Nem volt kedvem iskolába menni, de már így is túl sokat hiányoztam az utóbbi időben. Miután Esme magamra hagyott, gyorsan lezuhanyoztam, aztán magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerültek. Fekete farmert húztam, kék pólóval, és egy szürke inggel. Utóbbi régóta nem volt már rajtam. Mire elkészültem, a többiek már elindultak, amit a legkevésbé sem bántam. Nem volt kedvem a szemükbe nézni.

 

   A sulinál ezúttal senki sem várt rám, leszámítva Bellát, aki izgatottan keresett tekintetével. Amint meglátta a kocsimat, futva indult felém. Egy pillanatig megpróbáltam magam felkészíteni a beszélgetésünkre, majd kiszálltam. 

 

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arccal. Nem néztem rá. Bizonyára még mindig nem tudta, hogy milyen vitába csöppent az este, és biztosra vettem, hogy alig várja, hogy kiszedje belőlem.

 

   Általában idegesített volna ez a fajta túlzott figyelem, de Bella féltő hangja inkább meghatott, mint dühített. Úgy tettem, mintha nem volnék magam alatt. Mosolyt erőltettem az arcomra, és lassan felé fordultam. Sápadt bőre már most is a családomra emlékeztetett, el sem tudtam képzelni, milyen lenne, ha megadnám neki azt, ami után annyira sóvárog.

 

   Nem nyugtatta meg mosolyom, talán mert érezte mennyire álságos, akárcsak a hangom, amikor megszólaltam.

 

- Minden rendben.

 

   Egy szavamat sem hitte el. Közelebb lépett hozzám, hogy kislányosan apró kezével végigsimítson vállamon, aztán együttérzően felsóhajtott, és a vállamra hajtotta fejét.

 

- Azt hittem, hogy barátok vagyunk – vetette a szememre leplezetlen csaódottsággal a hangjában. Tudtam, hogy bántja, hogy nem vagyok őszinte vele. Nem akartam még őt is magam ellen hangolni, most nem, hogy legalább barátok voltunk, és rajta és Esmén kívül amúgy sem állt velem senki szóba. Nagyobb szükségem volt most Bellára, mint eddig bármikor.

 

   Bár világ életemben kitűnően hazudtam, talán mert másról sem szólt a vámpírlét, Bella átlátott rajtam, és úgy éreztem, hogy egyébként is tartozok neki annyival, hogy nem nézem teljesen ostobának.

 

   Felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Pillantása megsemmisítő erővel hatott rám. Képtelen voltam elvisleni vádló tekintetét. Megfogtam a kezét, ami szinte elveszett a tenyeremben. Újra mosolyogni próbáltam, talán ezúttal kevébbé erőltetetten.

 

- Igazad van. Sajnálom. Nem vagyok jól, de nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekel, bár ha már itt tartunk, nem is csodálom, hogy nem törődnek azzal, amit érzek.

 

   Meglepetten nézett rám. Bizonyára nem hitte, hogy az előző esti események csak úgy feledésbe merültek, de azt hiszem, az meglepte, hogy ilyen borúsan látom a helyzetet. Finoman megszorítottam a kezét, és továbbra is moslyogva néztem rá, bár inkább keserű, mint őszinte arccal.

 

- Elmondod mi történt? – kérdezte zavartan.

 

- Nem hiszem, hogy számítana. Elég ha annyit tudsz, hogy Alice-szel valószínűleg soha többé nem leszünk úgy, mint azelőtt. Azt hiszem, hogy a barátságunk nem fogja kiheverni a tegnapi napot.

 

   Bella ijedten nézett rám. Kedvelte Alice-t, és tudta, milyen sokat jelent nekem.

 

- Tényleg azt mondtad neki, hogy többé nem tekinted a családodnak?

 

   Puff neki… Ahogy gondoltam. Alice pont azt mondta, amit ebben a helyzetben vártam tőle, mégha ez így nem is felelt meg a valóságnak. Elengedtem Bella kezét, és elfordítottam a tekintetem törékeny alakjáról. Elindultam az iskola felé, de olyan tempóban, amit ő is képes tartani. Sehová sem siettem, korán volt még.

 

- Így is lehet értelmezni – tértem ki a nyílt válasz elől. Nem szándékoztam meghazudtolni Alice szavait, és ha magyarázkodni kezdtem volna, az mentegetőzésként hatott volna ebben a helyzetben. Nem volt miért mentegetőznöm. Tudtam, hogy hibáztam, és vállani akartam érte a felelősséget.

 

- De hát mi vitt rá, hogy ilyet mondj neki? – kérdezte Bella, miközben próbált igazodni lépteimhez. Bár nem siettem, alacsony termete miatt kétszer annyit kellett lépnie, mint nekem. De nem maradt le mellőlem.

 

- Nem akarok erről beszélni. Nézd – sóhajtottam, és megálltam, hogy a szemébe nézhessek, miközben folytattam -, nagyon hálás vagyok neked azért, hogy segíteni próbálsz, de hidd el, ezt a keresztet egyedül kell viselnem. Akármi is történt, nem volt jogom ilyesmit vágni a fejéhez, és mélységesen megértem, hogy nem szeretne többé szóbaállni velem.

 

- El fogsz menni? – sóhajtotta remegve, miközben ujjai megérintették a kézfejemet. Éreztem, ahogy a vékony, csontos ujjak a tenyerembe csúsznak. Annyira, de annyira szerettem Bellát. Bármit megtett volna, hogy biztosítson szeretéről.

 

- Nem megyek el – válaszoltam kicsit lehangoltan. Bár megtehetném – gondoltam elkeseredve. De Alice döntött, és én fejet hajtottam akarata előtt.

 

- Tényleg annyira súlyos a helyzet? – kérdezte, miközben újra elindultunk.

 

- Majd lesz valahogy – vontam vállat.

 

   Bella szomorúan nézett rám, de nem faggatott tovább. Gyorsan témát váltott, hogy ezzel is oldja a bennem lévő feszültséget.

 

- Jó ez az ing. Nem láttam még rajtad.

 

   Akaratlanul is elmosolyodtam.

 

- Köszönöm, elég rég nem vettem már fel.

 

- Kár elrejtened a szekrény mélyén, jól festesz benne. Bár igazából neked minden jól áll.

   Elpirult az utolsó szavak kiejtése közben. Félmosolyra húztam a szám, amitől heves kalapálásba kezdett a szíve.

 

- Akárcsak neked. Látod, ebben hasonlítunk – mondtam barátságosan. Ha lehet mégjobban elpirult.

 

   Elkísértem az órájára, aztán bementem a sajátomra. Most sem kötött le a tanár magyarázása, helyette a gondolataimba mélyedtem. Mike Newtonnal volt közös óránk, aki a mellettem lévő padsorban ült, egy vonalban velem. Kárörvendően figyelte mogorva arcomat, miközben azon tanakodott magában, hogy mitől lehetek annyira levert. Nem mintha együttérzett volna velem, nagyon is élvezte a helyzetet. Eljátszottam a gondolattal, hogy letörlöm a képéről öntelt mosolyát, de elvetettem az ötletet. Túl sok szemtanú lett volna. De azért egy darabig még motoszkált a fejemben a lehetősége, hogy egy kicsit ráijesszek valamikor.

 

   A következő két órán belemélyedtem egy regénybe, amit korábban vettem. Nem volt olyan izgalmas, de legalább elvonta a figyelmemet arról, hogy milyen lesz hazamenni suli után. Kilencven éve éltem vámpírként, de még egyszer sem okozott gondot számomra, hogy szembenézzek a családommal, most viszont egyenesen rettegtem attól, hogy milyen tekintettel néznek majd rám.

 

   Az ebédlőben egyedül ültem le. A többiek felém sem néztek. Megegyeztek egymással, hogy egy ideig semmibe vesznek, ez volt Alice nem túl eredeti bosszújának lényege. Próbáltam nem tudomást venni arról, mennyire hiányzik a társaságuk. A megrakott tálcát eltoltam kicsit magamtól, aztán a kinyújtott karomra hajtva fejemet lehunytam a szememet. Hallgattam a legújabb pletykákat, de egyik sem volt túl érdekes.

 

   Percek óta ücsörögtem mozdulatlanul, amikor megéreztem a legizgalmasabb illatot, ami létezett a földön. Felpillantottam. Bella tanácstalanul állt előttem, kezében a tálcájával, és várakozóan nézett rám. Bólintottam, mire velem szemben foglalt helyet, és elvett a tálcámról egy almás pitét.

 

- Tegnap, azután, hogy eljöttem tőletek, Jacob átjött egy kicsit – kezdte zavarodottan.

 

   Meglepetten egyenesedtem fel. Nem is értem miért ért olyan váratlanul, amit mondott, hiszen én erőltettem a dolgot.

 

- Nem volt kicsit késő ahhoz, hogy egy fiút fogadj a szobádban? – kérdeztem olyan hangon, mintha Charlie volnék. Nem mintha lett volna jogom bármit is számonkérni rajta.

 

- Te egész éjjel a szobámban időztél, még akkor is, amikor nem is tudtam róla. Jacob nem maradt reggelig – mosolygott kissé bátortalanul.

 

   Hát igen, ezzel nem kelhettem vitába. Volt némi alapja a dolognak.

 

   Hallottam egy csattanást. A többiekkel együtt a testvéreim asztala felé fordítottam a fejemet. Alice úgy nézett Bellára, mint egy árulóra, ami érthető is, ha azt nézzük, miért volt köztünk éppen mosolyszünet, persze azt elfelejtette, hogy Bella semmit sem ért az egészből. A tálcája a földön hevert, a lábai előtt. Az almája elgurult egy távolabbi asztal irányába, a szendvicse csak egy fél méterre bukdácsolt tőle, míg az üdítője szétfolyt a padlón. Dohogva húzta el a lábát a ragacsos folyadék útjából, miközben újra ránk pillantott, majd káromkodott egyet, ami igazán nem illett ahhoz a képhez, amit magamban kialakítottam róla.

 

   Még a gondolattól is írtóztam, hogy milyen érzéseket váltottam ki Alice-ből. A mindig mosolygós, szelíd, már már idegesítően kedves húgom most tajtékzott. Nagy levegőt vettem, és visszafordultam Bella felé, aki kérdő szemekkel figyelt engem.

 

- Nem rád haragszik. Legalábbis nem konkrétan rád, csak arra, hogy szóbaállsz velem – magyaráztam.

 

- Miért ne állnék szóba veled? – csodálkozott elkerekedett szemekkel.

 

- Nem fontos. Felejtsd el – közöltem színtelen hangon. Értetlenül szegezte rám tekintetét, miközben próbált rájönni, mi az, amit enyire titkolok előtte. Az volt az érzésem, hogy sejti, hogy neki is köze van ahhoz, ami köztem és Alice között folyt.

 

   Csóválni kezdte a fejét, és rosszallóan beleharapott a pitébe. Elgondolkozó arccal méregetett, és látványosan győzködte magát, hogy valamit félre ért.

 

- Na és mire jutottatok Blackkel? – tereltem vissza a témát eredeti medrébe.

 

   Bella szégyenlősen elpirult, miközben a távolból Jessica gondolatai lopóztak a fejembe. Már megint a féltékenység. Irigyelte Bellát, annyira, hogy még az imádott Newton-ja sem tudta elvonni rólunk a figyelmét. Mike maga is mellette ücsörgött. Nem úgy festettek, mint akik szerelmesek egymásba. Inkább úgy tűnt, hogy belénk szerelmesek. Jessica az előző napi ígéretemen morfondírozott, miszerint szívesen látnám valamikor az asztalunknál. Mike Newton pedig azon töprengett, mennyi köze lehet Bellának a korábbi rossz hangulatomhoz. Nem tetszett neki, hogy újra együtt lát minket.

 

   Visszatért tekintetem Bellára, aki ártatlanul morzsolgatta a szalvétája szélét, miközben azon volt, hogy minél tapintatosabban világosítson fel az előző este eseményeiről.

 

- Holnap elmegyünk egy kávéházba – mondta hosszú, megfontolt várakozást követően.

 

- Ezek szerint már hivatalos a dolog? – kérdeztem úgy téve, mintha nem fájna még a tudat is, hogy Jacobbal fog járni.

 

   Nem mert a szemembe nézni. Hogy időt nyerjen, ismét a pitébe harapott, és túlságosan is komótosan rágta meg a falatot.

 

- Azt hiszem igen – bólintott, mikor nyelt egyet.

 

   Nem alakultak a dolgok túl fényesen. A családom éppen ki nem állhatott, Bella pedig szépen lassan haladt az úton, amit én jelöltem ki számára.

 

- Ma este ezek szerint nem vele leszel? – állapítottam meg közömbös hangon. Csóválni kezdte a fejét. – Mit szólnál hozzá, ha átmennék?

 

   Felderült az arca. Szemei megteltek hálával és lelkesedéssel.

 

- Tényleg átjössz? – kérdezte hitetlenkedve.

 

- Szeretnéd? – kérdeztem vissza, miközben lassan félmosolyra húztam a szám. Gyerekes vidámság ült ki az arcára.

 

- Ó igen, Mr. Cullen, rendkívül boldoggá tenne, ha megtisztelne a látogatásával – mondta megjátszott komolysággal. Nevetni kezdtem, amitől végre egy kis szín költözött fakó vonásaiba. A szíve vad kalapálásba kezdett.

 

- Ez esetben örömmel állok rendelkezésére a délután folyamán – komolyodtam el én is. Hálásan csillogtak a szemei.

 

- Igazán kedves, Mr. Cullen. – folytatta félkomolyan. Nem bírta elfojtani játékos mosolyát.

 

- Ha gondolod, suli után rögtön átmegyek – ajánlottam. Szaporán kezdett lélegezni a gondolattól, hogy egész este velem lehet.

 

- Az remek lenne – lelkendezett.

 

   Legalább egy időre megúsztam, hogy haza kelljen mennem, és ráadásul Bellával lehettem, ami sokat jelentett nekem.