Twilight Extra 11. rész
2009.02.16. 10:00
Remélem megbocsátotok nekem azért, hogy megfosztalak benneteket a várakozás izgalmaitól. Ígérem, ebből nem csinálok rendszert :). Ezt a fejezetet Emmettnek ajánlom, mert ő küldte nekem azt a számot, ami ihletet adott. (Robert Pattinson - River Flows in You). Ezt a számot kerestem :). Ezúton is nagyon szépen köszönöm :).
Feszültség
Amikor egy perccel később kinyílt a szobám ajtaja, azt hittem, hogy Esme néz be hozzám, hogy megbizonyosodjon róla, hogy semmi komoly bajom. De amint megfordultam, Carlisle-lal találtam szembe magamat. Zord arckifejezése miatt megdermedtem.
- Már megint Bella – kezdte bosszúsan. - Mikor lesz már ennek vége? Ideje lenne eldöntened, hogy hányadán álltok, mert unom már, hogy folyton miatta van bajom veled.
Úgy beszélt, mintha nap, mint nap csinálnék valami zűrt. Talán tényleg túl sűrűn borult ki miattam a bili.
- Sajnálom, hogy mindenkit zavar, hogy egy embert szeretek. Sajnálom, hogy mindenkinek terhet jelent együttélni velem, de leginkább azt sajnálom, hogy nem vagyok elég jó a családomnak – mondtam szemrehányóan. Kezdett bosszantani, ahogy bánnak velem.
- Oh, ez nagyon megható volt – jelentette ki ridegen Carlisle. – Nem foglak sajnálni, Edward. Magadnak csinálod a bajt. Szereted, akkor tedd olyanná, amilyenek vagyunk. Ha ezt nem akarod, akkor viszont verd végre ki a fejedből, mert ez az állapot senkinek sem jó! Neked végképp nem. Minek mész a közelébe, ha egyszer folyamatosan kibillent a magabiztosságodból?
- Nem billent ki! – csattantam fel szorongva.
- Tényleg, akkor miért remegtél még akkor is, amikor hazaértél? Talán Charlie van rád ilyen hatással? – kérdezte gúnyosan. Alig ismertem rá. Ehhez az oldalához sosem volt még „szerencsém”.
Leszegtem a fejemet. Nem hittem, hogy Carlisle észrevette remegésem, pedig tulajdonképpen egyértelmű volt, hogy nem fogja elkerülni a figyelmét.
- Nem az ő hibája volt – motyogtam megrendülten.
- Hát persze, sosem az ő hibája – emelte a plafonra tekintetét. Türelmetlen volt a hangja. - Te vagy az, aki képtelen visszafogni magát. Csakhogy ez a se veled, se nélküled állapot nem működik. Nem tudom, mennyi idő és konfliktus kell még ahhoz, hogy belásd. Felnőtt vagy már, hozz meg egy döntést, és tartsd magad ahhoz. Alice éppen nem rajong érted, ha nem vetted volna észre. Mi lesz, ha netalántán „elfelejt” szólni neked, hogy éppen arra készülsz, hogy megkóstold a barátnődet? Belegondoltál már ebbe, fiam?
Elfordultam, mert a tekintete szinte perzselte a bőrömet. Tényleg dühösnek látszott, és a gondolatai sem arról árulkodtak, hogy csak megjátsza haragját.
- Nem tudom magam távol tartani tőle. Megpróbáltam, de nem megy – mondtam keserűen.
- Akkor tedd meg végre azt, ami elkerülhetetlen! – közölte Carlisle határozottan.
- Nem! – fordultam újra felé. Ezúttal az én szemeim is szikrákat szórtak. – Nem fogom az örök kárhozatba taszítani. Nem fogok szörnyeteget csinálni belőle. Én nem követem el azt a hibát, amit te vétettél, amikor átváltoztattál.
Carlisle felhúzta a szemöldökét. Túl későn esett le, hogy ismét jobb lett volna csendben maradnom.
- Talán igazad van – mondta fájdalomtól eltorzult arccal. – Hagynom kellett volna, hogy meghalj. Most mindenki boldog lehetne – vetette oda keményen.
Megremegtem a szavai hallatán, pedig igazából csak azt kaptam, amire már régóta rászolgáltam. Mégis úgy éreztem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem. Komolyan gondolta szavait, mégha csak az indulat szólt is belőle. Már nem tartoztam a Cullenekhez, se Bellához. Kívülálló lettem, és ezt mindenki éreztette is velem.
- Örülök, hogy végre kimondtad, amit gondolsz rólam – mondtam remegő hangon, és a kabátomért nyúltam.
- Nem mész sehova! – dörrent rám Carlisle.
- Csak figyeld! – vicsorogtam kihívóan, és az ajtó felé indultam. Utamat állta, és morogni kezdett.
- Ne feszítsd túl a húrt, Edward!
- Különben mi lesz?
Carlisle elkapta a karomat, és olyan erővel szorította meg, hogy a fájdalom váratlanul megbénított. Soha nem fordult még elő, hogy szándékosan okozzon fájdalmat nekem.
- Ne akard, hogy bántsalak! – sziszegte azon a hangon, amit csak vadászat közben használt. Most nem az apám meredt rám a sötét szemek mögül, hanem egy háromszáz éves vámpír, aki nem tekintett egyenrangú félnek.
- Ne csak fenyegess Carlisle! – nyögtem a kíntól elnyújtott hangon.
- Ebből elég! – morogta mély, nem emberi hangján. - Mától nem mész sehova. Minden nap hazajössz iskola után. Nem találkozol többé Bellával, és nem lófrálsz céltalanul.
- Nem vagyok már gyerek! – közöltem ingerülten. Már nem csak ott fájt, ahol szorított. A fájdalom átterjedt az egész karomra, sőt, még az ujjaim is zsibbadni kezdtek.
- Ha úgy viselkedsz, mint egy taknyos kölyök, úgy is fogok bánni veled – eresztett el. – Ha megpróbálsz lelépni, Isten a tanúm rá, hogy életedben először tényleg megmutatom neked, milyen egy kiadós atyai verés.
Félelmetes volt az arca. Most valahogy magasabbnak és erősebbnek tűnt, mint amilyennek eddig láttam. Gyilkos pillantása meggyőzött róla, hogy komolyan is gondolja, amit mond, bár ezúttal csak ösztöneimre hagyatkozhattam, mert annyira zúgott a fejem, hogy nem hallottam a gondolatait.
- Hétfőig itthon maradsz! – folytatta szigorúan. - Nem mész sehová, ki sem teszed a lábad a házból, sőt, a szobádból sem. Adok neked időt, hogy egy kicsit végiggondold, hogy mit akarsz kezdeni magaddal. Vasárnap este lehetőséged lesz rá, hogy megoszd velem a dötésedet. Ha itt akarsz maradni, akkor mindenki előtt meg kell ígérned, hogy mostantól példásan viselkedsz majd. Ha úgy döntesz, hogy elmész, akkor légy a tudatában annak, hogy többé nem jöhetsz vissza! Ezúttal nem oldhatod meg a dolgokat azzal, hogy elfutsz. Ezúttal végre döntened kell. Ami pedig Bellát illeti, nem akarom többé hallani a nevét ebben a házban! Legalábbis addig nem, amíg ember.
Nem hagyott időt, hogy válaszoljak, egyszerűen kiviharzott a szobámból. Csak az ajtó csattanását hallottam. A vakolat hatalmas darabokban csapódott a padlóra. Elhűlve álltam az ajtó előtt, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit kéne éreznem. Ezúttal nem adtam okot arra, hogy így beszéljen velem. Talán még a korábbi események munkálkodtak benne, amikor elveszítette a fejét, de most indokolatlannak, sőt, egyenesen igazságtalannak éreztem elleséges viselkedését.
Lerogytam a kanapéra, és a párnába fúrtam az arcomat. Az életem kezdett átcsapni rémregénybe, és én nem voltam felkészülve arra, hogy kezelni tudjam a fejleményeket.
Reggel mindenki elment iskolába, leszámítva engem. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy feltápászkodjak a kanapéról. Mindegy volt, hiszen Carlisle megtiltotta, hogy bárhová is menjek. Még a szobámat sem hagyhattam el.
Tizenegy fele végül mégis fölkeltem, de csak azért, hogy betegyem a lejátszóba a Carmina Burána CD-met. Az O Fortuné-ra léptettem a lemezt, és ismétlésre állítottam. Nem hangosítottam fel túlságosan, csak annyira, hogy jól halljak minden hangot. Visszadőltem a kanapéra, és becsuktam a szemem. A következő órák során olyan mozdulatlanul feküdtem, mintha már tényleg nem is élnék. Még levegőt sem vettem, és próbáltam minden gondolatot száműzni a fejemből.
Carlisle kettőre ment dolgozni. Amint elhagyta a házat, kinyílt a szobám ajtaja, és Esme lépett be rajta. Ő nem tudott levegőnek nézni, mint a többiek. Erősebb volt annál az anyai ösztöne, hogy kirekesszen, ahogyan az apám tette.
Ahogy mindig, most is megpróbált támaszt nyújtani nekem. Pontosan tudta, hogy Carlisle milyen ultimátum elé állított, és rettegett attól, hogy milyen választ fogok adni. Tudta, hogy most nagyobb a tét, mint eddig valaha. Ha úgy döntök, hogy elmegyek, akkor nincs visszaút. Nem gondolhatom meg magamat.
- Mihez kezdesz most? – kérdezte a megszokottnál is több aggodalommal a hangjában.
- Arra vagy kíváncsi, hogy lemondok e mindenről, amim van, vagy ittmaradok, és elviselem, hogy talán soha többé nem néz rám úgy a családom, mint egy teljes értékű családtagra?
- Semmi sem tart örökké, kicsim – simogatta meg a fejem.
- Tudom – mondtam keserű hangon, és felültem. Amikor összeakadt a tekintetünk, egy könycsepp gördült végig porcelán arcán. Gyengéden letöröltem az apró bizonyítékot, mely jelezte számomra, hogy Esme nem akar nélkülem élni.
- Ugye tudod, hogy sosem engedne el.
- Ne aggódj, maradok. Nem mintha tehetnék mást – hajtottam le a fejemet.
- Miért nem tartod magad távol attól a lánytól? Nézd, Edward, én is kedvelem Bellát, és tudom, hogy milyen sokat jelent neked, de a helyzet túlságosan elfajult már, és…
- Bármit megteszek, amit Carlisle kér, de ami Bellát illeti… Megígértem neki, hogy barátok leszünk. Ez az egyetlen, amit nem vagyok hajlandó megszegni. A szavamat adtam, Esme. Ha Carlisle ezt nem képes elfogadni, akkor nem maradok ebben a házban, de a várost nem hagyom el.
- Csak minket – nyögte Esme könnyes szemekkel.
- Nem érdekel, ha megvetnek, ha lenéznek, ha kiközösítenek, de szükségem van Bellára. Ő az életem, minden más csak másodlagos. Ha már nem szerethetem úgy, mint férfi, legalább barátként mellette akarok lenni. Legalábbis addig, amíg ez lehetséges. Néhány év múlva muszáj lesz elmennem, de egyetlen percet sem vagyok hajlandó addig elpazarolni az időből, amit vele tölthetek.
- Beszélek az apáddal – ígérte Esme őszinte sajnálattal a hangjában.
- Ha elküld, én akkor is örökké szeretni foglak. Nem csak téged, őket is. Ha nem lehetek veletek, akkor is… - elcsuklott a hangom.
Esme sokáig velem maradt. Most is ringatott. Lekapcsolta a CD-t a vezérlővel, amit mindig a kanapé karfáján tartottam, aztán dúdolni kezdett. Órákig nem hagyta abba. Szomorúan fúrtam a fejemet a vállába, és hagytam, hogy kimutassa végtelen szeretetét. Tudtam, hogy ez fog a legjobban hiányozni, és persze Alice örökös jókedve, de ha Carlisle el akar tiltani Bellától, akkor mindenképpen el kell költöznöm, mégha örökké gyűlölni is fogom magamat azért, mert ilyen helyzetbe kerültem. Tudtam, hogy Carlisle nem fog megbocsátani, akkor sem, ha még ezer évig élünk. Bár igazából nem is értettem igazán, hogy mi olyat tettem, ami megbocsáthatatlan, leszámítva persze azt, amit Alice-nek mondtam. Az valóban túlzás volt.
Miután újra magamra maradtam, elővettem egy könyvet, és olvasni kezdtem. Hallottam, hogy hazaértek a többiek, de senki nem nézett felém. Persze nem is vártam rá, hogy bejönnek majd hozzám. Egy órával azután, hogy megérkeztek, el is mentek. Csak Rosalie kocsiját hallottam, de fel sem keltem, hogy kinézzek az ablakon. Mindegy volt, hogy mit csinálnak. Nem is érdekelt túlzottan, bár igazából nagyon hiányoztak. Szerettem volna visszacsinálni mindent. Visszatekerni az időt, és visszakapni őket, de már semmit sem tehettem az ügy érdekében.
Carlisle tizenegy felé ért haza. Hallottam a Mercédeszt lefékezni a ház előtt. Látatlanban is meg tudtam különböztetni mindannyiunk kocsijának a hangját. A többiek még mindig távol voltak.
Tovább olvastam. A sötétség miatt már jóideje égett a szobámban a villany, mert még a vámpír látásommal sem tudtam volna fény nélkül olvasgatni. Egy ideig egész jól lekötött a könyv, amit választottam, de aztán Esme hangjára lettem figyelmes. Nem hallottam tisztán, de a haragot így is kiéreztem belőle. Letettem a könyvet, és felkeltem. Lábujjhegyen osontam az ajtóhoz, mintha meghallhatnának odalent. Résnyire nyitottam az ajtót, és lélegzet visszafojtva figyeltem.
- Nem, ez nem így van! – mondta Esme haragosan.
- Erről nem nyitok vitát. Már döntöttem! – közölte Carlisle magabiztosan.
- Valóban? – fakadt ki Esme szinte már hisztériás hangon. – És miért hiszed azt, hogy ebben egyedül is dönthetsz? Edward az én fiam is. Talán te teremtetted őt, de én gondoskodom mindannyiótokról. Nem hagyom, hogy elküld.
- Esme, ez nem a te dolgod – sóhajtotta Carlisle.
Kiléptem az ajtón, és a falnak simulva elmentem a lépcsőig. A feljáró alján áltak, alig néhány lépésre az első lépcsőfoktól.
- Nem az én dolgom? – kérdezte remegő hangon Esme. Még sosem láttam ennyire feldúltnak. – Hát tudd meg Carlisle, hogy ez igenis az én dolgom is. Edward hozzám is tartozik.
- Edward nem önmaga, és ezt te is tudod. Az egyetlen módja annak, hogy észhez térítsem az, ha keményen fellépek vele szemben.
- Edward a fiad, nem a rabszolgád. Ne bánj vele úgy, mint egy kisfiúval, mert ő felnőtt férfi. Talán egy tinédzser testébe zárva kell élnie, de az érzései közel sem kamaszosak. Szerelmes, mint mindannyian. Neki is joga van ezekhez az érzésekhez, mint bárki másnak. Ő az egyetlen, akinek eddig sosem adatott meg a boldogság, és ti mást sem tudtok, mint bántani őt.
- Méghogy mi bántjuk – grimaszolt Carlisle. – Ő volt az, aki szembe fordult a családjával.
- Nem! – kiáltotta magából kikelve Esme. – Ő csak Alice-szel fordult szembe, és tudod mit, igaza volt. A helyében behajítottam volna a tengerbe Alice-t azért, amit mondott neki. Edward azt tette, amit minden szerelmes tett volna. Csak védi azt, aki a legfontosabb számára.
- Könnyedén megoldhatna mindent, ha végre átváltoztatná Bellát.
- Ó Istenem Carlisle! – hajtotta le a fejét Esme kimerülten. – Hát még mindig nem érted? Tényleg nem vagy képes felfogni, mitől akarja megkímélni Bellát? Mikor veszed már észre, hogy mennyire gyűlöli azt, akivé tetted? Edward gyilkosnak érzi magát, és annak ellenére, hogy már nem embervérrel oltja szomját, sosem volt képes kiheverni azt, hogy korábban ölt. Számtalan életet oltott ki, és nem számít, hogy kikét, nem számít, hogy miért… Összetört a lelke, hát nem fogod fel? Ettől akarja megóvni Bellát.
- Esme, tudom, hogy te csak jót akarsz neki, de vannak dolgok…
- Ezt nem hallgatom tovább! – hörögte anyám felhevülten. – Egyikőtök sem érdemli meg őt. Ostobán viselkedtek. Igazságtalanul összefogtatok ellene, mint valami ősellenség ellen. Átnéztek rajta, kínozzátok, pokollá teszitek az életét, miközben amúgy is megőrjíti a fájdalom Bella miatt.
- Csak magának köszönheti – kötötte az ebet a karóhoz Carlisle.
- Tényleg? Érdekes, Edward mindig kiállt mellettetek. Amikor Jasper nem tudott uralkodni magán, és el kellett hagynunk az otthonunkat, amikor Rosalie és Emmett összetűzésbe kerültek és szakítani akartak, Edward tette helyre a dolgokat. Az életét is kockára tenné bárkiért ebből a családból. Ő mindenkit elfogadott. Befogadta az összes testvérét, és eltűrte, hogy mindenki kisöccsként kezelje. Edward sosem ártott senkinek ebből a családból. Ő a legemberibb közöttünk. Még nálad is emberségesebb, ha a családjáról van szó. Talán Te vagy a családfő, de a háttérből mindig Edward tartott rendet. Ő rendezte a képessége által a félreértéseket, ő terelgetett mindenkit a helyes irányba. Ez a család rég szétszéledt volna, ha ő nem lenne. Ítélkeztek felette, csak mert most az egyszer ő került bajba? Élete végéig gyötörni akarjátok? Hát én ebben nem fogok részt venni, és azt sem fogom hagyni, hogy ő elviselje. Neki most szeretetre van szüksége, és ha ti nem adjátok meg neki, megteszem én. Ha elmegy Carlisle, én vele megyek. Nem fogom elhagyni a saját fiamat, mert egy anya sosem tenne ilyet, és azt sem fogom elnézni, hogy örökké azzal a tudattal kelljen élnie, hogy mindenki magára hagyta. Én sosem fogom elengedni. Ha választanom kell köztetek és közte, őt választom!
Döbbenten kaptam levegő után. Esme szavai még engem is szíven ütöttek. Sosem veszekedtek még Carlisle-lal, és most miattam estek egymásnak.
- Nem fog elmenni, annál több esze van – vicsorogta Carlisle.
- Tényleg? Belegondoltál már abba, hogy mi lesz, ha mégis úgy dönt, hogy nem marad itt? Belegondoltál abba, hogy mi van, ha másképp dönt, mint szeretnéd? Semmi rosszat nem tett, és nem érdemli meg azt, amit tesztek vele.
Carlisle gondolatai egy pillanat alatt megteltek kétségekkel. Valóban nem merült fel benne a lehetősége, hogy lemondanék róluk Bella miatt. Zavartan pillantott fel.
- Nem az vagy, akinek ismertelek Carlisle. Nem ehhez a férfihoz mentem hozzá. Nem egy olyan emberhez, aki így bánik a saját gyermekével.
- Elég! – kiáltottam kétségbeesve. Egy pillanat múlva már kettejük között álltam. – Kérlek… Hagyjátok ezt abba. Carlisle-nak igaza van. Én okozom a feszültséget, de nem fogom hagyni, hogy miattam egymást bántsátok. A fenébe is, szeretitek egymást… Elmegyek, de csak annyi időre, amíg lehiggadnak a kedélyek. Akkor jövök vissza, ha üzentek értem. Addig…
- Nem akarom, hogy elmenj – vágott a szavamba Carlisle. Ezúttal azon a hangján szólt hozzám, amit már megszoktam tőle. Melegség áradt a szemeiből. – Sajnálom, Edward. Esmének van igaza. Igazságtalanul bántunk veled. A fiam vagy és szeretlek. Ami Alice-t illeti… Neki kell bocsánatot kérnie tőled. Nem a te hibád, ami történt. Ne haragudj, FIAM – mondta őszinte megbánással. Megragadta a tarkómat, és odahúzott magához. Karjai szorosan fonták körül a testemet. Olyan erővel ölelt, hogy nem kaptam levegőt. Éreztem, ahogy megborzong a gondolattól, hogy milyen károkat okozott bennem. Egyfolytában azon járt az esze, hogy képes leszek e valaha megbocsájtani neki azt, hogy nem állt mellém, amikor szükségem lett volna rá. Attól rettegett, hogy soha többé nem tudok majd a szemébe nézni, hogy nem fogom kiheverni, hogy hátat fordított nekem. Szerettem volna megszólalni, de úgy éreztem magamat, mint akit egy szűkös betoncellába zártak. Mégis örökké hajlandó lettem volna kíméletlen ölelését elviselni, mert ha fájt is, ha egy embert össze is roppantott volna, én tudtam, hogy ez a szenvedélyes erő, a szeretet ereje. Végre nyoma veszett a megvetésnek, a haragnak, a gyűlöletnek, és színtiszta, szinte már tapintható szeret áradt belőle.
Amikor lazított ölelésén, nagy levegőt vettem, hogy beszélni tudjak.
- Szeretlek – suttogtam rekedtes hangon. Kiszáradt a torkom, és erősen kapart, de még ez sem érdekelt.
- Bocsáss meg, Edward, könyörgöm bocsáss meg.
Jobb lett volna, ha semmit sem mond, mert a hangja… A hideg futkosott a hátamon. Megalázkodva beszélt, ami nem illett hozzá, sem a képhez, melyet róla alakítottam ki magamban az elmúlt évszázad során. A mindig erős, határozott apám most megtört, és erőtlen volt. Legalábbis lelkileg.
- Nincs mit megbocsátanom. Soha nem is haragudtam – motyogtam zavartan. Újra a mellkasához szorított, még erősebben, mint az előbb. Esme megkönnyebbülten nézett a szemembe. Könnycseppektől fátyolos tekintete megnyugvást sugárzott. Elérte, amit akart. Végre már nem kellett attól rettegnie, hogy száműz a családom.
A következő pillanatban vettem csak észre a többieket. Az ajtóban álltak, nyitva felejtett szájjal. Alice bosszúsan nézett ránk, és szinte forrt a dühtől, miközben magában azon tanakodott, hogy miről maradt le.
- Car-lis-le – nyögtem nehézkesen. Nem eresztett el, de enyhített a szorításán. – Alice – ziháltam.
- Vele ne törődj – súgta a fülembe.
- Alice – ismételtem, mire végre rájött, hogy miért emlegetem a húgom nevét.
Azonnal ellépett tőlem, és Alice káprázatosan szép arcára pillantott.
- Hát ez remek! – húzta a száját kelletlenül Alice. – Látom igazán családias a hangulat – morogta dühösen.
- Alice, beszédem van veled – váltott vissza szigorú hangjára Carlisle.
- Nem beszélek az áruló jelenlétében – sziszegte Alice.
Áruló? Jézus! – gondoltam döbbenten. Azért ez még tőle is túlzás volt.
- Esme rávilágított néhány dologra, ami alaptalan dühöm miatt elkerülte a figyelmemet – oszlatták szét gondolataimat Carlisle szavai.
Alice értetlenül meredt fogadott apánkra.
- Megmagyaráznád, miért avatkoztál Edward magánügyeibe?
Alice elképedve villantotta rám villámló tekintetét.
- Szép, most már én lettem a bűnbak? Gratulálok, Edward, ezt igazán jól kitervelted.
- Elég legyen Alice! – mennydörögte Carlisle. Még én is ledermedtem, nemhogy a törékeny húgom. – Hogy vetted a bátorságot, hogy azzal zsarold Edwardot, hogy átváltoztatod a lányt, aki mindennél többet jelent neki?
Hirtelen fordult a kocka, ami nem csak Alice-t, és a többieket lepte meg, de engem is. Nem vágytam egy újabb vitára.
- Carlisle – nyöszörögtem zavarodottan.
- Halgass! – torkollt le morogva.
Alice bájos arca elhalványult. Tehetetlenül ácsorgott, és próbált rájönni, mi a fene történt, amíg távol voltak. A többiek sem értettek semmit.
- Edwardot büntettük, pedig neked jár a büntetés. Elhomályosította az ítélőképességemet a tény, hogy csak azt közölted, amit ő mondott. Tudtad jól, hogy mennyire mélyen érint majd az egész, ezért nem kellett attól tartanod, hogy utólag elgondolkozom azon, ki is követett el végzetes hibát. De most már tudom. Edward semmit sem tett, te viszont…
- Carlisle – vágtam újra a szavába.
- Itt az ideje, hogy bocsánatot kérj a bátyádtól – folytatta apám, mintha meg sem hallott volna. – És nem csak te, mindenki. Én már megtettem, most ti jöttök.
- Carlisle, erre semmi szükség – szűköltem zavartan.
- De igen. Azok után, hogy te bűnhödtél Alice helyett, az a minimum, hogy elnézést kérjen, ahogy mindenki más is.
- Apa, nekem erre nincs szükségem. Hidd el, én…
- Alice! – fordult el tőlem Carlisle. Számonkérő hangja mindenkit meglepett.
- Bocs, Edward – szólalt meg Jasper őszinte hangon.
Lehajtottam a fejemet. Ez a helyzet nekem pont olyan megalázó volt, mint nekik.
- Sajnálom, Edward – csatlakozott Rosalie is.
- Ne haragudj – dörmögte Emmett.
Már csak Alice volt hátra, aki kissé kipirult arccal pillantott fel.
- Bocsáss meg, amiért azt mondtam, hogy majd én átváltoztatom Bellát. Ez a te döntésed, nem akartalak megbántani, csak nem bírtam nézni, ahogy vergődsz, és én…
- Semmi baj, Alice. Nincs harag. Lépjünk túl ezen, oké? – néztem esdeklően Carlisle-ra.
- Alice, menj a szobádba. Addig maradj ott, amíg másképp nem döntök – közölte Carlisle visszaélve apai tekintélyével. Alice lehajtott fejjel elindult a lépcső felé. Jasper követni akarta, de Carlisle újra megszólalt. – Jasper, te maradsz. Mától Edward szobájában töltöd az éjszakákat, amíg Alice le nem töltötte a büntetését.
Ijedten néztem fel Alice megrendült arcára.
- Carlisle, már így is túl sok volt nekem ez az egész. Kérlek… Nem akarok további feszültséget. Egyszerűen nem bírom ki… Alice-szel tisztáznunk kell a dolgokat. Jobb szeretném, ha ő meg én kettesben maradhatnánk valamelyikünk szobájában. Most dühös vagy, de értsd meg, én végre nyugalmat akarok. Elegem van már az örökös veszekedésekből. Alice a húgom, és én pont úgy szeretem, ahogy azelőtt. Hiányzik nekem, és nem csak ő, ti mindannyian. Egyszerűen nem tudok tovább így létezni! – az utolsó szónál elcsuklott a hangom.
- Én is szeretlek Edward! – ugrott a nyakamba Alice. Végre megkönnyebbültnek éreztem, mintha neki is szenvedést jelentett volna a veszekedésünk utáni időszak. És nem is tévedtem, mert hamarosan hálát rebegett a sorsnak, hogy ilyen egyszerűen túlléptem a történteken. Ezúttal ő fojtogatott a szeretetével, de nem bántam. Finoman átfogtam vékony derekát, és ringatni kezdtem.
- Nem akarok többé veszekedni veled, pokolian hiányoztál – suttogtam.
- Többé nem vitázunk – ígérte.
Amikor újra Carlisle-ra tévedt a tekintetem, meglepetten láttam, hogy mosolyog.
- A szobádban turbékoljatok, mert elhányom magam – szólalt meg Emmett piszkálódva.
Fogalma sem volt arról, mennyire jól esett, hogy végre emberszámba vett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nikike821008 (törölt) 2009.02.16. 10:19:01
Hogy tudod így megtölteni a karaktereidet érzésekkel? Fantasztikus!
Riti4 2009.02.16. 11:05:53
ja és van papírzsepim is meg gyógyszer is.:-DDD
megyek olvasni.
Riti4 2009.02.16. 11:29:50
további jó munkát.:-P
Nomika 2009.02.16. 11:37:38
Drusilla1985 2009.02.16. 11:43:22
Ne hagyd abba az írást:)
meszilvi 2009.02.16. 12:44:21
Annyira szép az egész történet ahogy megírod, hogy mindig annyira várom már a folytatásokat!!!!
Ezek után meg még inkább alig várom a folytatást hogy mi lesz a vége! egyszerűen gyönyörű az egész!
Audry 2009.02.16. 12:49:57
Audry 2009.02.16. 12:55:01
Örülök, hogy még mindig tetszik nektek :)
orszolia 2009.02.16. 14:37:12
hucak 2009.02.16. 18:38:44
Audry 2009.02.16. 19:28:33
sabri 2009.02.16. 20:13:23
én is rendszeresen olvasom az írásod és nagyon szeretem, kb teljesen bele vagyok már zavarodva mert egyszerre olvasom de bevallom h sokszor a tiedet választom ha egyszerre kerül a kezem ügyébe:D
El tudnád küldeni nekem azt a számot amit említettél, mert meghallgattam és nagyon tetszik de nem találom sehol....előre is köszi!(esabrina@freemail.hu)
vadocq 2009.02.16. 20:35:22
orszolia 2009.02.16. 21:10:11
Audry 2009.02.16. 21:25:48
Audry 2009.02.16. 21:27:09
sabri 2009.02.16. 22:55:50
sajna nem kaptam meg:(
Audry 2009.02.16. 23:19:33
Kittike1986 2009.02.18. 23:14:15
Audry 2009.02.19. 02:28:32
