A teraszon ücsörögtem. Órák óta képtelen voltam felkelni. Mintha már nem is élnék. Vegetatív állapotba zuhantam. Egy álomba, mely édesebb volt mindennél, amiben valaha részem volt.

 

   Görcsösen szorongattam a fényképet, aminél értékesebb ajándékot sohasem kaptam még. Az egyetlen férfi volt rajta, akit valaha szerethetek. Az egyetlen, aki számított nekem.

 

   Nem fogtam fel a hűvös szellőt, sem a maradak halk csicsergését. A fákkal ölelt villa nem is létezett számomra. Máskor lenyűgözött volna Froggatt csendes szépsége, de most el sem jutott tudatomig a mesebeli táj, mely új otthonunkat vette körül.

 

   Alice és Jasper szemben ültek velem. Míg én a régi, vasból kovácsolt hintaágyon ültem, addig ők két kerti fotelon helyezkedtek el, egymás kezét szorongatva. Megrendülten várakoztunk. Igazából nem is tudom mire. Talán arra, hogy a többiek is megérkezzenek, talán csak Alice egy újabb látomására.

 

   Sosem hittem volna, hogy ennyire felkavarhat a remény, hogy Edward életben van. Örülnöm kellett volna, de Jaspernek igaza volt, kár lenne beleélnem magamat. Még Alice sem volt biztos benne, hogy Edwardot látta. Még az is felmerült benne, hogy esetleg csak az emlékei űztek csúfos tréfát vele. De én hinni akartam, hogy Edward él. Muszáj volt két kézzel kapaszkodnom a fénysugárba, mert a sötét alagút már szinte fojtogatott erős vasmarkaival.

 

   Amíg Alice és Jasper némán merengtek a fejleményeken, én átadtam magam a gondtalan álomnak, mely a múltba vezetett vissza, egy olyan napra, amikor még úgy tűnt, hogy a dolgok helyre jöhetnek.

 

   "Idegesen álldogáltam a kocsimnak támaszkodva. Korán volt még, mégis reméltem, hogy Edward Volvója egyszer csak felbukkan a semmiből. Azon töprengtem, hogy milyen lesz, ha meglát. Féltem, hogy újra távolságtartóan viselkedik majd, hogy átnéz rajtam, hogy semmibe vesz.

 

   Fénytelen reggel volt. A köd szite áthatolhatatlan. Az orromig sem láttam, mégis a Volvót lestem. Mintha a fehér ló után kutatott volna tekintetem, aki hátán hozza el nekem szőke hercegemet.

 

   Az üres parkoló látványa lesújtó volt, mert ráébresztett mennyire szánalmas vagyok. Ahelyett, hogy otthon aludtam volna még, itt ácsorogtam, egyedül, izgatott várakozással meredve magam elé. Nevetséges. Edward mindig később jött. Sosem sietett reggel. Minek is tette volna, hiszen számára az iskola kész gyötrelmet jelentett.

 

   Ujjaimmal a kocsi motorháztetején kopogtam, miközben nagyokat sóhajtottam, hogy minél többet szívjak magamba a csípős levegőből. Összébb húztam a kabátomat, és elgémberedett ujjaimmal beletúrtam a hajamba, amit az arcomba fújt a szél.

Bosszankodtam saját butaságomon. Hogy hihettem, hogy korábban fog jönni?

 

   Éppen meg akartam fordulni, hogy beszálljak a kocsiba, és bekapcsoljam a fűtést, amikor a szürke függönyön át megpillantottam egy gyorsan közeledő fénycsóvát. Egyetlen másodperccel később befarolt elém a szükre Volvó. Hát mégis korábban jött… Tudta, hogy várni fogok rá?

 

   Kinyitotta a kocsi ajtaját, és gondterhelten nézett rám.

 

- Meg fogsz fázni – szűrte a fogai között.

 

- Csak elnéztem az órát – hazudtam, bár nem hittem, hogy ócska magyarázatom egy percig is elhiszi majd. De nem is számított.

 

- Szállj be – szólt rám határozott hangon. Eszem ágában sem volt ellenkezni.

 

   Beültem mellé. Épp csak becsuktam a kocsiajtót, amikor áthajolt fölöttem. Illata bódítóan csapott fejbe. Megszédültem. Lehunytam a szemem, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mire feleszméltem, az autó kerekei felsikítottak, és vastag, sötét csíkot húzva maguk után végigpörögtek a nedves betonon. Az autó kifarolt, de Edward nem törődött vele. Biztos voltam benne, hogy padlóig nyomja a gázt.  

 

   Meglepetten sóhajtottam fel. Az öv… Hát ezért hajolt át előttem. Bekapcsolta az övemet. Nem lehetett túl türelmes reggele, ha meg sem próbálta kivárni, amíg én bénázom a helyére a csattot. Ezek szerint feszült, ami nem sok jót ígér.

 

- Hová megyünk? – kérdeztem, mert tudtam, hogy negyed óra múlva megtelik a parkoló fiatalokkal.

 

   Edward némán nyitotta ki a kesztyűtartót, és kivett valamit, amit aztán egy gyors mozdulattal az ölembe ejtett.

 

- Mi ez? – kérdeztem értetlenül.

 

- Egy igazolás – vetette oda félvállról, miközben oldalra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy mazsolát, amit észre sem vettem, amíg el nem suhantunk mellette.

 

   A Saab volánja mögött ülő öreg hölgy nem sokat láthatott belőlünk, talán még a Volvó színét sem volt ideje felfogni. Egy szempillantás alatt eltűnt mögülünk, és mi eszeveszett tempóban száguldottuk tovább.

 

   Elolvastam a papírt, amit Edward ejtett az ölembe. Carlisle aláírása volt rajta. Gyönyörű, gyöngybetűkkel volt rávésve néhány sor, melyben Carlisle elkért engem és Edwardot egy orvosi tanulmányhoz. Zavartan pillantottam a legszebb arcra, amit valaha láttam.

 

- Miféle tanulmány? – kérdeztem feszülten.

 

- Egy teszt. Egy egész napos terheléses teszt. Agyfunkciók – magyarázta Edward szórakozottan, miközben egy újabb „lassú” autót hagyott faképnél.

 

- Agyteszt? Talán attól félsz, hogy valami gond van az elmémmel? – kérdeztem igedesen. Edward végre rám emelte ellenállhatatlan tekintetét, aztán felnevetett. Hangja betöltötte az utasteret, mint egy édes dallam.

 

- Ez csak kifogás Bella. Ezt kell mondanod, amikor beviszed az igazolást holnap. Carlisle már elkért minket, és az apáddal is megbeszélte – kuncogott valamivel vidámabban, mint amilyennek eddig tűnt.

 

- Kifogás? Miért?

 

   Edward türelmes pillantást intézett felém. Láttam rajta, hogy jól mulat zavaromon, de nem tudtam rá haragudni. Az is felért egy isteni csodával, hogy nem nézett át rajtam azok után, ami történt.

 

- Ígértem neked egy kiruccanást Seattle-be. Most megejtjük – mosolygott kedvesen.

 

  Bambán néztem rá. Hát nem felejtette el? Pedig én már nem is emlékeztem rá, olyan régen volt. Megdöbbentett figyelmessége, persze ő ilyen volt. Nem is értem miért ért annyira váratlanul. Talán azért, ami a tetőn történt. A csók miatt, amit a tilalom ellenére követtünk el.

 

- De hiszen annak már vagy fél éve – rebegtem meghatottan.

 

- Na és, attól félsz, hogy Seattle-t időközben lebontották? – gúnyolódott, de azért édesen csillogtak gonosz szemei.

 

   Képtelenségnek hatott eligazodni Edward személyiségén. Véletlenül sem reagált semmire úgy, ahogy egy normális ember. Oké, tudom, ő nem ember, de akkor is! Arra számítottam, hogy egy hosszú, nehéz beszélgetés vár ránk, ehelyett úgy tett, mintha nem is lenne miről beszélnünk.

 

- Azt hittem, hogy szóba sem akarsz majd állni velem – vallottam be.

 

   Elkomorodott az arca, és végre lassított kicsit, ami nem kis megnyugvással töltött el, tekintve, hogy ki nem állhattam a sebességet, amit a kocsinak diktált.

 

- Már megmondtam, nem haragszom rád – ráncolta össze homlokát feszülten. Nem akartam újra felhúzni. Próbáltam gyorsan kitalálni valamit, amivel újra mosolyt csalhatok az arcára. A mosolya volt a legízesebb desszert a szívemnek, melyre lehengerlő nevetése volt a cukormáz. Most azonban zaklatott lett a tekintete.

 

- Ez rendes volt Carlisle-tól – próbálkoztam nem túl eredetien.

 

   Rám nézett. Egy ideig semmit sem szólt, aztán bólintott. Sokáig hallgattunk. Már vagy egy órája lehettünk úton, amikor újra megtörte a csendet. Nem tudom, hogy miért, de hangja hallatán vad kalapálásba kezdett a szívem. A gondolat, hogy mellette ülhetek, hogy belélegezhetem édeskés illatát, hogy láthatom tökéletes vonásait, és azt a levegőt szívhatom magamba, amit kilélegzett, semmihez sem fogható. A rabja voltam, semmi kétség. Börtönként ölelt körül a puszta léte is, melynek képtelenség volt ellenállni.

 

- Szereted a kompokat? – kérdezte kíváncsi hangon.

 

   Nem emlékszem, hogy valaha utaztam e kompon. Megvontam a vállamat.

 

- Azt hiszem, még nem volt szerencsém hozzájuk – tűnődtem.

 

- Akkor éppen itt az ideje, hogy megbarátkozz velük.

 

- Hova megyünk komppal? – értetlenkedtem.

 

- Sehova – felelte mosolyogva. Végre önfeledt fény gyúlt mézbarna szemeiben. – Csak egy oda-vissza út lesz, az élmény kedvéért.

 

   Seattle-ig azon töprengtem, hogy jutott eszébe a komposdi. Mire megérkeztünk, már szakadt az eső, ami már meg sem lepett. Nem volt nálam az esőkabátom, a kocsimban hagytam. Edward azonban készült. Elhozta Alice fekete kabátját, ő maga sötétkéket öltött magára, aztán a kikötő felé húzott, én pedig esetlenül botladoztam utána.

 

   A kikötő szürke ködbe burkolózott. A sirályokat nem is láthattam, bár hangjuk átküzdötte magát a sötét lepelen, melyet a természet borított a dühösen tajtékzó víztömegre. Edward vett két retúr jegyet, aztán elvonszolt egy büféig, ahol hotdogot, és csokit vett.

 

- Csak nem vagy éhes? – kérdeztem döbbenten, hiszen számára a hotdog olyan ízű volt, mint a föld. Ennyi erővel le is térdelhetett volna, hogy felnyalja a kikötő homokját. Azzal sem okozott volna több gyötrelmet magának, mint egy forró kutyával.

 

- Te kis butus, ezt neked vettem – vigyorgott felszabadultan.

 

- Nekem? – csodálkoztam, nem mintha bármi olyat mondott volna, ami miatt okom lenne hatalmas szemmekkel meredni rá.

 

   Úgy tűnt, hogy a szokottnál is lassabb a felfogásom, de Edward nem zavartatta magát. A három féle csokit a zsebébe gyömöszölte. Nem kellett tartanom tőle, hogy elolvadnak útközben, mert Edward hidegebb volt, mint Charlie hűtője.  

 

   A komp indulásáig negyed óránk volt. Behúzodtunk egy fedett kisbolt kiugró napernyője alá, és kényelmes tempóban befaltam a kiflibe tuszkolt virslit. Megvallom őszintén, a legjobb hotdog volt, amit valaha ettem. Igaz, sosem kedveltem az efféle kajákat, de a hideg levegő és a víz friss illata meghozta az étvágyamat.

 

   Felszálltunk a lágyan ringatózó hatalmas hajóra, és megálltunk az orránál. Edward lenyűgözve bámulta a fehér habokat, melyek mohón nyaldosták a komp oldalát.

 

   A szokottnál is csendesebb volt. Bár tekintete alapján úgy véltem, hogy jó kedve van, nem igen volt beszédes hangulatban, de nem zavart hallgatag magatartása, mert számomra már az is felért egy élménnyel, hogy egyáltalán a közelében lehettem.

 

   Hamarosan ijesztő tömeg vett körül minket. Egy család táborozott le mellettünk. A két szőke kisfiú megszólalásig hasonlított egymásra. Talán ha öt évesek lehettek. Kacarászva hajoltak ki a korláton, bár szüleik erősen fogták őket, nehogy belepottyanjanak a vízbe. Ilyen erős hullámzás mellett esély sem lett volna őket kimenteni.

 

   A hajó lassan távolodni kezdett a kikötőtől, és rajtam eluralkodott a pánik. Jobb szerettem szilárd talajt érezni magam alatt, de most a folyamatos dülöngés érzése felkavarta a gyomromat.

 

   Hányni fogok – suhant át az agyamon, és azon imádkoztam, hogy legalább ne Edward ruháján végezze be pályafutását a hotdogom.

 

   A rendíthetetlen vámpírnak persze meg sem kottyant az imbolygós talaj. Lelkesen figyelte az egyre apróbbnak látszó épületeket, egészen addig, amíg felém nem tévedt átható tekintete. Legszívesebben behúztam volna neki, amikor megláttam széles, gúnyos vigyorát, de ellenálltam a kísértésnek, bár csak azért, mert tudtam, hogy csak nekem fájna a dolog.

 

- Csak nem vagy tengeribeteg? – kérdezte.

 

   Fogalmam sem volt, hogy miért nem számított rá, hogy kikészülök, hiszen amikor annak idején a hátán száguldott át velem az erdőn, jódarabig rosszul voltam utána. És ez most annál is szörnyűbb volt.

 

- Asszem ez nem volt túl jó ötlet – hajoltam előre elzöldült arccal. Edward halkan kacagott fel mögöttem, miközben lehunytam a szememet, és próbáltam leküzdeni hányingeremet.

 

   Egyszer csak éreztem, ahogy valami jéghideg simul a hátamhoz. Egy pillanatig azt hittem, már hallucinálok is, de aztán Edward erős karjai átfonták a derekamat. Arcát a hajamba fúrta, és a fülembe súgott.

 

- Hunyd be a szemed – utasított olyan hangon, amitől minden épeszű nő elalélt volna. – Felejtsd el a hajót. Koncentrálj ránk. Képzeld, hogy a szobádban vagyunk, az ágyadon, és a karjaimban ringatlak. Emlékszel még az altatóra, amit írtam neked? – susogta a fülembe, miközben megcsapott leheletének páratlan illata. E percben az első világháborúra is emlékeztem volna, ha arra kér.

 

   Szinte azonnal megszűnt a világ körülöttem. A szobámban találtam magamat. Edward az ágyon ült, én az ölében. A nyakamat csókolgatta, miközben a háttérben az altatódal szólt, ami már a részemmé vált az évek során. Éreztem, ahogy Edward ajkai gyengéden végigtapogatják a nyakamat, miközben erős karjai védelmezően fogják közre védtelen testemet. Leírhatatlan illata bekúszott a tudatom minden rejtett zugába. Bőrének hideg érintésétől kellemes borzongás futkározott a hátamon. Libabőrös testem elveszett gyengéd ölelésében.

 

- Nyisd ki a szemed – súgta a fülembe. Amint engedelmeskedtem, döbbenten ébredtem rá, hogy már nem is látszik a kikötő. Elmúlt a hányingerem, és remekül éreztem magamat. Szinte szétvetett az energia.

 

   Megfordultam, hogy szemügyre vehessem gondtalan arcát. Egy mosoly bújkált keskeny ajkainak apró szegletében.

 

- Lenyűgöző, nem igaz? – kérdezte átpillanatva a vállam fölött.

 

- Lenyűgöző – ismételtem, bár én nem a víz látványára értettem, mint ő, hanem kimondhatatlanul szép arcára, és gyémántot meghazudtolóan csillogó szemeire.

 

   Eső áztatta vonásai egészen kisimultak, kisfiús bájt varázsolva halovány arcára. A kapucni alól kibújó tincsei vizesen tapadtak a halántékához. A lecsorgó patakocskák végigszaladtak kissé kiálló arccsontjain. Vastag, sötét, szépen ívelt szemöldöke feketének hatott a nedvességtől. Utoljára akkor láttam ennyire gyönyörűnek az arcát, amikor a nap fényétől ragyogott.

 

   Megfeledkezve korábbi rosszullétemről, elöntött a vágy, hogy magamhoz öleljem, de jól emlékeztem még az utolsó ilyen akciómra, és a félelemre, amit akkor éreztem, amikor Edward a tető túlsó végéről meredt rám.

 

   Egy lassú mozdulattal lehúztam fejéről a kapucnit. Kíváncsian figyelt, de nem tiltakozott. Egy hosszú perc alatt csupa víz lett precízen belőtt sérója, ami most már egy az egyben a homlokához tapadt. Észvesztően vonzó volt ázottan.

 

   Elbűvölve bámultam káprázatos szemeibe, melyek egy másodpercre sem szakadtak el a tekintetemtől.

 

- Nincs hozzád fogható ezen a földön – rebegtem elérzékenyülten. A mellettünk álló család döbbenten méregetett minket. Elég hülyén hangozhatott ez egy lány szájából, fordítva bizonyára nem ütköztek volna meg rajta.

 

   Edward finoman magához vont, jéghideg arcát az enyémhez érintette. Éreztem, ahogy átjár a borzongás a tudattól, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint keskeny ajkaira. Sóvárogva próbáltam elterelni a gondolataimat, miközben átfogta a derekamat, és ringatni kezdett. Már cseppet sem zavart a dolog. Vele biztonságban voltam.

 

- Hogy hihettem, hogy képes vagyok neked ellenállni? – kérdezte önmagát korholva.

 

   Heves zakatolásba kezdett a szívem, amikor lassan felfogtam szavai értelmét. Bár már Jacob Balckkel jártam, egy percig sem jutott eszembe a vonzó indián. A nyomába sem érhetett a legyőzhetetlen vámpírnak.

 

- Szeretlek – súgta a fülembe kábán.

 

   Talán a vérem illata részegítette meg, vagy a testem érintése, vagy a tudat, hogy a világ ködbe veszett körülöttünk. Már nem is fogtam fel a családot, akik újra a vízre koncentráltak. Semmi más nem létezett számomra, mint Edward Cullen és az aura, ami körüllengte.

 

- Nem akarok a barátod lenni többé – suttogta erőtlenül. Rémülten pillantottam rá.

 

- Hiszen most nem is… Én nem csináltam semmit – nyögtem kétségbeesetten.

 

- De igen. – vágta rá határozott, de remegő hangon. – Elvetted az eszem – tette hozzá bársonyosan, aztán még egyszer a szemembe nézett, mielőtt hűvös ajkait a számra tapasztotta."