Szobám csendjében magam elé tettem a laptopot. Nemsokára már a netre engedtem a kereső programot, nyolcvanöt százalékos egyezőséget adva meg az azonosítás paraméterének. Bíztam benne, hogy találok valami három évvel ezelőtti utalást támadásokra, amik vámpírokra jellemző tevékenységet mutatnak. Nem volt sok támpontom, hiszen nem tudtam a pontos helyszínt, így kénytelen voltam minden államot megvizsgálni, ahol az időjárás kedvező a fajtám számára.

 

   Rengeteg bűntény, erőszak, bántalmazás, gyilkosság. Az emberi faj igen szorgalmas volt ezen a téren. A változatosan elkövetett életellenes bűnök gazdag skáláját vonultatták fel.

 

 

   Figyelmen kívül hagyhattam a háborús bűnöket és a nemi erőszakot követő gyilkosságokat is. Nincs az a vámpír, aki annyi időre vissza tudná magát tartani a lágyan lüktető toroktól, hogy egy embernővel enyhítse szenvedélyét. Ráadásul amint elveszítené önkontrollját, összezúzná a nőt, elég jellegzetes nyomokat hagyva hátra.

 

   A program elém dobta az első találatokat.

Volt egy elkövetőről szóló cikk, de a folytatásban megmutatták az évekkel későbbi arcát is a gyilkosnak, amin már nyomot hagytak az erőszakos élet jelei és az öregedés.

Tovább léptem a következőre.

 

   Lassan haladt a munka, mert minden hírt végig olvastam, megkerestem a lehetséges előzményeket és a támadás évét követő következményeket, történéseket is.

 

   Igyekeztem mindent mérlegre tenni, de nem vonhattam ki magam az olvasottak hatása alól. Néha eszembe jutott, hogy én mit tettem volna másként, hogy elkerüljem a leleplezést. Ragadozó énem jobban kiütközött rajtam, mint általában, és iszonyodva, önmagamtól undorodva néztem a bennem lakozó szörny vörösen világító szemébe. Hisz én is lehettem volna az elkövető, annak ellenére, hogy lázadásom pár éve alatt, amíg emberekkel oltottam szomjamat, igyekezetem a "ragadozók" számát csökkenteni. Nem csak azért, mert kisebb volt a lelkiismeret furdalás, miután elszállt a vér mámora, hanem azért is, mert valamivel — ha nem is jelentősen —, több izgalmat tartogatott számomra a vadászat agresszivitásuk, leleményességük miatt.

 

   Fél kézzel oldalra nyúlva elindítottam a CD lejátszót. Igazából csak némi zajt szerettem volna magam körül, mert Emmették szobájából félreérthetetlen hangok hallatszottak. Nem mintha a zene elnyomhatta volna, de legalább jelentéktelenebbnek tűnt.

 

   Először fordult elő velem, hogy zavart ingerültség helyett vágyakozást érzetem. No nem Emmett-tel és Rosalie-val szemben — mosolyom fanyarra sikeredett —, hanem a varázslat iránt, ami később mindig beszőtte a tekintetüket, ahogy egymásra néztek.

 

   Ritkán fordult elő, hogy bármi irigységet ébresztett bennem a testvéreimmel kapcsolatban. Megzavarta a koncentrációmat, hogy most pont ez váltott ki belőlem ilyen reakciót.

Erővel elhajtottam magamtól az érzést, és újra a laptop fölé hajoltam.

 

   Röviddel később, amikor egy nyilvánvalóan újszülött vámpír által elkövetett esetet szűrtem ki és dobtam a kukába, Jasper élete villant be. Az, ahogy elmesélte, és gondolatait nézve részesültem a  felidézett vadászatainak képében, Alice-szel való találkozása előtt. Mielőtt találkozott volna Peterrel, a fogadott öccsével és annak párjával Charlotte-tal.

 

   Lehet, hogy Morgana támadói is hasonló cipőben jártak? De nem! Eszembe jutott Florine elbeszélése és a Morgana által látottak. Az egy összeszokott csapat volt. Valószínűleg nomádok, mert a város közepén lévő parkban egy állandó szállással rendelkező klán nem kockáztatott volna.

 

   Ha nomádok, akkor nem csak egy állam lehetett érintve. Jasper testvérére gondoltam. Elképzelhető, hogy kóborlásai során találkozott az általam keresett csapattal.

 

   A telefonom után nyúltam. A beszélgetés viszonylag rövid volt. Peter soha nem kedvelte a fecsegést. Nem emlékezett leírásomra hasonlító vámpírokra vándorlásai során, de megkért, hogy küldjem el számára a fantomképeket és ő is utána néz az ismeretségi körében a nomádoknak. Nem sok szót fecséreltem az okaimra. Peternek az is elég információ volt, hogy meg akarom találni és elpuszíttani őket. Nem volt kétséges a számára, hogy egy Cullen csak joggal törhet egy másik vámpír életére. Ismerte Carlisle-t és az elveit. Tudta, hogy sosem tennék semmit, amit Apám nem helyeselne vagy meg nem értene.

 

   A képeket egy frissiben létrehozott postafiókba küldtem, amiket így a legközelebbi városban, egy inetrnetkávézóban megnézhet és akár ki is nyomtathat.

 

   Amióta az emberek kiépítették a világhálót, nekünk, vámpíroknak is könnyebben ment az információ csere. Mi is élveztük a technikai fejlődés áldásait. Bár én tudtam pár találmányt, aminek a kifejlesztésében néhány fajtársam részt vett, amiatt a türelmetlenség miatt, amit az emberi lassúság váltott ki bennünk. Mennyire nem sejtette senki az emberek közül, milyen mélyen átszőtte jelenlétünk a történelmüket, a művészetüket, a tudományukat.

 

   Milyen büszkék voltak fajukra, eredményeikre és mennyire sértve érezték volna magukat, ha kiderül, hogy egyes esetekben, csak mint táplálék mozdították elő a fejlődés útját.  

 

   Önteltek! Legalább annyira, mint én, amikor azt hittem, könnyedén a végére járok a támadók kilétének. Bosszúsan csaptam az asztalra, ami megadva magát öklöm erejének, összeroskadt. Elkaptam a notebook-ot mielőtt a földre esett volna. Alice már rám is nyitotta az ajtót.

 

- Edward? — Kérdésében benne volt a döbbenet, hiszen semmi arra utalót nem látott, ami kiválthatta volna heves reakciómat.

 

- Semmi baj! Csak felbosszantott valami! — Morgásom mindenről árulkodott, csak épp a társaság iránti vágyamról nem. Elég ciki volt, hogy porrá zúztam az asztalomat. Főleg azért, mert nagyon szerettem. Alice Párizsból hozatta nekem, amikor meglátta, hogy valami hasonlóra vágyom a munkához. Szomorú szemébe nézve elkeseredetten sóhajtottam. Eszembe sem jutott őt megbántani önkéntelen reakcióm eredményével. A laptopot félre téve mellé ugrottam és átöleltem. Halk suttogásom csak ő hallhatta.

 

- Ne haragudj! Nagyon elszomorít! Csak kiborultam attól, hogy nem találok egyelőre semmit, ami segíthetne elkapni Morgana támadóit. Sokkal tartozunk neki!

 

- Értem én Edward! Majd nézek valami strapabíróbb modellt Úgy érzem, még szükségünk lehet olyan típusra, ami az elemi erőket, például egy földrengést is kibír! — Mosolya mutatta, hogy már túltette magát a dolgon és inkább viccesnek találja. Az elmúlt 80 évben nem tapasztalhattak tőlem ilyen viselkedést és ez valamiért derűsebbé tette. Megölelt és kitáncolt a szobából. Láttam, ahogy már az foglalkoztatja, talál-e számomra valami acél-titán ötvözetből készült darabot. Elnevettem magam. Olyan könnyű volt őt szeretni!

 

   Nem láttam értelmét a további keresésnek, meg aztán a laptopot nehezen tudtam volna pótolni. Kiemelkedő csúcsmodell volt, a legújabb fejlesztés, amit csak Jasper találhatott. Így arra jutottam, hogy elmegyek vadászni, hátha segíteni fog az önuralmam visszaszerzésében. Nehezen küzdöttem meg a kudarc érzésével!

 

   Carlisle szobájának ajtajánál csak annyi időre lassítottam, hogy kopogjak, mielőtt belépek. Tudtam, hogy az ókori feljegyzéseket olvasgatja éppen. Igazából kívülről tudta az egészet.

 

   Olyan volt számára ez a szöveg, mint számomra a halk háttérzene.

 

   Szinte még nem is kopogtam, már hallottam is invitáló hangját. Amikor benyitottam, láttam, ahogy a régi karosszékében ülve a mellette álló egylábú körasztalra teszi a reprint kiadást. Az eredetit csak az „étkező” nagyasztalára terítve lehetett volna olvasni, mert a kor miatt törékennyé váltak már a lapjai.

 

- Carlisle! Elmennék vadászni, ha nincs más terv. — Én lettem volna a legjobban meglepve, ha azt mondja, hogy van! A házban mindenkinek kiegyensúlyozottak voltak a gondolatai és egyikük elképzelésében sem szerepeltem a nap további részében. Senki nem fog hiányolni.

 

- Persze, menj nyugodtan! Egy kérésem volna csak, hogy tartsd tiszteletben a de Lamar egyezséget!

 

- Természetesen! — Hangom nem volt olyan ellenséges, mint amilyennek hallani szerettem volna.

   Morgana valahogy ellágyított a családja iránt és én még csak észre sem vettem, hogy érte el.

 

   Miután Carlisle búcsúzólag intett és újra maga elé emelte a könyvet, nem tétováztam. Felrohantam a lépcsőn, be a szobámba és kivetettem magam a személyes vészkijáratomon, a földig érő teraszajtón, ami mögött az erdő zöld lombjai vártak.

 

   Ahogy eltűnt mögöttem a ház, gyorsabb tempóra fogtam magam. Egyre sebesebb rohanásom felszabadító élmény volt! Körülbelül egy órás futás és odaérek a Kecske Sziklához. Nem voltam túl szomjas, de a Morgana mellett töltött viszonylag hosszú idő — sosem volt még példa rá, hogy egy ember akár egy órán keresztül próbára tette volna a tűrőképességem —, úgy éreztem, megingatja az akaraterőmet. Ugyan nem éreztem, hogy szomjam növekedne,  amikor beszívom narancsos, fahéjas illatát, de érzelmileg fokozódott a labilitásom.

 

   Tehát innom kell, és az biztos segíteni fog a megnyugvásban. Egy kiadós vadászat után talán nem is fogom olyan ingerlően érdekesnek találni.

 

   Egymás után hagytam magam mögött a fákat, és egyszer csak ígéretes vadcsapás keresztezte az utamat. Beleszimatoltam a levegőbe. Hagytam, hogy a nedves, rothadó avarszag feletti izzadt, nehéz illat eltelítse bensőmet. Igen! Egy szarvascsorda haladt el itt nemrég. Növényevők, akik menekültek, mert a négy lábon járó halál suhant a nyomukban. Érdekes módon az oroszlánnak csak a lábnyomát láttam — hatalmas lehetett, mert a talpa akkora volt mint Emmett tenyere —, a kipárolgását nem éreztem. Még mindig az érzékeimben égett Morgana illata. Vállat vontam, hisz nincs jelentősége. Nem okozott nehézséget a megriadt csorda és így az üldözőjének a követése.

 

   Túlszaladtam! Már láttam a szarvasokat épp a szikla lábánál, amikor észrevettem, hogy prédám abbahagyta a patások hajtását és a patakban folytatta az útját a nyomok tanúsága szerint. Vajon mi téríthette el?

 

   Bosszús voltam, mert az oroszlán vérét ezerszer jobban kedveltem, mint a növényevőkét. De nemigen válogathattam. A szarvasok itt legeltek előttem megnyugodva, az oroszlán meg a számomra tiltott területen kószált. Felébredt bennem a kisördög, vajon tudomására jutna-e a de Lamaroknak a szabályszegésem, ha az eredeti zsákmányom után vetném magam. Mire végig gondoltam, már láttam is Apámat, ahogy helytelenítően megrázza a fejét.

 

   A szarvasokat vettem ismét célba. A bika, amit becserkésztem, a vezér lehetett. Hatalmas agancsa messziről hirdette a mögötte sorakozó, tapasztalatokat érlelő évek hosszú sorát. Körülötte a nőstényei és a borjai. Erős szívének lusta dobbanásaiba néha valami apró zaj keveredett. Túl sokat élt már, túl sokat futott. Amikor rávettem magam, küzdeni próbált, de nem jelentett akadályt számomra az erőfeszítése. Fogaimat a szőrös nyakba mártva mélyítettem a harapáson, míg a vére gazdag sugárban el nem öntötte a számat. Ittam. Amikor a szarvas szíve végső, reménytelen dobbanásával felém lökte vérének utolsó cseppjeit, elteltem.

 

   Elégedett voltam. Ruhám rendezetten állt rajtam, és miután a pataknál arcot mostam, nem tűntem másnak, mint egy késői túrázónak.

 

   Lassan futottam hazafelé. Tudtam, hogy szemeim borostyán színűek, elárulva, milyen táplálékon élek.

 

   Valami furcsa késztetésnek engedve irányt váltottam. Nemsokára új szag talált utat hozzám. Egy vámpír futott előttem.

Lassítottam, majd széllel szemben gyorsítottam, elébe kerülve az addig előttem futónak.

 

   Alig hogy elfoglaltam helyem egy magas fa ágai között, rálapulva egy előre nyúló ágra, egy tisztás szélén, szemben alattam Lionel robbant ki a fák közül maga előtt hajtva egy szarvast, amit elválasztott a csordától.

 

   Elég vad látványt nyújtott óriási termetével, fekete hajával és villogó szemével. Előre dobta magát a levegőbe, valósággal a földbe mángorolva zsákmányát. Az még tett egy rogyadozó kísérletet, hogy lerázza magáról a hatalmas súlyt, majd bőgve egyet lerogyott, megadván magát a sorsának. A vámpír mohón inni kezdett. Éreztem, hogy ivásának nedves, cuppogó hangjára, bár tele voltam, a számban újra bőségesen termelődni kezd a méreg.

 

   Késve hallottam meg a csendes lépteket. A bozót széthajlott és Morgana lépett a tisztásra, pont Lionel háta mögött. Ez volt az a pillanat, amikor megdermedtem a félelemtől, amit eddig soha nem éreztem. Rettegtem!

 

   A táplálkozó vámpír mögé lépnie olyan volt, mintha tálcán kínálta volna fel magát.

Lionel falkapta a fejét és vérszomjtól elhomályosult szemmel nézett a lányra, aki erre lépés közben torpant meg. Tekintetét nem vette le a prédája fölé görnyedő alakról, ahogy apró testét összehúzta, s lassan, szinte guggoló támaszba helyezkedett. Gerince íve ingerlően megfeszült.

 

- Lionel! — Hangja meg sem rezdült. Nem félt, nem reszketett.

 

   A vámpír halkan morgott. Elhatároztam magam. Családi béke ide vagy oda, ha ráveti magát Morganára, az lesz létezése utolsó cselekedete.

 

   Soha nem éreztem még ilyen tehetetlennek magam, mikor újból és újból meghiúsultak próbálkozásaim, hogy Lionel gondolataiból kiolvassam a szándékát.

 

   Eltelt egy néma, feszült másodperc. Lionel kiegyenesedett, mély levegőt vett.

 

- Gyűlölöm, amikor ez történik! — Hangja fájdalomról árulkodott.

 

- Nincs semmi baj! Én hibáztam! Várnom kellett volna, amíg végzel! — Morgana még mindig abban a furcsa tartásban guggolt, mintha ugrani készülne.

 

- Most már rendben vagyok! Nem támadlak meg! — Lionel kérlelő hangjára lassan felemelkedett ő is. A vámpír esetlenül lépett felé, nélkülözve minden fajtánkra jellemző kecsességet. Egész lénye bizonytalanságot és megbánást sugárzott.

 

   Furcsa volt látni, hogy ez a hatalmas, fenyegető vámpír mennyire esendővé vált, ahogy megpróbálta megnyugtatni Morganát, aki egyébként egyáltalán nem látszott rémültnek.

 

   A lány sóhajtott egy nagyot és mellé lépve végigsimított Lionel karján.

Amikor azonban Lionel előre hajolt mintha meg akarná csókolni,— a visszafojtott morgás kényszere majd szétfeszítette a mellkasom —, félre fordította az arcát és csendesen annyit mondott:

 

- Meg kéne mosdanod. Nem messze hallok egy patakot.

 

   Lionel kővé dermedt a mozdulat közben, majd bosszúsan felszisszent.

 

- Távol tartasz magadtól! Mindig így teszel! Miért nem fogadsz el? Tudod, hogy milyen fontos vagy a számomra!

 

   Miközben Morgana válaszára vártam, hatalmas megkönnyebbülést érzetem. Szinte már sajnáltam Lionelt, olyan szerencsétlennek látszott.

 

- Tudom, mit érzel, ahogy te is jól tudod, én mit érzek! Fontos vagy a számomra. Te vagy a bátyám, akim soha nem volt! Te vagy a védelmezőm. Te vagy a kőszikla, akinek az árnyékában nem ér el az eső, nem tép a szél! — Mélyet sóhajtva folytatta. — De nem vagyok beléd szerelmes! Bármikor feláldoznám magam érted, de nem tudnék... nem tudok az éjszaka sötétjében rólad álmodozni. Nem ver a szívem sebesebben az érintésedre, és nem látom a tekinteted az esti égbolt csillagaiban. Nem kérek bocsánatot ezért! Nem kérhetek! Gazdagabb az életem veled, mint bármikor gondolhattam volna, de nem teszlek téged koldussá színlelt vonzalommal. Elcsépelt, de mindenek felett igaz, hogy Te ennél sokkal többet érdemelsz!

 

   Morgana lágy hangja, szavainak csobogása elárasztotta a tisztást és ettől valahogy élesebbé váltak Lionel fájdalomtól eltorzult arcvonásai is. Egy pillanatra rá, hogy elhalt az utolsó, halk szó is, Lionel arca kifejezéstelen maszkká vált, majd egy hang nélkül belevetette magát az éjszakai erdő sötétjébe, ott hagyva a tisztáson védtelenül Morganát.

 

   A lány hosszan nézett utána, majd a szarvas tetemére pillantva megrázta a fejét. Lassú, tétova léptekkel elindult az ellenkező irányba, mint amerre Lionelt elnyelte az éjszaka. Láttam rajta, hogy nyomasztja, hogy fájdalmat okozott neki. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Leszegett fejjel haladt a fák felé.

 

   Nem hagyhattam, hogy védtelenül, magányosan, kiszolgáltatva magát mindenféle veszélynek kóboroljon az erdőben, míg a szerelmi bánattól gyötört Lionelnek eszébe jut, hogy mi is a dolga.

 

   Halkan, kerülve minden zajt, követtem magasan az ágak között, messze előre és hátra is figyelve, hogyha bármi veszély is lenne ránézve, még azelőtt szétzúzzam a forrását, mielőtt egyáltalán fenyegetve érezhetné magát.

 

   Néztem alakját, könnyed lépteit, és csak sokára jutott eszembe csodálkozni azon, hogy bár a sötét éjszaka uralta erdő árnyai vették körül, egyszer sem ingott meg, egyszer sem botlott meg a szövevényes aljnövényzet tekergőző indái, ágai között. Léptei csendesek voltak.

 

   A lány, aki képzeletemben lassan, de biztosan a nap teremtményévé vált, árasztva annak ragyogását és melegét, valójában az éjszaka része volt. Mintha láthatatlan Ariadne fonalat követne az erdő útvesztőjében, magabiztosan haladt a de Lamar ház felé.

 

   Már lassan félúton járhattunk, amikor a távolban feltűnt Lionel alakja. Sebes száguldással néhány másodperc alatt beérte Morganát és lefékezve mellette, néma árnyékként követte tovább. Morgana tétován kinyújtotta a kezét és Lionel hasonló lassúsággal fogta hatalmas tenyerébe az apró, törékeny kezet.

 

   Nem kísértem tovább őket. Morgana biztonságban volt, és egyszerre ellenállhatatlanul rám tört a késztetés, hogy folytassam otthon a kutatást a szörnyeteg után, aki beárnyékolta napjait.

 

   Futottam és miközben testem élvezte, hogy nem kell olyan feszült fegyelemmel kerülni a zajkeltést, a bensőmből előtörő érzelmeket ízlelgettem.

 

   A napnál tisztábban ragyogott elmémben a vágy, hogy én szeretnék mindaz lenni Morgana számára, ami Lionel nem volt, nem lehetett. Szerettem volna tudni a titkait, csak hogy óvón dédelgethessem és vágyait beteljesíthessem. Szerettem volna átölelni, hogy meg védjem minden veszélytől és hogy önként simuljon karjaimba. Szerettem volna éjszakákon és nappalokon át beszélgetni vele a világ dolgairól. Úgy látni a fényeket, az élőlényeket, a napot és a holdat, ahogy ő látja. Osztozni vele minden múló pillanat varázsában. Együtt hallgatni az eső dobolását a leveleken és arcunkat együtt a szél gyengéd tenyerébe hajtani. És szerettem volna mindezt a vágyamat megosztani vele, hogy tudja, érezze, nélküle nincs értelme léteznem. Ha csak arra gondoltam, hogy megérint vagy hogy megérinthetem, pusztító erővel tört fel a számomra eddig ismeretlen szenvedély belőlem, azzal fenyegetve, hogy elsodor. Mire hazaértem, körülöttem már minden róla suttogott. Nem tagadhattam, hogy fogságába estem a lánynak, akit csupán pár nappal ezelőtt láttam először.

 

   Nem tudtam, boldogságot vagy kínt tartogat-e a számomra ez a szerelem — egy pillanatra megjelent előttem Lionel elkínzott arca —, de a lényemet elárasztó muzsika és érzés tükrében tisztán ragyogott fel létezésem értelme. Az eddig megélt érzések, tapasztalások, korok, mind-mind ezt a pillanatot készítették elő. A találkozást Morganával, aki a világegyetemem középpontjává vált, uralva nemlétezőnek hitt szívemet, a sorsomat.