Alice-szel nem mentünk messzire. A tengerpart mentén sétáltunk, és a hullámok morajlását hallgattuk. Sokáig nem szóltunk egymáshoz, néha jól esett a csend, mindkettőnk számára. A sirályokat figyeltem, ahogy egymás után csapódtak a vízbe, hogy aztán egy hallal a szájukban emelkedjenek ki belőle. Szépek voltak, tökéletes, áramvonalas testtel, és kőkemény csőrrel. Mindig is szerettem a sirályokat, talán azért, mert olyan gondtalannak tűntek. Szívesen cseréltem volna velük. Úgy véltem fantasztikus érzés lehet a fellegekben lebegni, és fentről nézni a lenyűgöző partot, és a lágyan ringatózó hullámokat.

 

   Amikor leültem a homokba, Alice elhelyezkedett mellettem. Vékony lábait felhúzta a mellkasához, és átkarolta a térdeit. Elgondolkozva pillantott rám, mielőtt kellemes hangja betöltötte a lényemet.

 

- Ennek sosem lesz már vége – mondta együtt érző hangon.

 

- Nem, azt hiszem tényleg nem – bólintottam kedvetlenül.

 

   Némán meredt a fehér habokra, és közben előre hátra mozgott. Régen láttam ilyennek, leginkább akkor, ha látomása volt. De most szimplán aggódott miattam. Boldog voltam, hogy ha már a sors olyan kíméletlen velem, legalább a testvéreim számára sokat jelentek. Hálát adtam az égnek, hogy nem vagyok egyedül, hogy van kivel megosztanom mindazt, amit magányosan talán nem tudnék feldolgozni. Ebben a percben örültem, hogy nem futottam el. Megnyugtatott Alice közelsége.

 

- Carlisle szerint sosem teszed magad túl Bellán – szólalt meg újra. Nem leptek meg szavai, tudtam, hogy Carlisle mit gondol a dologról. Először örült neki, hogy megismertem Bellát, mert talán még sosem látott annyira boldognak, mint amilyen mellette voltam, de aztán minden megváltozott, és a napot is átkozta, amikor Bella villámként hasított a szívembe. Azóta sokkal nehezebb volt együtt élni velem, mint azelőtt, hogy megismerkedtünk volna.

 

- Feleslegesen aggódtok, jól vagyok – sóhajtottam.

 

- De meddig, Edward? – kérdezte keserűen Alice. Zavartan néztem rá, miközben próbáltam rájönni arra, mire gondol. Amint megértettem, hogy miért aggódik, fájdalmasan sóhajtottam fel.

 

- Tudom, hogy már nem maradhatunk sokáig, és azt is, hogy ha elmegyünk, többé nem látom majd – mondtam zavartan.

 

- Mi lesz akkor, Edward? Hogy fogsz élni azután?

 

   Ez igazán jó kérdés volt, kár, hogy én sem tudtam rá a választ. Elképzelni sem tudtam, mi lesz, ha el kell mennünk. Most, hogy Bellával kibékültünk, hogy újra adtam egy esélyt a barátságunknak, éreztem, mekkora szükségem van rá. Nem csak azért, mert szépsége letaglózott, valahányszor rá néztem, de azért is, mert Bella nélkül üresnek és elhagyatottnak éreztem magamat. Úgy éreztem, nem tudnék élni nélküle. Olyan volt számomra, mint a levegő egy ember számára. Fuldokoltam, ha nem volt a közelemben. Olyan volt, mint ha ő lenne a tenger, én pedig a hal, aki csak vele együtt létezhet.

 

   Nyomasztó volt a tudat, hogy nemsokára tovább kell állnunk, és meg kell tanulnom nélküle élni. De hogyan élhet a hal a tenger nélkül? Hiába voltam mindig erős, nem egyszer előfordult, hogy kiborultam valamin, és aztán hetekig, sőt hónapokig nem tudtam mit kezdeni magammal. De most, hogy tudtam, hogy ő létezik, valahogy lehetetlennek tűnt, hogy a világ nélküle is tovább haladhasson. Azóta éreztem így, amióta Tyler majdnem elgázolta. Nem azért mentettem meg, hogy segítsek rajta. Igazából nem is őt mentettem meg akkor, hanem magamat. Nekem volt szükségem rá. Alice szavai félbe szakították a gondolataimat.

 

- Szükséged van rá, Edward. Örökké nem fordíthatsz hátat a tényeknek. Előbb utóbb meg kell tenned, azért, hogy mind a ketten élhessetek.

 

   Tudtam, miről beszél, és azonnal elöntött a méreg.

 

- Szó sem lehet róla! – csattantam fel ingerülten.

 

- Gondolj csak bele, többé nem kéne aggódnod miatta! Nem eshetne baja, és ezután sosem kéne elválnotok egymástól. Szeret téged, és te megőrülsz érte. Mégis meddig teszel úgy, mintha lenne választásod?

 

- Van választásom – közöltem feldúltan.

 

   Alice türelmetlenül nézett rám méz sárga szemeivel. Megremegett az alsó ajka, és csaknem olyan mérges lett, amilyen én voltam.

 

- Ha te nem teszed meg, majd megteszem én! – jelentette ki tőle szokatlanul kemény hangon.

 

   Felugrottam, mert nem bírtam tovább egy helyben ülni. Gyilkos tekintettel pillantottam rá.

 

- Eszedbe ne jusson Alice! – mennydörögtem felháborodva.

 

- Semmit sem tehetsz ellene – húzta elégedett mosolyra száját.

 

- Ha megteszed, többé nem vagy a családom! – vágtam oda felbőszülten.

 

   Alice-nek tátva maradt a szája. Soha életemben nem bántottam meg, mindig is jól kijöttünk egymással. Olyan volt számomra, mintha a részem lenne. Zavart dühtől eltorzult arca, ami most inkább a Sátánt juttatta eszembe, mint egy törékeny angyalt. Olyan szemekkel nézett rám, ami idegen volt számomra. Izzott körülöttünk a levegő, szinte égette a bőrömet.

 

- Hát így állunk? – biggyesztette le ajkait, miközben olyan kecsesen ugrott talpra, mint egy macska.

 

- Ne haragudj – visszakoztam bűnbánóan.

 

- Tudod mit, Edward? Szánalmas vagy! Nem tudom mit csináltál a bátyámmal, de azt igen, hogy azt, aki most vagy, ki nem állhatom.

 

   Jobban fájtak a szavai, mintha egy tőrt szúrt volna belém, és megforgatta volna bennem. Igaza volt, és megértettem a haragját, rászolgáltam. Azok után, amit mondtam neki, egy percig sem hittem, hogy valaha jóvátehetem a hibát, amit elkövettem. Pedig egy pillanatig sem gondoltam komolyan, és azt hiszem ezzel ő is tisztában volt.

 

- Sajnálom – nyögtem megtörten.

 

- Menj a pokolba, Edward! – sziszegte.

 

   Még soha életemben nem láttam ennyire sértettnek, sőt, igazából egyáltalán nem sértődött meg soha semmin. De most olyan gyűlölet áradt a tekintetéből, ami szinte fojtogatott.

 

   Hátat fordított nekem, és elindult arra, amerről jöttünk. Nem éppen így képzeltem a délutánt. Tanácstalanul ácsorogtam, azon töprengve, mivel engesztelhetném ki. Semmit sem tehettem, ami feledtethetné vele ocsmány szavaimat. Nem akartam elveszíteni, és akár arra is hajlandó lettem volna, hogy térden állva könyörögjek a bocsánatáért, de tudtam, Alice-nél ez semmit sem érne. Követtem a kocsihoz. Beszállt, de nem nézett rám. Nagyot sóhajtottam, aztán beültem mellé.

 

- Alice – kezdtem esetlen hangon. Vicsorogva fordult el tőlem. – Őszintén sajnálom. Bárcsak jóvátehetném valamivel.

 

- Indíts! – parancsolt rám ellenségesen.

 

   Tudtam, hogy nincs értelme győzködnöm. Időre volt szüksége, hogy megeméssze szavaimat.

 

   Egész úton hallgatott, és egyszer sem nézett rám. Utáltam magamat azért, amit mondtam. Most már még egy dolog miatt aggódhattam. Ha Alice nem bocsát meg nekem, végem van…

 

   Amikor a házhoz értünk, megláttam Bella koszos furgonját a ház oldalában. Már csak ez hiányzott. Alig, hogy kiszálltam, máris éreztem az illatát. Alice egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Csak az ajtó csattantását hallottam, ahogy bevágta maga mögött. Nekitámaszkodtam a kocsi oldalának, és úgy döntöttem, hogy nem megyek utána. Éppen elég baja van már nélkülem is.

 

   Egy perc múlva Emmett lépett ki az ajtón, és meglepetten meredt rám. Lehajtottam a fejemet, mert képtelen voltam állni kemény, szigorú tekintetét.

 

- Elment az eszed, Edward? – kérdezte vádlón, miközben előttem termett. – Van fogalmad arról, hogy milyen dühös?

 

   Nem feleltem. Pontosan tudtam, mennyire megbántottam Alice-t. Szerettem volna elsüllyedni, láthatatlanná válni, vagy ami még jobb, meghalni. Emmett megragadta az államat, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek.

 

- Hogy mondhattál neki ilyet?

 

   El akartam fordulni, de Emmett ujjai satuként tartották a fejemet. Nem bírtam elhúzódni tőle.

 

- Sajnálom, oké? – kérdeztem dühtől remegő hangon.

 

- Sajnálhatod is, Edward! – fröcsögte Emmett ridegen. Végre elengedett. Abban a pillanatban, hogy újra képes voltam megmozdítani a fejemet, a kocsiajtóra meredtem. Emmett elkapta a csuklómat, és megszorított. – Eszedbe ne jusson! – sziszegte. – Menj be a házba!

 

   Általában én voltam a domináns kettőnk közül, talán, mert idősebb voltam nála, vagy, mert Carlisle szemében magasabban álltam a ranglétrán, de most szinte megfagyott a vér az ereimben, ahogy Emmett szemébe néztem.

 

- Tünés! – tette hozzá morogva.

 

   Kelletlenül indultam a ház felé. Amikor az ajtóhoz értem, Emmett nemes egyszerűséggel belökött rajta, olyan erővel, hogy majdnem hasra estem. Odabent mindenki megvetően nézett rám.

 

- Mi történt? – kérdezte apám olyan hangon, amit talán még sosem használt velem szemben. Pokolian dühösnek látszott.

 

- Ne most – nyögtem erőtlenül. Azt reméltem, hogy felküld a szobámba, de ehelyett továbbra is kérdőn meredt rám. Sötétebb lett az arca, és a tekintete is mintha ködössé vált volna.

 

- Mi történt? – ismételte olyan hangon, hogy a hátamon is felállt a szőr. Ez nem emberi hang volt.

 

   Alice nyilván csak annyit mondott el nekik, hogy közöltem vele, hogy többé nem tekintem testvéremnek. Én ugyan nem pont ezt mondtam, de tudtam, hogy Alice számára ez az egy számított, és abból, ahogy a többiek néztek rám, biztosra vettem, hogy csak ezt mondta el nekik.

 

   Bella volt az egyetlen, aki inkább meglepettnek tűnt, mint haragosnak. A lépcső alján állt, és együtt érzően meredt rám. Bármennyire közel állt a szívéhez Alice, én fontosabb voltam számára. Rosszul érezte magát attól, hogy mindenki ellenségesen meredt rám. Nagyot nyeltem.

 

- Ez csak rá, és rám tartozik – mondtam bizonytalan hangon. Egy pillanattal később Carlisle előttem állt, és megsemmisítő tekintetétől elállt a lélegzetem. Nem illett hozzá a kifejezés, ami kiült az arcára. Carlisle a megtestesült jóság mintaképe volt előttem, de most egy felbőszült szörnyeteggel kellett szembe néznem. Számára semmi sem volt olyan fontos, mint a család, és én éppen a családommal fordultam szembe akkor, amikor meggondolatlanul megfenyegettem Alice-t.

 

- Ne adj okot rá, hogy olyasmit tegyek, amit mindketten megbánunk – mondta türelmetlen hangon.

 

- Ne előtte – pillantottam Bellára esedezve. Amikor újra találkozott tekintetem Carlisle-val, felsóhajtott.

 

- Bella, megtennéd, hogy kimész egy percre? – kérdezte anélkül, hogy levette volna rólam a szemét.

 

   Bella tudni akarta, hogy mi történt, de e percben Carlisle annyira ijesztő volt, hogy nem mert ellenkezni vele. Vetett rám egy utolsó, keserű pillantást, aztán elindult az ajtó felé. Jasper volt az egyetlen Alice-on kívül, akit nem láttam. Nyilván azért, mert felkísérte a szobájába, hogy megvigasztalja. Amint Bella mögött becsukódott a bejárati ajtó, megszólaltam.

 

- Azt mondta, ha én nem teszem Bellát olyanná, amilyenek vagyunk, akkor megteszi ő – suttogtam zavartan.

 

   Carlisle szemei összeszűkültek, lefeszítette ajkát, és úgy nézett rám, mintha elevenen meg akarna nyúzni. Talán tényleg megfordult a fejében, bár saját gondolataim ezúttal elnyomták az övéit, ezért nem hallottam őket.

 

- Megérdemelnéd, hogy felpofozzalak – sziszegte még mindig mérhetetlen dühvel a hangjában.

 

   Esme tett felénk egy lépést. Ő nem volt képes haragudni rám, bármit is tettem. Inkább aggódó volt a tekintete, mint haragos, a korábbi megvetésnek sem láttam már nyomát benne.

 

- Akkor tedd meg – mondtam nagyot nyelve. Úgy éreztem valóban rászolgáltam egy kiadós apai verésre, mégha nem is volt még részem ilyesmiben.

 

- Carlisle – hallottam Esme feszült hangját, de már nem láttam, a férje mögött állt, és gyengéden végigsimított a vállán.

 

- Ezúttal túl messzire mentél, Edward – vicsorogta Carlisle.

 

- Igazad van – hajtottam le a fejemet.

 

- Gondolom megérted, hogy itt már nem Belláról van szó – folytatta még mindig dühösen. Bólintottam. – Szedd össze a cuccod, és menj el. Egy ideig nem akarlak a házamban látni. – mondta kemény hangon. Bármennyire fájtak is a szavai, megértettem őt. Megfordultam, hogy elinduljak a szobámba, bár túl sok mindent nem akartam magammal vinni. Ahogy felnéztem, Alice-szel találtam szembe magam. Elfordítottam a fejemet, mert képtelen voltam állni szigorú tekintetét.

 

- Carlisle kérlek – nyögte Esme rémült hangon.

 

- Nem mész sehová! – közölte Alice. Mindenki meglepetten pillantott rá, még én is. – Ezúttal nem úszod meg ennyivel – jelentette ki mogorva hangon. Carlisle értetlenül meredt rá. – Azt akarom, hogy itt maradj, és vezekelj azért, amit mondtál. – tette hozzá ingerülten.

 

   Nem akartam maradni. Lehet, hogy gyáva vagyok, de féltem Alice megvető pillantásaitól. Nem szóltam semmit, ezúttal nem az én kezemben volt a döntés. Esme volt az egyetlen, aki megkönnyebbült valamelyest. Újra bólintottam, bár nehezemre esett.

 

   Alice megfordult, és visszament a szobájába. Carlisle fellépett a lépcsőre, és megfogta a karomat. Nem mertem a szemébe nézni.

 

- Ha még egyszer ilyet mondasz bárkinek, a családunkból, én magam fogom Bellát átváltoztatni. Ez volt az utolsó, amit eltűrtem tőled miatta.

 

   Megremegtem, de azért bólintottam.

 

- Menj a szobádba – morogta továbbra is ellenségesen.

 

   Megkönnyebbültem, amikor végre egyedül maradtam. Ledőltem a kanapéra, és a díszpárnába temettem az arcomat. Fogalmam sincs, hogy csúszhatott ki a számon az a gyűlöletes mondat, de tudtam, hogy még keményen megfizetek majd érte.

 

   Egy óra múlva hallottam, ahogy Bella kocsija felbőg. Még a holtakat is kiugrasztotta a sírjukból, olyan hangos volt. Fejemre nyomtam a párnát, és imádkoztam, hogy szakadjon rám a plafon.

 

 

   Reggelig senki nem zargatott. Mozdulatlanul feküdtem egész éjszaka, egészen addig, amíg Esme be nem lépett a szobámba. Leült mellém, és végigsimított a hátamon.

 

- Jól vagy, kicsim? – kérdezte anyáskodó hangon.

 

   Nem akartam elhinni, hogy még ebben a helyzetben is engem vigasztal. Alice mellett kellett volna lennie. Mindig tudtam, hogy Carlisle és Esme számára mást jelentek, mint a többiek, elvégre én voltam az első, sőt, Esme számára több is voltam annál. Én már vámpír voltam, mire ő az lett, és én azonnal befogadtam, amit azóta sem felejtett el nekem. Beletúrt a hajamba, és éreztem, ahogy rám nehezedik a teste.

 

- Minden rendben lesz, Edward. Csak adj nekik néhány napot.

 

   Tényleg nagyon aggódott miattam, de komolyan hitte, hogy egy-két nap elég lesz ahhoz, hogy mindenki túltegye magát a történteken. De én tudtam, hogy ez nem így működik.

 

- Nem kéne itt lenned – nyögtem rosszallóan. Esme továbbra is a hajammal játszadozott.

 

- Nincs igazuk, Edward. Ami történt, az nem a te hibád. Szerelmes vagy, és Alice olyasmit mondott, ami joggal hozott ki a béketűrésedből. Tudta, hogy mennyire érzékenyen érint téged a téma, és mégis előhozakodott vele.

 

- Nem volt jogom ilyesmit mondani neki – sziszegtem a párnába.

 

- Neki nem volt joga azzal fenyegetőzni, hogy helyetted hozza meg életed legfontosabb döntését – sóhajtotta Esme türelmesen.

 

 

   Először néztem rá azóta, hogy belépett a szobámba. Őszinte szeretet áradt gyönyörű szemeiből.

 

- Carlisle nem így gondolja – mondtam remegő hangon.

 

- Tudja, hogy nem gondoltad komolyan, amit mondtál – mosolygott rám Esme, csak hogy megnyugtasson.

 

- Sosem fogja megbocsátani és Alice sem. – vélekedtem elkeseredve.

 

   Esme magához vont, és átölelt. Úgy simogatott, mintha tényleg a fia volnék. Igazából annak is éreztem magamat.

 

- Szeret téged, Edward – bizonygatta meggyőződéssel a hangjában. – Épp úgy nem gondolta komolyan, hogy nem akar itt látni, ahogy te sem gondoltad komolyan, amit Alice-nek mondtál.

 

- Tévedsz, komolyan gondolta – morogtam a vállába fúrva arcomat.

 

- Jobban szeret téged, mint a többieket együttvéve. Csak azt akarta, hogy érezd, mennyire fontos a családod. Azt akarta, hogy bűntudatod legyen, és ahogy elnézem, elérte a célját.

 

   Felnéztem, küzdve a könnyeim ellen, amik mindenáron szabadulni akartak könnycsatornáimból.

 

- Nem érdemellek meg titeket – mondtam komoran.

 

   Esme kedvesen mosolygott rám.

 

- Minden családban vannak nézeteltérések, Edward. Túl régóta élünk egy fedél alatt ahhoz, hogy ezek elkerülhetőek legyenek.

 

- Mindig velem van a baj – sóhajtottam, és újra a vállára hajtottam a fejemet. Tovább cirógatott karcsú, hosszú ujjaival.

 

- Mert te vagy a legfeszültebb. Te vagy az, aki a leginkább szenvedélyesen éli meg az érzéseit. De ne gyűlöld magad emiatt, én pont ezt szeretem benned a legjobban. Neked minden világrengető probléma. Hajlamos vagy túldramatizálni a dolgokat, és ettől vagy sebezhetőbb, mint a többiek. Rosalie mindent úgy kezel, mintha felsőbbrendű lenne, Emmett semmit sem vesz a szívére, Jaspert nem igazán érdekli a világ, Alice pedig próbál mindig optimistán állni a dolgokhoz. De te Edward, te igazán szenvedélyes ember vagy, aki még a saját érzései fölött sem tud uralkodni. Te vagy a legemberibb közöttünk, és én mindig is csodáltalak ezért.

 

   Esme el is hitte, amit mondott. Megrázott, hogy ilyennek lát. Tényleg úgy hiszi, hogy inkább vagyok ember, mint vámpír? Ez még sosem jutott eszembe.