Egyre gyorsabban és gyorsabban zuhantam, majd elnyelt a végtelen mélység. Egyszerre kivilágosodott minden. Egy kocsi volánja mögött ültem. Ész nélkül nyomtam a gázt, mintha menekülnék valaki elől. Nem voltam egyedül. Amikor oldalra pillantottam ott ült ő. Bűnbánó arccal meredt maga elé, rám sem mert nézni.

 

   Nem volt különösebben szép, átlagos kamaszlány, talán ha tizennyolcnak kinézett, de lehet, hogy még annyinak sem. Hosszú, középbarna haja túlért keskeny vállain, és kissé borzasan fogta közre halovány, keserű arcát. Reszkető kezeit az ölében tartotta, öszekulcsolva, mintha büntetésben lenne.

 

   Először nem értettem mit keres mellettem. A kezemre pillantottam, és azonnal minden világossá vált. A hosszú, vékony, hófehér ujjak nem az én ujjaim voltak. Valaki más testében vendégeskedtem. Azonnal felismertem a kormányt görcsösen szorító, csontos, de szép ujjakat. A kölyök…

 

   Valahányszor utazást tettem valakinek az elméjében, mindig váratlanul ért a dolog, és kellett egy kis idő, mire ráeszméltem arra, hol is vagyok. Különös módon sosem voltam még ennyire éles emlékek között. Mintha a valóságban is az ezüst Volvóban száguldottam volna a számomra ismeretlen úton, a sötét, kivilágítatlan szakaszon, amit sosem láttam azelőtt.

 

   A lány, aki mellettem ült beharapta az ajkát, és olyan hangon préselte ki magából a szavakat, mintha valami összeszorítaná a torkát.

 

- Akkor ennyi? Megszegtem a szabályaidat, így hát soha többé nem állsz szóba velem? – kérdezte bátortalanul. Ránéztem. Annyira szürke volt, olyan jelentéktelen, hogy nem is értettem mit keresek mellette.

 

- Nem a te hibád volt – hallottam egy mély, férfias, fiatalos hangot. Hát ilyen hangon beszél. Kifejezetten andalító volt hanghordozása, még számomra is, akire nem kellett volna hatnia csáberejének, hiszen olyan voltam, mint ő. Mégis kellemes érzéssel töltöttek el a szavai.

 

- Ez mit jelent? – kérdezte a lány. Neki semmi különös nem volt a hangjában, talán egy árnyalatnyival mélyebb volt a korabeli lányokénál, de nem éreztem különlegesnek, ahogy ő maga is mérhetetlenül jellegtelen volt.

 

- Semmit. Nem haragszom rád. Hiba volt, de én éppen annyira felelős vagyok érte, mint te – búgta lenyügöző hangján a kölyök. Éreztem, ahogy mozog a szám, de a gondolatait nem láttam. Csak az emlékeiben kutakodhattam, de a gondolataihoz semmi közöm nem lehetett.

 

- Ezek szerint nem nézel újra levegőnek? – pillantott fel reménykedve a lány, aki sehogy sem tűnt vámpírnak.

 

   Nevetnem kellett. Hogy lehet egyáltalán észrevenni valakit, aki ennyire semmilyen? Még az öltözéke is stílustalan volt. Semmi érzéke nem volt a színek megválasztásához. Az én szememben igénytelensége már szánalmasnak tűnt. Nem lehet vámpír. Egyszerűen nem volt hozzá elég szép, se érdekes, se titokzatos.

 

- Bella, ami történt, megtörtént. Ez van, de többé nem ismétlődhet meg. Muszáj uralkodnod magadon, mert én nem vagyok rá képes. Ha csak még egyszer az ajkaimhoz ér a tiéd…

 

- Sajnálom. De olyan gyönyörű vagy – nyögte a lány szégyenlősen -, és ahogy beszéltél, az a fájdalom, az a mérhetetlen kín, ami eltorzította a vonásaidat. Olyan vagy… Olyan, mint egy… Mint egy fénysugár az űrben – rebegte erőtlenül. - Körülötted minden összefolyik, de te, te kiemelkedsz ebből a káoszból. Csak téged látlak tisztán, ha veled vagyok, minden más csak átláthatatlan ködbe burkolózik. Nem akartam visszaélni a helyzeteddel, csak… Képtelenség… De többé nem teszem. Kitalálok valamit, hogy hogyan állhatnék ellen a csáberődnek. Nagyon sajnálom…

 

   A gyomrom fordult fel, ha arra gondoltam, hogy a lány ajkai egyszer is összefortak a kölyökével. Felfogni sem tudtam mit láthatott egy ilyen… Emberben? Lehetséges volna, hogy ez a lány azért nem rendelkezik a vámpírok különleges vonzerejével, mert ember lenne? Lehetetlen. A történelemben még sosem fordult elő, hogy egy vámpír embert szeretett volna. Márpedig a kölyök vámpír volt, már akkor is, hiszen fehér ujjai túl színtelenek voltak ahhoz, hogy egy élő szervezethez tartozzanak.

 

- Nézd, Bella. Én most nem tudok erről beszélni veled. Nem tudok… Csak felejtsük el, oké?

 

   Bizonytalan hangon beszélt. Fáradtnak, aggodónak és megtörtnek tűnt a hangja.

 

- Rendben – bólintotta a lány szomorúan.

 

   Az út további részében senki sem szólt. Olykor utasomra pillantottam, aki megrendülten roskadt magába. Elnyűtt arca tükrözte a lelkében dúló fájdalmas küzdelmet. Amikor felnézett, le sem tagadhatta volna mit érez irántam (vagyis a kölyök iránt, hogy pontos legyek).

 

   Egyszer csak megnyúltak az ujjaim, ahogy rájuk pillantottam, aztán mintha valami felszippantott volna. Ezúttal nem zuhantam, inkább felfelé repültem. Sikolyra nyílt a szám, de hang nem jött ki rajta.

 

   Hirtelen a ketrecben találtam magamat. A lendülettől hátra rándultam, de Dante már mögöttem térdelt, és megállított. Erős karját azonnal a derekam köré kulcsolta, és megcsókolta a nyakamat. Zihálva hunytam le a szememet.

 

   A kölyök nyöszörgése rázott fel egy kicsit. Még mindig „aludt”, de eltorzult arccal hánykolódott, mintha rosszat álmodna.

 

- Jól vagy kicsim? – kérdezte Dante bársonyos hangon. Kimerülten végigsimítottam kemény karjain.

 

- Mindjárt jobb lesz – sóhajtottam levegő után kapkodva. Az ilyesmi mindig megviselt, nem csak engem, de az alanyt is, akinek az emlékei között jártam.

 

- Láttál valamit? – kérdezte kedvesem kíváncsi, de türelmes hangon.

 

- Egy lány – lihegtem. – Volt ott… egy lány.

 

- Miféle lány? Tudsz most beszélni, vagy inkább pihennél egyet?

 

   Dante mindig túlzásba vitte az aggódást. Szorosabban húzott magához, és a hajamba fúrta az arcát. Bőrömön éreztem hűvös leheletét. Szerettem őt. Bár legtöbbször kimért volt és távolságtartó, mindig gondoskodott rólam, odafigyelt rám, és mellette nem volt okom panaszra. Jól bánt velem, mégha nem is voltunk egyenlőek a szemében. Felettem állt, de magam is így éreztem helyesnek.

 

- A kedvese. Azt hiszem – motyogtam zavartan.

 

   Végre a kölyök arcára pillantottam. Még most is össze-összerándult. Vékony teste folyamatosan felemelkedett a földről, mintha küzdene valami ellen. Fájdalmas sóhajokat hallatott, és ide oda rángatta a fejét. Halk nyöszörgése arra utalt, hogy még mindig nem múlt el az elméjébe hatolás mellékhatása. De már csillapodott valamelyest küzdelme.

 

- A kedvese? – csodálkozott Dante.

 

- Úgy éreztem… Ez az egész annyira hihetetlennek hangzik, tudom, de mintha…

 

- Mintha mi? – erőltetett nyugalmat a hangjára, de így is éreztem rajta az izgatottságot.

 

- Mintha ember lett volna…

 

   Dante oldalra húzott, hogy a szemebe nézhessen. A combjain feküdtem, és láttam az arcán a hitetlenkedést.

 

- Egy ember – ismételte olyan hangon, mint aki még sosem hallott ekkora képtelenséget. Valójában tényleg ostobaságnak tűnt. Bólintottam, bár láttam rajta, hogy kétségbevonja képességeimet.

 

- Egy csók… Egy csókról beszéltek. Nem értettem mindent, de úgy hangzott… A lány megcsókolta, és ő nem akarta…

 

- Satine, talán mégis pihenned kéne. Butaságokat beszélsz – csókolt homlokon.

 

   Kis kedvencem újra felnyögött és finoman összerándult. Kinyújtottam a kezemet, és megfogtam vékony csuklóját. Iszonyatosan le volt fogyva, de még így is jól látszott, hogy egykor izmos lehetett. Amint megérintettem, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel tüdejéből, és végre megállapodott a teste a hideg betonon. A fejét még mindig ide-oda billentette, de már békésebben. Nyöszörgése is halkult. Érintésem megnyugtatta.

 

- Tudom, hogy mindez nem hangzik hihetően, de… A lány úgy nézett rá… A szerelmesek néznek így. És ő… Folyton a lányt figyelte. És ahogy beszélt hozzá… A hangja… Tele fájdalommal és vágyakozással, bűntudattal, csalódottsággal és szomorúsággal.

 

- Édesem, te el tudod képzelni, hogy egy vámpír hagyná, hogy egy ember megcsókolja? És egyáltalán, hogy tudná megcsókolni valaki, ha ő nem akarja? Ráadásul egy ember. Szétmorzsolta volna, mint egy hangyát.

 

- Nem érted Dante! – mondtam egy hatalmas, kissé bosszús sóhajjal. – Azt hiszem, hogy szerelmes a lányba. Vagyis az volt, amikor mindez történt.   

 

   Dante hangosan felnevetett. Máskor imádtam a nevetését, bár nem hallottam túl sokszor, mióta vele voltam. Most azonban zavart, hogy ennyire nem bízik az erőmben.

 

- Hát ez az év poénja. Méghogy szerelmes. Valamit félre értettél. Hogy lenne képes egy vámpír megcsókolni egy embert? Először is ez nevetséges, másodszor pedig nem bírná megállni, hogy ne kóstolja meg – magyarázta atyáskodó hangon.

 

- Jól van, Dante! – húztam fel az orromat. – Részemről befejeztem a dolgot!

 

   Dante arca elkomorodott. Tudta, hogy megsértett, és rosszul érezte magát emiatt. Mégha nem is tekintett egyenrangúnak, a maga módján nagyon is szeretett, és valahányszor megbántott, mindig kellemetlenül érezte magát.

 

- Szóval beleszeretett egy emberbe – mondta valamivel határozottabb hangon. Duzzogva bólintottam. – Ez érdekes.

 

   Dante elnézte egy percig morcos arcomat, aztán hatalmas, cuppanós puszit nyomott az homlokomra.

 

- Hiszek neked – bizonygatta, és ettől máris jobban éreztem magamat.

 

   Dante kicsúszott alólam, aztán felkelt a földről, és visszavonult a laptopjához. Én a vadóccal maradtam. Összeszedtem magamat, hogy összpontosítani tudjak. Az emléket, amit láttam, még el kellett fojtani, hogy ne legyen képes előhívni. Megsimogattam a fiú verejtékes haját, aztán az ölembe húztam fagyos kezét. Görcsösen szorultak ujjai a tenyeremre. Lehunytam a szememet, és koncentráltam.

 

   A kamasztestben raboskodó Cullen fiú sok meglepetést tartogatott még nekünk. Úgy egy órán át összpontosítottam emlékei blokkolására. Összezárt fogai között nyűszített, tudtam, hogy mennyire fáj neki - bár nem fizikai értelemben -, és bár nem volt elviselhetetlen, azért bizonyára megviselte. Amikor végeztem, lefeküdtem mellé a betonra. Gyorsan emelkedő mellkasára hajtottam a fejemet, és lehunyt szemmel igyekeztem megszüntetni az enyhülő fájdalom utolsó maradványait is. Tíz perc múlva abbahagyta a zihálást.

 

   Magamhoz öleltem. Testemet az övéhez préseltem, érezni akartam a közelségét. Alig hallhatóan a fülébe suttogtam. Már nem kínlódott, békés arccal feküdt mellettem. Szavaim áthatoltak elméje bástyáján, és végtelen nyugalmat hoztak szenvedő testére. Most már tényleg aludt. Mély, megnyugtató álmot küldtem rá, ahol nincs fájdalom, se szenvedés, csak végtelen béke.

 

   Órákon át feküdtünk a földön, amíg Dante meg nem zavart minket.

 

- Satine, ideje magára hagynod a fiút. Mennünk kell.

 

   Kicsit szomorúan keltem fel a földről. Megérintettem Edward homlokát.

 

- Érbedj, kölyök – susogtam szelíd hangon, aztán kijöttem a ketrecből. Mire behúztam magam után a vas ajtót, a fiú szeme lassan kinyílt. Azonnal felém fordította immár kipihent, nyugodt tekintetét. – Nem maradhatnék inkább vele? – kérdeztem reménykedve. Dante csóválni kezdte a fejét.

 

- Jól el lesz, ne aggódj miatta.

 

- De olyan elesett – szívtam be az alsó ajkamat.

 

- Ugyan már, még sosem láttam ennyire nyugodtnak.

 

 

   Edward zavaros tekintettel nézte a távozó Satine-t és Dantét. Feje erősen lüktetett, amit nem értett. Számára ismeretlen volt ez az érzés. Kinyújtotta a kezét, és erőtlenül megragadta a rácsot. Nehezen tudta csak térdelő helyzetbe tornázni magát. Mire fejét a sötét, vastag, hűvös rácsnak vetette, már egyedül volt.

 

   Egy darabig nem mozdult, aztán enyhülni kezdett a fejfájása. Semmire nem emlékezett egykori életéből, igaz, ennek vajmi köze sem volt Satine-hoz. Állatként gondolkozott, hiszen már évek óta senkivel sem beszélt. Egyedül élt, és a vadászaton kívül semmi sem izgatta. Az első hónapok során még sokat töprengett. Képtelen volt túltenni magát a történteken, így minden erejével azon volt, hogy többé ne emlékezzék. Talán túl jól sikerült a dolog, mert valóban mélyen elásott magában mindent, ami korábbi életére emlékeztette. Semmi másra nem volt hajlandó gondolni, mint a vadászatra, és idővel igazi ragadozó vált belőle.

 

   Mikor végleg elmúlt fejfájása, olyan energikusnak érezte magát, mint még soha életében. Fel-le mászkált a ketrecben, megállás nélkül morogva. Egyre feszültebb volt. Idegesen pillantott az ajtó felé, ami elnyelte Dantét és Satine-t. Olykor nekiesett az amúgy is szétcincált takaróknak, aztán leroskadt rájuk, majd felkelt, és ismét járkálni kezdett.

 

   Unalmát semmi sem tudta elűzni. Nem volt mit csinálnia. Vadászni akart, másra sem tudott gondolni, mint a vérre. Agresszíven méregette börtönét. A szabadság hiánya megőrjítette. Hiányzott neki az erdő, a fák oltalmazó árnyéka, a barlang, amit az otthonának érzett, és a tetemek, melyek megnyugtatták.

 

   Órák múlva még mindig türelmetlenül próbálta lekötni valamivel a figyelmét. Legújabb szórakozása az volt, hogy megállás nélkül a rácsnak ugrott. Mint az első napján, most is próbálgatta zárkáját, remélve, hogy valahol enged majd a rács. Rosszul érezte magát. A szűk ketrec túlságosan korlátozta a mozgásban, pedig tele volt energiával. Mintha újjáéledt volna. Satine megnyugtató álma felpörgette, de nem volt elég helye arra, hogy kitombolja magát. Ismeretlen erő járta át vékony testét.

 

   Dühösen rángatta a rácsokat. Újra és újra nekifeszült, morgott, és izgatottan tombolni kezdett. Minél többször ugrott a rácsnak, annál kékebb lett a karja és a válla, ami már iszonyatosan fájt, de képtelen volt lehiggadni. Lassan a félelem bekúszott elméjébe. Egyedül volt, és ez izgatta fel a legjobban. Magára hagyták. Senkit sem látott, és aggódott, hogy nem jönnek érte. Mint egy ijedt kutya, kétségbeesve próbált szabadulni, de túl erős volt börtöne.

 

   Bár kezdett kimerülni, mégis forrt a vére. Fekete szemeivel folyamatosan az ajtót leste, de az csak nem akart kinyílni. Fokozódó aggodalommal vetette magát a cella falának, miközben már az oldala is sajogni kezdett. Őrjöngve vicsorgott, tajtékzott, mint egy felbőszült tigris. Hangosan fújtatott, miközben reszketve kezdte feladni a reményt. Annyira elfáradt már, hogy levegőt is alig kapott. Végül erőtlenül roskadt össze. Végtelenül elfáradt.

 

   Remegve húzta össze magát magzati pózba. Nyüszítve tudatta a világgal, hogy mennyire fél. Minden elveszett. Elhagyták, és hiába várta, hogy bárki is megszánja, mert nem volt senki, aki észrevehette volna egyre erősödő rettegését.

 

   Nem tudott aludni. Vámpír mivolta nem hagyta, hogy kimerült álomba meneküljön. Bár az idő fogalma ismeretlen volt számára, mégis az az érzése támadt, hogy túl régóta van egyedül. Túl sokáig hagyták magára.

 

   Amikor az ajtó megnyikordult, Edward felkapta a fejét. Reménykedve szegezte szomorú tekintetét a hatalmas vasajtóra, és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdejéből, amikor megpillantotta Satine-t és Dantét.

Dante egy eszméletlen vámpírt cipelt a vállán. Könnyed léptekkel vitte el a még üresen álló ketrecig, majd letette, és becsukta maga mögött az ajtót.

 

   Satine azonnal Edwardhoz sietett, és aggódva vette szemügyre. A Cullen fiú felkelt a földről, és a rácshoz lépett. Bár bizonytalan volt a tekintete, és bizalmatlan a testtartása, mégis láthatóan örült Satine viszontlátásának. Végre nem volt egyedül. Nem hagyták el, és ez megnyugtatta.

 

- Mit csináltál magaddal? – kérdezte a lány, miközben lassan Edward karja felé nyúlt. A fiú morogni kezdett. Felhúzta ajkait, elővillantva a fogait, de nem kapott a lány felé, mikor az megérintette. – Jézus Dante, csupa kék-zöld folt szegény – sóhajtotta Satine szánakozva.

 

   Dante a vaskalitkához lépett. Edward elhátrált a közepéig, és morgása intenzívebbé vált. Dante szemügyre vette a rácsokat, aztán a fiú elszíneződött karját is.

 

- Látom, találtál magadnak elfoglaltságot – jegyezte meg az idősebb vámpír meglepetten, amikor az eldeformálódott rácsokra meredt. – Azt hiszem, hogy erősebb ketrec kell, mert legközelebb talán sikerül kitörnie – morogta bosszúsan.