Először is, ez a rész szigorúan 18-as karika. Másrészt zsebkendő, és törékeny tárgyak elhelyezése távolabbi, elérhetetlen pontokra ajánlott. :) Mindeki csak saját felelősségre olvassa! (én szóltam:D) Végül, anyukám köszöni jól van, szeretném, ha ez így is maradna. :)

Az örök emlék

   A következő három hét végre nyugalomban telt. Mintha elvágták volna a feszültséget. A többiek már már erőltetetten odafigyeltek rám. Alice minden reggel velem jött suliba, és nem győzött biztosítani arról, mennyire megbánta a történteket. Persze az első éjszakát leszámítva nem beszéltünk róla, de másra sem tudott gondolni. Valahányszor rámnézett, mindig megszakadt a szíve azért, ahogy kirekesztett. A többiek még jobban szégyelték magukat, végül is tényleg indokolatlanul álltak Alice mellé. De én egyikükre sem tudtam emiatt haragudni. Jó volt újra velük lenni.

   Belláéktól elhoztam a kocsimat – Charlie biztosra vette, hogy azért nem mentem érte másnap, mert még gyengélkedtem. Meghagytam ebben a hitében. Minden másnap Bellával voltam. Azért minden másnap, mert a többi napot Jacobbal töltötte. Sokat faggattam a randikról, de ő félre értelmezte az érdeklődésemet. Azt hitte, azért érdekel a dolog annyira, hogy elenőrizzem, tartja e magát a szabályokhoz, amiket előzetesen megköveteltem tőle, valójában azonban kízárólag a féltékenységem hajtott, ha felhoztam a témát.

   Túl jól alakultak a dolgaik. Jake egyre jobban ellenezte, hogy Bella velem töltse az idejét, de hiába ágált ellenem, Bella nem is figyelt rá. Boldog volt, hogy velem lehet, mégis kezdtem úgy érezni, hogy Black a maga módján belopta magát a szívébe. Utáltam magamat, amiért kitaláltam ezt a hülyeséget. Black nélkül is működött volna a barátságunk, de már nem illett volna visszakoznom. Bella óvatosabb volt a masszázs óta. Kerülte a testi érintkezést. Még arra is kínosan ügyelt, hogy ne álljon túl közel hozzám.

   Sokat faggatott arról, mi volt köztem és Alice között, de se ő, se én nem mondtunk neki semmit. Nem akartam, hogy úgy érezze, miatta vesztünk össze. Olykor Alice is csatlakozott hozzánk, és hármasban csináltunk programot. Ahogy normális fiatalokhoz illik  - végül is háromból egy közülünk beleesett ebbe a kategóriába - moziba jártunk, étterembe – bár mi sosem ettünk semmit, csak Bella -, megnéztünk egy újonnan nyíló kiállítást Port Angelesben, amire Alice hívta fel a figyelmünket, vagy egyszerűen csak az erdőben kószáltunk, céltalanul.

   Minden olyan csodás volt. Egy csapásra rendeződtek a dolgok, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy tényleg van esélye Bellával a barátságunknak.

   Egyik péntek este a házunk tetején ültünk, és a csillagokat figyeltük. Az összes csillagképet ismertem, ezért megmutattam neki őket, és elmondtam a történetüket is. Bella nagyon élvezte az előadásomat. Megszegve az örökös távolságtartást, az ölembe hajtotta a fejét, és úgy feküdt a tetőn. Nem bántam a dogot, bár figyeltem rá, hogy legalább a kezemmel ne érintsem meg a bőrét. Egy kicsit olyan érzésem volt, mint akkor, amikor még hivatalosan is egy párt alkottunk.

   Bella jókedve rám is átragadt. Mindenen kacarászott, mint egy éretlen kamasz – lehet hogy azért, mert kicsit tényleg az volt. Néha grimaszoltam buta poénjain, de tulajdonképpen remekül éreztem magamat. Charlie ezúttal tudta, hogy nálunk van, de miután Carlisle megígérte neki, hogy rajtunk tartja a szemét, Charlie sem aggódott túlzottan.

   Bella a csillagjegyekről kezdett beszélni. Meglepő, mennyi jelentőséget tulajdonított nekik, én sosem hittem bennük, ő azonban sokat tudott róluk. Az én csillagjegyemet elemezgette. Skorpió voltam, és szerinte sok minden jellemző volt rám a csillagjegy tulajdonságaiból. Szenvedélyesség, végletesség, erő és gyengeség, féltékenység, de leginkább a magabiztos külső mögé rejtett érzékenység.

   Talán igaza volt. Tényleg lehet valami ebben a horoszkóposdiban, bár azért teljesen nem tudott róla meggyőzni. Jól mulatott a savanyú képemen, amikor közölte, hogy arról sehol nem olvasott, hogy a Skorpiók ne bírnák a masszázst.

   Ahogy elnéztem széles mosolyát, angyalszerű arcát és nyugodt, boldog vonásait, elragadott a vágy. Már megint… Már a tekintetem elég volt számára, hogy érezze, ideje visszavonulnia. Felült, és kicsit távolabb húzódott tőlem. Nem akart megint kínos helyzetbe hozni. Hálás voltam a figyelmességéért, mégha kicsit el is komorodott addig önfeledt arca.

- Hoztam neked valamit – nyúltam a zsebembe. Kíváncsian nézett rám, bár az is lehet, hogy inkább a gyanakvó lenne a megfelelő szó arckifejezésére. Előhúztam a zsebemből a fényképet, és átnyújtottam neki. Meglepetten vette szemügyre. Apró szája megremegett, ahogy egy hangtalan sóhaj szökött ki ajkai között.

- Ez mikor készült? – kérdezte lenyűgözve.

- Két hónappal azelőtt, hogy Carlisle átváltoztatott. Ez az utolsó képem arról, amikor még ember voltam. Gondoltam talán örülnél neki.

   Bella lassan emelte rám tekintetét, melyben egy könycsepp egyensúlyozott.

- Tartsd meg. Neked adom – mosolyogtam őszintén. Meghatott arca megérintette halott szívemet.

- Az nem lehet. Nem adhatod nekem. Ez az utolsó emléked – rebegte elérzékenyült hangon.

   Megfogtam reszkető kezét, és közelebb húzodtam hozzá, bár a vágy, amit iránta éreztem, még mindig ott munkált bennem.

- Szeretném, ha így őriznél meg, miután el kell válnunk. Szeretném, ha az emberre emlékeznél, és nem a vámpírra – sóhajtottam.

- Mikor el kell válnunk? – kérdezte, mintha csak ennyi ragadt volna meg benne abból, amit mondtam.

- Úgy értem, ha már nem maradhatunk tovább. Idővel el kell mennünk, mielőtt bárkinek feltűnne, hogy a kor nem fog rajtunk. Szeretném, ha arra a fiúra emlékeznél, aki a képen van.

   Megtörten meredt a fotóra. Egyedül voltam rajta. A ház előtt álltam, ahol felnőttem. Nem volt épp luxus palota, de még mindig emlékeztem minden rejtett zugára, a kamrára, ahol olyan sokszor elrejtőztem, ha magam akartam lenni, a pincére, ahová tizenkét éves koromig nem mertem lemenni, a szobámra, ami egy szűkös tetőtéri zúg volt, amiben éppen csak elfért egy ágy, és a nappalira, ahol édesanyám regényeket olvasott nekem, hogy megismertesse velem az akkori kultúrát. Még a ház deszkáiból áradó kissé dohos szagot is éreztem, mintha most is ott lennék. Kilencven év, és mégis mindenre emlékeztem. A kép sok elméket idézett fel bennem, sokszor vettem elő, hogy egy kicsit újra közel érezhessem magamhoz őket, akiknek az életemet köszönhettem.

   Azelőtt nem hittem volna, hogy valaha képes leszek lemondani erről a képről, de most minden porcikámmal vágytam rá, hogy neki adhassam. Nem akartam, hogy a szörnyeteget őrizze meg az emlékezetében.

   Elsírta magát. Nem lepett meg heves reakciója. Az első könnyeket újabbak követték, és egész vékonyka, csodálatos teste rázkódni kezdett. Vehemens mozdulattal vetette rám magát, ami váratlanul ért. Megcsúsztunk, és csak gyors reakcióidőmnek köszönhettük, hogy nem a ház előtti füves terepen kötöttünk ki. Elkaptam egy kiálló cserepet, és megtartottam magunkat. Bellát visszatoltam a tetőre, aztán felhúztam magamat. Amint feltérdeltem, újra a nyakamba ugrott. Erősen szorított magához, miközben egyre kétségbeesettebben sírt. Sosem láttam még ennyire elveszettnek. A boldogság és a rettegés érzése sütött minden mozdulatából. Egyrészt hálás volt, amiért ilyen fontos ajándékkal leptem meg, másrészt most tudatosult csak benne, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen elveszít. Nem kellett olvasnom a gondolataiban ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében.

   Vigasztalóan simogattam a hátát. Nagy levegőket vettem, hogy leküzdjem a késztetést, hogy megcsókoljam. Percekig térdeltünk egymással szemben, és egy pillanatra sem eresztettek vékony karjai.

- Nem fogadhatom el – rebegte a fülembe. Fájdalmas mosollyal öleltem magamhoz.

- Te vagy az egyetlen, aki számít nekem – mondtam halkan, remélve, hogy nem veszi célzásnak a dolgot. – Leköteleznél vele, ha nem utasítanád vissza. Ez fontos nekem.

- Köszönöm, Edward – pityeregte a fülembe. Kissé megszorítottam, hogy érezze, hogy valóban sokat jelent nekem, aztán elengedtem, és tapintatos tempóban elhúzódtam tőle. Ennél többet nem bírt már ki tűrőképességem.

   Lehajtott fejjel ült le oda, ahol korábban feküdt. Nem nézett rám, helyette azt a cserepet bámulta, amiben megkapaszkodva megtartottam magunkat.

- Mi lesz velem, ha elmész? – kérdezte azután, hogy én is elhelyezkedtem.

- Idővel elfelejtesz majd – préseltem ki magamból a szavakat, amik épp úgy fájtak nekem, mint neki.

- Sosem foglak elfelejteni – mondta remegő hangon.

- Egy napon elfogsz. Amint találkozol valakivel, aki…

   Elhallgattam, mert gyűlölködő pillantást vetett rám.

- Komolyan azt képzeled, hogy csak úgy lapozok majd? Azt hiszed, hogy ez így működik? Az ostoba emberlány agya úgysem képes megőrizni semmit? Hát ilyennek tartasz, Edward?

- Nem ezt mondtam. Legalábbis nem így értettem – mentegetőztem elszégyelve magamat. Az ő szájából tényleg sértőnek hangzott. – Csak azt mondom, hogy a sors nem rendelt minket egymásnak. Ha közös utat szánt volna nekünk, akkor nem okozna gondot számomra, hogy uralodjak magamon a jelenlétedben.

- Miért nem vagy hajlandó megfontolni, hogy olyanná tegyél, amilyen vagy? – kérdezte megvetően.

   Témánál vagyunk – gondoltam csalódottan.

- Hát jó. Elmondom, hogy mi az oka annak, hogy sosem foglak átváltoztatni. 1918-ban Carlisle nem csak a testemet ölte meg, de a lekemet is – keztem türelmetlenül. Márvánnyá keményedett arcom fogva tartotta a tekintetét. – Amikor elmúlt a fizikai fájdalom… - nagyot nyeltem. – Olyan lettem, mint egy vadállat, Bella. Csak a vér izgatott. Az ösztöneim hajtottak. Ölni akartam, semmi más nem érdekelt. Ismered Jaspert, tudod, hogy milyen nehezen áll ellen a kísértésnek. Hát én ezerszer rosszabb voltam. Bárkinek kioltottam volna az életét, hogy oltsam a szomjamat. Carlisle nehezen bírt velem. Sokszor próbált meg lecsillapítani, de ritkán járt sikerrel. Egy teljes évtized kellett ahhoz, hogy a szörnyeteg végre ne kerekedjen felül rajtam, valahányszor emberek közelébe kerültem. Számtalan életet oltottam ki, Bella. Nem tudod, milyen együttélni ezzel. Hálás vagyok, hogy nem tudok aludni, mert még ébren is kísértenek az áldozataim. Nem emlékszem az arcukra, de az ízüket fel tudom idézni. Legalábbis néhányukét. És ha megteszem… - az az átkozott gombóc elindult a torkomban. Többször is felsóhajtottam, mire folytatni tudtam. – Még ma is fáj, ha eszembe jut. Rosalie is ettől szenved, ezért akar ember lenni. A bűntudat, Bella, erősebb minden másnál. Én tudom, hogy Carlisle miért akarta megölni magát. Tudom, hogy mit érzett, mert én azóta is érzem. Sosem múlt el a kín. Szörnyeteg vagyok, és ezen nem változtat a tény, hogy állatok vérével táplálkozom. Gondolatban megöltelek, Bella, de nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy élveztem. És még most is, ennyi év után is szórakoztatónak találom a gondolatot, hogy végezzek valakivel. Mike Newton… Mióta ismerlek el sem hinnéd, hányszor öltem meg fejben. És Jacob… Ő a legrosszabb. Éjszakánként, amikor nem tudom lekötni magamat, csak fekszem a kanapén, és Jacobot kínzom. Nem is hinnéd, hányféleképpen lehet halálrakínozni valakit. Én tudom, sokat olvastam a középkori kínzási technikákról, de azok gyöngéd simogatások voltak ahhoz képest, amiket én szánnék Blacknek. És tudnod kell, hogy megnyugtatnak ezek a dolgok. Szadista vagyok, és olyankor büszke vagyok rá, mennyi kerativitás szorult belém, ha erről van szó. És ilyenkor, amikor szunnyad a démonom, ilyenkor pokolian szégyellem magamat. Gyűlölöm a bennem rejlő teremtményt, mert olyan, mintha osztoznom kéne vele a testemen. Amikor megcsókoltalak… Amikor Alice mentette meg az életedet, el sem hinnéd, mennyire akartam, hogy hallott légy. Csak az érdekelt, milyen lesz az utolsó sóhajod, hogy milyen lesz az üveges tekintetedbe merülni. De a legjobban az izgatott, hogy fogsz vergődni a karjaimban, hogy fogsz sikoltozni…

   Ezúttal az én szememim teltek meg könnyekkel. A bűntudat hatalmas sziklaként nehezedett rám, és úgy éreztem, hogy agyonnyom tonnás súlya. Bella elképedve nézett rám, de próbált úgy tenni, mintha nem rémült volna halálra. Muszáj volt megértenie, ki is vagyok valójában, és azt, hogy kivé akar válni értem.

- Sajnálom – nyúlt felém, de elhúztam a kezemet. Nem akartam, hogy megérintsen, mert mocskosnak éreztem magamat, és nem szennyezhettem be az ő ártatlan testét is. – Talán angyalnak látsz, de akkor sötét angyal vagyok. A legsötétebb, aki valaha élt ezen a földön.

- De jó akarsz lenni, Edward. Küzdesz a démonod ellen, és…

- És nem győzhetek. Soha. Ismered Jekyll és Hyde történetét?

   Szomorúan bólintott, amikor rájött, hogy miért kérdezem ezt tőle.

- Hát én vagyok Jekyll, és én vagyok Hyde is. A jó, és a rossz egy testbe zárva. Emlékszel hogyan ért véget a történet?

   Nem nézett rám. Megremegett.

- Hyde győzött. Jekyll bárhogyan is küzdött sötét énje ellen, Hyde kerekedett felül. Ezért nem lehetsz olyan, mint én. Mert nem vagy elég erős ahhoz, hogy életed végéig együtt tudj élni ezzel. Én sem vagyok elég erős. Ha tudnám, hogyan vethetek ennek véget, már rég megtettem volna. De nem tehetem, mert a családom nem tudná feldolgozni. Nem bánthatom őket meg ennyire. Nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne, hogy mit éreznének. Alice beleőrülne, csak úgy, mint Esme. Carlisle személyes kudarcként élné meg, és ami Jaspert illeti… Neki hinnie kell abban, hogy győzhet, mert ha én feladom, azt fogja hinni, hogy ő sem lesz képes diadalt aratni. Nagy felelősség, amivel felruházott Carlisle. Ő más, mint én. Ő eredendően jó volt, de én nem. Én átlagos fiú voltam, olyan, mint bárki más. A spanyolnátha előtt… - szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Megvertem a kisebbeket, ha úgy adódott, sőt, mindig verekedtem, a nagyobbakkal is. Hazudtam, ha az volt a legkönnyebb út. Az utcán gondolkozás nélkül belerúgtam a kóbor kutyákba, ha a barátaim előtt fel akartam vágni. Csak az számított nekem, hogy mit gondolnak rólam. Mindent azért tettem, hogy kivívjam a csodálatukat. De nem mondanám, hogy rossz lettem volna – tettem hozzá gyorsan. – Olyan voltam, mint a többiek, nem több, de nem is kevesebb. Egy csepp az óceánban. De Carlisle többet látom bennem. Ő képes volt az álarc mögé látni, észrevenni odabent a kisfiút, aki rettegve szemlélte az eseményeket, aki nem akart mást, csak tartozni valahová, szeretve lenni, érezni, hogy számít, hogy nem egy senki. Carlisle nem azt látta, aki voltam, hanem azt, aki lehetnék. Ezért „mentett” meg. De ő sem tudhatta, hogy nem leszek képes elfogadni a sorsot, amit szánt nekem. Azt hitte, olyan vagyok, mint ő. De ez nem igaz. Sosem leszek olyan. Sosem nőhetek fel hozzá. Sosem tudnék annyira tisztán szeretni, mint ő. Nem tudnék úgy hinni, úgy küzdeni, úgy…

   Nem tudtam befejezni, mert Bella egy pillanat alatt előttem termett, és betapasztotta ajkaival a számat. Egy hosszú pillanatig engedtem a vágynak. Most először találkozott a nyelvünk. Nincs olyan szó, amivel le lehetne írni azt a gyönyört, amit ez a hosszú pillanat rejtegetett számomra. Ledöntöttem a tetőre, és megfeledkedve a szabályokról, melyekhez eddig görcsösen ragaszkodtam, hozzá nyomtam az ágyékomat a csípőjéhez.

   Bella kissé megemelte alsótestét, hogy mégjobban feltüzelje bennem a szünni nem akaró vágyat. Őrült tempóban ragadott magával a hév. Szinte faltam a száját. Nyelvének érintésétől majdhogynem transzba estem. Eszemet vesztve öleltem magamhoz, olyan erővel, hogy felnyögött, de nem tolt el magától. Túl erősen kívánt ahhoz, hogy ellenálljon. A kezembe adta az életét, mégha tudta is, hogy ez egyszer már majdnem rosszul sült el. Benyúltam megemelkedett dereka alá, és közelebb húztam magamhoz.

   Miközben szájpadlása felfedezésével voltam elfoglalva, a keze a lábam közé csúszott. Abban a pillanatban átjárt a forróság. Az ágyékom úgy tüzelt, hogy húst lehetett volna sütni rajta. Aztán egyszerre bevillant Bella halott arcának látványa, üres tekintete, ernyedt végtagjai, és utolsó sóhaja miatt szétnyílt ajkai. Egyetlen tizedmásodperc alatt löktem el magam tőle. Mire meglepetten felnézett, már a tető túlsó végéről meredtem rá. Haragudnom kellett volna, de hogy lehetne haragudni valakire, aki ilyen hatással van rám?!

- Istenem, Edward, annyira sajnálom! – motyogta erőtlenül. Ártatlan tekintetébe a már jól ismert rettegés foglalt magának szállást.

- Nem a te hibád – csóváltam a fejemet.

- Kérlek… Többé nem fordul elő…

- Tudom. Semmi baj – mondtam zihálva. – Ne félj, nem hagylak el – ígértem, amitől akkora kő esett le a szívéről, hogy hallottam a csattanását. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Hazaviszlek – mondtam ellenvetést nem tűrő hangon. Bólintott és feltápászkodott. Megigazgatta a ruháját. Észre sem vettem, hogy mennyire felgyűrődött. Hasának fehér, kivillanó szeglete miatt megszédültem, de szerencsére túl rövid ideig ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Lehunytam a szememet, és számolni kezdem, amíg le nem higgadtam kissé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.