Az élet habos oldala
 

   Beléptem a halványkék csempés helységbe. Edward esetlenül botorkált mellettem a padig, ami a sarokban állt. Segítettem neki leülni, aztán a szemébe néztem. Még mindig vörös volt az írisze. Kifejezetten jól állt sötét hajához, és fehér bőréhez ez a szín. Leguggoltam elé, és kezeimet a térdére csúsztattam. Eltűnődve nézett rám, egyáltalán nem tartott tőlem, mint ahogy eddig tette.

 

- Elmondom mi lesz most, bár nem tudom, mennyit fogsz megérteni belőle. Vizet engedek a kádba, aztán szépen levesszük rólad ezt a sok véres, szakadt rongyot. Te befekszel a vízbe, aztán megfürdetlek. Ha kész vagy, adok rád tiszta ruhát, és mehetsz vissza a helyedre. De előbb még kicsit megszárítjuk a hajad. Most várj itt, amíg visszajövök.

 

   Elindultam az ajtó felé. Alig tettem néhány lépést, máris csattanást hallottam. Megperdültem. Edward a földön feküdt, és bosszankodva morgolódott. Utánam akart indulni, de nem volt hozzá elég ereje. Reméltem, hogy nem ütötte meg magát túlságosan. Visszamentem hozzá, és felkapartam a földről.

 

- Azt mondtam, várj itt! – dohogtam mérgesen, miközben visszaültettem az ócska padra. Oldalra döntötte a fejét, és kisimult arccal meredt rám. A falnak támasztottam, és hogy ne tudjon utánam jönni, elővettem a szekrényből egy kötelet. Lassú mozdulatokkal körbetekertem a bal csuklóját, majd nem túl szorosan megkötöttem, és hozzáerősítettem a radiátorhoz. Tekintetével követte mozdulataimat, de nem próbálta meg elhúzni a kezét. Inkább kíváncsinak tűnt, mint ijedtnek.

 

– Jól van, nagyfiú. Most már nem tudsz utánam jönni. Csak egy pillanatra megyek el. Nem hagylak itt, oké? Maradj nyugton egy kicsit. Ha jó leszel, a végén kapsz majd valami meglepit – simogattam meg ártatlan arcát.

 

   Amint távolodni kezdtem, hallottam, ahogy a radiátor nyekken egyet. Megfordultam. Edward a csuklóját bámulta, és láthatóan feszülten próbálta megérteni, hogy miért nem tudja elhúzni a kezét. Mosolyogva néztem rá, aztán átmentem a szobába, hogy tiszta ruhát készítsek neki elő. Amikor feltornyoztam a halom ruhát, Dante utánam szólt.

 

- Ha végeztetek, akkor ideje tenned egy újabb sétát a taknyos múltjában.

 

- Még túl korai. Annyira gyenge még…

 

- Nézd Satine. Ha azt akarod, hogy itt maradjon, mielőbb meg kell tudnunk, hogy, hogy került a hegyre. A családja nyilván keresi, és tudnunk kell, hogy miért. Nem fogod két perc alatt megtalálni a szükséges emlékeket, szóval nem húzhatjuk az időt.

 

   Igaza volt.  Akármennyire is szerettem volna még haladékot adni Edwardnak, muszáj volt kiderítenünk, hogy mi történt vele. Szomorúan kullogtam a fürdőszobába. Amint beléptem, azonnal rám tört a nevetés.

 

   A vadóc a földön ült, kissé felhúzott lábakkal. A radiátor előtte hevert, miközben a falból sugárban spiccelt a víz a kitépett csövön keresztül.

 

- Jaj, te mafla – sétáltam oda hozzá. Edward szégyenkezve pillantott rám, mintha tudná, hogy valami nagyon rosszat csinált. Meg kellett volna szidnom, de képtelen voltam rá. Annyira aranyosan bámult rám, olyan ijedten, hogy inkább volt kedvem megölelni, mint megdorgálni. Ellenálltam a kísértésnek, és letérdeltem mellé.

 

   Miután kiszabadítottam a csuklójára feszült kötél szorításából, megsimogattam kócos haját.

 

- Te butus. Mondtam, hogy nem hagylak itt – néztem rá mosolygó tekintettel. Hozzásimult a kezemhez, és felnyüszített. – Mit mondtam a nyüszítésről és nyögdécselésről? – kérdeztem kissé komolyabb hangon. Zavartan lesett fel hosszú, sötét szempillái alól. Azonnal megtelt tekintete bűnbánattal. – Így nem lesz meglepi – csóváltam a fejem, de azért még egyszer beletúrtam vértől ragacsos hajába. – Na gyere, te rosszcsont!

 

   Felsegítettem a földről, és arrébb húztam a padot, hogy ne a nyakába zúduljon a víz, mikor újra rajta ül.

 

- Dante! – kiáltottam félhangosan. Kedvesem egy pillanat alatt mellettem termett, és döbbenten meredt a szökőárra.

 

- Atya ég, itt meg mi történt?

 

- Hát, úgy fest, hogy az én kis drágaságom nem bír meglenni nélkülem – kuncogtam. Edward szűkölve lapult a falhoz, mint egy rossz gyerek.

 

- Na ide figyelj, taknyos! – fordult felé Dante szigorú arccal. – Ideje tisztáznunk a házirendet. Nem bonthatod le az épületet, csak mert nem szeretsz egyedül lenni!

 

- Hagyd már, úgysem ért egy szót sem abból, amit mondasz neki – vigyorogtam védencem arcát fürkészve. A földet bámulta, miközben a padot szorongatta vékony ujjaival.

 

- Valahogy akkor is meg kell vele értetnünk, hogy ilyet nem csinálhat.

 

- Tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Látszik rajta – sóhajtottam jó kedvűen.

 

   Muris volt a kölyök arcát nézi, miközben már majdnem bokáig ért a víz a fürdőszobában. Edward felhúzta a lábait a padra. Az nem zavarta, hogy mi vizesek leszünk, de ő úgy döntött, hogy neki ennyi nedvesség már több is, mint elég. Azon morfondíroztam, hogy ha már ettől kiakad, akkor mit szól majd a fürdőhöz.

 

   Dante egy pillanat múlva már egy szerszámos ládával a kezében térdelt a radiátor egykori helye előtt. Nekilátott, hogy rendbe tegye, amit Edward szétbombázott. A fiú letörten figyelte.

 

   Megálltam előtte, eltakarva Dante széles hátát előle, aztán lerángattam róla a kardigánt, majd a pólót is. Elakadt a lélegzetem, amikor zúzódásokkal teli testére tévedt tekintetem. Nyögött egyet, de azonnal rám is pillantott, szinte esedezve a bocsánatomért, amiért ismét engedetlen volt. Azt tehát már megértette, hogy nem nyögdécselhet. Ez is valami. Persze nem zavart a nyöszörgése, inkább csak ezzel próbáltam meg utat találni emberi énjéhez. Kommunikáció. Mindennek ez a kulcsa.

 

   Nem szidtam meg. Helyette megnyitottam a kádba nyúló fényes csapot, és beállítottam a víz erősségét. Dante valahogy elállította a falból áradó vízsugarat, bár nem tudom, hogy hogyan tette. Szegény úgy festett, mint aki most lépett ki egy medencéből. Halkan morgott magában, de még mindig a falnál tevékenykedett.

 

- Állj fel, édes – húztam talpra Edward bizonytalan testét.

 

   Előre billent, de megtartottam, egészen addig, amíg le nem tornáztam róla a nadrágot. Mezítelen teste most közel sem nyújtott tökéletes látványt. Szinte mindenhol kék foltok éktelenkedtek amúgy fakó bőrén. Véres sebek fedték a mellkasát, a combjait, és a karjait is. Mély, számomra ismeretlen érzés uralkodott el rajtam. Őszinte szánalom, még sosem éreztem ilyet. A szemébe akartam nézni, de fejét elfordította. A vállam fölött figyelte a csendesen dohogó Dantét.

 

- Na gyere nagyfiú, vakarjuk ki a dögös vámpírt a kosz alól – toltam a kád felé. Nem ellenkezett. Amikor térde a vaskádnak ütközött, egyszerűen felemeltem a testét, és beraktam a vízbe. Hangosan nyüszített fel, ahogy a hideg nedvesség bekebelezte vékony testét. – Semmi baj, mindjárt jobb lesz – nyugtattam, miközben kapálózva próbált szabadulni.

 

   Dante szó nélkül felpattant, és visszanyomta a félig már térdelő fiút a víz alá. Edward partra vetett halként vergődött. Nem nagyon tetszett neki a dolog. Villámgyorsan rohantam ki a puskámért, aztán visszamentem a fürdőszobába, és rászegeztem a fegyvert. Amint egy vonalba került zaklatott tekintete a csővel, azonnal megdermedt.

 

- Maradj veszteg, vagy kénytelen leszek drasztikus nevelési eszközökhöz nyúlni – vicsorogta Dante.

 

   A kölyök halálra vált arccal bámult a puskára. Nagyon jól tudta, hogy mi történik, ha meghúzom a ravaszt. Talán szocializálatlan volt, de nem ostoba. Kétszer lőttem meg korábban, és ez pont elég tapasztalat volt számára ahhoz, hogy tudja, hogy mire való a puska. Annyira tartott a fegyvertől, hogy még a Dantétól való rettegésről is megfeledkezett.

 

   Támadt egy ötletem. Felkaptam a fényképezőgépet a dohányzó asztalról, és egy szempillantás alatt újra a kád mellett álltam. Amikor villant a vaku, Edward ijedten kapta maga elé a kezét. Letettem a gépet, remélve, hogy még azelőtt kapta le a fiút, mielőtt az eltakarta volna összezúzott arcát.

 

- Most már elboldogulok vele – mosolyogtam, miközben játékosan hozzásimultam vámpírom izmos testéhez, majd a fenekére csúsztattam a tenyeremet.

 

- Biztos? – kérdezte Dante. Megszorítottam acélos hátsóját, és kacsintottam egyet.

 

- Jól elleszünk – vigyorogtam rá. Dante összeszűkült szemekkel nézett rám, de azért ott bujkált egy mosoly a szája sarkában. Nem engedte szabadon, ahogy máskor sem. Úgy tett, mintha féltékeny lenne, de valójában nem látott konkurenciát a fiúban.

 

   Miután távozott, végre kettesben maradtunk az egykor jóképű Cullennel, aki most kiábrándítóan festett. Úgy remegett a vízben, mint egy sarokba szorított nyúl. Letérdeltem mellé, és a térdére fektettem tenyeremet, hogy megnyugtassam kissé. Még mindig bizalmatlanul méregetett. Most kevésbé volt bátor, mint a puskával való találkozása előtt.

 

- Nem akarlak bántani. Az előbb sem akartalak – búgtam neki a legmélyebb, legandalítóbb hangomon.

 

   Szabad kezemmel felkaptam egy flakon habfürdőt, és a félig telt kádba borítottam a nagy részét. Amikor a szappant emeltem fel, és Edward felé közelítettem vele, újra megtelt tekintete félelemmel.

 

- Csak szappan. Kettőtök közül te vagy a harapósabb – villantottam felé egy széles mosolyt. Morogva csattogtatta fogát az apró higiéniai eszköz felé. Riadt morgás szabadult fel reszkető testéből. – Nem fog fájni, ne aggódj – doromboltam neki, miközben próbált elhúzódni a kezem elől. Végül elértem a bőrét, és végighúztam rajta a rózsa illatú apró tömböt. Felnyögött, aztán meglepetten pislogott rám. Fájdalomra számított, és váratlanul érte, hogy a várva várt kín elmaradt. – Jézus, hát te még sosem láttál szappant közelről? – nevettem fel harsányan. A fürdőszobában visszahangzott vidámságom erőteljes zaja.

 

   Amikor felfogta, hogy tényleg nem akarok ártani neki, végre lecsillapodott. Lenyomtam a víz alá, de nem tiltakozott. Amikor újra felbukkant, haja a fejéhez tapadt. Fehér, habos pamacs ült a feje tetején. Egy marék habot az arcára kentem. Prüszkölt egyet, majd idegesen rám emelte sötétvörös szemeit. Orrán egy nagy pamacs tanyázott, vicces kifejezést kölcsönözve feldagadt vonásainak.

 

- Aranyos vagy – mondtam elégedett kuncogással. Egy darabig elgondolkozva figyelt, aztán hirtelen kivágódott a keze a vízből, rám fröcskölve egy jó adag habos nedvességet.

 

– Hé, te kis pimasz! – torkoltam le, de mintha megérezte volna, hogy hiányzik a szigor hangomból, mert belemarkolt egy nagy adag habba, és az arcomra kente. Eltűnődve szemlélte művét, majd átsuhant az arcán egy villámgyors mosoly.

 

   Csak képzeltem volna? Vagy tényleg elmosolyodott? – tűnődtem meglepetten.

 

- Szóval így állunk, te kis koszos vakarcs! – fröcsköltem én is rá a vizet. Bosszankodva mordult fel, de aztán fröcskölni kezdett ő is.

 

   Rájöttem, hogy tetszik neki a játék, ezért jó darabig hagytam, hogy jó élménnyé váljon számára a fürdő. Észre sem vette, hogy közben alaposan lecsutakoltam. Mire végeztünk, már a plafonról is csöpögött a víz.

 

   A hajmosáshoz más taktikát választottam. Miután párszor lenyomtam a víz alá, amit készségesen eltűrt, a fejére nyomtam a sampont, aztán egy nagyadag habos pamacsot kentem kipirult arcára. Morgolódni kezdett, de láthatóan ezúttal minden harag nélkül. Úgy tettem, mintha meg akarnám simogatni a fejét. Szerethette az érintésemet, mert önszántából hajolt előre. Amikor masszírozni kezdtem a fejét, különös, nyöszörgésre emlékeztető, de abszolút elégedett hangot hallatott.

 

   Tisztán és illatosan emelte fel a fejét. Megdicsértem, majd kisegítettem a kádból. Amikor leültettem a padra, már sokkal jobban festett. Fehér arcán két jól látható piros foltocska csücsült, kiemelte szép formájú arccsontját. A szeme vidáman csillogott. Még sosem láttam ennyire felszabadultnak. Kihúztam a polaroidból a képet, amit korábban csináltam róla, és a kezébe nyomtam. Értetlenül meredt rá.

 

- Ez te vagy kölyök – mondtam, miközben elvettem egy fürdőlepedőt, és hozzáláttam, hogy megszabadítsam hófehér bőrét a víztől. Mikor már nagyjából száraz volt a teste, kihúztam a ruha kupac aljáról egy tiszta, hosszú ujjú pólót.

 

   Beharapta az alsó ajkát, és zavartan nézegette a képet. Ráadtam a pólót, nem ellenkezett, bár mocorgott közben, mert addig sem látta a különös valamit, amit tőlem kapott. Ahogy megigazgattam rajta a fekete ruhadarabot, felém nyújtotta a képet.

 

- Nem, nem, ez a tiéd – toltam felé a kezét.

 

   Összeráncolta az orrnyergét, de gyorsan abbahagyta, amikor rájött, hogy ez milyen fájdalmas művelet. Láttam rajta, hogy bárhogy is töri a fejét, nem érti, mire is jó ez a titokzatos lapos izé. A kockát még csak megértette, de ez sehogy sem fért az okos kis fejecskéjébe. Felvettem a gépet a pad széléről, aztán leültem Edward mellé. Kinyújtottam a kezem, miközben magunk felé fordítottam a lencsét, majd lenyomtam a gombot. A vakutól megrémült kissé, de most nem kapta fel a kezét. Letettem a gépet. Edward lelkesen bámulta a gépből kicsúszó papírt, miközben ráadtam a nadrágot is. Ezúttal egy sötétbarna tréningbe bújtattam. A csuklójánál fogva húztam talpra addig, amíg a derekáig tudtam rángatni a gatyát, aztán visszaültettem a padra.

 

   Elővettem a hajszárítót, majd felé mutattam, miközben a falba nyomtam a dugóját.

 

- Látod ezt. Hirtelen hangosan búgni kezd majd, ne ijedj meg tőle – mosolyogtam, majd a lehető legtávolabb a kölyök arcától bekapcsoltam a gépet. Összerándult, de különösebben nem rázta meg az idegen hang. Amikor megérezte a meleg levegőt, morogni kezdett. - Semmi baj. Csak néhány perc. Bírd ki – cirógattam meg hűvös arcát, majd beletúrtam a hajába. Egy pillanat múlva már szelíden feszült a kezemnek a koponyája. A simogatás részt nagyon élvezte, a többi nem is érdekelte.

 

   Mire végeztünk, a kép is megszáradt. Kihúztam a gépből, és Edwardnak adtam.

 

- Ez vagy te, látod – mutattam rá a képen. – Ez meg én vagyok.

 

   Hirtelen megváltozott az arca. Felnézett rám, majd a képre, majd újra rám, és ismét a fotóra. Végül felemelte, és megszemlélte alulról is, mintha azt keresné, hogy hol a folytatás. Kacarászva szemléltem gondolatmenetét, majd felhúztam a padról.

 

- Kész vagy szépfiú. Szebb vagy, mint újkorodban. Ideje visszamenni a helyedre…