Phoenix után Anglia felé vettük az irányt. Alice mellett ültem. Jasper mögöttünk foglalt helyet. Egész úton olvasgatott, miközben Alice-szel a tájat figyeltük. Az ablak mellé engedett, talán mert ő már sokkal többet látott a világból, mint én. Renée járt a fejemben, az én édes, esetlen anyám, akit soha többé nem láthatok.

 

   Fejemet az üvegnek támasztva szorítottam ökölbe kezemet, hogy leküzdjem a fájdalomhullámot, ami lassan, komótosan zakatolt át rajtam, mint egy lusta vonat. Amikor elértük Anglia légterét, végtelen termőföldek terültek el mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. Izgatott voltam, hiszen először hagytam el az Államokat, és emiatt állandó szorongást éreztem a gyomromban. Bár nem hiszem, hogy csak ez volt az oka. Az utóbbi időben túl sok minden nyomasztott.

 

   Cullen lettem. Nem volt nehéz elhagynom születési nevemet, hiszem már nem az a lány voltam, akit egykor Swannak hívtak. Nem is emlékeztem már arra a lányra. Az új Bella sokkal komorabb volt. Edward eltűnése óta a mosoly már nem vendégeskedett arcomon. Az életem semmit sem jelentett már. Írónikus, éppen akkor vesztettem el mindet, amikor úgy tűnt, hogy végre megkaptam, amiről eddig álmodoztam.

 

   Lehunytam a szememet, és kissé lejjebb csúsztam a kényelmes ülésben. Edward arcát egyre nehezebben idéztem fel. Három év nagyon hosszú idő, ha az ember a szerelme nélkül kénytelen létezni, de meglepően rövid, ha kedveséhez bújhat.

 

   Tudtam, hogy soha, de soha nem fogom kiheverni a szépséges vámpírt, aki minden értelemben felforgatta az életemet. Tudatában voltam annak, hogy olyan bűnt követett el, amivel nem lett volna képes együtt élni, mégsem tudtam gyűlölettel gondolni rá. Pedig ezt kellett volna tennem. Csakhogy nélküle mintha árnyéka lettem volna önmagamnak.

 

   Hiányzott, és az utána maradt űr mindent felemésztett. Nem hagytam el magam, nem tehettem, hiszen új családom számára én voltam az egyetlen, ami Edward után maradt. Úgy szerettek, ahogy egykoron ő szeretett. Esme egyszer azt mondta, hogy el kellett veszíteniük Edwardot, hogy megnyerjenek helyette engem. Mindig úgy tett, mintha enyhíteném a fájdalmát, amit fia elvesztése okozott, de tudtam, hogy bármikor visszacsinálná a cserét, ha tehetné.

 

   Bármennyire szeretett is, Edward azóta vele volt, mióta csak átlépett az árnyék birodalmába. De hogy haragudhattam volna rá, vagy a többiekre? Edward tökéletes volt, én gyatra mása sem lehettem. Felnőni hozzá, felérni azt a magasságot, amivel fölém emelkedett, sosem lehetett esélyem. Ő volt Gulliver, én pedig a legkissebb, legsatnyább törpe.

 

   Nagyot sóhajtottam. Alice kézfejemre helyezte aprócska tenyerét. Kinyitottam szememet, hogy láthassam keserű, erőtlen mosolyát. Ahogy én, úgy ő sem volt képes másra gondolni, mint arra, hogy nem csak Forksot hagytuk magunk mögött, hanem Edward emlékét is. Egyikünk sem akarta elengedni. Még nem álltunk készen, és gyanítottam, hogy soha nem is fogunk.

 

   Carlisle, Esme, Rosalie és Emmett nem tartottak velünk. Ők a szárazföldi utat választották, hogy ne kelljen hátrahagynunk a kocsikat. Megígértük, hogy mire megérkeznek, nagyjából lakályossá tesszük az új villát, ami valójában a legkevésbé sem volt új, mert Carlisle már élt ott. Nem sokkal azután, hogy Edward átváltozott, Carlisle magával vitte Angliába, remélve, hogy az új élmény felrázza kicsit. De Edwardot hidegen hagyta az angol kisváros, nem érdekelték a brit szokások, sem a brit kultúra. Akkoriban még nem bírta megállni vadászat nélkül. Carlisle szerint Angliában ölt utoljára embert.

 

   Bár Manchester közelében éltek, mi most egy másik, bár szintén a környéken lévő városkába tartottunk. Froggatt több mint száz éve adott otthont újdonsült fogadott apámnak, bár csak rövid ideig élt ott. Azzal bíztatott, hogy csendes, nyugodt kisváros, ahol nincs túl nagy nyüzsgés. Na igen, más sem hiányzott volna, mint az, hogy mindenhol embereket lássak.

 

   Alice a vállamon pihentette fejét. Hajának édeskés illata betöltötte a tüdőmet. Jó volt belélegezni. Volt valami, ami az elmúlt évek során mély, valódi, őszinte kapcsot alkotott kettőnk között. A gyász, ez tartott össze minket. Alice máris olyan volt számomra, mintha a nővérem lenne. Csakis tiszta, végtelen szeretettel tudtam gondolni rá. Mindent neki köszönhettem. Bár az egész Cullen család befogadott, Alice több volt nekem, mint egy barát, vagy a családom. Alice a részem volt, a jobbik énem. A lelkem…

 

   Amikor a gép lefelé ereszkedett, váratlan dolog történt. Nehezen vettem a levegőt, de nem azért, mert a leszállástól lettem rosszul, hanem a felkavarodó levegő miatt, ami felém sodorta az előttem ülők leírhatatlan illatát. Nem először éreztem meg a számban a méreg semmire sem hasonlító ízét, és már jól ismertem izmaim azonnali, feszült reakcióját is, mégis kimondhatatlanul erős, leküzdhetetlen vágyat éreztem, mégha gyűlöltem is ezt az érzést.

 

   Az elmúlt három évben megértettem, hogy Jasper számára mit jelent visszafogni a szomjúságát, de még inkább, hogy milyen pokoli erő kell ahhoz, hogy leküzdje a benne élő démont, aki vérre szomjazott. Görcsösen markoltam meg az ülés műanyag karfáját, és már éreztem is, ahogy ujjaim belemélyednek a puha, számomra jelentéktelen anyagba. Egy gyenge nyöszörgés, ennyi tellett csak tőlem, mert máris újabb hullám söpört végig rajtam.

 

   Jasper előre nyúlt, éreztem hűvös kezét a vállamon, és éreztem a belőle áradó erős nyugalmat is, de ez sem segített.

 

- Nincs semmi baj. Nyugodj meg Bella. Emlékszel miben maradtunk – kérdezte Alice andalító, hipnotikus hangján, mely túl gyors volt az emberi fül számára, de én tökéletesen értettem szavait.

 

   Bólintottam. Összeszorított fogaim között préseltem a szavakat.

 

- Edward nem akarná. Ezt sosem bocsájtaná meg magának. Szeretett engem, és ennyivel tartozom neki – motyogtam.

 

   Alice bátorítóan mosolyodott el. Jasper felkelt a helyéről. A légi kísérő azonnal elindult felé, hogy figyelmeztesse, hogy már a helyén kell maradnia, mert megkezdtük a leszállást, de Jasper leintette. Átbújt Alice vékonyka lábai előtt, és befurakodott az ablakhoz. Kissé arrébb tolt, hogy elférjen mellettem, aztán megfogta a kezemet, miközben összehúzva magát leült.

 

- Uram az öv, be kell kapcsolnia, kérem üljön vissza a helyére, mert…

 

- Rosszul van, hát nem látja? Jasper a bátyja, és csak ő tudja megnyugtatni – villantotta haragos tekintetét az utaskísérőre Alice.

 

   Még inkább elkapott a remegés. Jasper magához húzott. Pulóverébe fúrtam az arcomat, igyekezve csak az ő illatát magamba szívni. A hátamat simogatta, miközben szúros tekintetét a légikisasszonyra szegezte.

 

- Kérem, hölgyem, akkor legalább ön üljön át a fiatalember helyére mert…

 

- Hagyon békén minket! – sziszegte Alice.

 

   A stewardess tekintete megtelt rettegéssel. Bár Alice alacsonyabb, és törékenyebb volt nála, a szemeiben szikrázó tűz elég volt ahhoz, hogy zaklatónk idegesen távozzon.

 

- Csss, nemsokára elmúlik – sugározta felém a béke érzését Jasper, pedig tudtam, hogy épp olyan nehéz neki, mint nekem.

 

- Nem bírom! – ziháltam a mellkasába temetve arcomat.

 

- De igen. Gondolj Edwardra! Ha más nem, miatta ki fogod bírni – suttogta dallamos hangján.

 

- Edward, Edward, Edward! – ismételgettem a nevet, ami mindennél többet jelentett számomra.

 

   Észre sem vettem, hogy földet értünk. Jasper végigsimitott sűrű hajamon, és kissé eltolt magától, majd az állam alá csúsztatta mutatóujját, és megemelte a fejemet.

 

- Már vége – mondta higgadtan. Keskeny ajkai szétnyíltak, és megpillantottam hófehér fogsorát, mely még vonzóbbá tette amúgy is ellenállhatatlan mosolyát.

 

- Ez biztos? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Körbenéztem, és rájöttem, hogy már valóban a földön vagyunk. Tüdőmből és orromból is kezdett távozni a íncsiklandó illatok kavalkádja. Meghallottam magam mögött Alice kuncogását.

 

- Arra mérget vehetsz – suttogta gonosz hangsúllyal. Nyeltem egyet, és a kesernyés íz elöntötte kiszáradt torkomat. Sosem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Az a néhány hét, amit nem a Cullen villában töltöttem, pokoli kín volt, de valahogy elviseltem. De most rosszabb volt, mert akkor még tartotta bennem a lelket a gondolat, hogy egy napon a földkerekség legvonzóbb teremtményének mellkasára hajthatom fejemet. De már nem hittem, hogy ez megtörténhet.

 

   Alice velem maradt, amíg Jasper bérelt egy kocsit, aztán elment a csomagokért. Egyedül pakolt be a tágas csomagtérbe. A Porsche Cayenne Turbo káprázatosan szép kocsi volt, és látszott, hogy még vadiúj lehet. Megértettem, hogy Jasper ezt a modellt választotta, hiszen csak úgy, mint a többiek, megszállott rajongója volt a járgányoknak, de most olyat kellett választania, amibe a csomagok is befértek. A fekete, áramvonalas autó csomagterébe minden befért. Amíg Jaser a térképet tanulmányozta, én a kocsi előtt álltam, és elmerengve figyeltem a gonosz, alattomos szempárra emlékeztető első lámpákat.

 

- Induljunk – karolt belém Alice, és az ajtók felé húzott. – Akarsz a szőke hercegem mellett ülni? – kérdezte büszke, ugyanakkor játékos hangon, miközben tekintete Jasper kisfiús vonásaira tévedt, aki próbálta elrejteni a szája sarkában remegő mosolyféleséget. Olyan szeretettel néztek egymásra, hogy a szívem is belesajdult. Én már soha, de soha nem érezhetem azt a tökéletes, földöntúli gyönyört, amit számukra pusztán a másik létezésének tudata jelentett.

 

- A herceged mellé ülök – morogtam, csak hogy ne kelljen egész úton önfeledt csacsogásukat hallgatnom. Most nem voltam olyan állapotban, hogy tolerálni tudjam turbékolásukat.

 

   Alice megértő arccal bólintott, de azért a hátam mögött finoman rácsapott Jasper feszes fenekére, aki rajongva kacsintott rá. Utáltam, hogy nekem alig néhány perc jutott mindebből a mérhetetlen csodából, de még azt sem élvezhettem ki igazán, mert Edward mindig aggódott valami miatt.

 

   "Edward" – visszhangzott a neve a fejemben. Beharaptam az alsó ajkamat, és győzködtem magam, hogy valahol, távol, a világ túlsó végén még mindig életben van a tolvaj, aki közel négy éve lopta el a szívemet, és egyetlen apró darabot sem hagyott meg nekem belőle. Reméltem, hogy egy napon visszatér majd, hogy átadja nekem azt, amit a beleegyezésem nélkül vett el tőlem.

 

   Bár nem beszélgettek, Alice egész úton egy dalt dúdolt. Az ő dalukat. Mintha direkt kínozni akart volna. Egy percre sem tudtam elfelejteni, hogy milyen nyomorult az életem az övékéhez képest, mégha gyászomban osztoztam is velük. Ők ott voltak egymásnak, és volt egy váll, amin kisírhatták magukat. És bár váll bőven akadt számomra is, egyik sem az a váll volt, amire én vágytam.

 

   Már egészen besötétedett. A csillagok vidáman ragyogtak a korom fekete égen, a Hold sejtelmesen mosolygott ránk, mintha ő is csak gúnyolni akarna. Minden Edwardra emlékeztett. Három év… Már enyhülnie kellett volna a fájdalomnak.

 

   Üres úton haladtuk, és alig fél óra volt hátra a házig, ahol ezután élünk majd az elkövetkezendő években. Alice egyszer csak felsikoltott. Jasper azonnal a fékre taposott, nem törődve vele, hogy jön e valaki a hátunk mögött, de szerencsére nem láttunk egyetlen autót se. Az övet mindig bekapcsoltam, annak ellenére is, hogy már nem kellett tartanom egy ütközéstől. De ahogy a Cullenek vezettek, azt még most, ennyi idő után sem tudtam se megszokni, se élvezni. Mint egy mazochista klub tagjai, akik alig várják, hogy felcsavarodjanak végre egy fára, vagy bezuhanjanak egy mély, vízzel teli árokba…

 

   Ügyetlenül matattam a biztonsági öv csatta után. Hiába lettem Cullen, pont olyan béna voltam, mint azelőtt. Vagy csak én éreztem magam kevesebbnek náluk. De nem volt időm ezen töprengeni, mert Jasper azonnal felpattant, és megfordult, hogy az ülésre térdelve végre lássa Alice arcát. Szerelme remegve markolta az ajtó fogantyúját. Amúgy is fehér ujjai most szintelennek tűntek.

 

- Mi történt, jól vagy? – kérdezte Jasper aggódva, miközben végre sikerült kiszabadítanom magam az öv fogságából, és én is megfordultam.

 

- Láttam. Valamit láttam – nyögdécselte Alice dermedten.

 

- Mit láttál, kedvesem? – vette elő azt a hangját Jasper, amit csak a látomások kinyomozására tartogatott. Lágy, megértő, együttérző hang volt ez, tele szeretettel, törődéssel, féltéssel.

 

- Az arca… Az arca... – hörögte remegő hangján Alice. Még sosem láttam ennyire zaklatottnak.

 

- Kinek az arca? – kérdezte türelmesen Jasper. Alice rám nézett.

 

   Egy pillanatig nem értettem, hogy miért, hiszen mindig Jaspernek mondta el látomásait, de aztán villámként hasított belém a felismerés. Bénultan mélyesztettem ujjaimat az ülés támlájába. Visszafojtott lélegzettel fürkésztem sápadt arcát, ami a szokottnál is haloványabb volt. Szinte már kísérteties színt vett fel, ahogy a Hold gyér fénye megvilágította a kocsi hátsó ablakán keresztül.

 

- Edward – sójhatottam megrészegülten.

 

- Mi van vele? – pillantott rám zavartan Jasper, aztán hirtelen kővé dermedt. – Azt mondod láttad őt? – kérdezte hitetlenkedve. Én is alig hittem a fülemnek, hiszen néhány hónap híján három éve nem fordult elő, hogy Alice Edwardot látta volna képessége által.

 

- Azt hiszem – motyogta bizonytalanul Alice. - De nem tudom. Az arca… A sok vér… És a szemei… Vörös, kétségbeesett szempár… A karja, mintha nyúlna valaki felé – küszködte ki magából a szavakat Alice megborzongva. – De nem tudom… Csak egy villanás volt. Talán nem is… Talán nem… Az nem lehet… Nem lehet vörös a szeme…

 

   Remegő hangja volt az utolsó, amit felfogtam, aztán kivágódtam a kocsiból, és rohanni kezdtem. Nem tudtam hová, miért és meddig, de futni akartam. Érezni a szél erejét, ahogy belekapaszkodik kissé hullámos fürtjeimbe. Érezni a levegőt, ahogy az arcomba csapódik, és látni a sötétségben vonallá szűkűlő tájat, ami mellett Supermant megszégyenítő sebességgel haladtam el.

 

   A következő pillanatban előre zuhantam. Valami kemény ragadott magával, aztán néhányszor átfordultam a kősziklán, ami Jasper izmos, bár kamaszos teste volt.

 

- Nyugalom Bella – ölelt magához vadul, amikor végre megállapodott testünk egy bokornak ütközve. Utánam jött, pedig Alice mellett kellett volna lennie. De nem kockáztathatta, hogy valahol meglásson engem egy autóban ülő szemtanu.

 

- Hát él – nyögtem magam elé, miközben erős karjai összezárultak körülöttem.

 

- Még ne, még nincs itt az ideje… Még nem biztos – ringatott Jasper a földön térdelve. – Ne éld bele magad!

 

   Írónikusan hangzott ez a mondata, hiszen már azóta halott voltam, hogy utoljára láttam életem szerelmét…