Twilight Extra 17. rész
2009.02.27. 10:00
Először is, Bellás részt ígértem, hát ez nem Bellás lesz, a következő lesz Bellás. Másodszor 18-as karika!!!!!!! Harmadszor, előre szólok, hogy ez a rész nem zsebkendőt igényel, hanem nyugtatót és vérnyomás csökkentőt! :) Jah, és ne haragudjatok, tudom, hogy csak hétvégére ígértem, de nem bírtam addig, remélem nem lincseltek meg miatta :P:P:P Eddig húztam az időt, következzék az új fejezet :P (Tűzliliom bocsi, megint nem bírtam magammal. :D)
Megmérettetés
Satine
Két hét telt el azóta, hogy először kukkantottam Edward emlékeibe. Egy darabig a régebbi dolgok között nézelődtem, hogy rájöjjek, mi volt közte, és a Bella néven emlegetett lány között. Furcsa infókat tudtam meg. Dante nehezen hitte el, hogy Bella Swan tényleg ember. Amikor elmondtam neki, hogy Edward mennyit harcolt az éhsége ellen, és hogy hogyan kerekedett felül a benne lakozó démonon, illetve, hogy hogyan tépték ki a karmaiból a lányt, amikor elveszítette a fejét, Dante már biztosra vette, hogy Edward valóban sok pénzt hoz majd a konyhára.
A két hét alatt újra megetettük egyszer. Ezúttal egy huszonkét éves fiút hoztunk neki. Két nap telt el azóta, de még mindig vörösen csillogtak különösen szép vágású szemei. Valamivel nyugodtabb volt, most, hogy nem hagytuk magára.
Általában fel-le járkált a ketrecben, vagy elbújt a takaróhalom alá, bár az is előfordult, hogy letérdelt a ketrece szélén, ujjait a vastag, fekete rácsokra fonva, fejét nekihajva, és figyelt minket. Sosem vette le rólunk a szemét. Egy nappal élete legnagyobb kihívása előtt mély kómába küldtem, de ezúttal nem akartam felkavarni fejében az állóvizet. Viszont sajnáltam újra meglőni, ezért döntöttem a kóma mellett, bár ez engem is megviselt kicsit.
Dante a kádba fektette, leginkább azért, mert még mindig mindene véres volt utolsó vacsorája óta, én pedig alaposan lecsutakoltam. Bevallom őszintén, hogy ezt a részét élveztem a legjobban az Edwardról való gondoskodásnak. Kicsit felszedett magára azóta, hogy velünk volt. Hiába, az emberi vér táplálóbb az állatokénál, bár még így is nagyon sovány volt.
Hosszasan időztek ujjaim acélos testének minden sima felületén, beleértve a combjait és a karjait is. Tökéletes domborzati térképet alkotott kemény, kissé kockás hasa. Persze közel sem volt olyan izmos, mint Dante, de éppen ezért tetszett, mert törékenysége ellenére is félelmetes erő lakozott benne.
Mikor végeztem, új ruhát adtam rá. Ezúttal tréning helyett egy khaki színű túranadrágot, egy zöld pólót, és egy vékony, sötétszürke kardigánt. Rendbe szedtem kusza fürtjeit, aztán megsimogattam békés arcát, majd Dante visszavitte a ketrecbe, amit időközben kicserélt. A régit nem találtuk elég biztonságosnak. Ezúttal egy stabilabb vaskalitkát kapott, ami nem fekete volt, hanem fémszínű, és valamivel nagyobb a réginél. A széttépett takarókat kidobtuk, és újakat halmoztunk fel a sarokban. Főleg polár takartók voltak, de volt köztük sima péld is. Dante ezekre fektette a fiút, akit reggelig nem is hagytam felébredni.
Reggel nyolc körül megszüntettem befolyásomat felette. A vadóc álmosan pislogott néhányat, aztán felugrott, és láthatóan zavartan meredt az új takarókra. Széthányta őket a ketrecben, mintha keresne valamit.
- Most meg mi a fenét csinálsz te átkozott taknyos? – morogta Dante bosszankodva.
- Mintha nem találna valamit – vélekedtem eltűnődve. Vajon mit kereshet ilyen lázasan, hiszen nincs semmije. Aztán hirtelen, mintha megvilágosodtam volna. Odamentem a szekrényhez, és előkaptam az egyik pólómat, aztán megvágtam a kezemet. Ahogy kicsordult a vérem, a kölyök megmerevedett, és lassan felém fordult. Szinte szikráztak a szemei, ahogy nekirontott a rácsnak. Morogva rángatta az erős acélrudakat, de azok meg sem mozdultak.
- Megkergültél, vagy mi a szösz? – kérdezte értetlenül Dante.
De én tudtam, hogy mitől olyan zaklatott. Hagytam, hogy a vérem vörösre fesse a fehér anyagot, aztán a rácshoz léptem, és benyújtottam rajta. A kölyök kikapta a kezemből, aztán a legtávolabbi sarokban termett, és azonnal leült, térdeit felhúzta, és szagolgatni kezdte a véres ruhadarabot. Láthatóan rögtön megnyugodott. Dante meglepetten nézett rám.
- Kidobtuk a takarókkal együtt – vontam vállat. Egy pillanatig úgy tűnt semmit sem értett, aztán végül felsóhajtott, mint aki végre rájött, hogy mi folyik körülötte, és a fiúra pillantott, aki nyalogatni kezdte a fehér pólót.
- A véred – motyogta Dante.
- Azt hiszem, hogy jobban érzi magát tőle – bólintottam, bár nem igazán értettem, hogy miért hoz megnyugvást a fiúra a vérem illata.
A kis méregzsák ránk sem hederített. Megkapta, amit akart. Úgy tűnt semmi más nem izgatja. Tíz körül Dante elment, hogy elintézze az esti dolgokat, addig én a ketrec mellett maradtam, és a Cullen fiút figyeltem, aki már néhány még a sarokban maradt pokrócon feküdt. A véres póló a keze ügyében volt, de különben nem mozdult.
- Beszédem van veled kölyök – kezdtem, és reméltem, hogy legalább valamennyit megért majd szavaimból. – Ma este nagy kihívás vár rád – folytattam. Felnézett. Az arcomat fürkészte. Vörös szemei kíváncsian tapadtak hol az arcomra, hol a dekoltázsomra. – Te kis pimasz, erre most nincs időnk – húztam össze a felsőmet. Felmorult, bár mintha kinevetett volna a tekintetével. – Ez nem vicces – förmedtem rá. Elszomorodott a tekintete, amitől azonnal megsajnáltam. – Gyere ide! – nyúltam be a rácson.
Edward eltűnődve figyelt egy darabig, aztán felkelt, és lassan, nagyon óvatosan közelített felém. Amikor rájött, hogy a rácsok megvédik tőlem, letelepedett közvetlen a közelemben, és keserűen nézett rám.
- Jól van na, ne vágj már ilyen képet. Mint egy elhagyott kölyökkutya – túrtam a hajába. Nekifeszült kezemnek, épp csak nyalogatni nem kezdett el, de hangos sóhajai enélkül is biztossá tették számomra, hogy kezd elfogadni. – Figyelj rám kölyök! Meg kell tenned valamit a kedvemért ma este.
Felemelte érdeklődő tekintetét, biztosra vettem, hogy legalább részben felfogja szavaim értelmét. Szánakova néztem vörös szemeibe, aztán végigsimitottam erős karján.
- Csak egy dolgot kérek kölyök. Éld túl – hajtottam fejemet a rácsnak. Azonnal a homlokomhoz nyomta a sajátját, és hangos sóhaj szakadt fel mellkasából. – Bár adna neked kicsit több időt Dante. – csóváltam a fejemet.
Leesett az állam, amikor kinyúlt a rácson. Megfogta a kezemet, és behúzta magához. Óvatosan vártam, hogy mit akar. Egy pillanat alatt belemart a csuklójába, majd a kezemet a sebhez nyomta, és néhányszor végighúzta rajta. Aztán elengedett, és kíváncsian várta a reakciómat.
- Ez meg mit jelent? – meredtem rá zavartan. Felpattant, elment a pokrócokig, felkapta a pólót, aztán visszaült korábbi helyére. Egy darabig szemügyre vette zsákmányát, aztán megnyalta, majd rámnézett.
- Értem már – mosolyodtam el. – Szóval szerinted ez egyfajta kapocs? Neked adtam a véremet, te meg nekem a tiédet?
Félrebiccentette a fejét, és egy pillanatig nem mozdult, aztán újra megszagolta a gyűrött rongyot. Letéptem egy darabot a blúzból, amit viseltem, és megtörölgettem vele vérétől maszatos kezemet, aztán megszagoltam, ahogy ő tette az enyémmel.
Mintha izgalomba jött volna. Kinyújtotta a rácson még mindig vérző csuklóját, és várt. Láthatóan érdekelte mit lépek a dologra. Megfogtam a vékony, fehér, csontos kezet, amit felkínált nekem, aztán a számhoz emeltem. Lehunyta a szemét, talán arra számított, hogy a sebbe mélyesztem a fogaimat, helyette azonban csak egy csókot leheltem hideg bőrére. Meglepetten nyitotta ki a szemét, és zavartan figyelt.
- Köszönöm – mondtam szelíden mosolyogva, miközben elengedtem a kezét. A következő pillanatban villámként csapódott ki keze a rácson át, és berántotta az enyémet. El akartam húzódni, de nem volt rá időm. Mire észbekaptam, ajkai gyengéden megérintették a csuklómat. Aztán elengedett.
A döbbentettől alig jutottam szóhoz. Utánzott engem, ez nyilvánvaló volt, de ahogy nézett rám, valahogy más lett a tekintete, mint máskor. Az állatias szenvedély helyét egyértelmű kíváncsiság vette át.
- Te megcsókoltad a kezem? – kérdeztem. Újra félre biccentette a fejét. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy most jót csinált-e, vagy sem. Lárthatóan nem volt benne biztos, hogy mit jelent reakcióm. – Hát ez igazád kedves volt tőled. – húztam félmosolyra a számat. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A mosoly jelentését tehát ismerte. Tudta, hogy ez pozitív gesztus, és ez jó érzéssel töltötte el. Egészen kisimultak kisfiús vonásai.
Tetszett érdeklődése, ezért úgy döntöttem, kipróbálok valami mást is. Még sosem láttam annyira közvetlennek, mint ezen a délelőttön. Vitathatatlanul barátkozós hangulata volt. Különös, vonzó aura lengte körül. Bár még nem volt teljesen emberi a tekintete, mégis valahogy másnak éreztem, mint eddig. Civilizáltabbnak.
Felkeltem a földről. Feltérdelt, és kissé csalódottan nézett utánam. Talán azt hitte, hogy félre értelmezett valamit, és mégsem vettem jó néven közvetlen megnyilvánulását. Amikor újra felé indultam, egészen izgatott lett. Örült nekem, láttam a szemén. Mintha megértette volna végre, hogy nem azért hagytam ott, mert véget akartam venni a kontaktusnak, ami létrejött közöttünk.
Visszaültem oda, ahol korábban elhelyezkedtem, és felmutattam neki a rubikkockát. Értetlenül, de azért lelkesen figyelt.
- Látod ezt? Addig kell forgatni, amíg minden kocka a helyére nem kerül. Amíg egyszínű nem lesz minden oldal. Érted? – kérdeztem. Amikor felnézett, ködös volt a tekintete. Szegénynek lövése sem volt arról, hogy mit dumálok. De legalább már tudtam, hogy nem mindent ért meg, amit mondok neki.
Hogy megkönnyítsem a dolgát, forgatni kezdtem a kockát, egészen addig, míg minden oldal egyszínű nem lett. Akkor felmutattam neki. Először koncentráltan meredt a kockára, aztán zavartan nézett rám. Néhányszor megtekertem minden irányba a kockát, aztán felé nyújtottam. Elvette tőlem, bár olyan óvatosan, mintha attól tartana, hogy egy óvatlan pillanatban a kocka életre kel, és leharapja a kezét. Egy percig erősen törte a fejét, hogy rájöjjön mire jó a micsoda a kezében. Aztán alaposan megszagolgatta, majd kinyújtotta a nyelvét és nyalogatni kezdte.
- Fúj te csacsi, még mindig nem érted – vettem ki a kezéből. Zavarodottan meredt rám, aztán a kezemet bámulta. Minden kockát a helyére csavartam, és ismét felmutattam neki.
– Látod? Most egyforma – Aztán újra összekevertem a színeket, és visszanyújtottam neki.
Végre rájött, hogy minden irányba forgathatóak a kockák. Felkelt, visszavonult a sarokba, és barázdás homlokkal csavargatni kezdte a kockát, bár csak céltalanul.
Este hatig egyszer sem nézett fel. Hihetetlen, hogy lekötötte ez az egyszerű játékszer. Megállás nélkül forgatta, közben szabályszerűen morgolódott, bosszankodott, mintha dühítené, hogy nem sikerül megcsinálnia azt, ami nekem olyan gyorsan ment.
Dante két perccel hat után érkezett meg. Most először fordult elő, hogy kis kedvencem nem vett tudomást érkezéséről. Csak a játék érdekelte. Dante meg is lepődött, hogy nem a rácsnál ácsorogva találta, ahogy általában.
- Mit csinál? – kérdezte kíváncsian.
- Játszik – vontam vállat.
Dante úgy nézett rám, mintha azt feltételezné, hogy az eszem kimenőt kapott a hétvégére.
- Rubikkocka – csóváltam a fejemet, aztán elmosolyodtam, miközben odabújtam hozzá.
- Te rubikkockát adtál neki? – kérdezte meglepetten.
- Órák óta elvan vele. Bár úgy látom nem nagyon boldogul – kuncogtam halkan. - De türelme az van – tettem hozzá büszkén, mintha csak a kicsinyemről beszélnék.
Dante átkarolt, megcsókolta a homlokomat, aztán felsóhajtott.
- Ideje indulnunk – mondta, miközben szánakozó pillantást vetett a kölyökre.
- Nem várhatnánk vele még egy pár hetet? Nem áll még készen. Olyan elesett szegény – nyávogtam a legbájosabb hangomon, hátha le tudom venni kedvesemet a lábáról.
- Sajnálom Satine, de nincs erre időnk.
- A múltkori sokkal erősebb volt nála, és mégis…
- Nézd, mivel mostanában folyton itt gubbasztasz, nem is végezted a dolgod. Nincs más, akit vihetnénk, és ezt te is tudod. Ha hoztál volna másikat, akkor azt vinnénk, a taknyos meg itt maradhatna. De most nincs választásom. Nem mehetek üres kézzel.
Tudtam, hogy igaza van. Nem vadásztam, nem végeztem el a feladatomat, mert mindig védencem mellett akartam lenni. Elkeseredetten néztem rá, mert olyan ártatlannak tűnt, kezében az apró kockával, amint elmélyülten tekergette mindenfelé, miközben egyre mélyebb hangon morgott. Mint amikor egy kutya játszik a csontjával. Sajnáltam őt, de még inkább féltettem.
- Ő is csak egy, a sok közül – vont vállat Dante. Számára tényleg nem jelentett többet, de én megkedveltem. Soha nem fordult még elő velem ilyen, Dante volt az egyetlen, aki hatással volt rám, és most mégis… Tudtam, hogy eljön ez a nap, de valahogy azt reméltem, hogy Dante magától is észreveszi, hogy a fiú mást jelent nekem, mint a többiek.
Elővettem a nyugtatólövedékeket. Egyet betuszkoltam a puskába, aztán a kis vadócra szegeztem, aki még mindig nem nézett fel. Meghúztam a ravaszt. A vállába fúródott a lövedék. Amikor felnézett, tekintetében csalódottságot láttam. Mintha elárultam volna őt. Semmi rosszat nem csinált, és én mégis bántottam. Rémesen éreztem magamat. Felmordult, kezéből kiesett az apró színes játék, aztán feltérdelt, és vicsorogni kezdett.
- Bocsáss meg kölyök, bár lenne más választásom is – suttogtam, miközben elnehezülő szemeit figyeltem. Lassan megingott vékony teste, aztán előre zuhant, anélkül, hogy kezeivel kitámasztotta volna magát, hogy tompítsa az ütés okozta fájdalmat. Halk puffanással ért földet, és elterült a ketrec padlóján.
Dante bement érte, a vállára kapta, aztán kivitte a kocsihoz. Zsebre tettem a rubikkockát, majd szomorúan követtem őket. A vadóc a kisbusz hátuljában feküdt. Dante megbilincselte, majd a bilincseket a kisbusz oldalába felszerelt karabínerbe akasztotta, végül beült a volán mögé. Mellette foglaltam helyet, de nem kapcsoltam be az övemet. A fekete acélhálón keresztül jól láttam a raktérben szuszogó Edward kamaszos testét.
Egész úton térdeltem, hogy figyelhessem őt. Egy óra múlva megérkeztünk. Az épület, ami előtt leparkoltunk hatalmas volt. A sok-sok apró ablak, mint megannyi szem meredt ránk. A sötét ellenére jól láttam minden egyes vörös téglát, amiből az épületet felépítették. Egy régi raktártelepen voltunk. Legalább kétszáz autó parkolt a hosszú, tágas parkolóban. A távolban egyetlen utcai lámpa sem égett. Évek óta nem működtették őket.
Átvágtunk a félig teli parkolón, aztán beléptünk a sötét, hűvös előcsarnokba, ahol két fiatal vámpír fogadott minket. Fekete egyenruhát viseltek, de felirat nem volt rajta. Dante a vállán cipelte a még mindig eszméletlen Cullen mozdulatlan testét. A két idegen vámpír nem szólt hozzánk, csak mutatták az utat az alaksorig. Nem mintha nem ismertük volna a járást, hiszen nem is olyan rég jártunk itt utoljára, akkor azzal a vámpírral, akit Dantéval fogtunk el.
Amikor beléptünk az egykor öltözőként funkcionáló terembe, Dante elvitte a legközelebbi ketrecig a kis vadóc testét, aztán finoman lefektette a földre. Ezután kijött a ketrecből, megnyomott egy gombot, mire magától csukódott be az ajtó. Amíg Dante elment, leültem egy székre. Négy nem túl nagy vaskalitka volt összesen a teremben. Most, hogy Cullen az egyikben feküdt, már egy sem állt üresen. A másik három ketrecbe zárt vámpírok morogtak, vicsorogtak, tajtékzottak. Csak egyet ismertem közülük; Eviant. Nála veszélyesebb vámpírral nem találkoztam még. Hatalmas volt, sötét haja a háta közepéig ért, mellkasa mint egy kamion. Egyetlen karja is olyan széles volt, mint a kölyök egész teste. Megborzongtam.
Evian felhördült, és szemügyre vette a még mindig mozdulatlan Edwardot, aztán széles vigyorral az arcán köpött egyet a fiú felé.
- Nyughass Evian! – vert a ketrecre egy félszemű vámpír a botjával. Meglepetten rándultam össze, korábban észre se vettem, hogy mikor lépett mögém.
- Mi a fene Satine, hát ez a kisfiú mit keres itt? – kérdezte Edward felé bökve a fejével. – Csak nem őt hozta Dante?
Lehajtottam a fejemet. Tényleg abszurnak tűnt. Edward valóban kisfiúnak látszott a másik három vámpírhoz képest. Mind nagyobbak, erősebbek, szívósabbak voltak nála.
- Remélem ezt csak viccnek szánta – csóválta a fejét Rautor, Evian tulajdonosa, akit régóta ismertem már.
- Bár úgy lenne! – sóhajtottam, miközben Edward megmozdult, aztán halkan felnyögött.
- Hát ez érdekes lesz – vont vállat Rautor, aztán odébb állt.
Benyúltam a rácsok között, és megérintettem Edward vádliját. Lassan pillantott rám, és pont ugyanazt a csalódást láttam a szemében, mint korábban, amikor meglőttem.
- Annyira sajnálom – fordultam el lemondóan, mert képtelen voltam a szemébe nézni.
A következő két órában a kölyök teljesen magához tért. Idegesen méregette szűkös ketrecét. Láthatóan a többi vámpír is feszélyezte. Morgott, vicsorgott, megállás nélkül nekiugrott a vastag rácsoknak, bár esélye sem volt kitörni. Dante gondterhelten lépett be, és azonnal rám nézett.
- Most lesz a sorsolás.
- Még elmehetünk, még nem túl késő – pattantam fel, és odabújtam hozzá.
- Nem Satine. Tudod jól, hogy nem mehetünk el. Különben is, idővel úgyis itt kötne ki – vont vállat, aztán odalépett a ketrechez.
Edward vicsorogva nézett rá, még a nyála is csorgott az állán. Sosem láttam még ennyire zaklatottnak.
- Idefigyelj, taknyos – kezdte Dante mély, határozott hangon. – Amikor meghallod azt a furcsa, idegen hangot, akkor légy észnél, rendben? Gyors vagy. Ez az egyetlen olyan tulajdonságod, aminek itt a hasznát veheted. De ne felejtsd el, ha nem vagy elég ügyes, akkor ma meghalsz. Örökre vége, tudod mit jelent ez?
Edward Cullen a fogát csattogtatta és fújtatott, mint egy felbőszült bika. Újra nekiugrott a rácsnak, mire Dante kinyújtotta a karját. A kölyök nyüszítve rogyott térdre.
- Tartogasd az erődet későbbre. Szükséged lesz rá – fedte meg szigorúan Dante. Elhúzta a kezét. A kis méregzsák visszahúzódótt a rács végébe, és guggolva vetette hátát a ketrec falának, de a morgást nem hagyta abba.
Egy perc múlva megjöttek a segédek. Beakasztottak a ketrecek oldalába két-két vasrudat, és húzni kezdték őket. Edward idegesen ugrott fel, és őrült tombolásba kezdett. Követtük. Amint meghallotta a hangzavart, az újongó tömeg masszává terebélyesedő hangját, azonnal rettegés költözött a tekintetébe. Semmit sem értett, és ez megrémítette.
A ketreceket a hatalmas ring oldalaihoz húzták, majd csatlakoztatták az üres lyukakhoz. Izgatottan léptem a kölyökhöz, aki most már nem csak idegesnek tűnt, de egyenesen őrjöngött. Rángatta a rácsot, mély, még számomra is idegen hangon morgott, ami egy dühös oroszlánt juttatott az eszembe.
A ring közepén álló nagydarab vámpír csendre intette a tömeget. Egy pillanat múlva Dante és három másik vámpír, köztük Rautor is, odaléptek a mikrofont a kezében tartó férfihez, aki egy kalapot nyújtott feléjük.
Először egy vékony, magas nő húzott. Szőke haja hosszú volt, fényes, alakja karcsú, mozgása kecses, mint egy hattyúé. Vékony ujjaival maga elé tartotta a lapot, majd megszólalt.
- Egyes! – mondta hangosan, mialatt felmutatta a cédulát. Imádkozni kezdtem, miközben Rautor is belenyúlt a kalapba.
- Kettes – olvasta fel a számot. Tovább fohászkodtam, mert Dante következett. Reméltem, hogy nem a kettes számot húzza, mert az azt jelentette volna, hogy Edward Eviannal kerülne szembe. Ez a biztos halált jelentené számára.
- Egyes – olvasta fel a papírt Dante, én pedig valamennyire megkönnyebbültem, nem mintha a vámpírcsaj ölebe nem jelentett volna potenciális veszélyforrást. Két fejjel volt magasabb, mint a kölyök, és legalább háromszor olyan széles. Tényleg nevettségesnek tűnt, hogy Dante egy percig is hitt abban, hogy a kis vadóc élve juthat ki a ringből.
Az utolsó vámpírnak nem kellett húznia. Látszott az arcán, hogy csepett sem örül neki, hogy „játékosa” Eviannal kell majd, hogy megmérkőzzön.
Dante odajött hozzánk, és kissé gondterhelten méregette ellenfelünket.
- Jézus, mi van ma, hogy mindenki óriásokkal jött? Különben is, csak négyen vagyunk, a megszokott nyolc helyett – morgolódott.
- Dante, az isten szerelmére, ez a melák szétmorzsolja, mint egy darab kenyeret – nyögtem rémülten, ahogy tekintetemet végigjárattam a behemóton, aki szemben állt velünk, a ketrecének feszülve.
- Ne feledd kölyök, ha meghallod a gongot, akkor mozogj úgy, mint a villám, vagy többé nem virrad rád a reggel. Gyorsabb vagy nála, de ha hagyod, hogy megüssön… Egy ütésétől is véged – magyarázta Dante a kölyöknek, aki láthatóan nem is figyelt rá. Tébolyultan rugdosta a rácsot.
Megszólalt a gong, és én azonnal elsápadtam.
- Emlékszel mit kértem tőled délelőtt? – fordultam a rácshoz, miközben a ketrec ajtaja lassan elmozdult. – Csak éld túl, más nem számít! – mondtam. Egyetlen futó pillantást vetett rám, aztán észrevette, hogy az ajtó már nem állja útját. Nem tudtam, hogy egyáltalán felfogta-e, mekkora szarban van, de azt láttam rajta, hogy még mindig szétveti az energia. Leültünk, Dante magához ölelt, én pedig hatalmas mellkasára hajtottam fejemet, de nem vettem le a tekintetemet védencemről. Talán utoljára látom élve…
Ortis, a hatalmas melák megindult Edward felé, aki láthatóan bizalmatlanul méregette, de nem úgy tűnt, mint aki támadni akarna.
- Uram Isten! – nyögtem, amikor Ortis felemelte döbbenetes méretű kezét, ami leginkább egy buzogányra emlékeztetett, és lesúlytott.
A kölyök későn jött rá, hogy mire készül ellenfele. A vállán érte az ütés, és azonnal térdre rogyott. Ortis felkapta, mintha súlytalan lenne, aztán a ring másik vége felé hajította. Edward hatalmas csattanással csapódott a vastag rácsoknak, aztán halk puffanással landolt a földön. Ortis újra felkapta, és ezúttal felénk dobta. A vadóc tehetetlenül vágódott a fémhálónak, és előttünk ért földet. Végre mintha észhez tért volna. Felugrott, és szembefordult támadójával.
- Gyerünk taknyos, különben kicsinál! – szólt oda neki Dante.
A következő pillanatban kis védencem mindenkit meglepett. Felugrott a háló tetejére, és egy akrobatikus mozdulattal átlendült a ring fölött, aztán páros lábbal ugrott neki ellenfelének, aki hátratántorodott. Alig néhány pillanat alatt visszanyerte egyensúlyát, de mire felnézett, Edward újra nekilendült. Ezúttal oldalról csapódott be az óriás betontestébe. Ortis felüvöltött a fájdalomtól.
Dante elégedetten sóhajtott fel, de én tudtam, hogy három menet túl hosszú…
Edward úgy mászott a hálón, mint egy pók. Ellenfele képtelen volt követni, hiába is volt emberfeletti gyorsasága. Edward sokkal fürgébben mozgott. Bár nem voltak olyan erős ütései, és rúgásaival sem tudta leteríteni a behemótot, de úgy tűnt, ez a menet az övé lesz.
Könnyed mozdulattal kapaszkodott a vashálóba, és olyan gyorsan harcolt, hogy csak egy vékony, színes sávot láttunk belőle. Dante izgulni kezdett. Talán nem is hitte, hogy Edwardnak lehet esélye, talán tényleg csak azért vele nevezett be, mert én nem szereztem helyette mást, de most mintha már Dante is kezdett volna reménykedni, hogy a kölyök is győztesként kerülhet ki a harcból. Bár nyilván fogalma sem volt, hogy miért küzd, de láthatóan nem is érdekelte. Bántották, ő pedig csak ellentámadásba lendült. Ortis hiába volt erős, a kölyök tempóját követni sem tudta, nemhogy kivédeni.
Edward kirúgta ellenfele lábát, és teljes erejéből rugdosni kezdte. Ekkor szólalt meg a gong, csak épp Dante elfelejtette vele közölni, hogy a gong a menet végét jelzi. Edward pedig ész nélkül pörgött, nem érdekelte semmi. A ringsegédeket sem vette észre. Megragadták a karjainál fogva, és lerángatták ellenfeléről, miközben a bíró büntetést ítélt az egyetlen szabály megsértése miatt.
- Jaj ne! – nyögtem halálra váltan.
- A fenébe – sziszegte Dante is.
Edward tajtékozva rángatózott a szünet végéig, amíg Ortisnak a kezébe nyomtak egy hatalmas botot. Ez volt a büntetés egyik része. Amikor újra megszólalt a gong, Ortis dühödten lendült támadásba. A kölyök karjait még mindig lefogták. A szabályszegés miatt Ortis szabadon rámérhetett egy ütést. A feldúlt vámpír felemelte a botot, és tiszta erejéből Edward arcába csapott, aki azonnal a földre rogyott. Eleredt az orra vére, ezzel vörösre festve alatta a ring talaját.
Nem volt ereje felkelni. A sértett vámpír újra felemelte a botot, miközben a ringsegédek kiviharzottak a vashálóval körülölelt arénából. Ortis lesúlytott, majd újra és újra.
Edward nyüszítve feküdt a földön, miközben a hátát, vállát, fejét és lábait érték az ütések. Magzati pózba húzta magát, de meg sem próbált védekezni.
- Jaj ne! – hörögtem kétségbeesett hangon.
Egy pillanattal a gongszó előtt, Ortis megragadta Edward bokáját, és felénk lendítette. A fiú közvetlenül előttünk csapódott bele a hálóba. Amikor a földre zuhant teste, félholtan terült el a ring padlóján. Ebben a pillanatban hangzott fel a gongszó.
Vértől csillogó arcára meredtem, és képtelen voltam lélegezni. Az egész ruháját átáztatta a vöröses nedvesség.
- Menjünk! – állt fel Dante lemondó arccal.
- Hová, hiszen még van egy menet? – kaptam el a csuklóját.
- Neki vége Satine. Nézz rá. Nem él túl még egy menetet.
Tudtam, hogy Danténak igaza van, de nem akartam magára hagyni a fiút. Mégha meg is hal, legalább ne legyen egyedül. – csak ez járt a fejemben, de Dantét már nem érdekelte tovább. Számára Edward Cullen nem volt több, mint bármelyik vámpír, akit benezevett. Pótolható veszteségnek tartotta.
Nem akartam elhinni, hogy éppen most, amikor Edward végre már mutatott felém némi érdeklődést, mire feltalálta magát, és hajlandó volt másra is a morgáson és vicsorgáson kívül, éppen most kell elveszítenem.
- Nem hagyom itt! – csattantam fel dühösen. Dante szigorú szemekkel nézett rám. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen nyíltan szembeszállok vele.
- Semmit sem tehetsz érte Satine. Ő már halott! – morogta, és elkapta a csuklómat. Húzni kezdett maga után. Visszafordultam, hogy legalább még egyszer, utoljára lássam a világ leggyönyörűbb vámpírját, aki lassan kinyitotta feldagadt szemét, és rám nézett, egyenesen a szemembe.
A kölyök tekintete megtelt fájdalommal. A szívem szakadt meg érte, ahogy megláttam a tekintetében a felismerést, hogy magára maradt. Bár úgy tűnt, már alig él, kezét kinyújtotta felém, szinte esdeklően, miközben Ortis megindult a háta mögött, hogy bevégezze, amit elkezdett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr66968923
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tűzliliom. 2009.02.27. 11:26:19
Jajj Audry:DD!!!! Hát mit mondtam én neked tegnap éjjel!!!!?????? Ugye, hogy igazam volt????? ........De...ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.....megértelek, hogy nem bírtad ki, hogy nem bírtál magaddal....:D:DDD mert nagyon jó lett!!!!Lassan már a jó-szó helyett kell egy erősebb szót találni, mert olyan snassz.....:D és már nem tudja igazán kifejezni, amit kellene:DDD
pussz...:D Tűzliliom.......jah és megbocsájtok:DDD ezerrel...
pussz...:D Tűzliliom.......jah és megbocsájtok:DDD ezerrel...
Riti4 2009.02.27. 13:38:41
Audry mikor a képet megláttam már tudtam h Edward szenvedni fog!!!!de vele együtt én is szenvedtem.szörnyű volt átélni azokat a képeket amiket ábrázoltál.egyszerűen fantasztikus vagy....de komolyan.nekem nagyon tetszik....ez a másik kedvenc fejezetem tőled.....szuper.már párszor elolvastam de nem tudok betelni vele.leírhatatlanul tetszett:-DDDDDD
látom nem tudtál hétvégéig várni.:-PPPPP de valahogy nem tudom bánni.:-DDDD
puszi
Riti
látom nem tudtál hétvégéig várni.:-PPPPP de valahogy nem tudom bánni.:-DDDD
puszi
Riti
hucak 2009.02.27. 16:53:10
Remekeltél mint mindig! Nagyon tetszett!! Amíg olvastam a szívemet a torkomban éreztem, az adrenalin szintem meg az egekbe szökött!!! Nagyon jó lett... Igaza van Tűzliliomnak tényleg kell találni egy erősebb szót a jó helyett!!! Fantasztikus.... köszönöm az élményt:DD
Audry 2009.02.27. 17:21:18
Aranyosak vagytok, ígérem, nem fogom ám mindig így megkínozni szegénykét. :) Kicsit már nekem is fáj a szívem érte.
Riti: Épp leszokóban vagyok a cigiről, szóval muszáj levezetnem a feszültséget valahogy :) De azért emiatt ne érezd rosszul magad, majd igyekszem kárpótolni titeket egy kicsit nyugisabb fejezettel.
Tűzliliom: Közben megint találtam okot rá ,hogy miért jobb így, a következő fejezet miatt úgy döntöttem, hogy előbb ez, aztán a Bellás. :P Tudom, kezdek túl kiszámíthatatlan lenni :D Nekem nem snassz a jó, nagyon jól esik :)
Hucak: Én köszönöm, hogy még mindig elviselitek a fejezeteimet :) Hálás vagyok érte, hogy továbbra is bizalma szavaztok nekem, annak ellenére is, hogy mindig bántom a szívem csücskét :) Na de Edward kemény, mint a márvány, szóval csak nem roppan össze tőlem. :)
Emmett: azt hiszem, te írtad a fórumon, hogy nem szereted a félbe hagyott fejezeteket. Sajnos ezt most nem tudtam megoldani másképp, egyébként én sem szeretem az ilyet. De most muszáj volt :)
Riti: Épp leszokóban vagyok a cigiről, szóval muszáj levezetnem a feszültséget valahogy :) De azért emiatt ne érezd rosszul magad, majd igyekszem kárpótolni titeket egy kicsit nyugisabb fejezettel.
Tűzliliom: Közben megint találtam okot rá ,hogy miért jobb így, a következő fejezet miatt úgy döntöttem, hogy előbb ez, aztán a Bellás. :P Tudom, kezdek túl kiszámíthatatlan lenni :D Nekem nem snassz a jó, nagyon jól esik :)
Hucak: Én köszönöm, hogy még mindig elviselitek a fejezeteimet :) Hálás vagyok érte, hogy továbbra is bizalma szavaztok nekem, annak ellenére is, hogy mindig bántom a szívem csücskét :) Na de Edward kemény, mint a márvány, szóval csak nem roppan össze tőlem. :)
Emmett: azt hiszem, te írtad a fórumon, hogy nem szereted a félbe hagyott fejezeteket. Sajnos ezt most nem tudtam megoldani másképp, egyébként én sem szeretem az ilyet. De most muszáj volt :)
Audry 2009.02.27. 20:08:49
Elnézést mindenkitől, aki eddig olvasta, tudom, hogy tele volt hibákkal, remélem sikerült kijavítanom mindet. Legközelebb jobban figyelek erre. :S
Futótűz 2009.02.28. 10:40:54
Úristen!
Hát ez, ez valami nagyon jó! Egész idő alatt borzongtam, pattanásig feszültek az idegeim amig arra vártam hogy mit is akarnak Edvardtól és utána a küzdelem...
Szegény Edvard, mennyi fájdalmat kell elviselnie. :(
Dante! Hát ez a vámpír egy érzéketlen tuskó, hogy hatta ott, nem igaz hogy semmit nem jelent neki!
Satin! Őt is sajnálom, bár az elején gyűlöltem azért amit Edvardal tesz, mostanra kezdem megváltoztatni a véleményem felé, hiszen látszik rajta, hogy mennyire szívén viseli Edvard sorsát.
Nem tudom mi lesz a folytatás, és nem is merek belegondolni, hogy Ortis mit művelhet vele...:( De már nagyon várom!!!
Hát ez, ez valami nagyon jó! Egész idő alatt borzongtam, pattanásig feszültek az idegeim amig arra vártam hogy mit is akarnak Edvardtól és utána a küzdelem...
Szegény Edvard, mennyi fájdalmat kell elviselnie. :(
Dante! Hát ez a vámpír egy érzéketlen tuskó, hogy hatta ott, nem igaz hogy semmit nem jelent neki!
Satin! Őt is sajnálom, bár az elején gyűlöltem azért amit Edvardal tesz, mostanra kezdem megváltoztatni a véleményem felé, hiszen látszik rajta, hogy mennyire szívén viseli Edvard sorsát.
Nem tudom mi lesz a folytatás, és nem is merek belegondolni, hogy Ortis mit művelhet vele...:( De már nagyon várom!!!
nikike821008 (törölt) 2009.02.28. 12:28:58
Szerintem Ortist simán lenyomja!
Vagy legalábbis remélem.
Edward nem halhat meg!!!
Különben Audry nagy bajban lenne!!! :D
Vagy legalábbis remélem.
Edward nem halhat meg!!!
Különben Audry nagy bajban lenne!!! :D
Audry 2009.02.28. 13:57:39
@Futótűz: Hát igen, elkerülhetetlen volt, hogy Satine először mindenkinek ellenszenves legyen, a szituáció miatt ez a szükséges rossz volt. De az hogy megváltozott róla a véleményed, azt jelenti, hogy elértem azt, amit szerettem volna :)
@nikike821008: LOL. Erre nem tok mást mondani :):):)
@nikike821008: LOL. Erre nem tok mást mondani :):):)
orszolia 2009.02.28. 15:01:31
Satine... sztem már túlzottan oskat törődik Edwarddal:S:S csak nehogy összejöjjenek;)
lauryka 2009.03.01. 15:45:34
hát.. én megint csak annyit tudok írni, hogy elképesztő. ...egyre izgalmasabb, mostmár Satine sem anniyra "rosz", mint az előzőrészekben... Nagyon jó!!!! ;)