Éjféli szemek 6. fejezet
2009.05.10. 10:00
Féltés és félelem
(Nessie-nek ajánlva, mert nélküle nem jött volna létre a kép!)
A következő nap nem hozott semmi rendkívülit, legalábbis délutánig, azt leszámítva, hogy Morganát nem a Porsche, hanem egy fekete Mercedes hozta, és Oberon volt az, aki a kocsi elejét megkerülve kinyitotta az ajtót és kisegítette az ülésről. Az erdősáv széléről néztem, ahogy az öltönyös vámpír átöleli a lányt, majd a homlokára adott csókkal elbúcsúzik tőle. Irigyeltem minden pillanatát, ami megadatott neki. Az összetartozásukat. A szeretetet, amin osztoztak. Az érintést, ahogy ajkai a lány homlokát érintették, ami halálos fenyegetés helyett a gyengéd törődés mélységét hordozta.
A már-már megszokottá váló kis reggeli szertartásunk után együtt indultunk az órára.
Nem sokat tudtunk beszélni a délelőtt folyamán. Alice állandóan ott röpdösött Morgana körül és a szombatra tervezett port angelesi túráról beszélt. Teljesen felvillanyozta, hogy együtt mehetnek vásárolni. Némán rágódtam az érzéseimen. Vámpír vagyok. Ragadozó. Az emberek számára maga a halál. Persze Morgana ismeri a fajtámat. Egy átlagosnál nagyobb vámpírközösséggel osztja meg mindennapjait. Mióta ráébredtem, hogy mit is érzek iránta, részese akartam lenni a világának. De mit adhatnék én neki? Miben lehetnék különlegesebb, mint Lionel, aki vele él, őt védelmezi?
Nem sokat tudtunk beszélni a délelőtt folyamán. Alice állandóan ott röpdösött Morgana körül és a szombatra tervezett port angelesi túráról beszélt. Teljesen felvillanyozta, hogy együtt mehetnek vásárolni. Némán rágódtam az érzéseimen. Vámpír vagyok. Ragadozó. Az emberek számára maga a halál. Persze Morgana ismeri a fajtámat. Egy átlagosnál nagyobb vámpírközösséggel osztja meg mindennapjait. Mióta ráébredtem, hogy mit is érzek iránta, részese akartam lenni a világának. De mit adhatnék én neki? Miben lehetnék különlegesebb, mint Lionel, aki vele él, őt védelmezi?
Lionel egy volt közülünk. Erős, ragaszkodó, szenvedélyes, gyönyörű az emberi szem számára és régóta oltalmazta a veszélyekkel szemben. Mindez mégis kevés volt ahhoz, hogy Morgana szerelemmel szeresse. Ráébredtem, hogy nem tudom, nem tudhatom tapasztalat híján, mi váltja ki a szerelmet az emberekben?! Vajon ez is máshogy működik a vámpíroknál és náluk, mint annyi más? Vagy olyan egyetemes, mint az univerzum?
Tépelődésemnek semmi értelme nem volt, választ nem kaphattam ezekre a kérdésekre. Soha nem szántam nagy figyelmet az emberek közötti kapcsolatokra. Amennyit érzékeltem belőle itt az iskola falai között, az elsősorban általában a szexuális vágy és kíváncsiság volt, ami egymás felé hajtotta őket. Nálam ez másként működött. A kapcsolat ember és vámpír között semmi jót nem ígért, inkább csak veszélyt és kínt. Nem hallottam még olyanról, hogy jól sült volna el, de még arról sem, hogy valaki közülünk egyáltalán megpróbálkozott volna ilyesmivel. Hiábavalóságnak tűnt, hogy ezzel gyötörjem magam, mégsem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy elképzeljem, milyen lenne vele lenni, megölelni úgy, hogy nem a vére hívogat. De még Lionel sem tudott mindig ellenállni, pedig évek óta együtt éltek egy fedél alatt. Mindezek ellenére közel akartam lenni hozzá, jobban megismerni a gondolatait, az érzéseit.
Délben, mikor a matek órának vége lett, kihasználva Alice figyelmének elterelődését — Jaspert kereste a menzára igyekvők tömegében —, Morgana füléhez hajolva megkérdeztem:
- Volna kifogásod az ellen, hogy kettesben ebédeljünk?
Egy pillanatra zavarodottan nézett rám, majd örömtelin elmosolyodott. Megkönnyebbülés töltött el derűs arca láttán.
- Kifogásom? Már hogy lenne?
A menzán — miután a szokott húsból és sajtból álló menüjét összeválogatta — a sarokasztal felé indultunk, aminél a múltkor is ültünk. Körülötte a székek üresen hívogattak, mintha csak ránk várt volna. Ezt és a tényt, hogy Alice Jasperrel és Emmettékkel összeesküvő módjára sutyorgott, egyáltalán nem hiányolva engem, egyértelműen pozitív előjelként értékeltem.
Morgana leült az asztalhoz és bocsánatkérő fintorral azonnal az evéshez látott. Csodáltam, hogy milyen odaadással tud enni. A vámpírok — talán hosszú létezésük miatt —, igen kevés dolgot tettek szenvedéllyel. A bosszú és a szerelem ide tartozott. A táplálkozás elkerülhetetlen szükségszerűséggé vált az idő múlásával, igaz kellett hozzá egyfajta átlényegülés, amikor a hajszában megváltunk minden felvett emberi sajátosságunktól.
Morgana arca átszellemült volt, ahogy megforgatta a falatokat a szájában és lehunyt szemmel élvezte az ízeket.
Megvártam, míg első éhét elverte. Amikor felpillantott megkérdeztem tőle, ami az utóbbi napokban bennem felhalmozódott kérdések közül a legegyszerűbbnek tűnt.
- Azt már tudom, hogy három évvel ezelőtt változott át Florine, de mi van a szüleitekkel? Hogy tartjátok a kapcsolatot a családotokkal?
- A mi családunk a de Lamar klán. A szüleink meghaltak, jóval a támadás előtt. Florine-nal azóta egyedül éltünk. A nagyszüleinkkel, akik apai részről az átváltozását követő egy évig éltek még, én tartottam a kapcsolatot. Nem tudtuk volna megmagyarázni Florine megváltozott külsejét.
- Sajnálom! — A megszokott emberi választ nemcsak a begyakorolt rutin, hanem inkább a szemeit eluraló szomorúság eredményezte. Bántam, hogy feltettem ezt a kérdést, hisz reakciója világossá tette a számomra, hogy eleven sebre tapintottam.
- Régen volt már — rántott egyet a vállán nem túl nagy meggyőződéssel — és sok minden történt azóta.
- Például a de Lamarok? Hogy találkoztatok?
Kurtán felnevetett és elpirult. Majd szétvetett a kíváncsiság, mi okozta ezt a színváltozást. A kipirult bőrének látványa újabb vágyat támasztott bennem. Vajon minden szokatlan helyzet az arcába kergeti a vért? Felködlött bennem, hogy egy váratlan csókra hogyan reagálna? Elmosolyodtam a képtől, hiszen egyértelmű volt a számomra, hogy kiérdemelnék egy pofont, ami viszont neki fájna jobban. Érdeklődve néztem a szemébe, mert igen sok időbe telt, hogy elkezdje a választ a kérdésemre. Válaszol egyáltalán?
- Egy este betértünk egy bárba Florine-nal. Nagyon unatkozott már és ki akart kapcsolódni. Persze veszélyes lett volna bárkit a közelünkbe engedni és Florine kétségkívül magára vonta a figyelmet, még inkább, mint annak előtte. Így hajlandó voltam eljátszani vele a kis játékunkat. — Kérdően felvont szemöldököm láttán még jobban elvörösödött, ha egyáltalán lehetséges. — Biztos láttál már ilyet. Két lány együtt iszogat, táncol, később pedig, átölelve egymást együtt távoznak. Florine-t mindig szórakoztatta az a savanyú, megvető kifejezés, ami a férfiak arcán tükrözött ilyenkor. Amit nem tudtunk, az az volt, hogy a bár Oberoné volt, a biztonságiak főnöke pedig Lionel, és az, hogy felkeltettük a figyelmüket. Amint kiléptünk a sikátorba, utánunk jöttek. Lionel azért, hogy megakadályozza Florine-t abban, hogy véremet vegye, Oberon meg azért, hogy megfékezze Lionelt, ha bántani akarná a nővéremet. Egyetlen pillantás elég volt a számára, hogy vonzalmat érezzen Florine iránt, bár nagyon felkavarta, hogy ő egy nő után érdeklődött látványosan. Zavarba ejtő volt, ahogy egymásnak feszültek a fejünk felett és egy kis időt igénybe vett, hogy eloszlassuk a félreértést. Utána hazakísértek minket a szállásunkra és ott Oberon nyilvánvalóvá tette, hogy szeretne még Florine-nal találkozni. Lionel meg — lehunyta a szemét és sóhajtott — az árnyékommá vált. Amikor tudomásukra jutott, hogy még mindig vadásznak ránk az egykori támadóink, Armand Oberonnal együtt egyértelművé tette, hogy családtagokká váltunk és felelősnek érzik magukat a biztonságunkért.
- Miért folytatták a vadászatot utánatok? Florine átváltozott és nem kételkedhettek benne, hogy a következő étkezésén te lettél a főfogás.
- Követték a nyomomat. A bosszúvágy természetesen kitartóvá tette őket. Láttak mindent, ami ahhoz kellett, hogy érdemesnek lássanak elpusztítani. Amikor elszöktünk előlük, a vezérük súlyosan megsérült. — Pillantását félrerántotta fürkésző tekintetem elől. Nincs sok minden, ami megsebezhet, pláne súlyosan, egy vámpírt. Így hirtelen csak egy dolog, egy másik vámpír jutott eszembe. Ismételten beleszippantottam a levegőbe és belehallgattam a körülöttünk lévő zsivajba. Meleg illata, pulzáló erei, furcsa, egyenetlen szívverése miatt lüktető vére, mind-mind újra megerősítették, hogy a lány aki velem szemben ül, ember.
- És Armandék nem tudták levadászni őket?
- Nem. Florine szerint a nő, aki velük van megérzi a csapatot fenyegető veszélyt. Ha Armandék a közelükbe jutottak, mindig köddé váltak. De időről-időre feltűnnek és próbálkoznak. — Lebiggyesztette ajkait — Valószínűleg nem aggkori végelgyengülésben fogok kimúlni.
A nemtörődömnek tűnő mondat eszeveszett dühöt gerjesztett bennem.
- Nem tudom miért mondod ezt — sziszegtem a fogaim között. Nem csodálkoztam volna azon, ha hideg haragom miatt, pár fokkal lehűlt volna körülöttünk a levegő.
- Edward! Most komolyan! Melyik halandó kerülheti el a korai halált, akire vámpírok vadásznak? Három éve csak menekülök, magammal rántva Florine-t és a de Lamar fivéreket. Három éve, és ezalatt az idő alatt kétszer is közel kerültek hozzám. Egy ellen talán lenne esélyem, de három ellen? Armanddal is próbáltam megértetni, hogy a realitás talaján kell maradnunk.
- Senkit nem érdekel a realitásod! — Morgásomat már alig tudtam leplezni. Felkavart a belenyugvása. — Itt Forksban mi is megvédünk!
- Tudom! Armand Carlilse-lal naponta beszél és biztos vagyok benne, hogy a biztonságom prioritást élvez a szemében. Szerintem körülbelül a harmadik mondatában kérhette a segítségét.
Erre nem tudtam mit mondani. Napok óta nem foglalkoztam Carlisle, vagy bármelyik családtagom gondolataival, mert minden energiámat a kutatásba öltem. Nem is lett volna rá időm, hogy reagáljak, mert körülnézett, majd a karórájára és bosszúsan azt mondta:
- El fogunk késni tesiről! — Felugrott. Mielőtt a tálcát kézbe vehette volna, már nálam volt. Kifelé menet az állványra tettem, és azon töprengtem, hogy nem vettem észre, hogy addig beszélgettünk, míg majdnem teljesen kiürült a menza.
Az elmúlt napok óraátszervezéseinek köszönhetően közös óránk lett a testnevelés. Az első percekben Alice-szel teljes unalomban passzolgattuk a teniszlabdát. De csak addig, amíg nem részesülhettünk Morgana röplabda kísérletének látványában.
Hátborzongató volt! Máskor fürge, koncentrált mozgása teljesen szétesett. Furcsa volt és hosszú perceknek kellett eltelniük, míg ráébredtem az okára.
Minden felé szálló labda elől automatikusan menekült, majd kis késéssel megtorpant, hogy megfelelően megüsse. De az az első menekülés és megtorpanás mindig megtörte a mozgását, azt esetlen csetléssé-botlássá változtatva. Nem sokáig játszott, mert az edző a maga és a csapattársak egészségére való tekintettel lecserélte.
Nem tudtam nem nevetni a megkönnyebbült arckifejezésén. Alice mellettem kuncogott. Sötét pillantást kaptunk jutalomként, de ettől csak még jobban szórakoztunk.
Az óra második felében kidobós csapatjáték volt — az edző nem sokat aludt az éjjel a szeretője miatt, így nem akarta maga dirigálni a levezetést.
Morgana a karszalagosok csapatába került, míg Alice-szel az ellenfél oldalát erősítettük.
Kezdetben nem is tűnt fel, mennyire megváltozott a mozgása, de csakhamar — miután Alice-szel együttműködve kidobtuk a szalagosok nagy részét pár embert hagyva csak a csapattársainknak, akik azért lassan elfogytak mellőlünk —, ott álltunk hárman egymással szemben.
Elmentünk az emberileg még hihető gyorsaság végéig, de ennek ellenére sem jutottunk közelebb Morgana eltaláláshoz. Alice kezdte felhúzni az orrát, míg én egyre fokozódó érdeklődéssel és élvezettel néztem kitéréseit és ügyes ellendobásait. Sehol nem volt a mozgásában az a sutaság, ami a röplabda játékát jellemezte. Harmonikusan előbb kikerülte a felé száguldó labdáinkat, majd felkapva azt, pontos és dinamikus ellentámadással felelt. Jó volt nézni!
Aztán megtörtént a baj. Alice-szel az erőnket mindig tudatosan visszafogtuk, nehogy kárt tegyünk valakiben. Természetesen emellett még az is közrejátszott ebben, hogy elég nehezen magyarázható egy labdával ütött lyuk a tornacsarnok falán. Így többnyire unalomba fulladt számunkra a tornaóra. Most, hogy Morganával szemben próbáltuk ki magunkat, kicsit más volt a helyzet. Meglepően meg tudta nehezíteni számunkra az eltalálásának feladatát. Vele kapcsolatban Alice „vak” volt, míg én „süket”.
Alice-nél volt éppen a labda és keze hátralendült, hogy dobjon, amikor tekintete elrévedővé vált és valószínűleg a rá törő látomás váratlansága miatt, erősebben hajította Morgana felé. A lányt kizökkentette Alice szemének megváltozása — Florine figyelmeztette a húgom képességeire — így nem tért ki időben. A labda telibe találta a mellkasát.
A fülemben szinte robbant az eltörő bordacsontok reccsenése. Sok mindent megéltem míg ember voltam és még többet mióta vámpírként létezem, de ettől a hangtól, bár vadászat közben ezerszer roppantottam össze prédáim csontjait, émelygés tört rám.
Morgana szemei összeszűkültek, a levegő zihálva süvített ki a tüdejéből és lassan fél térdre ereszkedve előre dőlt.
Átugrottam a felezővonalat és mellé térdelve átkaroltam a vállát. Rám nézett, majd tétován végig simított az arcomon. Ujjai nyomán felforrósodott a bőröm. A gerincem megfeszült, majd megremegett, megingott az egész testem. Mintha megszédültem volna. Az aggodalmam szertefoszlott, hogy aztán újult erővel támadjon rám.
Nem tudom mit olvashatott ki a szememből a bennem uralkodó káoszból, de kezemre tette a kezét és megnyugtatóan rám mosolygott.
- Nincs semmi baj. Mindjárt jobban leszek.
Ekkor már Alice is ott térdelt mellettünk. A tanárra nézve mondta:
- Engedelmével elkísérnénk Morganát a betegszobába.
- Vigyétek! Lehet, hogy komolyabb a sérülése. — Az edzőnek csak a szavaiban tükröződött aggodalom, a hangja és a gondolatai közönyről árulkodtak, ellenben idegesen összerezzent, amikor találkozott a tekintetünk. Tudtam, hogy szememből süt a számára érthetetlen düh. Legszívesebben ott helyben kivéreztettem volna, testét kiszárítva, csupán a Morgana fájdalmai iránti érzéketlensége miatt.
Alice-szel kitámogattuk a folyosóra Morganát, aki az öltözőkig velünk botladozott, de ott megtorpant.
- Teljesen kizárt, hogy a betegszobába menjek! Aztán megint csak magyarázkodhatnék.
- Eltört egy, de inkább több bordád — sziszegtem oda neki —, esetleg nagyobb bajod is lehet.
- Na nem! Hazamegyek! — Arca elsápadt, ahogy szabadulni akart a karjaink közül.
- Oké! Nem akarod, hogy ők vizsgáljanak meg — Alice határozottan bólintott —, akkor viszont elviszünk Carlisle-hoz.
- Nincs szükségem orvosra! Volt már nagyobb bajom is. Csak felhívom Oberont, hogy vigyen haza.
Vajon hol lehet az örök árnyék Lionel, ha reggel nem ő hozta, és most nem ő merül fel elsőként, aki hazavihetné?
- Nem akarod az itteni ápolót, nem akarod Carlisle-t. A sérüléseidet otthon is el tudják látni? — Kérdésem eléggé ingerültre és ironikusra sikerült.
- Mindent meg tudnak adni, amire szükségem van.
- Rendben! Alice elmegy és szerez igazolást Carlisle-tól, én pedig hazaviszlek. — Ellentmondást nem tűrő hangom megtette a magáét. Beleegyezően biccentett, majd Alice-szel bementek az öltözőbe.
Gyorsan én is átöltöztem, majd a türelmetlenségtől egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy végre megjelenjenek a folyosón.
A kocsiig ketten kísértük, de közben csikorgattam a fogaimat, mert Alice révén megcsodálhattam a hatalmas lilás bevérzést és duzzanatot, ami a jobb oldalán pompázott. Akaratlanul is elcsodálkoztam rajta, hogy miért nem sír vagy legalább nyögdécsel kínjában. Láttam már felnőtteket is elgyengülni, ennél kisebb sérülés miatt. Óvatosan beültettem a Volvóba és Alice-nek búcsút intve beszálltam. A főútig követett húgom bűntudattól gyötrődő pillantása, majd a kanyar mögött eltűnt a tükörből.
Morgana felé fordultam és közben füleltem, hogy nem hallok-e valami rendelleneset a lélegzésében.
- Jól vagy? — Hülye kérdés volt. Mérgesen haraptam a számba. Hogy lehetne jól, amikor egy vámpír majdnem lyukat ütött a mellkasán? Még jó, hogy nem a szíve fölött találta el Alice. Akkor már lehet, hogy halott lenne. A gondolattól megfagyott körülöttem a világ.
- Egyre jobban. — Halvány mosolyát megnyugtatónak szánta és gazdagabb lettem a következtetéssel, hogy utál panaszkodni. — Holnapra kutya bajom.
Kétkedő tekintetem láttán felkuncogott, majd akaratlanul felszisszent.
- Épp ezért nem akartam vizsgálatot. Ha már holnap újra egészséges lennék, felmerülnének különböző kérdések. — Eszembe jutott a vérképe, amit Carlisle gondolatain keresztül láttam.
- Mégis, hogy lehet, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz?
- Na látod? Pont ettől tartanék! — Az ablak mellett elsuhanó fákat nézve folytatta. — Mondtam, hogy rendellenes az emésztésem. Ugyanígy rendellenes a regenerálódó képességem is. — Rövid oldalpillatással ellenőrizte, milyen képet vágok erre a bejelentésére. Mozdulatlan arccal vezettem tovább. Bár mivel vámpírokkal élt együtt tudhatta, hogy mi „lefagyunk” meglepettségünkben. — És amíg te elfogadod, amit mondok, egy átlagos ápoló vagy orvos ragaszkodna a vizsgálatokhoz.
Ezután a kijelentése után már tényleg nem faggathattam tovább, hogy mi az oka a gyorsabb gyógyulásnak.
- Akkor most nincsenek is fájdalmaid? — Kíváncsi voltam mit mond. Mert ha azt, hogy nincsenek, akkor a rendkívüli regenerálódás sem más, mint jól hangzó mese. A homlokáról lekúszó verítékcsepp, sápadt arcbőre és a kitágult pupillái, mind a fájdalomra adott önkéntelen reakciók, amiket már korábban — talán túl sok alkalommal is —, láthattam az embereken. Furcsa volt, hogy az egykori prédáimon megfigyelt jelenségek mennyire más érzéseket váltottak ki belőlem most, hogy ő ült itt mellettem összetörve.
Gyorsítottam. A karjaimban hamarabb hazavihettem volna, de a kocsi most kétségkívül kényelmesebb volt a számára, bármily óvatosan öleltem is volna magamhoz.
- De. Vannak fájdalmaim. Olyan érzés, mintha elütött volna egy kamion. Hülye voltam. El kellett volna ugranom, de ledermedtem. — Tétován elhallgatott, majd talán még halkabban folytatta — Alice rosszul lett?
Meglepettségemben szerintem a homlokom közepéig ugorhatott a szemöldököm.
- Miből gondolod? Életemben nem hallottam még vámpírról, aki rosszul lett.
Rosszallóan nézett rám.
- Láttam már vámpírt, aki a földön fetrengett csak azért, mert olyanba mártotta a fogát, amibe nem kellett volna. — Méltatlankodó hangja még talán szórakoztatott is volna, ha nem lep meg azzal, amit mond, de tudtam, most nem faggathatom ki ezzel kapcsolatban.
- A kérdésedre felelve: Nem! Alice nem lett rosszul. Látomása volt. Általában tudja kontrollálni, de most nem sikerült valami jól. EZ viszont valóban meglepő!
- És mit láthatott?
Megvontam a vállam. Ezt én is szerettem volna tudni. A tornacsarnokban és úton a parkoló felé az iránta érzett aggodalom uralta minden pillanatomat és eszembe sem jutott Alice fejében szétnézni a válaszért.
- Nem tudom. Otthon majd megkérdezem.
Rákanyarodtunk a la push-i útra. Bár Monique a múltkor nem rejtette el előlünk a visszavezető útat, de nem akartam hibázni, így kérdően néztem rá.
Megköszörülte a torkát.
- Balra – intett a bozóttól szinte láthatatlan bekötő út felé.
Igyekeztem még óvatosabban vezetni, hogy ne fokozzam a fájdalmait. Így is eléggé megviselhette az út.
Mikor a gerendaház elé kanyarodtam, az ajtóban már ott állt Armand és Oberon. Egyszerre tették fel a kérést, amikor Morganát kisegítettem a kocsiból.
- Mi történt?
Amíg Morgana elmesélte a maga meglehetősen lerövidített változatát, bementünk a házba.
- .... és akkor megbotlottam és neki estem a bordásfalnak. Tisztára hülyét csináltam magamból. — Erre azért felkaptam a fejem, de Morgana megszorította a karom, amibe még mindig kapaszkodott, és rám villantotta a szemét. Hallgattam, hisz ezt akarta, és amúgy sem volt túl sok kedvem beismerni a meglehetősen feszültnek tűnő Armandnak, hogy ismét a Cullenek felelősek Morgana leromlott állapotáért.
Florine jelent meg a lépcső tetején és aggodalomtól összeszűkült szemmel meredt a húgára, amire ő bájos, fájdalmas kis fintorral válaszolt.
- No jó! A pasik lefelé! Innen átveszem! — Lehetetlennek tűnt vitatkozni vele. Ellentmondást nem tűrő hangjára még Armand is meghátrált.
Morgana csak a tekintetével búcsúzott el tőlem. Miközben néztem, hogyan segíti fel a lépcsőn a nővére, egyre az a kellemes érzés kísértette az érzékeimet, ahogy lágy, meleg teste, merev, hideg testemhez simult.
Armand kifelé terelgetett a házból, testbeszédével adva tudtomra, hogy bár szavai tanúsága szerint roppant hálás, hogy segítettem Morganának hazajutni, de most már nem ragaszkodnának a jelenlétemhez. Az udvariasság látszatát megőrizve búcsúztunk el.
A kocsival elmentem az elágazásig és ott beálltam a sűrűn növő bozótba, elrejtve a Volvót. Visszarohanni a házhoz nem vett igénybe többet egy percnél. Felkúsztam szokott helyemre a fenyő ágai közé. Időben érkeztem ahhoz, hogy lássam, amikor Florine megvizsgálta húga sérüléseit.
Nem kellett hallanom, mert remekül leolvasható volt az ajkairól a kérdés, no meg a kétkedés az arcáról, ahogy Morgana szemébe nézett:
- Bordásfal?
Ráláttam Morgana jobb oldalára. Valóban gyorsan gyógyult. A duzzanat, ami még egy háromnegyed órája lilás-vöröses bevérzésként mutatta a sérülés komolyságát, mostanára halvány zöldes-sárgás színre váltott.
Florine végig húzta az ujjait a sérülés felett. Aprólékos gonddal követte a bordaíveket. Megkönnyebbültem, mikor láttam az elégedettséget az arcán. Akkor minden rendben van, nincs komolyabb baj, ha most nyugodtan leül a húga ágya szélére és onnan nézi, ahogy az rendbe szedi a ruháját.
Végignéztem a beszélgetésüket, azt hogy Florine hozzáhajol és megpuszilja, fürge léptekkel az ajtóhoz megy, visszafordulva int, majd távozik. Morgana ezután még rakosgatott a szobájában. Leckét írt, zenét hallgatott a karosszékben felhúzott térdeit átkarolva. Majd az ágyról felvéve egy gyűrött ruhakupacot a fürdőszobába ment.
Nedves hajjal, bordószínű pizsamában jött vissza a szobába. Elhúztam a számat. Semmi elegancia nem volt az egyszerű hálóruhában, ellenben az elején két rajzfilm nyúl ölelgette egymást, apró szívekkel körbevéve. Hát ezt nem gondoltam volna róla! Valahogy komolyabbnak ismertem, minthogy ilyesmit viseljen. Igaz, fekete csipkében sem nagyon tudtam volna magam elé képzelni.
Lehasalt az ágy tetejére és valami könyvet kezdett olvasni. Vajon mi lehet? Láttam, ahogy időről-időre megrázkódik a nevetéstől. Meg kell majd kérdeznem tőle milyen írókat kedvel, hogy osztozhassunk az élményen. Szerettem volna én is ilyen önfeledten nevetve olvasgatni. Bár ha a pizsamájából indulok ki, túl sok közös vonásunk nem lehet.
Kis idő elteltével oldalra nyúlva letette a könyvet az ágy mellé a földre, majd bebújt a takaró alá, lekapcsolta az olvasólámpát és összegömbölyödött.
Ugyan azt hittem felkészülten várom a képeket, de arra nem lehetett felkészülni, hogy egy nyugodt óra elteltével saját magammal nézek farkasszemet.
Megjelenő arcom az aggodalomtól, a féltéstől eltorzult. Morgana felém nyújtotta kezét. Megrázó volt érezni, ami átviharzott rajta, ahogy ujjai végigsimítottak a vonásaimon.
Torokszorító érzés volt, szorongástól, reménytől telítve várni a szembesülést a gondolataival, amiknek én voltam a témája. Elszenvedni a fájdalmat, ami belenyilalt minden lélegzetvételnél, mintha kést döfnének a bordáim közé. Érezni a bűntudatot, amikor megfogalmazódott benne, hogy Lionelnek elkerülhetetlenül györtelmet fog okozni.
Fejemben zúgtak a hasonlatai, amikor öntudatlan álmában újra megfogalmazta az örömöt, amit a közelségem jelentett a számára.
Reménykedett, hogy az arcomra kiülő féltés nem Alice tettének következményeinek szól, hanem a sérülésének.
Fejemben zúgtak a hasonlatai, amikor öntudatlan álmában újra megfogalmazta az örömöt, amit a közelségem jelentett a számára.
Reménykedett, hogy az arcomra kiülő féltés nem Alice tettének következményeinek szól, hanem a sérülésének.
Az érzései, félbehagyott, egy-egy pillanatra felvillanó gondolattöredékei átformálták a világot, ami körülvett. Soha nem képzeltem, hogy lesz valaki, aki így gondol majd rám, és nem a gyémánt ragyogású gyilkost, vagy a magányos, magába fordult vámpírt látja majd, ha rám néz.
Szaggatottan kaptam levegő után, amikor megértettem, hogy ő is ugyanúgy vágyott az érintésemre, ahogy én az övére. Hogy ugyanaz az erő vonz ellenállhatatlanul egymás felé bennünket.
Le kellett hunynom a szemeimet az éjszakába belehasító ragyogás elől, ami
bevilágította sötét, magányos belsőm minden eddig rejtett zugát. És a boldogsággal együtt, hogy nem vagyok többé egyedül, felágaskodott bennem a rettenetes, mindent elsöprő félelem, hogy valami nálam erősebb elszakíthatja tőlem, és kiolthatja a fényt, amitől eddigi szürke-fekete létezésem ezerszínű színkavalkáddá vált!
Szerző: LauraL
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr361112382
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nor@ 2009.05.10. 13:53:09
Nagyon tetszik!! egyre izgisebb :):)
már alig várom a folytatást!!
már alig várom a folytatást!!
vadocq 2009.05.10. 14:13:15
Nagyon örülök,hogy a történet erre indult el a váratlan és várható problémák megoldására igen kíváncsi leszek.Nagyon jó vagy alig várom a következőt :)
Audry 2009.05.10. 14:26:09
Jaj, hát kedves Laura, majdnem nem sikerült ez a fejezet. Mármint ami a publikálást illeti. Nagyjából tízszer tettem fel, mire jó lett. Már azt hittem, hogy megint csak délután fogom tudni kitenni.
De úgy gondolom, hogy megérte, mert bár ezt már mondtam, de muszáj még egyszer emlékeztetnem téged rá, egyszerűen lenyűgöző a stílusod, és annyira, de annyira kreatív vagy, hogy fejet kell hajtanom előtted. Szuper lett, élvezetes, élmény olvasni. Örülök, hogy nem tartottad meg magadnak, mert fenomenális, ahogy alakítod a történetet, és főleg az, ahogy kifejezed magad.
Szóval bár én kommentelni nem szoktam, hiszen tudjátok a véleményemet már azelőtt, hogy kitenném ide a posztot, de most úgy véltem, hogy még egyszer el kell mondanom, hogy tudd, hogy érezd, hogy halálosan komolyan gondolom, hogy amit csinálsz, az tényleg szuper.
Köszi, nekem eddig ez volt a kedvenc fejezetem, de gyanítom, hogy ez még változni fog :PPP
És bocsánat, hogy csöpög a monitor, de ezúttal már nem bírtam megállni :P
De úgy gondolom, hogy megérte, mert bár ezt már mondtam, de muszáj még egyszer emlékeztetnem téged rá, egyszerűen lenyűgöző a stílusod, és annyira, de annyira kreatív vagy, hogy fejet kell hajtanom előtted. Szuper lett, élvezetes, élmény olvasni. Örülök, hogy nem tartottad meg magadnak, mert fenomenális, ahogy alakítod a történetet, és főleg az, ahogy kifejezed magad.
Szóval bár én kommentelni nem szoktam, hiszen tudjátok a véleményemet már azelőtt, hogy kitenném ide a posztot, de most úgy véltem, hogy még egyszer el kell mondanom, hogy tudd, hogy érezd, hogy halálosan komolyan gondolom, hogy amit csinálsz, az tényleg szuper.
Köszi, nekem eddig ez volt a kedvenc fejezetem, de gyanítom, hogy ez még változni fog :PPP
És bocsánat, hogy csöpög a monitor, de ezúttal már nem bírtam megállni :P
nikike821008 (törölt) 2009.05.10. 18:28:54
Egyszerűen nem találok szavakat. Megtiszteltél, hogy elolvashattam. Köszönöm :D
Nikita
Nikita
Drusilla1985 2009.05.10. 20:35:12
Egyszerűen elképesztő vagy. Ez a történet egyre jobb lesz.:) Egyszerűen imádom:)
dzseni13 2009.05.10. 20:44:05
Egyre izgisebb és izgisebb lesz alig várom a folytatást!! :)
LauraL 2009.05.10. 21:45:38
@nor@: @sylla: :9 kilenc nap múlva jön a következő. Remélem abban sem fogtok csalódni!
@vadocq: Én meg azt várom, hogy vajon mit szólsz majd hozzá?!
@Audry: Hát igen! Sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy az írón kívül a megjelenéshez kell még valaki közreműködése. Nagyon köszönöm a fáradozásodat, a segítségedet!!! És nagyon örülök a csöpögős monitornak! Ez nem olyan mint egy beázás. Sőőőt! :)
@nikike821008: Tudod... :) Inkább az enyém! :)
@Drusilla1985: Nagyon köszönöm!!!
@dzseni13: Örülök, hogy tetszett!
@vadocq: Én meg azt várom, hogy vajon mit szólsz majd hozzá?!
@Audry: Hát igen! Sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy az írón kívül a megjelenéshez kell még valaki közreműködése. Nagyon köszönöm a fáradozásodat, a segítségedet!!! És nagyon örülök a csöpögős monitornak! Ez nem olyan mint egy beázás. Sőőőt! :)
@nikike821008: Tudod... :) Inkább az enyém! :)
@Drusilla1985: Nagyon köszönöm!!!
@dzseni13: Örülök, hogy tetszett!
hucak 2009.05.11. 09:32:31
Nem tudom mit mondhatnék/írhatnék!!! Köszönöm az élményt!!! Tűkön ülve várom a folytatást!! :D:D:D:D:D
isabella black 2009.05.11. 11:24:13
@LauraL: ISTENI!!! Hihetetlen amit alkotsz!!! Annyira szépen fejezed ki magad hogy azt már fokozni sem lehet! De tényleg! A vége olyan jól sikerült hogy négyszer is elolvastam (és nem azért mert nem értettem meg elsőre :D). Nagyon teccik a ficed!!!!!!! ALIG VÁROM A FOLYTATÁST!!!!!!!!
Millió csók Neked és Audrynak!!!!
Millió csók Neked és Audrynak!!!!
LauraL 2009.05.11. 20:56:57
@hucak: Köszönöm, hogy elolvastad! :)
@isabella black: Köszönöm, hogy leírod, mi is tetszik a történtben! És, hogy négyszer is elolvastad a végét! Ezek szerint sikerült megformálnom úgy, hogy átérezhetők legyenek Edward érzelmei. Üdvözlet Neked is! :)
@isabella black: Köszönöm, hogy leírod, mi is tetszik a történtben! És, hogy négyszer is elolvastad a végét! Ezek szerint sikerült megformálnom úgy, hogy átérezhetők legyenek Edward érzelmei. Üdvözlet Neked is! :)
hucak 2009.05.11. 21:42:43
@LauraL: Ugyan! Én köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a...a...a... remekművet!!!! :D:D és sztem nagyon is sikerült úgy megformálnod a dolgokat, hogy átérezhető legyen!! Nekem minden átjött, mindig átjön... szó szerint mindent érzek amikor olvasok!! És ez így van Nikita és Audry sztorijánál is! :D:D hosszú napok várnak ránk! De mindenképp megéri a várakozás!!!! :DDD
Tűzliliom. 2009.05.12. 00:57:40
Khmmm...:DDD Most mondjam, hogy én megmondtam??? ugye, hogy megmondtam, hogy szuperszónikus...:DDD???
remélem ezek után már hiszel nekem....:DD hisz mindig igazam van...:DDD(ohh most fel kellett béznem a plafonra, de minden rendben...nincs gond, a helyén minden...)
Pussz és gratula....bár az én kedvenc részem, még majd ez után jön...:DDD..húú az milyen jó lesz...:DDDD
remélem ezek után már hiszel nekem....:DD hisz mindig igazam van...:DDD(ohh most fel kellett béznem a plafonra, de minden rendben...nincs gond, a helyén minden...)
Pussz és gratula....bár az én kedvenc részem, még majd ez után jön...:DDD..húú az milyen jó lesz...:DDDD
Nessie 2009.05.12. 10:56:50
Nagyon de nagyon jó!!!!!!Már alig várom a folytatást és Külön Köszönet azért hogy ezt a fejezetet nekem ajánlottad!!!!!
Örülök hogy egy ilyen remek íráshoz segítséget tudtam adni!!!!!!!!!!
Imádddlak!!!!!!!:)
Örülök hogy egy ilyen remek íráshoz segítséget tudtam adni!!!!!!!!!!
Imádddlak!!!!!!!:)
LauraL 2009.05.12. 14:20:00
@Tűzliliom.: :) Most az kell mondanom, a mű nem jött volna létre, ha nem támogat: Audry, Tűzliliom, Nikita, Nessie és Nomika! :) Mert mindenki hozzájárult valamivel. Lelkierővel, javaslattal, képpel és sok-sok türelemmel. Köszönöm!
@Nessie: Természetes, hogy Neked ajánlottam! Hisz te vagy az, aki mindig kisegít alapanyaggal, ha nem találom a megfelelő képet! Én is szeretlek! :)
@Nessie: Természetes, hogy Neked ajánlottam! Hisz te vagy az, aki mindig kisegít alapanyaggal, ha nem találom a megfelelő képet! Én is szeretlek! :)
Nessie 2009.05.12. 21:24:17
@LauraL: És ha ezek után is bármire szükséged van csak írj nyugodtan!!!!!!!!!!!Amiben tudok segítek!!!!
csillibilli112 2009.05.13. 01:16:27
nagyon nagyon jó lett :D tetszett :D várom a kövit XD mert ez több kérdést nyitott mint lezárt XD :P
LauraL 2009.05.13. 08:04:59
@Nessie: Köszönöm! Előre is!
@csillibilli112: Egy darabig bizony így lesz még. De azon igyekszem, hogy ami kérdést felvetek, azt meg is válaszoljam előbb-utóbb. :)
@csillibilli112: Egy darabig bizony így lesz még. De azon igyekszem, hogy ami kérdést felvetek, azt meg is válaszoljam előbb-utóbb. :)