Látogatók

    Mindannyian rámeredtünk a magatehetetlen testre. Ami történt az elképzelhetetlen volt. Most az egyszer az emberek mozdultak előbb. A menza felbolydult méhkasra hasonlított, ahogy a zajos tömeg hullámzóan körülvette, majd magába nyelte a mozdulatlan alakot.

   Valaki tanár után kiáltott. Teljes volt a zűrzavar, de egy gondolat mindennél erősebben utat talált hozzám.

   „Hála!” Jasper hálás volt a lánynak. Hálás, amiért megakadályozta, hogy a vérét ontsa. Élénken élt még benne az a több tíz évvel ezelőtti idő, amikor az emberek pusztítása miatti lelkiismeret furdalástól depressziósan bolyongott az erdőben, mielőtt még Alice rátalált. Tudni vélte, vagy legalábbis úgy sejtette, hogy ha újra a vérengzés útjára lép elveszíti Alice-t. Jasper gondolatai ráébresztettek, hogy a lány  mindannyiunkat lekötelezett. Ha nem avatkozik közbe, ha nem Ő jön az asztalunkhoz, Jasper valakinek a vérét veszi, s nekünk menekülnünk kell, feladva eddigi életünket.

   Kétségtelenül Carlisle-nak lett volna a legnehezebb, tekintve,  hogy nagyon is jól érezte magát a forksi kórház vezető főorvosának szerepében. Apánk élete kiteljesedett az orvoslásban. Létünk értelmének vizsgálatában számára döntő érv volt, hogy képességei által emberi életeket mentett és menthetett meg.

   Esme — az anyánk — mint grafikus, bármikor, bárhol megélhette képességeinek és tudásának kibontakozását. Álnéven alkotott, műveit az interneten értékesítette és ügynökségek által képviseltette magát az aukciókon, ennél fogva soha nem kellett arcot adnia a művésznek, akinek műveit gazdag érzelműnek és korszakalkotónak minősítették, még a legszigorúbb kritikusok is. Őt nem viselte volna meg a költözés, de Carlisle miatt nem örült volna neki.

   A lányt közben elvitték a gyengélkedőre és nem sokára hallhattuk, hogy sziréna közeledik. Tehát kihívták hozzá a mentőt! Nyugtalanság lett rajtam úrrá. Összenéztem testvéreimmel, majd a telefont előkapva felhívtam azt, aki ebben a helyzetben is biztos, hogy a legjobb lépést teszi meg.

- Carlisle? — szóltam bele, majd gyorsan elhadartam, hogy mi történt, és hogy a lányt most szállítják be a kórházba.

- Értem. Gyertek ide Ti is! — Egyértelmű utasítása mindőnkre kényszerítő erejű volt. Ő volt az apánk, a teremtőnk.

- Máris indulunk! — Testvéreim szemétől követve csuktam össze a készüléket. Egyszerre mozdultunk.

   Gyors léptekkel magunk mögött hagytuk az iskola épületét és a parkolóban várakozó autókba vágva magunkat, a lehető legnagyobb, még megengedett sebességgel a kórházba indultunk.

   A város házai röpke víziókként tűntek fel és vesztek a ködbe mögöttünk. A nedves aszfalt sötét kígyóként tekeredett előttünk, a felfestés már csak nyomokban látszott itt-ott.

   Bekanyarodtam a kórház elé. Emmették szorosan a nyomomban voltak. Egyszerre láttuk meg Carlisle-t a kórház ajtajánál. A belőle áradó — számunkra nyilvánvaló — jóság, mint a hajósokat a jelzőfény, eddig mindannyiunkat a helyes úton tartott. Ő volt a családfő, a teremtőnk! A szerelmen kívül, a „hagyományos” vámpírtársadalom számára a legnagyobb összetartó erő, a „fióka” ragaszkodása volt a teremtője felé. Így nem csoda, hogy mindannyian kiélesedett érzékekkel fürkésztük őt, — Rosie, Emmett és én, azért mert ő változtatott át bennünket, Alice és Jasper, mert otthont, "fészket" adott nekik — hogy minél hamarabb a tudomásunkra jusson, miként vélekedik a történtekről.

   Arcvonásai most feszültségről árulkodtak. Alighogy leparkoltunk, már siettünk is felé. Elméjét kutattam, hogy meglássam, mi az oka, hogy tagjai megfeszülnek, mintha küzdelemre készülne. Szerencsém volt. Pont azon gondolkodott, hogy kirostálja, mit és hogyan mondjon el nekünk a történtekből. Mindaz, ami negyed órával ezelőtt vette kezdetét, az emlékek, a gondolatai, egy pillanat alatt futott le emlékezetében.

   "Nem tudom, hogy foglaljam össze nekik. Még most is érzem az idegenek semmivel össze nem téveszthető szagát. Szinte beleégett az orromba az öt különböző ismeretlen-ismerős illat. Még az emberek sűrű nehéz aromája mellett is könnyen érezhető. Amikor beléptek a kórházba, szinte egyszerre árasztott el mindent a jellegzetesen édes vámpírszag.

   Öten!  Szokatlanul nagy közösség. A mi szempontunkból ez nagyon nem jó!  Erősen emlékeztet azokra a nagy vámpírharcokra, amiket Jasper átélt. Azok is az ilyen nagy vámpír csoportok vándorlásai miatt törtek ki. Ezért vannak vajon itt? A vadászterületért?

   A sürgősségi szobák felé kanyarodtak, ott találjuk majd őket.

   Az adminisztrátor azt mondta, hogy a lányt Dr. Maison vizsgálta meg. Váratlan rosszulléttel vették fel az osztályra, és mivel a menzán esett össze, így a legvalószínűbb oknak az ételmérgezést tartja.

Azok öten a családjaként igazolták magukat.... Nemrég jöhettek a környékre, mert nem voltak még eltűnések....De miért követték ide a lányt?

   Jó, hogy Esme kimarad ebből. Nem a konfrontáció az erőssége. Így hatan állhatunk az öt jövevénnyel és a rejtélyes beteggel szemben. Mi lehet az, ami ezt az öt vámpírt ehhez az emberlányhoz köti? Lehet, hogy a prédájuk, akire már régóta vadásznak? Ha így van, akkor valahogy majd el kell tüntetni a testet, és meghamisítani a feljegyzéseket az orvosi naplóban. Hihető halálokok kellenek, amik hirtelen rosszulléttel, ájulással kezdődnek.

    Résen kell lennem! Nem hibázhatok! Edward már tud mindent. Ismeri a szagukat is. Zaklatottnak tűnik. Ő is attól tart, hogy a harc megsemmisíti a családunkat? Meg kell védenem őket! A gyermekeim!”

   Ott álltunk Carlisle mellett. Pár szóval elmondta, mit látott. Alice-re néztünk, de ő tanácstalanul felrántotta a vállát. Csak én "hallottam", illetve Jasper érezte, mennyire feldúlja, hogy nem lát semmit a jövőben. Mintha feketelyukba kerültünk volna. Együtt léptünk az előtérbe, és indultunk el az ötös kórterem felé. A kép ami elénk tárult amikor beléptünk, megtorpanásra késztetett mindannyiunkat. Hála Istennek csak egy ágy volt foglalt. Nem tudom, mit tehettünk volna, ha ártatlan, potenciális szemtanúk kísérték volna figyelemmel belépőnket.

   A három, 30-as évei közepén járó férfi, az öltözéket leszámítva megdöbbentően hasonlított, és nem csak a fajtánk jellegzetességei miatt. A fehér bőr, a letisztult, túlvilágian megszépült vonások, az édes, fűszeres illat, mind-mind a préda becserkészését segítették.

   Hatalmasak voltak, mint Emmett. Fekete haj keretezte szinte megszólalásig azonos, szögletes, kemény arcformájukat. Fekete szemeik ugyanolyan figyelemmel ragyogtak felénk. Széles, vastag ajkaik annyira egyforma fintorba rándultak, mintha EGY alak tükörképeit láttuk volna. Válluk megfeszült hogy hátat fordítottak az ágyban fekvőnek, és teljes figyelmükkel ránk koncentráltak. Ketten öltönyt, a harmadik fekete bőr öltözetet viselt.

   A nők csak koruknál fogva hasonlítottak egymásra. Mindketten 20 év körül járhattak, amikor átváltoztatták őket. De különbözőbbek már nem is lehettek volna. Nem csak azért, mert az egyiken sötét nadrágkosztüm volt, míg a másikon farmer kertésznadrág, kék kockás, rövidujjas blúzzal (még sosem láttam vámpírt így öltözni! Mindegyikünk megjelenésében volt valami extravagáns jelleg, de ez a hétköznapi, kisvárosi feeling..., nem volt szokványos. Nagyon nem!)

   A kosztümös magas volt. Olyan 180 cm körüli lehetett. Fekete, hosszú haja elegáns kontyban, az arcán mértéktartó smink.

   A másik, alacsonyabb termetű, valahogy zömökebbnek tűnt, valószínűleg a dúsabb idomai miatt. Göndör,  szőkésbarna haja felhőként vette körül szív alakú arcát. Valami meghatározhatatlan vadság sugárzott belőle, bár meg nem tudtam volna mondani, hogy mely vonása felelős ezért a benyomásért.

   A kosztümös az egyik öltönyös mellé simult, szemét le nem vette volna róla, mintha az utasításait lesné. A szőkésbarna az ágy szélén ülve úgy mozdult, hogy takarja a benne fekvőt.

   Jasper bevetette magát. Éreztem, ahogy a nyugalom ellenállhatatlanul maga alá gyűri a kórteremben felgyülemlett feszültséget.

   Carlisle előrébb lépett, mi pedig legyezőszerű alakzatba rendeződve úgy álltunk, hogy senki se tudja elhagyni a szobát.

   A jövevények gondolatait fürkésztem, de csak egyetlen gondolatot érzékeltem. Az öltönyösét, a fekete hajú lány jobbján.

   „Várjatok! Készüljetek!” — Az utasítás határozott volt, és mindegyik hallotta. Látszott a tartásukon. Aggodalommal töltött el, hogy nekik nincs szükségük a beszédre ahhoz, hogy kapcsolatot tartsanak egymással. Carlisle-ra pillantottam, látta a szememben, hogy valami történt, de tekintetével nyugalomra intett.

- Carlisle vagyok. Carlisle Cullen. — Fejével felénk intve, gyorsan elsorolta — Alice, Jasper, Edward, Emmett, Roslaie. A gyermekeim! — Hangja itt fenyegető hangsúlyt kapott. Nemigen hallottunk tőle még hasonlót sem.

- A nevem Armand de Lamar, a fivéreim: Oberon — a másik öltönyös bólintott — és Lionel.

   A sötét pillantás, amit a bőrruhás ránk vetett, nem sok jót ígért a jövőre.

- Ő Monique — biccentette balra a fejét Armand — és aki az ágyon ül, az Florine.

   A hangszíne váratlanul ért. Érdes és mély volt . A mi fajtánknak általában kellemes csengésű hangja szokott lenni.

- Veletek akadt össze Morgana? Ti okoztátok az állapotát? — Akit Lionelként mutatott be, feszült figyelemmel hajolt előre. Nem kellett, hogy a gondolataiban olvassak. Az arcáról sütött, hogy ha a válasz igen, nagyon szívesen nekünk esik. Érdekelt, hogy miért tűnt ennyire érintettnek...

- Igen! Velünk találkozott! — mondta Jasper, és bűntudata mindenkit meglepett, ahogy átszivárgott a belőle áradó nyugalmon. — De nem tudjuk, mi váltotta ki a rosszullétet.

   Carlise ragadta magához a szót.

- Mi a szándékotok? Forks és az egész Olimpic félsziget a mi vadászterületünk, és nem emlékszem, hogy érdeklődtetek volna, a határátlépés előtt, hogy engedélyezzük-e. — Carlisle most valahogy szokatlanul támadó volt. Lehet, hogy azért, mert a velünk szemben állók, majdnem annyian voltak mint mi.

- Nem tudtuk, hogy a város a ti territóriumotokhoz tartozik. Nem akarunk viszályt a Cullenekkel. Úgy hallottuk, Denali már foglalt és mivel itt kedvező az időjárás, úgy gondoltuk, itt telepedünk le.

- Letelepedni? — Carlisle szemöldöke a homloka közepéig szaladt — Nem hiszem, hogy ilyen nagy tömegben észrevehetetlenek maradhatnánk. Csak nem vágytok a Volturi látogatására? — Fajunk rendfenntartó családjának említésére, a szőkésbarna nő morogni kezdett, de a vezér leintette.

- A szemszínetekből ítélve úgy tűnik, ti más táplálékot részesítetek előnyben, mint a többség.

- Igen! Mi valóban más véren élünk. — Carlisle az ágy felé intett. — A lány a prédátok?

   A felvetésre Lionelből hörgő morgás szakadt ki. Vicsorogva lendült előre, de Armand egy gondolatával visszaparancsolta: „Nyughass, testvér!” A Florine nevű nő indulatosan sziszegett.

- Nem! Ő hozzánk tartozik — Armand és Oberon összenéztek.

   Jasper újabb nyugalom hullámot indított útjára, és ekkor mintegy végszóra halk sóhaj hallatszott az ágy felől.

   Carlisle hangja nyugtató tónussal telítve szólalt meg.

- Orvos vagyok! Ha megengeditek, megvizsgálom. Aztán meglátjuk, mit tehetünk a jelenlegi helyzettel. Volna mit megbeszélnünk. — Kérdően nézett a vezetőjük szemébe.

- Rendben! De figyelünk!

   A férfiak sorfala szétnyílt. Ekkor már mi is jobban szemügyre vehettük a lányt. Sápadt arcával szinte eltűnt a fehér kórházi ágynemű között. Ajka lilás színű, szeme alatt sötét karikák. Nagyon rosszul festett, és fogalmam sem volt, hogy ez a tény miért vált ki belőlem erős aggodalmat és izgalmat.

   Carlisle odalépett, hogy megvizsgálja.

- Ki kell innen vinnünk. — Mondta Florine az ágy széléről.— Egy ember megvizsgálta. Vért vett tőle. A mostani eredményt laborhibaként lehet értékelni, de csak akkor, ha nem ismétlik meg a vérvételt.

   Carlisle biccentett, miközben Morgana csuklóját a kezébe fogta. Előrehajolva, a körülötte lévő levegőt mélyen belélegezve elemezte az illatát. Kereste a jellegzetes szagokat, amelyek számára megkönnyítették a diagnózis felállítását.

- Ha az állapota stabil, elvihetitek. Tudjátok, mi lehet a baja? Előfordult már vele ilyesmi?

   A de Lamarok egymásra néztek. Lionel valamiért zavartan sütötte le a szemét.

- Néha igen! — Monique hangja magas volt és dallamos — De csak akkor, ha fokozott vérszomjjal találkozott. Ennyire még sosem készült ki. Elmondjátok mi történt?

   A kérdéssel egy időben Jasperre nézett. Ez nem nagyon tetszett sem nekem, sem Alice-nek.

   Alice rám pillantott. Felesleges volt, mert már így is tudtam, hogy rám osztották ezt a feladatot. A húgom Jaspert védte, Rosalie és Emmett meg nem részesült a lány érintéséből.

- Az egyikünk nehezebben birkózott ma meg az emberek közelségével, mint szokott. Már-már támadásba lendült, amikor ő — fejemmel Morgana felé intettem — közbeavatkozott. Rátámaszkodott a kezére és valahogy eltüntette a szomját.

- Az egyikőtök? Nagyon szomjas lehetett, ha ennyire kiütötte. — Sziszegte kételkedve Oberon.

- Nos, nem csak az egyikünkkel érintkezett. Többen fogtuk le a társunkat, hogy ne okozzon problémát.

   Jasper lesütötte a szemét és újabb bűntudat hullám zúdult ránk, s nekem szinte még a csontjaim is átnyirkosodtak tőle.

   Carlisle közben végzett.

- Elvihetitek. Nem eszméletlen, csak nagyon mélyen alszik. Kiállítom a papírokat, gondoskodom a levett mintáról. Este felkeresünk benneteket.

   Armand de Lamar bólintott.

- Alkonyatkor a 110-es út mellett, Monique vár majd rátok. Elvezet majd titeket a szállásunkra.

   Carlisle rám nézett. Néma kérdésére „igent” intettem. Nem uralta csalárdság a gondolataikat, de ettől még cseppet sem tetszett az az elégedettség, ami Armand javaslatára a fivérei arcán eluralkodott.

   Carlisle búcsút intett, majd elhagytuk a kórtermet. Az orvosi szobájába tartottunk, és ott a számítógép mögé ülve villámgyorsan kiállította a zárójelentést Morgana nevére, majd a labor által átküldött file-okat kimentette pendrive-ra. A központi szerveren elhelyezett egy újabb vérvizsgálati eredményt, amely alátámasztotta, hogy az előző értékei laborhiba miatt mutattak a normálistól való eltérést. Takarítás! A faj EGYETLEN igazi törvénye miatt elengedhetetlen volt. A törvény miatt, ami kimondta, hogy az embereknek nem juthat tudomására a létezésünk! Ha a de Lamaroknak a vérvételi eredmények meghamisítása kell, hogy kompromisszumot köthessünk velük, akkor megkapják.

   Hogy ne zavarjuk a munkában, félrehúzódva álldogáltunk. Senki nem ejtett egy szót sem. De a gondoltatok csapongtak a levegőben.

   Jasper azon gondolkodott, hogy ha harc lesz, hogyan távolítsa el Alice-t a közelből úgy, hogy ugyanakkor csapatunk ne lássa kárát. Stratégiai érzékét még az emberi életéből hozta, így vámpírként egyenesen félelmetes volt, ha terveket kellett kovácsolni és azokat végrehajtani. Az egyetlen érzékeny pontja, ami megzavarta tisztánlátását, Alice volt.

   Alice pontosan látta, milyen terveket kovácsol Jasper és azt vizsgálta a jövőképek között, hogy játssza majd ki. Próbálkozásai azonban ködbe vesztek, és mindig ugyanazon a ponton. Ahogy a látomás érintette volna a de Lamarokat, a kép kivehetetlenné vált. Mintha valami erő burokként védelmezte volna őket Alice tehetségével szemben.

   Emmett a harcra gondolt. Mivel a férfiaknak hasonló testi adottságaik voltak, mint neki, nem volt kétséges a számára, hogy odaveszhet a harc során. Hiszen míg az egyikkel foglalkozik, addig a másik kettőből bármelyik hátba támadhatja. Úgy képzelte, hogy esetleg ő foglalkozna a vezérrel, és a lányok a nőkkel. Oberont nekem kellett volna lefoglalnom, míg Jasper és Carlisle talán boldogulna a legvadabbnak ítélt Lionellel. Kivitelezhetőnek tűnt számára, de amikor a gondolat, hogy valakinek baja eshet megkörnyékezte, veszett düh homályosította el az elméjét, összezavarva gondolatait.

   Rosalie-t elsősorban Monique foglalkoztatta. Hideg, fekete szépsége miatt Rosalie feszélyezve érzete magát. Szemében Monique volt a legveszélyesebb mind közül.

   Amikor fejébe tekintettem és így számomra is felidézte a nő képét, megérintett a furcsa érzés, hogy talán igaza lehet. Láthatatlan fenyegetés áradt a karcsú alakból.

   Carlisle végzett, és az addig szótlan csapatunkra nézett. Én már tudtam, mit fog mondani és Alice számára is nyilvánvaló volt, hogy hazamegyünk. Bár még hosszú volt a nap alkonyatig, végig kell gondolnunk a teendőket és az esélyeket.

   Apánk összepakolt az asztalán, sóhajtva leállította a gépét. Szótlanul magához vette a kabátját és kilépett az ajtón. Árnyékként követtük. Mindenkinek tele volt a feje a délelőtt történtekkel.

   Mire a házhoz értünk, Esme az ajtó előtt várt. Carlisle felhívta telefonon és felkészítette pár szóval, de aggodalma csak akkor csillapult valamelyest, amikor sértetlenül szálltunk ki a kocsikból. Bementünk a házba, és kérdés nélkül az ebédlő felé vettük az irányt. Elfoglaltuk a helyünket a nagy asztal körül, amit soha nem használtunk étkezésre. Ez a szoba tanácskozásaink színtere volt. Ha feszültség támadt a családban — vámpírok esetén ez nem ritka dolog, hisz mindannyiunkat erős egocentrikusság jellemez, — itt beszéltük meg, és próbáltunk megoldást találni, megszüntetni a forrását. Amennyire tudtuk, a mienk volt az egyetlen olyan közösség — talán a Denaliban élő klánt kivéve — ahol nem az erő határozta meg a betöltött pozíciót. Erre a legjobb példa Esme esete volt. Mind fizikai erőben, mind harctechnikában, mind adottságok tekintetében volt nála erősebb a családban, mégis elég volt egy szomorú pillantása ahhoz, hogy az ember a kedvét keresse, hogy újra mosolyogni lássa. Kétségtelen, hogy Carlisle után ő volt a legerősebb irányító erő a családunk életében. Mindannyiunk tetteit befolyásolta a felé megnyilvánuló ellenállhatatlan megfelelési vágy.

   Carlisle beszélni kezdett. Felvázolta a harc lehetőségét, ha kedvezőtlenül alakulnak az esti tárgyalások. Két ilyen nagy csoport nem nagyon fér össze, és aggasztóan közel költöztek a jövevények. A territórium felosztása kétséges volt. Amíg csak mi élünk itt, addig a mi szabályaink és egyezségeink mozgatják az eseményeket. De az új csoportot semmi nem köti, hogy például a La Push-iakkal kötött megállapodást tiszteletben tartsák.

   Igen hamar kiderült, hogy Esme számára a biztosító szerepet szánja, hogy ne legyen az összecsapás sűrűjében. Érthető volt, hiszen Esme volt a leggyengébb láncszem a harcban és könnyen előfordulhatott volna, hogy azért sérül meg valamelyikünk, mert őt védjük.

   Esme szeme elsötétült.

- Nem vitatkozom! De csak hitegeted magad, ha azt hiszed, távol maradok a küzdelemtől, amit Te és a gyermekeink vívnak.

   Egyáltalán nem emlékeztetett arra a lágy asszonyra, aki volt. Teste megfeszülve, harcra készen állt. Nem volt kérdés, hogy elpusztítja azt, aki a számára mindennél fontosabbakra tör.

   Carlisle is felismerte ezt, ahogy a szemébe nézett. Az asztalon átnyúlva megfogta a kezét és gyengéden megsimogatta a hüvelykujjával.

- Együtt fogunk harcolni Drága!

   Esme arca ellágyult, ahogy biztosra vehette, hogy Carlisle oldalán állhat.

   Jasper és Emmett egy véleményen voltak, hogy Lionelhez ketten kellenek, ha Emmett Armanddal küzd. Végig beszéltük a stratégiát, hidegen elemezve a lehetőségeket. Nyilvánvalóvá vált a családunk ereje és összetartása. Nem volt senki, aki kihúzta volna magát a rá osztott szerep alól. Még Rosalie is vitatkozás nélkül fogadta el, hogy bár fizikai megjelenése miatt Moniquie méltó ellenfele lehetne, ezzel együtt a belőle áradó fenyegetés és amiatt, hogy Alice nem látja a jövőt velük kapcsolatban, Esme és Alice együttes erővel szállnak szembe vele az esetleges harcban. Rá Florine jutott a maga vadságával. Utólag belegondolva mindig meglepődtem, hogy lehettünk annyira figyelmetlenek, hogy Morganával nem számoltunk. Az a tény, hogy ember, és a délelőtti rosszulléte azt a téves képzetet teremtette bennünk, hogy nem kell figyelembe venni a személyét.

- Forks és környéke a mi felelősségünk, és a családunk mindig megfelelt a kötelezettségeinek. Ha kiderül, hogy a de Lamarok az emberi táplálék miatti territórium viszály  miatt jöttek, szembe szállunk velük. Nem fogjuk keresni az összeütközést — összegezte Carlisle a tanácskozásunk végén — de kitérni sem fogunk előle!

Szerző: LauraL

Topic

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.