Alig tudtam kivárni a másnap délutánt. Az idő még soha nem vánszorgott ilyen lassan létezésem 107 esztendeje alatt. A délelőtt még csak eltelt valahogy, de ahogy a házban az óra elütötte a delet, úgy éreztem, mintha a percenként előre haladó mutató mire egyet ugrana előre, rögtön kettőt vissza is szökken. Türelmetlenségem a többieknek is feltűnt, de tekintettel arra, hogy Alice természetesen nem volt képes a száját, nyílt titokká vált, hogy mitől vagyok nyugtalan. Többnyire elnézően eltűrték hangulatingadozásaimat, Esme pedig egyenesen ragyogott, de medve stílusú testvérem most sem hazudtolta meg alaptermészetét.

    Emmett szétszekírozott, azon lovagolva, hogy ugyan mi meglepőt csinálhat egy emberlány egy magunkfajtával. Mire odaért az eszmefuttatásban, hogy a szex valószínűleg véresre sikerülne Morgana és köztem, elhatároztam, hogy széttörök a fején egy pár sziklát! Aztán rájöttem, hogy túl puhák lennének a kőkemény fejéhez. Emmett úgy méregetett, mintha azon gondolkozna, hová döfje a következő tüskét. Biztonságban éreztem magam egészen addig, amíg bele nem néztem a zavaros löttyel teli koponyájába. Magamat láttam, ahogy elképzelte, hogy Morganát magam alá gyűrve, ruháit szétszaggatva, a nyakába mártva fogaimat szomjamat oltom. A felháborodás előre taszított és morgó hörgéssel vetettem magam legerősebb testvéremre.

    Emmett hátrahőkölt és elveszítve egyensúlyát lezuhant a kanapé mögé, aminek a háttámláján ülve bosszantott. Nem nagyon fékezett meg, hogy a földön láttam, de ő is hamar összekapta magát. Mire odaértem, már a teraszajtónál röhögött. Nem is sejtette, mekkora bajban van. Kiiramodott az erdőbe, én meg dühtől elvakulva vetettem magam utána. Megbánja még, hogy ezzel a témával szórakozott!

 

   Kicsúsztam Emmett medveöleléséből és a háta mögé kerülve, felugorva hatalmas vállaira, átnyúltam karjaimmal a hóna alatt és a tarkóján összefont kezeimmel leszorítottam a fejét a mellkasára. Recsegett a nyaka, ahogy hátra nyúlt és megpróbálta elkapni a tarkómnál a hajam, hogy maga elé rántson. Kezdett rájönni, hogy tényleg sikerült kihoznia a sodromból. Mérges hörgésünktől zengett az erdő. Hanyatt dobta magát és ahogy a sziklának csapódott a hátam, hálát adtam a sorsnak, hogy nincs szükségem lélegzésre, mert egy emberben ettől bennszakadt volna a levegő. Így is megreccsent a gerincem. Fújva, sziszegve összeszedtem az erőmet és oldalra csavarodva, az enyhe lejtést kihasználva, átgördítettem magamon. Fölé kerülve készültem, hogy fogaimmal a húsába tépjek.

 

   Valami hihetetlen erő tépett le róla és pördített arrébb, hogy csak úgy fröccsent körülöttem a föld mindenfelé, ahogy az oldalammal feltúrtam esés közben. Felpattantam és vicsorogva szembefordultam újabb támadómmal, de amint megláttam, ki áll velem szemben, a szégyentől majd el süllyedtem. Kevéssé vigasztalt, hogy Emmett is összetörtnek tűnt.

    Szavaitól elszállt belőlem az ölés szenvedélye. Nem töltött el örömmel, hogy a vérszomjas démonom ennyire kontrollt vesztve őrjönghetett. Körülnézve láttam, mekkora pusztítást okoztunk és fájó tagjaim jelezték, hogy nem úsztam meg sérülés nélkül a küzdelmet. Emmett is ziláltan festett. Látható volt, hogy valóban bántja, ami történt. De nem bánhatta jobban, mint én.

- Túlreagáltam. Még ki sem mondtad, amit gondoltál. Nem kellett volna így magamra vennem.

- Mindannyiunknak vannak félelmei. Megértelek. — A rá annyira nem jellemző éleslátása meglepett. Még magam sem tudtam, hogy azért reagáltam így a képzelgéseire, mert valóban rettegek attól, hogy én leszek az, aki megöli Morganát. Hogy annak ellenére, hogy meg akarom mindentől óvni, pont én leszek az, aki a vesztét okozza.

 

 

   Felrohantam a szobámba, hogy rendbeszedjem magam. A faliórára tekintve láttam, hogy annyi előnye mindenképp volt a történteknek, hogy hamarabb elérkezett a találkozónk ideje. Villámgyorsan lezuhanyoztam és kedvenc, sötétkék selyemingemet, valamint a fekete farmeremet vettem fel. Végig néztem magamon a tükörben, majd ujjaimmal a hajamba túrva rendeztem a kinézetemet. Fintorogva, magammal farkasszemet nézve levontam a következtetést, hogy íme, most már piperkőc is lettem, az őrjöngő elmebetegségem mellett.

 

   Azért nem engedtem, hogy ez a gondolat túlontúl megrázzon. Eljött az idő, hogy elmenjek Morganáért, és minden egyéb semmiséggé vált a sürgető késztetés mellett, hogy már ott legyek.

 

   A futás még jobban esett, mint máskor. A fák között rohanva eluralkodott rajtam az érzés, hogy minden egyes lépésemmel közelebb kerülök Morganával ahhoz, hogy magamhoz öleljem. Persze, az hogy így lesz-e, még a jövő zenéje, de ahogy engedtem a sebesség varázsának, és bizonytalanná vált körülöttem a fák körvonala, úgy vált elmosódottá a kettőnket elválasztó dolgok jelentősége.

   Cikázó mozgásom emberi szem számára szinte érzékelhetetlen volt. Úgy éreztem, nem tudok eléggé gyorsan odaérni a gerendaházhoz, ami most békésen várta érkezésem.
           

   Délután ötkor megálltam a de Lamar ház előtt.  

   A ház ajtajánál megkísértett a gondolat, hogy Lionel már megérkezett és ellenvetése lesz a kirándulásunkkal kapcsolatban, de egy másodperccel később, amikor Oberon ajtót nyitott ráébredtem, hogy rossz testvér miatt aggódtam.

   Oberon szeme sötét volt, féltő és fenyegető. A válla mögött Florine kukucskált ki lábujjhegyre állva. A mozdulatról Alice jutott az eszembe, ahogy az elindulásom előtt szerencsét kívánva megpuszilt és még egyszer elnézést kért a bosszúságért, amit a port angelesi túra alatt okozott. Oberon tekintetébe fúrtam a szememet és felöltöttem „a mit nekem a világ összes veszedelme” arckifejezésemet. Elvégre vámpír volnék én is! Csak nem szeppenek meg egy mogorva nézéstől?

 

- Morganát olyan embernek ismertem meg, hogy minden körülmények között az igazat mondja. Még akkor is, ha fájdalmat szülnek számára a szavai. Azonban hozzá kell tennem, hogy valószínűleg én hívom el valahová, ha nem előz meg az ötletével. — Válaszom váratlanul érhette, mert felkapta a fejét és rám meredt.

- Valóban? — Megvárta, míg bólintottam és csak utána folytatta. — Tudnod kell, hogy Lionel a testvéri szeretettnél többet érez Morgana iránt. Ikrek vagyunk, együtt nőttünk fel és együtt váltunk azzá, amik most vagyunk. Pontosan tudom, mit tesz majd, ha a tudomására jut, hogy érdeklődsz Ghana iránt. És bár Armand és Carlisle mindent megtett a családjaink közti békéért, az öcsémet nem fogja semmilyen egyezség befolyásolni, amikor az életedre tör!

- Köszönöm a figyelmeztetést! Mindazok ellenére, amiket elmondtál, vállalom azt, amit érzek! Morgana az egyetlen, akire tekintettel leszek, mert csak őrá és rám tartozik, hogy mi lesz köztünk.

 

- Tudomásul vettem. Mást nem akarsz mondani?

 

- Nem! Morgana tud magára vigyázni egy Cullennel szemben. De ha bármi kellemetlensége vagy baja származik ebből  a sétából, kő kövön nem marad az otthonotokból és amíg világ a világ, a de Lamarok vadászni fognak rátok! — Hangja a mondat végére szinte dörgött.

   Szertartásosan fejet hajtottam, ahogy az ősi eskü elhangzott, melynek szavai, amióta vámpírok léteznek a földön, változatlanok és állandóak maradtak. A fészek szentségének fenyegetése és az örökké tartó vadászat lehetősége a legtöbbször megtette a magáét. Bármely vámpír ezerszer is meggondolta, hogy magára vonja azok haragját, akik szájából ez az eskü elhangzott. Az örökkévaló elég hosszú idő ahhoz, hogy egy bosszú beteljesüljön, és ilyenkor mindenkit, aki az eskütevő vérvonalába tartozott, köteleztek ezek a szavak.

 

   Mindketten mozdulatlanná dermedtünk, ahogy Morgana és Florine megjelentek a lépcső tetején. Figyeltem, ahogy Ghana lefelé lépked és kezét közben gyengéden végigvezeti a korláton. Úgy éreztem, mintha engem simogatott volna végig. Elképesztően érzéki volt!

 

   Rám nézett és mosolyogva bólintott. Visszanevettem rá, nem törődve Florine felfelé ránduló szemöldökével. Ahogy Morgana a lépcső aljára ért , kinyújtottam felé a kezem. Boldogan ragyogott fel az arca és habozás nélkül csúsztatta tenyerembe a kézfejét.

   Magamhoz húztam és egy röpke pillanatra megöleltem, majd távolabb toltam magamtól, hogy az arcára nézhessek. Szemeiből hamisítatlan öröm áradt. Ezért a nézésért ezerszer rosszabb dolgokkal is szembeszálltam volna, mint Lionel a legrosszabb pillanatában!

    Elindultunk az ajtó felé, ott Morgana megtorpant és visszapillantva „Sziasztok!”-ot mondott a megkövült nővérének és Oberonnak, aki akkor már a megrendült Florine-t támogatta erkölcsileg és fizikailag is. Megvártam, míg intenek felé, majd jó hangosan, hogy a pókok is hallhassák a hálójukban szerte mindenhol a házban, visszaszóltam:

 

 

- Akkor kérlek, engedd el a kezem és hagyd, hogy kissé eltávolodjak. Ha készen állok rá, megtudsz rólam mindent. Mindent, amit eddig csak a de Lamarok tudtak. És bármi legyen is a döntésed, az esküdet kérem, hogy soha, senkinek nem árulod el a titkomat!

 

   Hol volt az a mesés, csokoládészín szempár? Hol az a meleg pillantás?

Jegeskék-lilás, hideg, mandulaformájú ragadozó szempár fürkészte döbbent vonásaimat. S bár tudtam, hogy minden az arcomra van írva, képtelen voltam arra, hogy semleges arckifejezés mögé rejtsem meglepettségem. Sosem láttam még ilyen tekintetet.

 

- Ez vagyok én! — A hangja is más volt. Valahogy mélyebb, dorombolóbb.

- Ki vagy te? — A kérdés úgy bukott elő belőlem, ahogy a légbuborék az iszap alól.

- Mit tudsz a régi totemállatokról? Vagy az európai családi címerállatokról?

- Csak az indián regéket ismerem, mást nem. Hogy a szellemi vezető volt a törzs totemállata, és hogy a zavaros időkben ő mutatta meg a törzsnek a túléléshez vezető utat.

- Az indián totemek is sokszor többek, mint a szellemi vezető megtestesült valója. De tudnod kell, hogy Európában vannak családok, akiknek a címerében valamilyen állat alak van. Ezeknek egy része csak művészi megfogalmazása egy-egy, a család tagjaira jellemző tulajdonságnak. Az oroszlán a bátorságé, a sárkány a legyőzhetetlenségé, a sas a könyörtelenségé, míg például a kölykeit védelmező farkasszuka az elkötelezettségé. De vannak családok, ahol más, több húzódik meg a címerállat mögött. — Hangja egyre halkult, míg már alig volt hallható. — Florine-nal egy ősi, az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy francia család sarjai vagyunk. Bár franciának csak később nevezték el azt a népet. A család címerében egy hópárduc ágaskodik! Ez már csak azért is különös, mert franciahonban abban az időben, amikor a címerre került, nem volt ismert ez az állat. Egy legenda járt szájról szájra a família nő sarjai között. Időről-időre, ha valami fenyegette a családot, érthetetlen módon a környéken feltűnt a címert díszítő vad. Addig-addig járta a környéket, amíg meg nem szűnt a fenyegetés. El is nevezték az állatot Oltalmazónak. El telt némi idő, mire ráébredtek az igazságra, és mire az Oltalmazó felfedte kilétét.

 

   Szenvedélyes szavaimra még közelebb furakodott hozzám és ahogy arcát felém fordította, nem tudtam tovább várni. Csókolni, habzsolni kezdtem ajkait. Először meglepődött, majd végtelen odaadással nyílt meg előttem. Szám elkalandozott, végig csókolva állának finom vonalát. Viszonozta minden mozdulatom, újra és újra ráfelelve szenvedélyemre. Örvénylő érzelmeink tükreként, szinte eggyé forrva csókoltuk egymást. Ujjaim a hajába túrtak és a selymes áradatot kezem köré tekerve egyre hátrább szegtem fejét. Nem ellenkezett, még akkor sem, amikor a szám sima, tökéletes nyakának hátrafeszülő ívét kóstolgatta. Lelkem démona lekushadt és szinte megsemmisült a rám törő érzelmektől. Mély sóhajjal dőlt nekem és úgy éreztem ennél tökéletesebb pillanata nem volt még létezésemnek.

 

   Iszonytató erő tépett el egymástól minket, és émelyítő fájdalom hullámzott át rajtam, ahogy tarkóm égni kezdett a mély harapástól. A hörgő üvöltéstől azt hittem, örökre megsüketülök. Ismeretlen karok penderítettek arrébb és nem tudtam, merre van a fent és a lent. Sodródtam, feltúrva magam körül a talajt. Szemeim tele voltak fekete földdel és száraz levelekkel, ahogy fékezhetetlenül gurultam. Valami keménynek csapódott a hátam, de a zúzódások fájdalma semmi sem volt a kudarcéhoz képest, hogy nem tudom megvédeni Morganát a sötétből támadó árnytól. Félkábán a kíntól, borzadva hallottam Ghana fájdalmas kiáltását.

    A hangjától bombaként robbant ereimben az adrenalin! Szabadjára eresztettem tébolyult démonomat, és féltérdre küzdöttem magam. Elhomályosult látásom nem akadályozhatott meg abban, hogy rávessem magam a sötétből újra támadó alakra.            

 

   Téptük, szaggattuk egymást, karomként behajlított ujjaink mély sebeket hasítottak testünkbe. A vér szerte fröccsent, fekete csíkos mintával borítva a bokrok és a fák árnyékteli leveleit. Már én is üvöltöttem! Hangom recsegve tört elő a torkomból. Nem érdekelt ki, minek lát. Nem érdekelt, hogy senki sem ismerné fel örjöngő magamban Edward Cullent. Egy célom volt csak, hogy  megsemmisítsem a támadónkat.

    Újra és újra támadtam, míg ujjaim utat találtak a hatalmas mellkasához és belemélyedtek, hogy eltökélt szándékomnak engedelmeskedve, áttörjék a bordák ketrecét és kitépjék nem dobogó szívét!

 

   Ekkor váratlanul oldalról újabb ütést kaptam, ami messze sodort áldozatomtól. Fejemet rázva emelkedtem fel... és a látvány kijózanított!

    Morgana állt a támadóval szemben, akiben Lionelre ismertem. Teste hullámzott, ahogy farkasszemet nézett a feldúlt, véres sebekkel tarkított vámpírral.

   Lionel felém mozdult, mire mély hörgés szakadt fel Morgana mellkasából és egy hatalmas széllökéstől kísérve a felszínre robbant az Oltalmazó.

    Fehér bundáját szürkés-kék foltok tarkították, hatalmas termete felért Lionel derekáig. Busa fejét magasra emelve, arasznyi agyarakat villogtatva, moccanatlan, kékes-lilás szemekkel méregette a vámpírt, aki lassan felemelte a kezeit és hátrálni kezdett.

- Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg? — Lionel motyogása summázata volt annak, amit éreztem. A fenevad  lelapult és kúszni kezdett felé. Támadni készült!

- Morgana! Ne tedd!  — Valahogy képes voltam nyugodtságot erőltetni a hangomra. Az a tudat segített, hogy Ghana soha nem bocsátaná meg magának, ha bántaná Lionelt! A vámpír meg képtelen lett volna tiszta tudattal kezet emelni rá. Az óriási hópárduc rám nézett, szemei indulatosan összeszűkültek és vad morgással visszafordult Lionel felé.

    Rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg rosszabbul nézek ki, mint ahogy érzem magam. Hiába! Sűrű volt a nap! Előbb Emmett gyúrta át a tagjaimat, majd a féltékenységtől és a féltéstől sarkallva  Lionel próbált apró cafatokká tépni. Tudtam, hogy ha nem sikerül megnyugtatnom Morganát, azt egész további létezésem során bánni fogom.

 

- Kedves! Jól vagyok! Gyere kérlek hozzám! — Gyengéd hanggal próbáltam áttörni a gyilkos düh falán. Meglepő módon sikerrel jártam! Egy gyors, ingerült farokcsapást követően a nagymacska egy szökkenéssel mellettem termett. Szemei fürkészve vizslatták arcomat és gyanakodva meredtek a kezemre, amivel lassan közelítettem felé. Elértem hullámzó izmú vállait, és a hatalmas szőrbe fúrva ujjaimat simogatni, masszírozni kezdtem a megfeszült izmokat. Lassan kiengedett a feszültség és szemeit félig lehunyva, dorombolva dőlt hozzám. Reszketve fújtam ki a levegőt. Ostoba, emberi beidegződés, de valahogy most nagyon jól esett. Morgana lassan megjelent azokban a túlvilágian világító, kékes-lilás, idegen szépségű szemekben. Hálát adtam a sorsnak, hogy el tudok jutni hozzá még akkor is, amikor az úgynevezett szörnylénye uralja a testét.

 

- Engedd el, Kedves! — Szándékosan szelídre fogott hangomat alátámasztva megközelítettem Morganát és óvatosan végig húztam tenyeremet a hátracsapott, gömbölyű fülektől indítva a mozdulatot, egészen az izmos farig. Lassú mozgással, mintha minden moccanását mérlegre tenné, hagyta ott a földön fekvő testet. Egy pillanatra rám nézett, majd fájdalomtól telített tekintetével búcsút intve, a bozótba vetette magát.

    Lionelre csak egy pillantást vesztegetve követtem az éjszakai erdőben. Vágtája sebesebb volt, mint emberi futása, és feltételeztem, hogy most a szégyen is hajtja előre.

   De én vámpír voltam, és leszek mindig is! A leggyorsabb Cullen. Lépésről lépésre közelebb kerültem hozzá. Futása  meglassúdott  amikor érzékelte, hogy lehagyni nem tud. Ügetésre, majd lépésre váltott. Én is lassítottam. Nem akartam lerohanni.

    Amikor megtorpant, egy-két lépésre tőle én is megálltam.

 - Ghana! Jól vagy?

    Először meg sem hallottam a sírását. Aztán láttam, ahogy megrázkódik a válla és a semmiből előtörő szélörvény elragadta az Oltalmazót, csak Morganát hagyva ott a tisztáson összetörve és megalázva. Meztelen teste előre görnyedt, majd térdeire zuhant.

 

   Reszketett a zokogástól, hangja el-elcsuklott. Odaléptem, miközben kigomboltam az ingem. Vállaira borítottam a selymet, bízva abban, hogy ezzel enyhíthetem a megalázottságának érzését. Halk szavakat suttogtam a fülébe, százszor, ezerszer is biztosítva arról, hogy szeretem.

   Amikor magam felé fordítottam, már nem ellenkezett. Tudta hogy elfogadom, ahogy én is tudtam, nincs a világon semmi, ami elválaszthatna tőle!

   Szerelmes szavaink és csókjaink gyógyírként borították be lelki és testi sebeinket, a távolba száműzve minden gonddal terhes gondolatot. A holnap még messze van. Itt és most azonban csak mi voltunk. Egymás karjában, szerelemtől kábultan, az éj leplébe burkolódzó tisztáson a fák oltalmazó árnyékában.

 

A két szépség! A két szörnyeteg!

 

 

 

 

Szerző: LauraL