyavajgást, és légy végre férfi! Már ha egy olyan taknyos, mint te, erre képes egyáltalán.
Igaza volt. Mindig vigyáztak rám. Sosem tévesztettek szem elől, ebből a szempontból nem lehetett okom panaszra.
- Sajnálom – nyögtem ideges hangon.
Dante felállt. Azonnal megmerevedtem. Vártam, hogy felképel, vagy valami még fájdalmasabbat tesz. De ezúttal nem ez volt a célja. Nem a fegyelmezés. A döbbenettől alig tértem magamhoz, amikor átkarolt. Erre még egyszer sem volt példa, legalábbis azóta nem, hogy vissza tudok emlékezni.
- Tudom, hogy ez nehéz neked. Nem jó másnak lenni. Ráadásul nem így, hogy még csak előnyöd sem származik különbözőségedből. De a fiunk vagy taknyos, és bármi legyen is, ezt sosem fogjuk figyelmen kívül hagyni. Egy család vagyunk, és fontos vagy nekem, mégha olykor túl szigorú vagyok is veled…
Olykor… Hát nem tudom, hogy valóban ez-e a jó szó. De nem is számít. Ez a közvetlen gesztus szokatlan volt tőle, és talán éppen emiatt esett olyan jól. Ha nagy ritkán rá is tört a gyengédség, abból mindig csak Satine-nak jutott. Igaz, ebben nincsen semmi fura. Ők több száz éve voltak együtt. Én meg… Hát biztos nem túl régóta. Legalábbis nem mondanám, hogy túl sok emlékem volna.
- Ne pazarold az energiáidat önsajnálatra. Inkább szedd rendbe magad, így nem mehetsz emberek közé. Úgy nézel ki, mint akit megtéptek.
Bólintottam, de még nem eresztett el. Vártam, hogy mit akar még. Egy darabig habozott. Ez újfent meglepett, mert általában nem nagyon tétovázott. Határozott személyiség volt, aki nem tűrt ellentmondást.
- Vidd el Satine-t szórakozni. Rád is rád fér egy kis kikapcsolódás. Holnap nehéz napod lesz. Engedd el magad ma este.
- Mi lesz a beszerző körúttal? – kérdeztem meglepetten.
- Felejtsd el. Egy elég lesz holnapra. Úgyis te vagy az én adum.
Mindketten az enyém melletti ketrecre szegeztük a tekintetünket. Az izmos vámpír a sarokban ült, maga elé meredve, néma csendben, mint mindig, az elmúlt négy nap során, mióta Satinnel elkaptuk.
- Inkább portyázni mennék. Nem árt egy kis edzés – mondtam halkan.
Dante elmosolyodott. Csupa meglepetés volt a viselkedése. Mosolyát nem sokszor láttam az elmúlt hónapok során. Leginkább a viadalok után, amikor leszámolták neki a nyereményét. Elégedettnek tűnt. Nem is… Egyenesen büszkén nézett rám, és ez olyan jó érzéssel töltött el, amit nehéz volna felülmúlni.
- Kemény srác vagy, és szeretem ezt a tulajdonságodat, de nem kockáztathatjuk, hogy megsérülj. Ma nem.
- Satine velem lesz – emlékeztettem.
Eltöprengett, majd elengedett, de előbb még összeborzolta a hajamat.
- Lazíts egy kicsit. Nem minden a munka. Az ráér. És most menj, kezdj valamit a hajaddal, és mosd meg az arcod is. Még mindig csupa veríték a homlokod.
Az álmok miatt mindig zihálva ébredtem, zavartan és csatakosan. Most sem volt ez másképpen. Még a pólóm is nedves volt, de nem érdekelt, nem akartam emiatt átöltözni. Majd megszárad…
Lemondóan sóhajtottam fel. Annyira vágytam egy kis izgalomra. Egy kiadós verekedésre, vagy legalább egy könnyű portyára. De Dante döntött, és én nem vitatkozhattam vele. Főleg most nem, hogy láthatóan jó kedve volt, ami olyan ritkaság számba ment nála, hogy valóságos ünnepnapnak számított.
Bementem a fürdőszobába. Satine éppen a haját szárította. Mindig bevizezte indulás előtt, hogy visszanyerje természetes göndörségét. Gyönyörű volt. Akár egy régi típusú porcelánbaba. Mellé léptem, és várakozóan nekitámaszkodtam a falnak.
- Megcsináljam a séródat, szépfiú? – kérdezte. Vállat vontam. Ez a kérdés amúgy is értelmetlen volt. Mindig ő csinálta a hajamat.
Kikapcsolta a hajszárítót, és elővette a zselét, amit csak miattam vett minden alkalommal. Belőtte a hajamat, ezúttal kissé borzasabbra, mint máskor, aztán megszárította. Mikor kész lett, még a sajátját is befejezte. Gyorsan megmostam az arcom, ahogy Dante utasított rá, aztán visszamentünk a lakosztályba.
Dante lövöldözős játéka hangos zajokkal töltötte be a szobát, de már mindketten megszoktuk. Ügyet sem vetett ránk. Satine a kezembe nyomta a bőrdzsekimet, aztán búcsúzóul odaköszöntünk Danténak, de nem felelt, mintha meg sem hallotta volna.
Kiléptünk az éjszakába. Már fél nyolc is elmúlt. Beszálltunk az ezüst Volvóba, amit alig egy hónapja vettem a pénzből, amit Dante a viadalokért adott nekem. Kicsit kipótolta az összeget, mert nem lett volna elég a kocsira, de úgy döntött, hogy egy „korombeli” srácnak kijár egy nívós verda. Nem is tudom, hogy miért pont ezt választottam. Amikor először megláttam úgy éreztem, hogy ez illik hozzám a legjobban. Olyan ismerős volt. Egy percig sem feszengtem benne, mintha mindig is ilyen autóm lett volna.
Én ültem a volán mögé, mert Satine elvből nem vezetett, ha velem volt. Úgy vélte, jobban néz ki, ha a pasija fuvarozza. Nem mintha az lettem volna, de nyilvános helyen mindig úgy tett, mintha együtt járnánk. Szeretett felvágni velem, mert szerinte dögös vagyok. Az emberek tényleg annak látnak, de csak azért, mert természetünkből adódóan vonzuk őket.
Azonnal beletapostam a gázba, amint elhelyezkedett. Imádta a sebességet, akárcsak én. Negyed óra múlva már a főúton haladtunk, útban a város felé, ami mindig felpezsdítette a vérem. Izgatottan szemléltem az éjszakai fényeket. Már olyan sötét volt, mintha éjfél felé járna az idő. Hiába, télen hamar sötétedik. A hó azért világított valamelyest, bár a neonreklámok fényei színesre festették. Sárga, zöld, piros, narancs és kék színekben pompáztak az út menti fák, melyek ágai egészen megroskadtak a hatalmas hóréteg alatt.
A fehér pelyhek miatt bekapcsoltam az ablaktörlőt, amúgy is szerettem monoton surrogását. Satine a körmét reszelgette. Sosem értettem, hogy tud annyit bajlódni a külsejével, de láthatóan szívesen csinálta, ezért igyekeztem nem törődni vele.
Szélsebesen kerülgettem a kocsikat, amik lépésben haladtak előttem a csúszós út miatt. Engem nem izgatott, uraltam a járgányt, és Satine is láthatóan megbízott képességeimben, mert kifejezetten unott képet vágott. De még így is szép volt az arca. Főleg a szeplői. Valamiért azok tetszettek a legjobban. Egész bőre tele volt velük, és nem csak az arcán. A vállai és a karjai is magukon viselték a vörös pöttyöket, de ettől csak még vonzóbbnak láttam.
Nyolc is elmúlt, mire leparkoltam a Pokol kapuja nevű szórakozóhely előtt. Már alig volt hely. Két hosszú sor állt a bejáratnál, de nem aggódtam. Satine-nak nem gond egy nagydarab kidobó ember lenyűgözése. A helyet ő választotta. Még sosem jártam itt, bár L.A. szinte minden szórakozóhelyét ismertem már, és az utóbbi időben ez volt az egyik legfelkapottabb lebuj.
Satine magába szívta az este frissességét, amíg én kinyitottam a csomagtartót. Helyet csináltam, hátha még szükség lesz rá. Mire mellé léptem, már ringott a teste a kiszűrődő dübörgő zenére. Felélénkült, már nem tűnt lehangoltnak. Szeretett táncolni, és tudtam, hogy mennyire izgatott minden ilyen este előtt. Amíg nem voltam velük, mindig egyedül járt ilyen helyekre. Dantét nem izgatta az ilyesmi, de mióta megismert, sokkal jobban élvezte ezeket az éjszakákat.
Az épület elütött a többitől. Nagyobb volt, tekintélyt parancsolóbb. Sötétített üvegfalai voltak, melyeket külső reflektorok világítottak meg, színesre festve az egész homlokzatot. Engem nem fogott meg a látvány, de Satine-nak bejött ez a giccsparádé. Én jobban szerettem a visszafogott dolgokat, de ez nem az én estém volt. Sőt, tulajdonképpen egyik sem volt az enyém, de nem is érdekelt. Nekem elég volt, hogy vele lehetek. Élveztem a társaságát.
Átkaroltam a derekát, és megindultunk a bejárat felé. Satine átbújt a szalag alatt. A biztonsági őr már éppen rá akart szólni, amikor végigmérte tekintetével. Azonnal széles vigyor ült ki a képére. Szerettem volna rögtön kitörni a nyakát, utáltam, ha ilyen látványosan megbámulták Satine-t, de uralkodtam magamon, elvégre valahogy be kellett jutnunk.
- Helló édes, csak nem bulizni jöttél? – kérdezte a férfi. Nem - gondoltam magamban -, nem bulizni jöttünk, hanem füvet nyírni. Idióta…
- Hát... – kezdte Satine azzal az elbűvölő hanggal, aminek még én is bedőltem általában. – Kérdés, van-e olyan jó ez a csehó, hogy rá pazaroljam a drága időmet? – simult a férfihez kihívóan. Az égre emeltem tekintetemet. Hogy vehetik be ezt a szar dumát?
- Huhhh… Ez a legjobb hely L.A.-ben cicus – röhögött a tuskó. Satine beharapta az alsó ajkát, és megrebbentette hosszú szempilláit. A pasas azonnal a tenyeréből evett, nem mintha mást vártam volna.
- Nem hangzik rosszul. Akkor talán bemennénk a pasimmal…
A kidobóember végigmért, és döbbenet ült ki az arcára. Satine sokkal idősebbnek látszott, mint én. A pasi nehezen hitte el, hogy együtt vagyunk. Nyilván egy kétajtós szekrényt képzelt Satine mellé.
- Csak nem a kisfiúval jöttél? – kérdezte. Akaratlanul is felhúztam az ínyemet, elővillantva hófehér fogsoromat. Az óriás meglepődött a reakciómon, de nem ijedt meg, bár láttam rajta, hogy mérlegeli, hogy talán alábecsült.
- De igen, ez az édes kisfiú velem van. De tudod – csicseregte a furkó fülébe Satine, miközben maga mellé húzott -, neki is kell néha könnyíteni magán. Tíz körül mindig elszólítja mellőlem a természet. És ilyenkor ki tudja meddig marad távol.
Kész. A seggfej bevette. Mármint nem azt, hogy tízkor legyőzhetetlen vizelési kényszereim vannak, hanem azt, hogy Satine ajánlatot tett neki. Majdnem felvihogtam, de visszafogtam magamat. Ennyi hülyét szabadlábon…
Nagyot nyelt, mielőtt újra megszólalt.
- Jól van gyönyörűm, menjetek csak. Tízkor a bárpultnál leszek. Mindig megiszom valamit – magyarázta.
Magamban elképzeltem, hogy milyen lenne letuszkolni a torkán a nyelvét.
Szórakoztatott ez az ötlet, de nem volt időm kellően kiélvezni az ízét, mert a kapu kitárult előttünk, és Satine valósággal berántott rajta.
A zene itt már érezhetően idegtépő hangerővel szólt, de nem zavart. Satine a táncparkett felé indult, de nem álltunk meg. A hátsó terem irányába mentünk. Ott játszották a nyugisabb zenéket. Az volt az a hely, ahol a párok nyíltan egymásba gabalyodtak. Satine csak az ilyen helyeket szerette.
A második terem, ami már elnyerte tetszését nem volt akkora, mint az első. Erotikus, lágy zene szólt, és a parketten inkább egymást falták, mint táncoltak. Főleg fiatalokat láttam. Nagyjából huszonöt év lehetett az átlag életkor, és kétszer annyi csaj volt, mint amennyi srác.
Nem kerestünk magunknak asztalt, úgysem fogunk semmit fogyasztani az éjszaka folyamán. Legalábbis semmi olyat, amit a bárpultnál kapni lehet.
Satine hozzám simult, azonnal behúzott a tömeg közepére és karjaival átfonta a nyakamat.
- Hogy tetszik a hely? – kérdezte kíváncsian szemlélve a körülöttük pulzáló tömeget. Még annyi időt sem hagyott, hogy a zenéhez hozzászokjak. Tudtam, hogy nem a berendezésre céloz, mégcsak nem is a hely hangulatára. Ilyesmire nem vesztegette volna az idejét. Arra volt kíváncsi, mit szólok az étlaphoz.
Körbejárattam a tekintetemet a körülöttük vonagló testeken. Szinte azonnal kiszúrtam a szőke fiút, aki három óránál taperolt egy csajt. Nem úgy tűnt, mintha régóta ismernék egymást. Talán ez volt az első táncuk, de mindenképpen most ismerkedhettek meg. A nője sötét bőrű volt, de nem néger. Hosszú, fekete haja leért a derekáig. Testhez simuló, kicsit ribancos ruhát viselt, magassarkú cipőt, amiben még menni is képtelenség lehetett, nemhogy táncolni. Talán ezért merült ki mozgása az ütemes rángatózásban. Megborzongtam. Az a fajta lány volt, akinek még az ízére sem voltam kíváncsi. De a srác más volt… Tipikusan Satine esete.
Elég ideje voltam Satine-nal ahhoz, hogy kiismerjem az ízlését. Mindig is a ficsúrokra bukott. Az elkényeztetett anyuci kedvenceit szerette, a gazdag szépfiúkat, akiknek minden az ölükbe hullik. A srác szemlátomást ilyen volt. Drága Rolex csillogott a csuklóján, és csak márkás ruhákat viselt, mintha az számítana bármit is. Felszínes idióta volt, de pont ezért fog bejönni Satine-nak.
Tovább szemléltem a tömeget, de időről-időre visszatért tekintetem a szőke srácra. Satine-t bámulta, mégpedig leplezetlenül. Nem igazán érdekelte, hogy nincs egyedül. Rám ügyet sem vetett. Az az egy vigasztalt, hogy tudtam, hogy már nem sokáig stírölheti a dögös vámpírt, aki közben magához szorított, hogy csípőjét az oldalamnak feszítve az őrületbe kergessen.
Lehunytam a szememet, és igyekeztem továbbra is normális tempóban venni a levegőt, de nem volt könnyű dolgom. Satine adott a látszatra, éppen ezért rendszeresen felkorbácsolta szexuális vágyaimat, akárhová mentünk. Összeszorított ajkakkal küzdöttem a rámtörő kéjhullámokkal. Jézus… Csak tudnám hogy csinálja.
Hogy eltereljem gondolataimat, tovább vizslattam a táncolókat, amíg meg nem láttam azt a lányt. Alacsony volt, barna hajú, vékony, fehérbőrű… A méreg lassan elöntötte a számat. Satine felkuncogott. Nem kellett megszólalnom, elég volt az arcomra pillantania.
- Enyém a szöszi, tied a kis barna – súgta a fülembe.
Nem leptek meg szavai. Az ő ízlését ismertem, de azt is tudtam, hogy bárkit is választ nekem, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Sosem értettem, hogy miért nem állhatja az efféle lányokat, de mindig ilyeneket választott nekem. Mint egy sablon…
Néha megkóstoltam volna egy sötétbőrű lányt, vagy egy sárgát, esetleg egy kövéret… Vajon a kövér csajoknak a vére is zsíros??? Ez sokat foglalkoztatott. De nem… Ezt sosem fogom megtudni. Legalábbis Satine mellett nem.
Mindig ő választotta ki a prédát, én meg csak tettem a dolgomat. De semmi változatosság. Neki igen, de nekem még véletlenül sem. Barna haj, abból is hosszú, vékony, törékeny alkat, alacsony termet és hétköznapi arc. Nem értettem, hogy miért nem választ néha másmilyen lányokat is nekem. De ez már ismerős forgatókönyv volt.
Nem szóltam semmit, csak előre döntöttem, teste a karomra nehezedett, miközben beleszagoltam dekoltázsába. Mámoros érzés öntötte el testemet. Annyira szerettem volna megcsókolni… Mikor felegyenesedtünk, ismét hozzám préselte hibátlan testét. Elképesztően gyönyörű volt, még vámpír szemmel is. Magas - alig alacsonyabb nálam -, vékony, de nem gebe, telt keblű, kifejezetten kívánatos nő. Nincs férfi – se ember, se vámpír -, aki ellen tudna állni bájainak. Én meg végképp nem…
Egész este a ficsúrt nézte, míg én a barna lányt tartottam szemmel. Semmi különös nem volt benne, de valószínűleg tetszettem neki, mert mindig engem figyelt. Kezdtem ideges lenni, ahogy múlt az idő. Nemsokára Satine-nal ketté váluk. A szőke szinte már csorgó nyállal figyelte őt, és biztosra vettem, hogy Satine alig várja, hogy kivesse rá hálóját. Ez volt az egyetlen, amiért nem szerettem az efféle vadászatokat. Izgalmasabb volt egyszerre csinálni. Együtt…
Még a tudat is felidegesített, hogy az a kis nyálautomata nemsokára Satine-t fogja ölelgetni. Ki nem állhattam még a gondolatát is, hogy idegen férfiak érintsék a testét. Bizonyára eljátszadozik majd a sráccal, én pedig semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam. Pedig jobb szerettem volna, ha velem tervez közös programot. A féltékenység egyre sűrűbben látogatott meg. Tiszta hülye vagyok… Hiszen ő Dante kedvese. Még azért is a poklot érdemelném, hogy tisztátalan gondolataim támadnak vele kapcsolatban. De nem tehetek róla, engem épp úgy megigéz szépsége, mint a szöszit.
A következő órában Satine már le sem vette a szemét a fiúról. Folyamatosan tartotta a szemkontaktust vele, és megállás nélkül bűvölte. Amikor a fülembe súgott, már előre tudtam mit fog mondani, pedig nem olvastam a gondolataiban, mint az emberekében, vagy a többi vámpíréban.
- Itt az idő szépfiú…
Elengedtem, és elindultam a bárpult felé, amíg ő odament a fiúhoz, aki azonnal dobta korábbi partnerét. Megálltam a pultnál és rendeltem egy pohár whiskyt. Az ízét nem szerettem, de alkoholt akartam. Alig vártam, hogy végig égesse torkomat. Órák óta a ficsúr gondolatait hallgattam, és kezdett az agyamra menni. Bár eleinte nem ismertem a hangját, és nem ő volt az egyetlen, aki Satine-ról fantáziált, de mégis hamar kiszűrtem melyik hang tartozik hozzá. Önelégült volt attól, hogy Satine őt figyeli, miközben velem táncol. Annyira szerettem volna, ha kivételesen én kapom a srácot, és ő a lányt. De hiába. Satine döntött, és mint általában, most sem kérte ki a véleményemet.
Ahogy megkaptam a whiskyt, egyetlen levegővel lenyeltem, és kértem egy újat. Az íze rémes volt, de élveztem az égető érzést a nyelőcsövemben.
- Szia – hallottam egészen közelről egy hangot. A lány mellettem ült. A kis barna, akit Satine szemelt ki nekem. Hmmm… Ezt már szeretem. Magát tálalja fel a vacsora.
Egészen megfeledkeztem a szöszkéről és Satine-ról. A lány felé fordultam, és elővettem a legelbűvölőbb mosolyomat.
- Szia. Jó ez a szám, nem? – kérdeztem, bár őszintén szólva azt sem tudtam, hogy mi szól. A sok gondolattól alig hallottam a zenét. Ilyen helyeken a legjobb megoldás az volt, ha kikapcsolom a képességemet, de a féltékenységem erősebb volt a késztetésnél, hogy csak azokat a hangokat halljam, amit minden más vámpír is érzékel.
- Nem is tudom. Jobb szeretem a régebbi számokat – jegyezte meg a lány kicsit bátortalanul. Bár majdnem olyan sápadt volt a bőre, mint az enyém, neki kellemes pír tanyázott az orcáin.
- Igazán? – vontam fel a szemöldökömet. Valójában én is a régebbi számokat kedveltem, bár leginkább a komolyzenét. Dante szerzett is nekem egy csomó CD-t, amiket akkor rakott be, ha épp nem valami játékkal ütötte el az idejét. Hiába a vérengzés volt az élete, és ha épp nem volt viadal, akkor a játékokban élte ki magát.
A lány felsóhajtott. Tekintete Satine felé vándorolt, de én inkább az arcát fürkésztem.
- Azt hiszem, hogy éppen lenyúlják a barátnődet – állapította meg együtt érzően.
- Hogy? – kérdeztem kicsit magamhoz térve. Arca egészen lenyűgözött. Hiába nem volt szép, nem tudtam róla elszakítani tekintetemet. Messziről fel sem tűnt, hogy mennyire vonzó.
- A lány, akivel jöttél – folytatta. Vége elfordítottam a fejemet, bár nem volt könnyű, és Satine-ra pillantottam.
- Nem a barátnőm. Legalábbis nem úgy, mint gondolod. Csak egy közeli barát… Vagyis olyasmi…
- És a barátnődet nem zavarja, hogy ilyen lányokkal jársz szórakozni? – kérdezte. Ennyi erővel nekem szegezhette volna a kérdést, hogy foglalt vagyok e. Elmosolyodtam.
- Nincs barátnőm…
Meglepődött. Persze számára kimondhatatlanul vonzó voltam. Egy percig sem tudott másra gondolni rajtam kívül. Lenyűgözte fekete szemem, kócos hajam, izmos testemnek látványa…
- Komolyan? – kérdezte kétkedve.
- Még keresem az igazit – állítottam, remélve, hogy nem érzi ki hangomból a cinizmust.
- Értem – motyogta az orra alá.
- Meghívhatlak valamire? – váltottam témát látván csalódottságát. Azonnal felderült az arca.
- Kedves vagy. – mosolygott. Nem nagyon akaródzott neki elhinni, hogy egy olyan tökéletes srác, mint amilyennek engem tartott, éppen őt akarná meghívni bármire is.
- Egy kóla jól esne – vallotta be, én pedig intettem a pultosnak, hogy szolgálja ki.
- Hogy hívnak?
- Stephanie – felelte, miközben folyamatosan a szemeimbe bámult.
- Milyen gyönyörű név. Illik hozzád.
Elpirult. A rózsaszín árnyalat, amit felvett az arca, fokozta a méreg termelődését a nyelvem alatt.
- Na és te?
- Én mi? – kérdeztem szórakozottan. Aztán hirtelen leesett. – Bocsáss meg. Annyira udvariatlan vagyok. A nevem Edward.
- Arisztokratikus név – sóhajtotta aléltan. – Edward – ízlelgette nevem hangzását.
Megkapta a kólát. Közelebb húzódtam hozzá, amitől látványosan zavarba jött, de nem mozdult.
- Sokszor megfordulsz ilyen helyeken?
- Nem – állítottam. – Csak néha. Nekem túl hangos a zene. Most is idegesít. Jobban szeretem a csendet.
- Én is – bólintott, miközben belekóstolt a sötét italba.
- Tényleg? – kérdeztem tettetett csodálkozással.
- Igen – vont vállat.
- Ez esetben nem volna kedved sétálni egyet? Még a saját gondolataimat sem hallom ebben a ricsajban.
De másokét annál inkább – tettem hozzá magamban. Bizonytalanul méregetett. Nehéz volt meggyőznie magát arról, hogy felkelthette az érdeklődésemet, annak ellenére is, hogy szürkének tartotta magát.
- Hát, azt hiszem, hogy volna – közölte bátortalanul. Félmosolyra húztam a számat. Nem volt nehéz levennem a lábáról.
- Akkor menjünk – javasoltam, és intettem a pultosnak, hogy hozza a számlát…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
hucak 2009.03.20. 11:54:52
Várom a folytatást... hogyan végzi a barna hajú, törékeny, ismeretlen lány...:D (gondolom nem véletlen a hasonlóság :DDD)
Köszönöm!!!
Fatcsi 2009.03.20. 13:02:34
Ametys 2009.03.20. 13:33:55
és jééé, pont most állt el a havazás itthon...
Audry 2009.03.20. 13:52:17
Ami Edward civilizáltságát illeti, ti vártátok annyira, hogy beszéljen. Hát most beszél, és full civilizált (vámpír) :D
lol77 2009.03.20. 14:49:57
pruu 2009.03.20. 15:03:47
Zosia 2009.03.20. 15:14:35
Nagyon várom a fejlemények!
Ametys 2009.03.20. 15:45:41
és igen, jó látni/olvasni, hogy drága Edward barátunk újra beszél és vannak gondolatai, de arra is kíváncsi lennék, hogy hogy sikerült neki vagy a Satinenak vad "ember"-ből kultúráltat faragni... :)
Dyacica 2009.03.20. 17:00:08
LauraL 2009.03.20. 20:32:52
Nagyon jó lett! :) Élvezet olvasni a soraidat!
Drusilla1985 2009.03.21. 00:12:47
Esme Cullen (törölt) 2009.03.21. 22:38:25
Óránként nézem hogy van-e valami új XD!
Hajrá tovább,remélem mihamarabb lesz folytatás.
cabian 2009.03.23. 12:04:10
Alig várom a folytatsát!Kíváncsi vagyok hogy hogy folytatódik Edward története!
De remélem nemsoká jön egy Bella szemszög is!:-D
NAgyon Jól írsz még mindig!Minden elismerésem...Ismét!!
frenir 2009.03.26. 21:06:21
Jut eszembe meglehet kérdezni mikor lesz újabb? :$
Audry 2009.03.27. 07:15:58
@cabian: A következő fejezet két szemszögből lesz. Az egyik szemszög Belláé :) Remélem így is tetszeni fog. A későbbiekben már jellemző lesz a fejezeten belüli narrátor váltás is, mert az események alakulása izgalmasabb több szemszögből, de nem ugyanazt fogom többször megírni, csak váltakozva mesélik majd a szereplők a cselekményt. Most ezt követeli meg a történet :)