Szappanbuborék   

 

 

 

   Lehunyt szemmel állok. Arcomat hűvös szellő simogatja, bár én langyosnak érzem. Egészen felhevülök, talán a forró testtől, ami az enyémhez simul, vagy a puha, bársonyos ajkaktól, amik finoman tapadnak az enyémekhez. A belőle áradó melegség engem is feltüzel, szinte beleborzongok a megkönnyebbülésbe. Mintha ezer év óta vártam volna erre a pillanatra.

 

   Egy hosszú percig belefeledkezem a csók okozta mámoros érzésbe. Közelebb húzom magamhoz mohón, védelmezően, és élvezem a vágyat, ami az ágyékomtól indul, de még az ujjaim is beleremegnek.

 

   Eltolom magamtól, hogy szemügyre vehessem az arcát. Nincs szó, amivel kifejezhetném szépségét és a bájt, ami minden vonásából árad. Mágnesként vonza tekintete az enyémet. Mint a futóhomok, úgy nyel el pillantása, szinte bekebelez.

 

   Azon töprengek,  hogyan létezhet egy ennyire brutális világban ilyen ártatlan arcocska. Fehér bőre mint az érintetlen hó, szája mint a legüdébb rózsa, szeme mint a legragyogóbb csillag a koromfekete égen. Hozzá hasonló csoda sosem volt még ezen a világon. És én magamhoz ölelhetem, megérinthetem, hozzá simulhatok. Mivel érdemeltem ki ezt a kegyet a sorstól?

 

   Törékeny derekát közelebb húzom magamhoz, hogy belélegezhessem sóhaját. Meglepett az arca. Izgatottan zihál, miközben az arcom fürkészi. Próbál megérteni engem. Nem irigylem, hiszen én sem értem magamat. De már semmi nem érdekel. Elegem van az önmegtartóztatásból. Túl régóta gyakorlom.

 

- Ez most mit jelent? – kérdezi aléltan.

 

   Hangjától megrészegülten próbálok összpontosítani a beszédre, de még gondolkozni sem egyszerű, ha az ember ilyen isteni csodával áll szemben. Hogy lehetett nélküle élnem? Hogy tudtam neki nemet mondani? Hogy utasíthattam el? Bolond vagyok, semmi kétség.

 

- Azt jelenti, hogy szeretlek! Azt, hogy soha többé nem akarok nélküled élni. Azt, hogy te vagy nekem az oázis a sivár, végtelen, kietlen sivatagban – rebegem, bár nem is nagyon fogom fel saját szavaimat. Csak az ő hangját hallom. Betölti az elmémet, és minden idegszálamat felborzolja, végigzongorázva agyam legapróbb tekervényein is.

 

    A világ megszűnik létezni. Már jó ideje nem jut el hozzám a környezetem hangja. Nem látok mást rajta kívül. Se a két kisfiút, akik mellettem állva kacarásznak, se az öreg hölgyet, aki mögöttem trombitaszóra emlékeztető hangot hallat, ahogy hatalmas, görbe, sascsőrre emlékeztető orrát fújja. A sirályok hangos sívítása sem talál el hozzám, és a hajó folyamatos ringatózását sem érzékelem. Mintha egy külön dimenzióba csöppentem volna, ahol nincs rajta és rajtam kívül semmi. Légüres sötétség, melyet csak az Ő fénye ragyog be.

 

- Ez igaz? – kérdezi bátortalanul.

 

   Úgy szeretném megállítani az időt. Se a múlt, se a jövő nem izgat. Csak a jelen, a pillanat, amikor csak az enyém, és én csak az övé vagyok. Figyelem zavart vonásait. Szeretne hinni nekem, de nem mer. Nem bízik bennem. Megértem. Jó oka van kételkedni a szavaimban. Tudom, érzem, hogy jó oka van rá. Csak az nem jut eszembe, hogy mi lehet az. Furcsa, mert minden olyan kusza a fejemben. Valami nem stimmel, de bárhogy gondolkozom, nem tudok rájönni mi a gond. Elment volna az eszem? Nem, az nem lehet. Vagy mégis?

 

   A sok kérdés megállás nélkül kavarog a fejemben, mégis nyugodt vagyok. Megnyugtat a látványa. Igéző tekintete kellemesen cirógatja hűvös arcomat. Az érzés, ami lassan terjed szét bennem ismerős, de nem tudom azonosítani. Abban azonban biztos vagyok, hogy hozzá tartozik. Csak mellette érzem, csak akkor, ha rá gondolok, ha őt látom, ha az ő hangja csendül fel, hogy elmosson minden más zajt körülöttem.

 

   Erősen koncentrálok arra, hogy továbbra is összefüggően tudjak beszélni. Vajon miért zavar össze annyira a jelenléte? Kinyújtja a karját, és kisimítja homlokomból hozzátapadt hajamat. Kiráz a hideg. Csak most eszmélek rá, hogy még a hátamon is folyik a víz. Hát persze, hiszen nincs rajtam kapucni. Rajta van, de nekem nincs a fejemen. Észre sem vettem a folyamatosan nyakamba zúduló esőt. Az is meglep, hogy egyáltalán esik. Végre rájövök, hogy egy kompon állunk. Kirajzolódik a világ, ami körülvesz.

 

   Magamba szívom a vihar frissességét. A sötét felhőket nem nagyon látom a ködtől, de a víz tajtékzását hallom. Ezt teszi velem. Egyszerűen megbabonáz. Szólni akarok, mondani neki bármit. Biztosítani róla, hogy ezúttal nem kell kételkednie bennem, mert nem akarom elhagyni. Soha többé nem teszek vele ilyet… De nem hagy beszélni. Lábujjhegyre áll, hogy felérjen. Megcsókol. Lassan, nem olyan követelőzve, ahogy én tettem vele alig egy perce. Türelmesen érinti újra és újra ajkaimhoz a sajátját. Közben a szemembe néz. Le szeretném hunyni a szemem, de nem ereszt tekintete. Nem tudok mozdulni, mintha lebénultam volna. Csak állok, kiszolgáltatottan, és hagyom, hogy uralkodjon rajtam, mint egy tehetetlen rabszolgán. Igen, ez vagyok én. Egy rabszolga. Az ő tulajdona. Nem csak a szívem adtam neki, de a lelkem és a testem feletti irányítást is a kezébe helyeztem. Nem bánom. Inkább az övé legyek, mint bárki másé. Az örökké valóságig szolgálnám őt.

 

   Átcsúszik vékony karja a nyakam mögött, és magához húz, de ezt is gyengéden teszi. Nem tiltakozom, engedelmesen hagyom, hogy rávezessen arra, amit akar. Ő a hercegnőm, és ki vagyok én, hogy ellenálljak neki?

 

- Meg fogsz hátrálni, újra – mondja hosszú szünet után. Az ajkaim közé súgja a szavakat. Nyelvemen érzem lehelete isteni zamatát. Megremegek. Nem tudom, hogy hogyan győzhetném meg arról, hogy ezúttal komolyan is gondolom szavaimat. Hogy nélküle már nem létezhetek, hogy számomra ő az oxigén.

 

   A világ megint elhomályosul. Újra csak ő létezik számomra. Megint körülvesz a burok, mint egy szappanbuborék. Pont olyan vékony a fala, pont annyira könnyen szétpukkanhat. Légüres tér… Sötétség, és az ő Napot is elhomályosító ragyogása. Mint egy gyémánt. A világ legszebb gyémántja… Elfelejtem hol vagyunk. Kit érdekel egyáltalán, hogy hol vagyunk?!

 

   Nem, ez nem szappanbuborék, ez több annál. Azt hiszem, hogy ő az univerzum, én pedig az egyetlen csillag vagyok benne.

 

- Szeretlek – préselem ki magamból a szavakat erőtlenül. Annyira szeretne elmosolyodni, látom az erőlködését, de nem képes rá. Nem tud hinni bennem. Gyűlölöm magamat. Miattam ennyire feszült. Én okozom a zavartságát.

 

- Többé ne hagyj magamra! – kéri esetlenül.

 

- Esküszöm! – nyögöm elvarázsoltan.

 

   Lehunyom a szememet, miközben mégjobban felmelegíti testem a csókja. Fantasztikus érzés. Egyetlen pillanatig megnyílik előttem a mennyország kapuja, de mielőtt előre léphetnék, hogy átemeljem lábamat a képzeletbeli küszöbön, egy arc lopakodik lelki szemeim elé. Egy idegen arc, amit valamiért fenyegetőbbnek látok mindennél. Sötét, ellenséges szemek, hosszú, fekete haj, erős, harátozott arccsontok és rézvörös bőr.

 

   Nem ismerem fel az arcot, de minden porcikámban érzem a fenyegetést, amit számomra jelent. Egy allattomos üstökös, ami az univerzumomat veszélyezteti, és én úgy érzem, hogy azonnal meg kell védenem. Nem akarom, hogy elpusztítsa az én kis galaxisomat, ami védelmezően ölel körül. Meg kell óvnom, tudom, érzem, hogy tennem kell valamit, hogy távol tartsam az idegen égitestet az otthonomat jelentő univerzumtól.

 

   Kinyitom a szememet, és mosolya meleg sugárral borít be. Azonnal tovaszáll aggodalmam. A burok szilárdan ellenáll minden külső fenyegetéssel szemben. Ketten vagyunk. Sötétség, légüres tér… Sehol a gonosz üstökös, mely beárnyékolhatná létünket. Megfeledkezek róla, mintha soha nem is lett volna. Az arc szertefoszlik, és békesség veszi át a helyét.

 

- Mi lesz most? – kérdezi bizonytalanul. Hát azt én is szeretném tudni. – tűnődök magamban.

 

   Jó volna elmagyarázni neki, hogy mi minden kavarog a fejemben. De nem könnyű. Elragadó külseje folyamatosan megnehezíti számomra a gondolkozást. Fél. Nem tőlem - pedig ez volna logikus -, hanem attól, hogy elhagyom. Hogy újra összetöröm a szívét. Megtettem már. Nem tudom mikor és miért, csak azt, hogy fájdalmat okoztam neki. Ezt érzem, határozottan. Szóra nyílik a szám, bár nem is tudom mit akarok mondani. Talán azt, hogy ne féljen. Nem szeretném, ha örök rettegés lenne mellettem az élete. Persze, ha attól félne, hogy bántani fogom, akkor megérteném. De nem, ő nem ettől fél. Nem ez jár a fejében.

 

   Nem hallom a gondolatait. Ez annyira szürreális. Máskor sem hallom, vagy mégis? Olyan kusza minden. Az elmém cserben hagy. Nem segít senki kibogozni a szálakat, én meg képtelen vagyok rá. Persze, hogy is lehetne értelmes gondolatokat alkotni, amikor olyan közel érzem magamhoz apró, törékeny testét. Hullámzik bennem a vágy. Meg kell csókolnom, hogy biztosítsam magam arról, hogy tényleg ott van velem. Máskülönben azt hihetném, hogy csak hallucinálok. Bár az más kérdés, hogy egy vámpír tud-e egyáltalán ilyesmit. Talán igen. Végül is nem különbözünk annyira az emberektől. Legalábbis azt hiszem.

 

   Megérintem selymes ajkait. Na nem a nyelvemmel. Nem volna túl romantikus húzás lenyomnom a torkán a nyelvem, amikor ennyien vesznek körül minket. Igen, most újra érzékelem a körülöttünk állókat. Jött néhány új ember. Egy fiatal pár, talán vele egykorúak. A fiú nálam magasabb, sovány, erősen pattanásos, a lány kövérkés, de széparcú, magára sokat adó teremtés. Mély hangja eljut hozzám, betölti lényemet, de őt nem szoríthatja ki belőle. Hirtelen nem csak a lány hangját hallom. Millió gondolat árasztja el kimerült agyamat. Két idős asszony áll tőlem egy méterre. A korlátnak támaszkodnak, és minket figyelnek. Az egyik, az idősek felsőbbrendűségével ecseteli a másiknak, hogy milyen illetlenség tőlem, hogy mindenki előtt élem szerelmi életemet.

 

   Szerelem. Milyen gyönyörű szó... Bár tudnám, hogy mit is jelent valójában. Talán a légszomjat, amit mellette érzek? Vagy a folyamatos reszketést, ami a közelében hajt uralma alá? Esetleg a szakadozott mondatokat, amiket csak kínkeservvel tudok átküzdeni ajkaim között? Lehet, hogy szerelmes vagyok??? Az embereknek könnyű. Elég, ha a szívük sebességét figyelik. Ha gyorsan ver, az már jelent valamit. De az enyém nem dobban. Még ő sem keltheti életre. Ugyan olyan hallott, mint én magam. Senki sem támaszthatja fel. Halott vagyok! Milyen fura ebbe belegondolni. Elmerengek egy röpke pillanatig. Felmerül bennem egy érdekes kérdés. Ha megsérülök, akkor vérezni kezdek, csak úgy, mint az emberek. De vajon hogyan lehetséges ez, ha véremet nem keringeti a szívverésem???

 

   Nincs időm ezen morfondírozni, mert érzem, ahogy csipője az ágyékomnak feszül, és hirtelen annyira érdektelenné válik a kérdésem. Mit számít, hogy lehetséges a létezésem? Csak egy mesebeli lény vagyok. Egy rémtörténet szereplője. Nem kell ebben értelmet keresni. Inkább valami más felkutatásán fáradozom. A nyelve... Vajon most már miért nem zavar, hogy a nyelvem az övét keresi? Az előbb még illetlennek éreztem, most viszont kétségbeesve próbálom megtalálni. De igen, végre megvan, végre ráleltem, és ez nem csak megnyugvással tölt el. Valami megrázó történik velem. Mintha felemelkednék a földről, olyan könnyűnek érzem magamat. Zihálva kapkodok levegő után.

 

   Vékony ujjai kutatnak valamit az esőkabátom alatt. Először kíváncsian figyelem gondterhelt arcát. Éppen olyan mohón keresgél, ahogy én tettem a szájában. Aztán rájövök mitől vág olyan erősen összpontosító arcot. Nehezen sikerül kihámoznia a pulcsimat a nadrágomból. De végre eléri célját, és apró keze besiklik a ruhám alá, hogy megérintse a hátamat. Milyen forró - tűnődök  -, mint egy pici radiátor. Egészen felmelegít engem is. Hihetetlen, mennyire puhák az ujjai. Kis párnácskák, melyek felfedező útra indulnak a gerincem mentén. Ezt már nem hagyhatom annyiban. Elmerülök a szájában. Érzem a fokozatosan termelődő mérget a nyelvem körül, de nem érdekel. Ellen tudok állni szomjamnak. Most sokkal nehezebb csillapítanom férfiúi vágyaimat. Száz év sóvárgása készül kirobbanni belőlem, mint egy mindent elpusztító atombomba. Ebből baj lesz - villan belém a felismerés.

 

   Elragad az indulat, de nem harag, nem bosszúság, nem is gyűlölet. Színtiszta, leküzdhetetlen mámor. Megint a mennyország kapujában állok, bár angyalokat sehol sem látok. Talán kimenőt kaptak, mert nem vagyok méltó rá, hogy tekintetem tökéletességükre szegezhessem. De nem izgat, vele úgysem vehetik fel a versenyt. Ő sokkal tökéletesebb. Hibátlan, ártatlan, érintetlen. Ez újabb aggodalomra ad okot. Vajon lehetséges, hogy éppen én mocskoljam be? Jó volna ellenállni a kísértésnek, de én nem vagyok elég erős. Most AKAROM őt.

 

   Már a lapockáim között jár a keze. Férfiasságom megkeményedik, mintha gipszbe öntötték volna. Még észlelem a nagydarab férfit, aki mellénk lép, hogy előre hajolva a vízbe okádhasson. Máskor undorodva fordultam  volna el. De most még ez sem tudott lecsillapítani. Ő sem törődött vele. Kezdett végre elhomályosodni a világ, hogy ismét beléphessek az univerzumba, amin senkivel sem kell osztoznom. Kissé kábán szorítom magamhoz, ügyelve rá, nehogy kárt tegyek vékonyka testében. Ő is izgatottabb lesz. Kezdeti gyengédsége akaratos követelőzésbe csap át. Nem bánom. Azt tesz velem, amit akar. És ő rám vágyik. Csak értem ver imádnivaló szívecskéje. Megborzongok, ahogy a kéj percről-percre fokozódik bennem. Ismét nyelve után kutatok. Még sosem volt részem ennél vadabb csókokban. Szinte keresztbe lenyel. Már régen ő irányít, én csak próbálom tartani mohóságával a lépést. Annyira türelmetlen, ahogy szabad keze a fenekembe markol. Kihúzom magam, és igyekszem leküzdeni az erősödő késztetést, hogy még jobban megszorítsam. Félek, azt már nem bírnák vékony csontjai.

 

   Szinte eszemet vesztve bújtatom kezem kamaszos felsője alá. Érzem bársonyos, szinte lángoló bőrét az ujjaim alatt. Mindent elsöprő kín rázza meg testem. Nem, nem tudok tovább ellenállni. Muszáj azonnal levetnem róla a ruhát, hogy végigcsókolhassam hófehér bőrét. Érzi mire készülök, de nem áll ellen. Talán ő is megfeledkezik minden másról. A helyzet kínossága cseppet sem érdekel. A döbbent arcok, a megbotránkozó gondolatáradat, és a vihorászó gyerekek, az értetlen tekintetek... Bánom is én, mit gondolnak.

 

   Lefejtem róla az esőkabátot, és behajítom a vízbe. Erre már nem lesz szükség. Persze még mindig esik, a szél egyre erősebben tépázza az emberek haját és ruháját. A víz fokozatosan válik agresszívvá. A hajó imbolyogva dülöngél. Felőlem fejre is állhat. E percben az sem hatna meg különösebben. A kardigánjával nem boldogulok. Tényleg ennyire béna volnék? Sehogy sem tudom kihámozni belőle kívánatos testét. Türelmes mosollyal szemléli ügyetlenkedésemet, de a világért sem sietne a segítségemre. Igaza van, nagy fiú vagyok már, ezt egyedül is meg kell tudnom oldani. És igen! Végre sikerül. A kardigánja a hajó padlóján landol. Már csak a vékonyka felső van hátra. Ha kell, akkor letépem, nem bajlódok vele tovább. Egyszerűen nem bírok ki még egy percet...

 

- Edward! - szólal meg kissé aggódva.

 

   Meglepetten nézek rá. Mi történt? Próbálok rájönni, hogy mi a gond. Talán mégis zavarja a kis közönségünk?

 

- Edward! - ismétli sürgetően.

 

   Oda akarok hajolni hozzá, hogy megcsókoljam, remélve, ezzel megnyugtathatom majd, de elhúzza a fejét. Szigorú lesz a tekintete. Mit vétettem???

 

- Edward! - hajtogatja türelmetlenkedve.

 

   Nem értem. Sehogy sem illik ide a nevem. Máskor persze jó érzés tőle hallani, de most valahogy túl idegen. Miért hajtogatja a nevem???

 

- Edward!

 

   Bénultan próbálom megérteni a helyzetet. Már csak őt érzékelem, de megváltozik az arca. Nem olyan, mint egy perce. Felé hajolok, hogy megkíséreljem még egyszer, hogy megcsókoljam.

 

- EDWARD...