Éjféli szemek 8. fejezet

2009.05.25. 10:00

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szemek az éjszakában

 
   Alig tudtam kivárni a másnap délutánt. Az idő még soha nem vánszorgott ilyen lassan létezésem 107 esztendeje alatt. A délelőtt még csak eltelt valahogy, de ahogy a házban az óra elütötte a delet, úgy éreztem, mintha a percenként előre haladó mutató mire egyet ugrana előre, rögtön kettőt vissza is szökken. Türelmetlenségem a többieknek is feltűnt, de tekintettel arra, hogy Alice természetesen nem volt képes a száját, nyílt titokká vált, hogy mitől vagyok nyugtalan. Többnyire elnézően eltűrték hangulatingadozásaimat, Esme pedig egyenesen ragyogott, de medve stílusú testvérem most sem hazudtolta meg alaptermészetét.

    Emmett szétszekírozott, azon lovagolva, hogy ugyan mi meglepőt csinálhat egy emberlány egy magunkfajtával. Mire odaért az eszmefuttatásban, hogy a szex valószínűleg véresre sikerülne Morgana és köztem, elhatároztam, hogy széttörök a fején egy pár sziklát! Aztán rájöttem, hogy túl puhák lennének a kőkemény fejéhez. Emmett úgy méregetett, mintha azon gondolkozna, hová döfje a következő tüskét. Biztonságban éreztem magam egészen addig, amíg bele nem néztem a zavaros löttyel teli koponyájába. Magamat láttam, ahogy elképzelte, hogy Morganát magam alá gyűrve, ruháit szétszaggatva, a nyakába mártva fogaimat szomjamat oltom. A felháborodás előre taszított és morgó hörgéssel vetettem magam legerősebb testvéremre.

    Emmett hátrahőkölt és elveszítve egyensúlyát lezuhant a kanapé mögé, aminek a háttámláján ülve bosszantott. Nem nagyon fékezett meg, hogy a földön láttam, de ő is hamar összekapta magát. Mire odaértem, már a teraszajtónál röhögött. Nem is sejtette, mekkora bajban van. Kiiramodott az erdőbe, én meg dühtől elvakulva vetettem magam utána. Megbánja még, hogy ezzel a témával szórakozott!

   Nem sok időmbe került, hogy utolérjem, és pillanatok alatt kis irtást hoztunk létre, ahogy egymást a fák törzséhez csapdosva derékba törtük magunk körül a fenyőket. Stratégiát kell váltanom, mert így nem csak a fák törnek el, de előbb-utóbb a csontjaim is, mert már ő sem fékezte az erejét. 
 
   Kicsúsztam Emmett medveöleléséből és a háta mögé kerülve, felugorva hatalmas vállaira, átnyúltam karjaimmal a hóna alatt és a tarkóján összefont kezeimmel leszorítottam a fejét a mellkasára. Recsegett a nyaka, ahogy hátra nyúlt és megpróbálta elkapni a tarkómnál a hajam, hogy maga elé rántson. Kezdett rájönni, hogy tényleg sikerült kihoznia a sodromból. Mérges hörgésünktől zengett az erdő. Hanyatt dobta magát és ahogy a sziklának csapódott a hátam, hálát adtam a sorsnak, hogy nincs szükségem lélegzésre, mert egy emberben ettől bennszakadt volna a levegő. Így is megreccsent a gerincem. Fújva, sziszegve összeszedtem az erőmet és oldalra csavarodva, az enyhe lejtést kihasználva, átgördítettem magamon. Fölé kerülve készültem, hogy fogaimmal a húsába tépjek.
 
   Valami hihetetlen erő tépett le róla és pördített arrébb, hogy csak úgy fröccsent körülöttem a föld mindenfelé, ahogy az oldalammal feltúrtam esés közben. Felpattantam és vicsorogva szembefordultam újabb támadómmal, de amint megláttam, ki áll velem szemben, a szégyentől majd el süllyedtem. Kevéssé vigasztalt, hogy Emmett is összetörtnek tűnt.

    Carlisle Jasperrel ott állt félúton közöttünk. Szemében szemrehányás és csalódás. Rég volt, hogy ezzel a tekintettel akár én, akár más találkozott volna a családban.
          
- Mi volt ez? Alice szólt, hogy jöjjünk utánatok, mert még megölitek egymást. Magyarázatot várok! Emmett?

- Csak viccelődtem. Esküszöm! Nem gondoltam volna, hogy ennyire berág rám. De az én hibám. Nem mértem fel, mivel szórakozom.

    Szavaitól elszállt belőlem az ölés szenvedélye. Nem töltött el örömmel, hogy a vérszomjas démonom ennyire kontrollt
vesztve őrjönghetett. Körülnézve láttam, mekkora pusztítást okoztunk és fájó tagjaim jelezték, hogy nem úsztam meg sérülés nélkül a küzdelmet. Emmett is ziláltan festett. Látható volt, hogy valóban bántja, ami történt. De nem bánhatta jobban, mint én.

- Túlreagáltam. Még ki sem mondtad, amit gondoltál. Nem kellett volna így magamra vennem.

- Mindannyiunknak vannak félelmei. Megértelek. — A rá annyira nem jellemző éleslátása meglepett. Még magam sem tudtam, hogy azért reagáltam így a képzelgéseire, mert valóban rettegek attól, hogy én leszek az, aki megöli Morganát. Hogy annak ellenére, hogy meg akarom mindentől óvni, pont én leszek az, aki a vesztét okozza.

   Carlisle ide-oda forgatta köztünk a fejét, majd felsóhajtott. Lerítt róla és Jasperről is — akinek a teste csak most lazult el  —, a mérhetetlen megkönnyebbülés.

- Nos, akkor nincs más hátra, mint hogy rendet tegyetek. Nem hiányzik nekünk, hogy a házhoz ilyen közel ügyködjenek az erdészek. Most már bírtok magatokkal?

   Emmettel bólintottunk, mire Carlisle a fejét ingatva visszaindult a ház felé. Jasper még tétován álldogált, áradt belőle a kíváncsiság, hogy mi lehetett az, amitől ennyire kiborultam. Nem avattam be, mert tartottam tőle, hogy amilyen elfogult Morganával szemben, ott folytatja Emmettel, ahol én abba hagytam. Látva, hogy egyikünk sincs valami beszédes kedvében, vállat vonva Carlisle után indult.

   Lelombozva néztem utánuk. Így múlik el a világ dicsősége! Mindig engem tartottak a legmegfontoltabbnak és visszafogottabbnak. Hát erre most alaposan rácáfoltam. Egyszerűen felfoghatatlan volt a számomra, hogy ártani akartam Emmettnek.

   Mintha tudta volna, mikor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, odaoldalazott hozzám és fél karral magához karolt.

- Jól van öcskös. Legalább tudom, hol van a helyem. Még jól is esett ez a kis testmozgás. Sokat javult a birkózó technikád.

- Soha nem tudtál sarokba szorítani. — Vitatkoztam vele már nevetve. — Bármikor összecsomagollak.

- De azért jó volt a hátra vetődésem, nem?
 
   Megmozgattam fájó vállaim és megfeszítettem sajgó hátizmaimat.

- Hatékony voltál. Határozottan fejlődsz.

   Egymásra néztünk, felmérve a másik szétszaggatott ruháit, és látható sérüléseit. Láttam, ahogy fintorogva körbeforgatja nyakát. Egy pillanatra megdermedtünk, majd röhögni kezdtünk, ami rossz választásnak bizonyult. Mindkettőnknek fájt. Hát még, amíg eltakarítottuk kis testmozgásunk tárgyi bizonyítékait. Hálát adtam a sorsnak, hogy egyik fa sem volt Esme kedvence. Úgy látszik, még elborult tudattal is működött bennem az alapvető életösztön. Tudtam, ha valamelyik olyan fa  pusztult volna el, ami közel áll a szívéhez, nem élem meg az öt órát, hogy láthassam Morganát. Carlisle gondoskodott volna róla, vagy Esme tekintetétől semmisültem volna meg.

   Emmettel visszaballagtunk a házhoz. Még hátra volt, hogy Rosalie szemébe nézzek a történtek után. Hihetetlen ordenáré dolgokat vágott ordítva a fejemhez, amikor meglátta Emmett állapotát, de szerencsénkre csak gondolatban, így nem kellett meghallgatnunk Carlisle állásfoglalását a testvéri párbeszéd mikéntjéről.
 
   Felrohantam a szobámba, hogy rendbeszedjem magam. A faliórára tekintve láttam, hogy annyi előnye mindenképp volt a történteknek, hogy hamarabb elérkezett a találkozónk ideje. Villámgyorsan lezuhanyoztam és kedvenc, sötétkék selyemingemet, valamint a fekete farmeremet vettem fel. Végig néztem magamon a tükörben, majd ujjaimmal a hajamba túrva rendeztem a kinézetemet. Fintorogva, magammal farkasszemet nézve levontam a következtetést, hogy íme, most már piperkőc is lettem, az őrjöngő elmebetegségem mellett.
 
   Azért nem engedtem, hogy ez a gondolat túlontúl megrázzon. Eljött az idő, hogy elmenjek Morganáért, és minden egyéb semmiséggé vált a sürgető késztetés mellett, hogy már ott legyek.
 
   A futás még jobban esett, mint máskor. A fák között rohanva eluralkodott rajtam az érzés, hogy minden egyes lépésemmel közelebb kerülök Morganával ahhoz, hogy magamhoz öleljem. Persze, az hogy így lesz-e, még a jövő zenéje, de ahogy engedtem a sebesség varázsának, és bizonytalanná vált körülöttem a fák körvonala, úgy vált elmosódottá a kettőnket elválasztó dolgok jelentősége.

   Cikázó mozgásom emberi szem számára szinte érzékelhetetlen volt. Úgy éreztem, nem tudok eléggé gyorsan odaérni a gerendaházhoz, ami most békésen várta érkezésem.
           
   Délután ötkor megálltam a de Lamar ház előtt.  

   A ház ajtajánál megkísértett a gondolat, hogy Lionel már megérkezett és ellenvetése lesz a kirándulásunkkal kapcsolatban, de egy másodperccel később, amikor Oberon ajtót nyitott ráébredtem, hogy rossz testvér miatt aggódtam.

   Oberon szeme sötét volt, féltő és fenyegető. A válla mögött Florine kukucskált ki lábujjhegyre állva. A mozdulatról Alice jutott az eszembe, ahogy az elindulásom előtt szerencsét kívánva megpuszilt és még egyszer elnézést kért a bosszúságért, amit a port angelesi túra alatt okozott. Oberon tekintetébe fúrtam a szememet és felöltöttem „a mit nekem a világ összes veszedelme” arckifejezésemet. Elvégre vámpír volnék én is! Csak nem szeppenek meg egy mogorva nézéstől?

- Jó estét! Morganával azt beszéltük meg, hogy kirándulni megyünk. Érte jöttem. — Hangom kellően határozott volt, érzékeltetve, hogy komoly a szándékom.

- Fáradj beljebb. Már említette, hogy jönni fogsz. — Oberon a háta mögé pillantott és úgy folytatta. — Florine, drágám! Ide hívnád Morganát? Addig váltok egy-két szót a vendégünkkel.

- Természetesen. — Florine megpördült és a lépcső felé iramodott. A szökelléseit és az arcát látva, ahogy a lépcsőn felfelé szaladt, nem lehetett kétségem afelől, hogy sokkal lassabb tempóban kíséri majd le Morganát, időt adva Oberonnak a hegyi beszédre.

- Itt a nappaliban beszélhetünk. Ghana azt mondta, ő kért meg rá, hogy kísérd el a ma esti csavargására. Igaz ez? — Miközben kérdezett, elmélázó mozdulattal vette a kezébe a kandalló oldalához támasztott piszkavasat és miközben beszélt, szórakozottan suhintott egyet-egyet vele a levegőben.
 
- Morganát olyan embernek ismertem meg, hogy minden körülmények között az igazat mondja. Még akkor is, ha fájdalmat szülnek számára a szavai. Azonban hozzá kell tennem, hogy valószínűleg én hívom el valahová, ha nem előz meg az ötletével. — Válaszom váratlanul érhette, mert felkapta a fejét és rám meredt.

- Valóban? — Megvárta, míg bólintottam és csak utána folytatta. — Tudnod kell, hogy Lionel a testvéri szeretettnél többet érez Morgana iránt. Ikrek vagyunk, együtt nőttünk fel és együtt váltunk azzá, amik most vagyunk. Pontosan tudom, mit tesz majd, ha a tudomására jut, hogy érdeklődsz Ghana iránt. És bár Armand és Carlisle mindent megtett a családjaink közti békéért, az öcsémet nem fogja semmilyen egyezség befolyásolni, amikor az életedre tör!

- Köszönöm a figyelmeztetést! Mindazok ellenére, amiket elmondtál, vállalom azt, amit érzek! Morgana az egyetlen, akire tekintettel leszek, mert csak őrá és rám tartozik, hogy mi lesz köztünk.

- Nem vitatom, hogy Morgana szava lesz a döntő, de semmit sem fog számítani ez Lionel szemében. De te tudod! Énrám csak az tartozik, hogy figyelmeztesselek és ezt megtettem. Senki nem róhatja fel mulasztásként a de Lamaroknak, hogy nem szóltak, hogy a halált hívod ki magad ellen.
 
- Tudomásul vettem. Mást nem akarsz mondani?
 
- Nem! Morgana tud magára vigyázni egy Cullennel szemben. De ha bármi kellemetlensége vagy baja származik ebből  a sétából, kő kövön nem marad az otthonotokból és amíg világ a világ, a de Lamarok vadászni fognak rátok! — Hangja a mondat végére szinte dörgött.

   Szertartásosan fejet hajtottam, ahogy az ősi eskü elhangzott, melynek szavai, amióta vámpírok léteznek a földön, változatlanok és állandóak maradtak. A fészek szentségének fenyegetése és az örökké tartó vadászat lehetősége a legtöbbször megtette a magáét. Bármely vámpír ezerszer is meggondolta, hogy magára vonja azok haragját, akik szájából ez az eskü elhangzott. Az örökkévaló elég hosszú idő ahhoz, hogy egy bosszú beteljesüljön, és ilyenkor mindenkit, aki az eskütevő vérvonalába tartozott, köteleztek ezek a szavak.
 
   Mindketten mozdulatlanná dermedtünk, ahogy Morgana és Florine megjelentek a lépcső tetején. Figyeltem, ahogy Ghana lefelé lépked és kezét közben gyengéden végigvezeti a korláton. Úgy éreztem, mintha engem simogatott volna végig. Elképesztően érzéki volt!
 
   Rám nézett és mosolyogva bólintott. Visszanevettem rá, nem törődve Florine felfelé ránduló szemöldökével. Ahogy Morgana a lépcső aljára ért , kinyújtottam felé a kezem. Boldogan ragyogott fel az arca és habozás nélkül csúsztatta tenyerembe a kézfejét.

   Magamhoz húztam és egy röpke pillanatra megöleltem, majd távolabb toltam magamtól, hogy az arcára nézhessek. Szemeiből hamisítatlan öröm áradt. Ezért a nézésért ezerszer rosszabb dolgokkal is szembeszálltam volna, mint Lionel a legrosszabb pillanatában!

    Elindultunk az ajtó felé, ott Morgana megtorpant és visszapillantva „Sziasztok!”-ot mondott a megkövült nővérének és Oberonnak, aki akkor már a megrendült Florine-t támogatta erkölcsileg és fizikailag is. Megvártam, míg intenek felé, majd jó hangosan, hogy a pókok is hallhassák a hálójukban szerte mindenhol a házban, visszaszóltam:

- Ígérem, vigyázni fogok rá!

   Ahogy az ösvényt követve távolodtunk az otthonától, Morgana szinte táncot lejtett. Mámoros jókedvvel szívta be a nedves, esti  levegőt és kitárt karokkal pördült egyet-kettőt. Érdeklődő nézésemre válaszul felkacagott.

- Nem tudhatod milyen ez. Mintha teljesen szabad lennék. Nincs itt senki, aki korlátozni akarna. Senki, aki ígéretet várna tőlem. Imádom ezt az érzést!

- Nem sokszor adódhat akkor ilyen az életedben.

- Hát nem. De most hála neked, lubickolhatok benne. Gyere! Fussunk!

   Elnézően mosolyogtam rá. Nem tudhatta, hogy a leggyorsabb Cullennel kezdett. De a mosolyom kissé megkopott, ahogy nekilendült. Edzőcipői alig érintették a talajt, ahogy emberhez mérten hatalmas szökkenésekkel futni kezdett, szemét a következő pontra függesztve, ahol talajt ért és ahonnan újra ugrani készült. A levegő megint mintha vibrált volna körülötte. Futni kezdtem én is.

   Bár nem volt megerőltető, hogy tartsam vele a tempót, de a futás örömét élvezhettem. Nemigen volt részem még ebben, csak Alice fürge árnya mellett érezhettem eddig ilyesmit. Kergetni kezdtem a fák között és egy pillanatra hátrafordulva nevetve rám fintorgott, majd cikázni kezdett.

   Úgy futott, mint az antilop a gepárd elől. Hirtelen fordulataival, irányváltásaival megzavarva, megnehezítve, hogy utolérjem. Egy tisztáson mégis úgy tűnt befogom. Gyorsítottam és az utolsó pillanatban ébredtem csak rá, hogy mi volt a szándéka. Elém pördült és megtorpant. Sebességem elsodorta. Karjaimat köré fonva testemmel próbáltam felfogni az esés erejét, nehogy megsebezze magát a köves, ágakkal teli talajon. A megzúzódott oldalam harsányan emlékeztetett az Emmettel történt összecsapásra.

    Kacagva, cseppet sem félve fúrta arcát kőmerev, hideg mellkasomhoz, amíg a földet szántva végül egy fa tövénél megállapodtunk.

   Felemelte a fejét és egymásra meredtünk. Kacagása egyre halkult, míg a végén már csak egy kedves mosoly játszott a szája sarkában. Úgy megcsókoltam volna a játékos szájszegletét, ahogy felkunkorodott! Megráztam a fejem. Egyrészt, hogy kiverjem belőle a vad ötletet, másrészt, hogy egy kicsit rendeződjenek a dolgok körülöttünk.

   Morgana elkomolyodott. Ekkor ébredtem rá, hogy valószínűleg elutasításként élte meg a fejrázásomat, de engedte, hogy felsegítsem. Zavartan porolta le kék farmerét és ezüst-fekete csíkos pulóverét. Én is rendeztem az öltözetem. A selyeminget mégsem ilyesmire találták ki. Ennyit az eleganciáról! Bosszúsan meredtem magam elé.

- Ne haragudj! — Olyan halkan mondta, hogy szinte meg sem lehetett hallani. — Nem gondoltam át.

- Nehogy azt gondold, hogy bármiben is hibáztál! Magamra haragszom, mert tönkretettem a jókedvedet.

   Bátortalan pillantása még mélyebbre taszított az önostorozásban, hisz az előbb még gondtalanul nevetgélt velem, most meg szinte rám sem mer pillantani. Remek Edward! Ezt elintézted!

    Megsimogattam az arcát, éreztetve, hogy semmiről sem tehet. Töprengve nézett, majd szinte magának mondva, megszólalt:

- Valószínűleg igazad van. Kicsit gyorsan hajtottam. Itt az idő fékezni. — És újra kinyújtotta a kezét felém.

   Örömmel vettem megújult bizalmát és kézen fogva sétáltunk tovább, a fákról, a természetről, az őszről és a nyárról beszélve. Minden szóba került, csak az előbbi közjáték nem.
 
    Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk az erdőben, lassan besötétedett. Ráébredtem, hogy már órák óta csak megyünk. De hiába borult sötétbe a fák ölelte ösvény, Morgana lépte biztos maradt. Az én éjszakai látásom tökéletes volt, de hogy ő hogyan láthatott minden gödröt és alattomos gyökeret, az rejtély volt a számomra.

    Kilométerek óta hallgattunk és csak lépteink monoton dobbanása törte meg a csendbe burkolódzó erdőt. Az állatok tudták, hogy ragadozó jár a közelükben, de nem sejthették, hogy most csak egy lényre összpontosul minden figyelme. Ösztönösen fürkésztem a sötétet, hogy lecsapjak, bármi fenyegető kerül a közelünkbe. Morgana azonban félreérthette feszült figyelmemet.

- Azon gondolkodtam, hogy jobb, ha őszintén beszélek veled! Tudom, hogy általában a férfiak vallják meg az érzéseiket, de az elmúlt napokban úgy vettem észre, hogy te is érdeklődsz irántam, legalábbis annyira, mint én irántad.           
  
   Halkan hümmentettem. Nem tudtam mit is felelhetnék erre, de ő bátorításnak értelmezte gesztusomat.

- Szóval arra jutottam, hogy színt vallok. Nem akarom, hogy úgy érezd, becsaptalak!

- De hisz semmivel sem hitegettél. Hogy tudnál bármivel is becsapni?

- Közeledik az éjfél, nem igaz?

    Kérdése meglepett és kizökkentett, de a karórámra nézve igazat adtam neki.

- Két perc múlva átfordulunk a holnapba.
 
- Akkor kérlek, engedd el a kezem és hagyd, hogy kissé eltávolodjak. Ha készen állok rá, megtudsz rólam mindent. Mindent, amit eddig csak a de Lamarok tudtak. És bármi legyen is a döntésed, az esküdet kérem, hogy soha, senkinek nem árulod el a titkomat!

    Komor hangja szinte fenyegető volt. Tartottam tőle, hogy olyasmit tudhatok meg, ami lehetetlenné teszi, hogy egy pár legyünk. Mivel a válaszomra várt és mivel úgy tűnt, ez a helyes, hangosan csak annyit mondtam:

- Esküszöm, hogy a titkod minden körülmények között biztonságban lesz nálam!

    Halk szavai szinte elvesztek a lombok suhogásában.

- Köszönöm neked!

   Kezemet elengedve előre lépett párat, körülbelül két méterre tőlem megtorpant, majd leszegett fejjel lassan felém fordult. A mutatók ekkor ugorhattak éjfélre és úgy éreztem, hogy a pillanat megdermed az örökkévalóságban. Tudtam, soha nem fogom elfelejteni, bármi is történjen!

   Morgana lassan felemelte a fejét és rám nézett. Belevesztem a szemei látványába.
 
   Hol volt az a mesés, csokoládészín szempár? Hol az a meleg pillantás?
Jegeskék-lilás, hideg, mandulaformájú ragadozó szempár fürkészte döbbent vonásaimat. S bár tudtam, hogy minden az arcomra van írva, képtelen voltam arra, hogy semleges arckifejezés mögé rejtsem meglepettségem. Sosem láttam még ilyen tekintetet.
 
- Ez vagyok én! — A hangja is más volt. Valahogy mélyebb, dorombolóbb.

- Ki vagy te? — A kérdés úgy bukott elő belőlem, ahogy a légbuborék az iszap alól.

- Mit tudsz a régi totemállatokról? Vagy az európai családi címerállatokról?

- Csak az indián regéket ismerem, mást nem. Hogy a szellemi vezető volt a törzs totemállata, és hogy a zavaros időkben ő mutatta meg a törzsnek a túléléshez vezető utat.

- Az indián totemek is sokszor többek, mint a szellemi vezető megtestesült valója. De tudnod kell, hogy Európában vannak családok, akiknek a címerében valamilyen állat alak van. Ezeknek egy része csak művészi megfogalmazása egy-egy, a család tagjaira jellemző tulajdonságnak. Az oroszlán a bátorságé, a sárkány a legyőzhetetlenségé, a sas a könyörtelenségé, míg például a kölykeit védelmező farkasszuka az elkötelezettségé. De vannak családok, ahol más, több húzódik meg a címerállat mögött. — Hangja egyre halkult, míg már alig volt hallható. — Florine-nal egy ősi, az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy francia család sarjai vagyunk. Bár franciának csak később nevezték el azt a népet. A család címerében egy hópárduc ágaskodik! Ez már csak azért is különös, mert franciahonban abban az időben, amikor a címerre került, nem volt ismert ez az állat. Egy legenda járt szájról szájra a família nő sarjai között. Időről-időre, ha valami fenyegette a családot, érthetetlen módon a környéken feltűnt a címert díszítő vad. Addig-addig járta a környéket, amíg meg nem szűnt a fenyegetés. El is nevezték az állatot Oltalmazónak. El telt némi idő, mire ráébredtek az igazságra, és mire az Oltalmazó felfedte kilétét.

- Ő vagy te? De hogy lehet?

- Még hosszú a történet. — Szavai már-már morgásként hatottak. — Az Oltalmazót hordozó nő többnyire magányosan, elszigetelve a többi családtagtól, az igazi élettől pergette sivár létezésének homokszemként sodródó napjait. De hiába kárhoztatták egyedüllétre, az Oltalmazó szellemének nem volt akadály, hogy nem voltak közvetlen, vér szerinti utódok  Rá kellett jönnie a családnak, hogy inkább valamiféle együttállásnak köszönhető a megtestesülés. Kellett a fenyegetettség, kellett pár jellemző személyiségjegy és az Oltalmazó már meg is jelent. Egy időben áldásként kezelték, hiszen neki volt köszönhető a család fennmaradása és gazdagodása. De ahogy a kereszténység térhódítása bekebelezte a vidéket, lassan az ördöggel azonosították a vadat. Ekkor már volt, hogy saját családtagjai küldték máglyára a hordozót, mint boszorkányt.

   Szavai elhaltak, mint mikor nagy szárazság idején a víz meglassúdva, csendesen elszivárog a föld repedésein keresztül a mederből, ahol annak előtte erőtől duzzadón hömpölygött az ár.

    Megérintettem a kezét és lassan magamhoz húztam. A vállamhoz támasztotta homlokát és úgy folytatta, miközben a hátát simogattam lassú, nyugtató mozdulatokkal.

- Alice sokszor mondta, hogy úgy beszélsz magadról, mint szörnyetegről és tegnap a mozi után is azt vettem ki a szavaidból, hogy így tekintesz magadra. De Te, mindig ugyanaz maradsz. Változatlan és gyönyörű! Én valóban szörnyeteggé válok, és minden éjfélkor könnyen lelepleződhetek, mert az Oltalmazó ilyenkor közelebb kerül a felszínhez. De ez nem változtat azon, hogy mindig bennem van és figyel! — Megpróbált hátrébb húzódni, de nem engedtem. Karjaim úgy ölelték át, mintha önmagától is meg tudnák védeni. Egy ideig küzdött, aztán még jobban hozzám simult és én úgy éreztem, megnyertem a háborút. Legszívesebben diadalittasan felkiáltottam volna.

- Te engem nem látsz szörnynek, én téged nem látlak annak! Gyönyörű vagy kívül, belül! Ha megengeded nekem, szeretni foglak. Ha megengeded nekem, igyekezni fogok, hogy minden veszélytől megóvjalak. Ha megengeded nekem, mindent elkövetek, hogy megismerjelek és a tudomására hozzam a világnak, hogy te vagy a leggyönyörűbb élőlény a földön.
 
   Szenvedélyes szavaimra még közelebb furakodott hozzám és ahogy arcát felém fordította, nem tudtam tovább várni. Csókolni, habzsolni kezdtem ajkait. Először meglepődött, majd végtelen odaadással nyílt meg előttem. Szám elkalandozott, végig csókolva állának finom vonalát. Viszonozta minden mozdulatom, újra és újra ráfelelve szenvedélyemre. Örvénylő érzelmeink tükreként, szinte eggyé forrva csókoltuk egymást. Ujjaim a hajába túrtak és a selymes áradatot kezem köré tekerve egyre hátrább szegtem fejét. Nem ellenkezett, még akkor sem, amikor a szám sima, tökéletes nyakának hátrafeszülő ívét kóstolgatta. Lelkem démona lekushadt és szinte megsemmisült a rám törő érzelmektől. Mély sóhajjal dőlt nekem és úgy éreztem ennél tökéletesebb pillanata nem volt még létezésemnek.
 
   Iszonytató erő tépett el egymástól minket, és émelyítő fájdalom hullámzott át rajtam, ahogy tarkóm égni kezdett a mély harapástól. A hörgő üvöltéstől azt hittem, örökre megsüketülök. Ismeretlen karok penderítettek arrébb és nem tudtam, merre van a fent és a lent. Sodródtam, feltúrva magam körül a talajt. Szemeim tele voltak fekete földdel és száraz levelekkel, ahogy fékezhetetlenül gurultam. Valami keménynek csapódott a hátam, de a zúzódások fájdalma semmi sem volt a kudarcéhoz képest, hogy nem tudom megvédeni Morganát a sötétből támadó árnytól. Félkábán a kíntól, borzadva hallottam Ghana fájdalmas kiáltását.

    A hangjától bombaként robbant ereimben az adrenalin! Szabadjára eresztettem tébolyult démonomat, és féltérdre küzdöttem magam. Elhomályosult látásom nem akadályozhatott meg abban, hogy rávessem magam a sötétből újra támadó alakra.            
 
   Téptük, szaggattuk egymást, karomként behajlított ujjaink mély sebeket hasítottak testünkbe. A vér szerte fröccsent, fekete csíkos mintával borítva a bokrok és a fák árnyékteli leveleit. Már én is üvöltöttem! Hangom recsegve tört elő a torkomból. Nem érdekelt ki, minek lát. Nem érdekelt, hogy senki sem ismerné fel örjöngő magamban Edward Cullent. Egy célom volt csak, hogy  megsemmisítsem a támadónkat.

    Újra és újra támadtam, míg ujjaim utat találtak a hatalmas mellkasához és belemélyedtek, hogy eltökélt szándékomnak engedelmeskedve, áttörjék a bordák ketrecét és kitépjék nem dobogó szívét!
 
   Ekkor váratlanul oldalról újabb ütést kaptam, ami messze sodort áldozatomtól. Fejemet rázva emelkedtem fel... és a látvány kijózanított!

    Morgana állt a támadóval szemben, akiben Lionelre ismertem. Teste hullámzott, ahogy farkasszemet nézett a feldúlt, véres sebekkel tarkított vámpírral.

   Lionel felém mozdult, mire mély hörgés szakadt fel Morgana mellkasából és egy hatalmas széllökéstől kísérve a felszínre robbant az Oltalmazó.

    Fehér bundáját szürkés-kék foltok tarkították, hatalmas termete felért Lionel derekáig. Busa fejét magasra emelve, arasznyi agyarakat villogtatva, moccanatlan, kékes-lilás szemekkel méregette a vámpírt, aki lassan felemelte a kezeit és hátrálni kezdett.

- Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg? — Lionel motyogása summázata volt annak, amit éreztem. A fenevad  lelapult és kúszni kezdett felé. Támadni készült!

- Morgana! Ne tedd!  — Valahogy képes voltam nyugodtságot erőltetni a hangomra. Az a tudat segített, hogy Ghana soha nem bocsátaná meg magának, ha bántaná Lionelt! A vámpír meg képtelen lett volna tiszta tudattal kezet emelni rá. Az óriási hópárduc rám nézett, szemei indulatosan összeszűkültek és vad morgással visszafordult Lionel felé.

    Rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg rosszabbul nézek ki, mint ahogy érzem magam. Hiába! Sűrű volt a nap! Előbb Emmett gyúrta át a tagjaimat, majd a féltékenységtől és a féltéstől sarkallva  Lionel próbált apró cafatokká tépni. Tudtam, hogy ha nem sikerül megnyugtatnom Morganát, azt egész további létezésem során bánni fogom.
 
- Kedves! Jól vagyok! Gyere kérlek hozzám! — Gyengéd hanggal próbáltam áttörni a gyilkos düh falán. Meglepő módon sikerrel jártam! Egy gyors, ingerült farokcsapást követően a nagymacska egy szökkenéssel mellettem termett. Szemei fürkészve vizslatták arcomat és gyanakodva meredtek a kezemre, amivel lassan közelítettem felé. Elértem hullámzó izmú vállait, és a hatalmas szőrbe fúrva ujjaimat simogatni, masszírozni kezdtem a megfeszült izmokat. Lassan kiengedett a feszültség és szemeit félig lehunyva, dorombolva dőlt hozzám. Reszketve fújtam ki a levegőt. Ostoba, emberi beidegződés, de valahogy most nagyon jól esett. Morgana lassan megjelent azokban a túlvilágian világító, kékes-lilás, idegen szépségű szemekben. Hálát adtam a sorsnak, hogy el tudok jutni hozzá még akkor is, amikor az úgynevezett szörnylénye uralja a testét.

    A testét, amiben semmi, de semmi nem emlékeztetett az általam annyira csodált finom és sebezhető tagokra. Nyers erő vibrált most körülötte, és egyáltalán nem csodálkoztam már azon, hogy Florine-t annak idején meg tudta menteni. A nővéréről eszembe jutott az előbbi küzdelem és az ellenfelem.

- Lionel! Micsoda meglepetés! — Szóltam a megrökönyödött riválisomhoz. — Minek köszönhetjük a jelenléted? — Szavaimra a nagymacska is ráemelte tekintetét a de Lamar fivérre.

- Oberon figyelmeztetett. Otthonról jövök.— Sziszegte felém indulatosan. — Mikor megérkeztem és keresni kezdem Morganát, mondta, hogy érdeklődsz iránta és túrázni indultatok kettesben. Utánatok jöttem, mert aggódtam. És nem hiába! Láttam, hogy bele akarod mélyeszteni a fogad a nyakába! Csak azt nem értem, mivel érted el, hogy hagyja. Te tetves Cullen! Ezerszer megbánod még, hogy a vérére szomjaztál! — Hörgése miatt a többi mondanivalója értelmetlen hangáradattá vált.

- Hatalmas ökör vagy Lionel! Nem tudod megkülönböztetni a szerelmes évődést a táplálkozástól? — Ostoba voltam, hogy nem válogattam meg jobban a szavaimat, de mentségemre szolgáljon, hogy tényleg elképedtem ekkora esztelenség hallatán. Mire ráébredtem, hogy hibáztam, Lionel újra előrelendült. Vesztére!

    Szürkés-fehér villanás keresztezte vetődését, egy hatalmas karmos mancs csapott a vállára, amitől bukfencet vetett és egy fának csapódott. Vad hörgés zengett fel és a hatalmas macska, hátsó lábaival Lionel combjait leszorítva, mellső mancsaival mellkasán támaszkodva, mozdulatlanságot kényszerített a vámpírra. Karmait még visszahúzta, de a Lionel vállán szétnyíló, gereblye mintázatú sebek ékes bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy ezeknek a karmoknak semmibe sem kerül a márványkeménységű vámpírbőrt átszakítani.

- Lionel! Nekem Morgana csak most mondta el, hogy ki is ő valójában. Úgy tudom, te már régebb óta birtokában vagy az igazságnak. Ha így van, akkor azt is tudnod kell, hogy csak akkor változik át, ha fenyegetve érzi azt, akihez kötődik! Megtisztelve érzem magam, hogy én lehetek az, akit kiválasztott és megértem milyen nagy a veszteséged, de kérlek, ne súlyosbítsd a dolgokat! Ha rám támadsz, vagy ha rá támadsz, harc lesz. Ha harc lesz, akkor valamelyikünk itt pusztul, de bármelyikünk is lenne a túlélő, az elveszítené Morganát. Ezt akarod? Te vagy a bátyja. A védelmezőjének tart! Fogadd el a döntését és ne törj az életére, a lelkére.

   Lionel szinte prüszkölt az erőlködéstől, hogy levesse magáról a hópárducot, de az nem hagyta magát. A vámpír a tehetetlenségtől megalázottan lassan lehunyta szemeit és véres könnyek kúsztak le arca két oldalán. Megadta magát.
 
- Engedd el, Kedves! — Szándékosan szelídre fogott hangomat alátámasztva megközelítettem Morganát és óvatosan végig húztam tenyeremet a hátracsapott, gömbölyű fülektől indítva a mozdulatot, egészen az izmos farig. Lassú mozgással, mintha minden moccanását mérlegre tenné, hagyta ott a földön fekvő testet. Egy pillanatra rám nézett, majd fájdalomtól telített tekintetével búcsút intve, a bozótba vetette magát.

    Lionelre csak egy pillantást vesztegetve követtem az éjszakai erdőben. Vágtája sebesebb volt, mint emberi futása, és feltételeztem, hogy most a szégyen is hajtja előre.

   De én vámpír voltam, és leszek mindig is! A leggyorsabb Cullen. Lépésről lépésre közelebb kerültem hozzá. Futása  meglassúdott  amikor érzékelte, hogy lehagyni nem tud. Ügetésre, majd lépésre váltott. Én is lassítottam. Nem akartam lerohanni.

    Amikor megtorpant, egy-két lépésre tőle én is megálltam.

 - Ghana! Jól vagy?

    Először meg sem hallottam a sírását. Aztán láttam, ahogy megrázkódik a válla és a semmiből előtörő szélörvény elragadta az Oltalmazót, csak Morganát hagyva ott a tisztáson összetörve és megalázva. Meztelen teste előre görnyedt, majd térdeire zuhant.
 
   Reszketett a zokogástól, hangja el-elcsuklott. Odaléptem, miközben kigomboltam az ingem. Vállaira borítottam a selymet, bízva abban, hogy ezzel enyhíthetem a megalázottságának érzését. Halk szavakat suttogtam a fülébe, százszor, ezerszer is biztosítva arról, hogy szeretem.

   Amikor magam felé fordítottam, már nem ellenkezett. Tudta hogy elfogadom, ahogy én is tudtam, nincs a világon semmi, ami elválaszthatna tőle!

   Szerelmes szavaink és csókjaink gyógyírként borították be lelki és testi sebeinket, a távolba száműzve minden gonddal terhes gondolatot. A holnap még messze van. Itt és most azonban csak mi voltunk. Egymás karjában, szerelemtől kábultan, az éj leplébe burkolódzó tisztáson a fák oltalmazó árnyékában.
 
A két szépség! A két szörnyeteg!
 

 

 
 
 
Szerző: LauraL

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://edwardcullen.blog.hu/api/trackback/id/tr951141730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Veronic 2009.05.25. 11:54:46

ESZMÉLETLEN!!!
Szerintem mindenki sejtette,hogy Morgana titka nem mindennapi rejtély,de ez!!!Nagyon ott van!!!:):):)

sashaliness 2009.05.25. 15:00:12

imádom imádom imádom imádom. asszem ennyi elég is lesz :D

fannimerkl 2009.05.25. 16:40:40

Ez fantasztikus volt!!!:D
Kíváncsi vagyok a továbbiakra!
Remélem sokáig folytatod majd!
Nagyon jól írsz!
Várom a folytatást!

Miss Kitty 2009.05.25. 20:22:37

Egyre izgalmasabb a történeted...kíváncsian várom a folytatást.

Honeyadry 2009.05.25. 20:37:00

Naggggyon jó!!!! Micsoda fordulat és micsoda izgalmak!!! Gratula:)

dzseni13 2009.05.25. 20:54:54

Nagyon teccik,szép kicsavar van benne és amikor Lionel megjelent az isteni lett! :)

csillibilli112 2009.05.25. 21:01:00

egyszerűen fantasztikus részvolt :D csak úgy faltam a sorokat, mondatokat :D és észrevettem vége... mára XD várom a továbbiakat :d Imádtam Ed vallomását, és az átalakulást... és csúcs volt ahogy megjelenítetted a harcot, mikor Lionel megjelent :D áááááá egyszerűen fenomenális volt :D

hucak 2009.05.25. 21:49:18

Imádom!!! Nagyon jó! Nagyon ügyes vagy!!!!! és most egy kicsit meg is világosodtam: a Cullenek ne bántsák a nagymacskákat! Nagyon jól összeraktad! Izgatottan várom a folytatást, melyet csak újabb gyötrelmesen hosszú 9 nap múlva olvashatunk!! Köszönöm az élményt!! Ez most igazán rám fért! Kiszakadni a valóságból, egy olyan világba, mint ez!! Amit Te alkottál!!!! Még egyszer köszönöm!!!! :)))))

Drusilla1985 2009.05.25. 22:33:16

Egészen elképesztő volt! Sejtettem, hogy Morgana valamiféle nagymacskává tud változni, mert a jelek erre mutattak, hogy a de Lamarok védik a nagymacskákat és az a sok fehérje, amit fogyaszt és nem eszik zöldségeket. De az,hogy ilyen különleges Oltalmazó, ráadásul hópárduc, ami önmagában is nagyon különleges lény, az valami egészen fantasztikus. Meg az, hogy egész kis történetet írtál külön az Oltalmazóknak. Elképesztő volt. Komolyan. Alig várom a folytit.

nikike821008 (törölt) 2009.05.27. 20:20:29

Hali :D
Teljesen lepadlóztam, mint mindig. Imádom, ahogy írsz és amit írsz :DD Nagyon szeretem ezt a történetet :DD Folytatást kérek minél hamarabb!!!!
Puszi

LauraL 2009.05.28. 18:16:38

Mindenkinek! Nagyon szépen köszönöm a biztatást, és a visszajelzéseket! :) Örülök, hogy tetszett Nektek ez a rész!

sylla 2009.05.30. 13:29:55

hihetetlen !!! Annyira jó lett :)) nagyon szeretem a történetedet ! várom a folytatást.:)

Tiagirl 2009.05.31. 08:42:45

Hát szia! Istenem! Ilyen gyönyörűen, romantikusan megfogalmazott történetet nem sokat láttam! Háromszor olvastam el mire ki bírtam nyögni valamit. Nagyon tetszik, hogy Morgana megnyílt előtte. Így tovább!! Pusza!

Fatcsi 2009.05.31. 21:36:48

most őszinte leszek! eleinte nem kedveltem a sztorit mert nem volt benne Bella :D de végül is lassan érdekelt a történet és hát Ed megmaradt.gondoltam olvasom tovább.de ennél a fejezetnél komolyan megszerettem a történetet, és Ghana annyira a szívemhez nőtt, ahogy Bells. tetszik ez az oltalmazós dolog és a hópárduc az nagyon kedvemre van, mert imádolom a nagymacskákat.szal imádom ezt a fejezetet és mostmár a sztorit is. Morgana 4ever! :D
emellett sok sikert, lett egy új rajongód =) puszi

LauraL 2009.06.02. 14:17:55

@sylla: Örülök, hogy tetszik! Mindig amikor elolvasok egy-egy ilyen kommentet új erőt is kapok a folytatáshoz. Köszönöm!

@Tiagirl: Köszönöm a dicsértet. Nem kevéssé izgultam, vajon sikerül-e Morgana és Edward egymásra találását úgy megírnom, hogy kellően átérezhető legyen. Örülök, ha többszöri olvasásra is élvezhető maradt, és köszönöm a biztatást!

@Fatcsi: Az új rajongóknak mindig örülök! :) Valóban a Bella mentesség riasztó lehet a Twilight rajongóknak, hiszen az alaptörténet egyik főhőséről van szó. Sajnos azonban én már nem tudtam volna újat írni Belláról és Edwardról. Így született meg Morgana. Örülök, hogy végül őt is megkedvelted! :)

Fatcsi 2009.06.06. 20:35:49

@LauraL: teljesen egyetértek veled. és amúgy is így tök tuti lett a sztori!!! am meg Bella a másik 2 történetben fő szereplő szal nekem az teljesen elég :D
süti beállítások módosítása